PIROS 85
2011.10.29. és néhány perc 2011.10.30. Táv: 88.5 km; Szint: 3205 m.
Az utóbbi hetek túráin, amikor már el voltunk fáradva és még a terepviszonyok is nehezedtek, mindig ezt mondtuk: "Ajaj, mi lesz a PIROSON?!" Zsolton nagyobb a nyomás, mert neki ez az elsõ hosszúja a PIROS távok kollekciójából. Ennek megfelelõen õ egy késõbben rajtoló-, fontoltabban haladó-, ahova lehet betérõ társaságot választott a túra tartamára. Én fiatalodok egy kicsit, mert a Kopárig Gyöngyivel suhanunk majd. (Mégse írhatom ide, hogy nyomjuk.)
A HÉV-pótló buszon kísértetiesen ismétlõdik az, ami tavaly ilyenkor a HÉV-en: Felszálláskor rögtön Krisztát pillantom meg. Most Béla bácsival társalog kedélyesen a hátrafelé nézõ dupla ülésen. A rajtnak kinevezett Rómaifürdõ megállóban már ott van mindenki, aki csak számít. (Aki nem volt ott hat elõtt, ne vegye zokon, ez csak egy színesítõ fordulat.) Minden flottul halad. Pisti már be is nevezett, én most fizetem be a négyszer tíz a harmadikon HUF nevezési díjat, az idõközben megérkezett Gyöngyi pedig a felét. Többen el is indulnak. Mi feltétlenül megvárjuk a 06:00-t. Van még idõ egy szendvicsre. - Bocs! Elfelejtettem szólni, hogy hegyes erõset raktam a szendvicsekbe - mondom a huhogva evõ, száját tenyerével legyezõ Krisztának... Az indulás elõtti utolsó másodpercekben levetem a dzsekimet, mert hihetetlenül jó idõ van. A Csillaghegy megállóig tartó szakasz alkalmas arra, hogy megbeszéljük az elmúlt hetek történéseit. Amikor a Róka-hegy felé elhagyjuk a lakott területet felteszem a fejlámpámat. A fennsíkon sem lehet még eloltani, mert a vékony felhõzet késlelteti a hajnalhasadást. A sorompó után, a meredek szekérúton viszont már súlyba lehet helyezni a pilácsot. Az Ezüst-kevélynél már megvagyunk a bemelegítéssel, jöhet a Nagy. A sziklalépcsõket is reális energia befektetéssel tudjuk magunk mögött (alatt). Az Egri Várat és a környezõ panorámát a szürkeség és a pára miatt most hanyagoljuk. Egy kisebb emelkedõért még visszamegyünk a cserjék közé.
1. ellenõrzõpont, Nagy-Kevély.
A "tradíciónak" megfelelõen itt Bubutól várom az igazolást, de nem õ ül a néhai fatákolmány meghagyott csonkjainál. Hazudnék ha azt mondanám, hogy bánom, hogy vége az emelkedõnek. A túrázás mûfajának megfelelõen most lefelé indulunk. A fényesre koptatott, kiálló mészköveken kellõ óvatossággal lesietünk a Kevély-nyeregbe, ahol késedelem nélkül, élesen jobbra fordulunk. Némi normál lejtõzés után balra kanyarodunk egy kevésbé normálra. Sárnak nyoma sincs, Pisti futást javasol. Ez egy kis túlzás, elég lesz a szaporázó kocogás is. A sietés ellenére is hosszúnak érzékelem a lefele utat, de aztán mégis elérjük a Csobánka fölötti keskeny mûutat. Ezen vízszintben elsétálunk a Berda pihenõhöz. Berda József Erotika ciklusának egy darabkája ugrik be, ami leginkább egy nyilvános WC falán olvasható firkára hasonlít. A csúnya szót kisípolom. Íme: "Bár napról-napra mindöregebb vagyok: / mint a vad csikó olyan tûzzel sííííp!" Hát, ennyi. Minden esetre szerette a Pilist, tehát rossz ember nem lehetett. Felkapaszkodunk a tanösvényre. