Túrabeszámolók


Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15

kekdroidTúra éve: 20112011.12.06 08:49:50

Iszinik 100


Exit light

Enter night

Take my hand

We're off to never never-land”

(Metallica: Enter Sandman)


Vasútállomás


Középiskolás lányok társalognak az elõttük álló érettségirõl a ködös szárligeti peronon; riadt tekintetû, fiatal nõ kérdezi, miként jut haza, Tatára, mert véletlen leszállt itt, és nem is tudja, hol van. Lehet, hogy megzavarta a tömeg? Kerek repkény és SzLA társaságában hagytam el a nemtudomhányas Flirt motorvonatot, és szûk egy órányi fagyás vár reánk, míg elindulhatunk, folyvást szembe haladva a Kinizsi Százas valaha ide érkezõ változatával. Felbukkan nagyondinnye, aki megígéri, hogy utolérjük (pedig nem), majd Tinca, Bribor, Bell Sanyi, Brózs József, gudluking, Bubu, lestat, Rudi István és még sokan mások. Betotyogunk a sorral, benevezõdünk asciimonál, kitotyogunk a peronra, vonatot nézni. Csekély az áthaladó forgalom, és az itt megálló személyszállítók iránt sem mutatkozik nagy érdeklõdés, iránytól függetlenül, a sûrû ködben pedig mindenfajta fotózás reménytelen. Telik az idõ. Nyolc óra elõtt néhány perccel fõrendezõ asciimo a felüljáró közbülsõ szintjérõl intéz rövid szózatot az egybegyûltekhez, kódokról, titkos pontokról, láthatósági mellénybe bújt bójákról, ilyesmirõl. A beszéd végén meglódul a mezõny, szinte üresen marad Szárliget vasútállomása.


Kulcsosház a Gerecse peremén


A hegytetõ alatti fennsíkon rövid sor alakul ki a pecsételés helyszíne elõtt. Az apró kulcsosház türelmesen nézi végig a sok áthaladót. Csapódtunk: SzLA valahol elmaradt (épp sétáLós bácsival beszélgettem, amikorra körülnéztem, nem volt sehol), viszont utolértük Bubuékat. Idáig mezõk, rétek voltak fõleg, valamint a Somlyó aljától kezdõdõen hangulatos, avarrugdosós ösvények az erdõben. Köd van idefenn, kilátásra nincs nagy remény, nem is megyünk ki a Somlyó csúcsára. Kár. Hosszú egyenesek következnek, jelentõs mennyiségû aszfalttal. Társalgunk, nevetgélünk, még van ennek is szezonja.


Fagyûjtõtelep bej. úttól kicsit arrébb, északra


Ez nem az a túra, Koldusszálláson áthaladhatunk megállás nélkül. A szép OKT-bélyegzõt azonban kipróbáljuk, az itineren van üres felület elég. Erdõk, mészkõ-kibukkanások következnek. A Pes-kõ alatt megy el az út, mint a Bükkben, míg magára a Pes-kõre nem szabad felmenni, mint a Bükkben. Rokon hegyek.


A becsületes játék az egyetlen út”


Ezt még valamikor, jobb híján telefonnal fényképeztem a környéken, csanya napokig vakarhatta az aszfaltot miatta. Valahol DJ_Rushboy ér utol, majd tûnik tova a ködben. Csillagokat lát maga elõtt, Csillaghegyi Csillagokat a nem is túl távoli jövõben. Esszté is utolér, motiválója egy buszmenetrend. Az ellenõrzõponton az asciimo által beígért láthatósági bója, személyautó, pecsét. Találkozó wolfkeryvel, akivel még sokat kerülgetjük egymást, majd nagy, kollektív továbbmenetel. Rétek következnek, kerülünk az ösvényen a fõ útvonalkövetõ mögött, a többség elsuhan átlósan. Kerítést mászunk, szépen óvatosan, mert csúszik a fa a nyálkás idõben. Aztán szélesedõ utak, erdõ, csend és nyugalom.


Bánya


Kifüstölt fa, lelkes pontõr kínál mellette Balaton szelettel. Továbbállunk, egészen negyvenhét méterre, amikor kitaláljuk, mégis le kéne huppanni a földre. Étkezünk, az imént kapott csokit tartogatom desszertnek. Felcihelõdünk, indulunk megkerülni a Gerecse tömbjét. Zúzmarás, vén erdõben, csendben sétálunk, jobbra valaha kisvasút sínei kanyarogtak a szépen kirakott támfalak védelmében. A támfalak megmaradtak, a síneket felszedték, s az idõnként felsejlõ ígéret, hogy helyükön kerékpárút létesül, ugyanúgy ködbe vész, mint a kilátás a fákon túl. Ahogy lassan kapaszkodunk fölfelé, egyre nagyobb a köd, egyre sejtelmesebb a táj, amelyre kilátni a fák ágai között. A Sandl-hársnál pihenõt tartunk, láblazítással kötjük össze az eseményt.


Hegy


Pedig ez nem is ellenõrzõpont. Az egyházi üdülõnél fekete, kistermetû ló helyezte magát keresztbe az úton, több túrázó elõl lefogva az ideális ívet. Legalább adódott alkalmunk megtekinteni az épületet, mely lenyûgözõ és még nagy is. A köves-bukdácsolós ereszkedésnél hiába a szép környezet, nehéz odafigyelni rá, az avar nyirkos és csúszik, a túrabot összevissza cseklik, ahogy kivédi az egyensúlytalanságomat rajta. Azért lassan leérünk, favágók dolgoznak a széles úton és végig Pusztamarótig. Leülést kezdeményezünk, ismét, hiszen szép a táj, enni pedig úgy jó, ha közben a szép tájat nézzük. Pusztamarót után hosszú, meglehetõst jellegtelen ereszkedés, enyhe huplikkal és enyhe susnyással. Lehet úgy beszélgetni, hogy közben nem mulasztunk el túl sok érdekeset a környezetünkbõl. Azért néhol kivehetõek a környezõ dombok körvonalai, majd az Öreg-kõ tömbje válik egyre hangsúlyosabbá, szürke alapon fekete folttá.


Kakukk


Elõtt még sokkal. A Bika-völgyben autó ácsorog, ellenõrzõpont-szerû gépjármû, mosolygós pontõrrel. Továbbinduláskor csapódunk pár percre egy trióhoz, a nagy beszélgetésben egyedül Repkény veszi észre az éles balkanyart a gázvezeték nyiladékából. Elhosszantolunk egy dombháton, majd széles szántó mentén ereszkedünk a hosszú nevû Péliföldszentkereszt felé. Itt néhányan maradni szeretnének a kék sávon, én csak biccentek egyet az Öreg-kõ felé. Máskor.


Szántók, továbbra is, majd kiserdõ, majd megint szántók. Lámpát kéne kapcsolni, nemdebár. Hanyagul elõkotrom a táska aljáról a fejlámpát, térképolvasásra például jó lehet. Elbucskázunk a Mogyorósbánya feletti nyereg felé, ahol jól láthatóan jelzett kanyar térít – jobbra. Most jó lenne, ha emlékeznék erre a részre. Egy darabig követjük a ritkás K+-okat, majd az erõsödõ belsõ vészjelekre hallgatva megállunk. Térkép, iránytû kerülnek elõ. Visszaballagunk a nyeregbe, megállapítom, hogy a K+ voltaképpen háromfelé vezet. Egy ág jön Péliföldszentkeresztrõl, egy ág valahonnan Mogyorósbányával átellenbõl, egy ág pedig a K- felõl. Fene, aki érti, vagy csak régi a térképem. Áthullámzunk Mogyorósbányára, autóból szólít meg kétgyerekes anyuka, kérdése a Kakukk hollétére irányul. Innen mindenképp vissza és balra. Mi is hasonlóan teszünk, csak pár lóerõvel kevesebb áll rendelkezésre a feladathoz. A kocsmában bélyegzést követõen kapunk egy pár halovány ízû virslit és fél liternyi jóféle teát. Óraellenõrzés, ilyen (viszonylag) gyors ötvenes nem jellemzõ ránk, csak aztán nehogy meglegyen a böjtje.


Nem kell félni, meglesz.


Hegy a ködben, elõször


Elõször is, rögtön nehézséget okoz kitalálni Mogyorósbányáról, hiába, aki nem jár Kinizsire, meg nem is Kéktúrázik rendszeresen erre, az figyeljen oda. Felkapaszkodunk a következõ hegyre, a ködön át is adódik némi kilátás. Ennél még különösebb, hogy rosszkedvû, csöndes túrázók jönnek szembõl. Eleinte arra gyanakszom, hogy megcsúszott kékezõk, majd amikor felbukkan egy-egy ismerõs, kezdem a kezemben érezni a rejtély kulcsát. A tetõ táján beigazolódik a gyanúm: a K+, amelyen mi is elindultunk, általam – s régicske térképem által – ismeretlen ösvényeken haladva vélhetõen ide köt át, mintegy kikerülve Mogyorósbányát. Durva. Lelejtünk, házak bukkannak fel, és még egy szembõl érkezõ túrázó. Felismerem a helyszínt, a nevezetes Tokodi pincéknél járunk. Most üres a pavilon, elõttünk-mögöttünk belátható távon belül nincs túrázó. Bár a pihenõhely szinte adja magát, ezúttal nem állunk meg. Némi országútkövetés után megkezdjük a Hegyes-kõ terepi tanulmányozását. Még mindig van némi kilátásunk mindkét oldalra, Sárisáp és Tát, Tokod fényeire. A Hegyeskõrõl aztán felbukkan elõttünk a Gete ködbe burkolózó, súlyos tömbje. Fekete, fenyegetõ. Elhagyjuk a kék jelzést, nem ereszkedünk le Tokodra, maradunk az itinerben is jól definiált egyenes földúton. A letérést fényvisszaverõ csík jelzi, óvatosan, figyelve követjük az amúgy követhetõ csapást. Némi poros-csúszós kanyargás után megérkezünk a Nagy-Gete alá, tocsogok egy kicsit a patakban ennek örömére.


Utána jöhet a szenvedés. Nem annyira a meredekséggel van akkora bajom, errõl a figyelmemet eltereli, hogy ezt az ösvényt nem az én testmagasságomhoz méretezték. Minden másfeledik ág pofánver, melyet nem élvezek. Ha viszont az ágakra figyelek, négy lépést követõen hasraesek, annál pedig még a folyamatos arccsapások is jobbak. Repkény, mivel kisebb, nem bántják az ágak, inkább a lábára koncentrál, hogy neki se legyen jó. A sokadik kanyar után, jól kipirult arccal, észreveszem, hogy mintha laposodna az út, majd objektumok sokasága jelenik meg a szûk környezetünkben. Fent vagyunk a hegytetõn, boldogság. Kódot írunk, majd szép kényelmesen leballagunk Dorogra.


Bányaváros


A város viszont, mintha elõre érezné, hogy arrafelé tartunk, lassan-lassan elmászik elõlünk. A lejtõ sosem ér véget, a fák komoran, sötéten õrzik az utat. Irtást találunk, a jelzés cselesen megkerüli, majd másutt ereszkedik tovább a völgyön. Némi sejtésem van arról, hogy errefelé már egyszer eltévedtem, egyedül, és sikeresen megtaláltam valami bányaterületet. Elfelé gyorsan kellett futni. A jelzések szerencsére nem hagynak cserben, elhagyatottnak tûnõ ház mellett haladunk el, fényeket sejtek elõttünk, és valóban, idõvel megérkezünk Dorogra. Nem valami barátságos a belépõ. Iparvágány, távvezetékek, eredeti indusztriális környezet. Szerencsére nem kell bekutyagolnunk a vasútállomásig, a Molnár sörözõ idébb található. Odabent a mérsékelt fulladásos tünetekkel még épp vegetáló pygmeától kapunk bélyegzést, odakint Bubu és Lestat vacsorázik valami somlói galuskaszerû étket. Kiülünk, Repkény színes-cukros üdítõitalt iszik, én a klasszikusoktól ellesett kávé-kóla kombinációt szürcsölöm. Hideg van, hamarosan továbbállunk ám.


Dorog nem ereszt olyan könnyen. Megnézzük az elhaladó motorvonatot az átjáróban, és épp a térkép felé nézegetek, amikor két, az idõjárásra fittyet hányóan lenge öltözetû leány kiabál utánunk. Megkérdezik, hogy most mi kirándulunk-e, ha igen, akkor honnan és hová, és amúgy ezeken a kirándulásokon lehet-e ismerkedni. Visszatartom a nevetést, elmondjuk a rajt és a cél koordinátáit, bár Szárliget és Csillaghegy helyett a „Tatabánya mellett” és a „Budapest” bizonyul pontatlan, de célszerû megfogalmazásnak. Továbbá Repkény megnyugtatja õket, hogy akár ismerkedni is lehet az ilyen kirándulásokon. Sõt. Cserébe tájékoztatnak, hogyan lehet a legrövidebb úton Kesztölcre jutni, ezúton úgy irányítanának rá a kék sávra, hogy nem is tudnak róla. Kesztölcig elnevetgélünk az eseten, a homokos úton, az akácerdõ közepén legalább feldob valami.


Bányafalu


Újabb vidító ellenõrzõpont. Zergeboglar az õre, teával kínál és a félig még meggy jellegû Márkával teli palackra is rátölt. Ezúton is hálás köszönet Neki, a tea késõbb jelentõs javítást fog okozni a hangulatunkban. Ülünk, nézünk ki a fejünkbõl. Most kezdõdik az Iszinik, neki kell menni a hegynek, amely nagy és sötét és nem látszik belõle semmi a ködben. Csillaghegyig nagyjából nélkülözzük a lakott területeket, bár Csobánka határeset.


Hegy a ködben, másodszor


Kesztölcrõl kifelé eleinte még vidámkodunk, feltöltõdve, lendületesen sétálunk ki a falu feletti gyümölcsösökön át a mezõre, a hegyek alá. Felettünk fekete háttérrel fekete hegyoldalban halványan derengõ sziklák jelzik az elérendõ magasságot. Kanyargunk, az itiner szerint villanyoszlopnál kell észrevenni a zöld sáv letérését. Villanyoszlop nincs, jól kijárt út viszont van, valahol elöl néhány imbolygó fényponttal. Csak reménykedem abban, hogy ez nem a S+ és nem követünk el kispistázást, míg egy idõvel dacoló, vén zöld sáv meg nem nyugtat. Az elsõ kaptatón egész hamar felérünk. A trükk a második lesz. Nem akar véget érni, de legalább itt kevés a szembelógó növényzet. Kezdek fáradni, érzem a lábam, és a túrára való felkészülés teljes hiányát. Nem csak a 11 km a XI. kerületben túrával kellett volna gyúrni az Iszinikre, na. Figyelni kell a zöldet, elértük a felhõalapot, egyre gyakrabban kapcsolom be a kézilámpát, amelynek az akksija rövidesen tudomásomra hozza, hogy fázik. Néha lekapcsolom, jól nézhetek ki, egy gyertyánál alig erõsebb fejlámpával, és egy kikapcsolt kézilámpával, amelyet görcsösen szorongatok a bal kezemben. Valahol a hosszú, köves egyenesen leülünk az út szélére, megint falatozunk, majd Repkény szundít kettõ kötõjel kilenc percet. Lekapcsolom az összes lámpát. Kísérteties a sötétség körülöttünk. Iszom egy korty teát a kesztölci készletbõl, még meleg. Tökéletes, jobbat nem is kívánhatnék. Utána menetelünk tovább, megelõznek Bubuék, a Pilis-nyeregben érjük õket be. Élesen villan egy vaku, valaki az emlékmû köré applikált ellenõrzõpontot fotózza. Megérkezünk, megint kódot kell felírni.


Rövid emelkedõ, majd ismét végtelen hosszantolás következik. Nem tudom, mennyire haladunk, vagy mennyire nem, de a köves, nehezen járható erdészeti út minden, csak nem kényelmes. Puffogok magamban, de legalább nem alszom el. Valahol elhaladunk Bubuék mellett. Valahol megérkezünk a Pilis-tetõ mellé. Szerencsére a tetõig tartó maradék szintet már nem kell leküzdeni, pedig az egykori rakétabázis kétségkívül szürreális látványt nyújt éjszaka, ködben. Valahol végre elérjük a szerpentint, ekkor nagy öröm fog el. Egyrészt, mert most lefelé megyünk, másrészt, mert reménykedem, hogy talán mégis lesz némi kis kilátásunk, legalább Pilisszentkereszt fényeire. Tévedek, mert semmilyen kilátás nincs, fehér ködfal állja útját. Lassan araszolunk, alattunk és felettünk néha fények villannak meg. Most senki nem vágja le a kanyarokat. Sorompót érünk el, innentõl lassan szelídül a lejtõ.


Leereszkedünk a Szántói-nyeregbe. Jelzéskavalkád, megtartjuk belõle a zöld sávot.


Hajnali


Sistergõ pontja valami elképesztõ. Elõször is, reflektorfényben úszik. Komolyan. Másodszor, van kõrözött nála. Kenyérre lehet kenni. Engem. Ezzel. Meg az a tea. Meg úgy általában. Repkény leül, én inkább állva maradok. A beszélgetés arról zajlik a külvilágban, hogy most nagyjából Koldusszállással vagyunk ekvivalens távnál. Lassan elszivárgunk innét is, murvás úton rugdalhatnánk a port hosszasan. Hosszú-hegyre felbandukolunk, miért ne, Repkény eldõl a hegytetõn úgy, hogy észre sem veszi. Alszik pár percet, hagyom neki. Addig megteázom, amikor felébred, megkínálom.


Hajnal


Ballagunk tehát lefelé a Hosszú-hegyrõl, meg el Csobánka mellett. A történést az jelenti, hogy újra rálelünk a széles dózerútra, meg az, hogy jelzést váltunk. Amúgy dögunalom, de felfogható a Kevélyre való meditációs felkészülési lehetõségnek. Valahol leülünk az árokparton, kortyolunk a termoszban idáig utazó saját teából. Olyan rossz, hogy egybõl tovább is indulunk. Mellettünk a párán át jól kivehetõen Csobánka utcái. Álmos vagyok és fázom. Ha ránézek az elõttünk sötétlõ Kevélyekre, még jobban fázom. Amikor végre elkezdõdik az emelkedõ, na, akkor már nem fázom. Kerek repkény tart újabb három perc alvásszünetet ezen az emelkedõn is, bozótzörgésre ébresztem, ha kóbor kutya lenne, ne a földön fekve várja. Nem kutya, õz. Sose találjunk veszedelmesebb vadállatot. Rezignáltan baktatunk tovább, a monoton egyenes szerencsére a nyereg alatt néhány kanyarral válik változatossá. Fény süt felénk az éjszakából, elõször atomvillanásra gyanakszom, de csak csanya pihenget a sátorban. Ropit ad. Köszönöm. Finom. Sajnos a helyszínen csak két szálat sikerül elropogtatni belõle (ki lehet találni, mikor eszem a többit... tiszta morzsa lett a billentyûzet). Tehát itt van még nekünk a Nagy-Kevély. Már alig van sötét, amikor elindulunk, ez azért is jó, mert már alig világít a lámpám. A másik sem. Felbotorkálunk a tetõre, kilátás nincs, köd van. Meg kód, felírjuk.


Elindulunk a lejtõn. Egy kõdarab Kerek repkény lába alatt úgy gondolja, hogy felgyorsítja az ereszkedés sebességét, így a következõ pillanatban szegény Repkény a földön fekszik, potyogó könnyekkel. Megnyugszunk, én azért, mert nem tört el semmije, meg õ is ezért. Innentõl fokozott óvatossággal folytatjuk az utat, ez két kilométer per órás haladási sebességben nyilvánul meg. Leérünk az ürömi mûúthoz, majd keresztezzük a festõi fennsíkot Békásmegyer felett. Feltûnik, hogy igen sok karám található, lovakkal. Fenyvesben térünk határozottabb lejtõ felé, a vége már Csillaghegyet jelzi. Néhány utcán végig kell még mászni, mielõtt a találóan Stop nevû kocsmában megállnánk. Vége. Huhh. Asciimo és Petró úr fogadnak a célban, mosolygósan, vidáman. Kapunk kitûzõt és aranyos fényû oklevelet. Kapunk tollat, Tibet hagyta itt nekünk, köszönöm! Kapunk célvirslit, célteát. Finom, és nem csak azért, mert ilyenkor az ember nagyjából mindent finomnak érez. Repkénynek ez volt a kétszázadik túrája, õ kap egy szelet sütit is asciimotól. Ezúton szeretném megköszönni minden rendezõnek a túrát, látszott, hogy volt benne munka, lélek, akarat. Tetszett. A célból zöld vonat, sárga villamos, kék busz visz tovább. Mosásfõzésevésalvás. Reggel vissza a taposómalomba. Bent azonban ott pörögnek a képek, az emlékek Szárligettõl Csillaghegyig.


Az útleírás végén szerepel egy kérdés: „Na melyik irányból jobb?”


Ebbõl.


-Kékdroid-


Képek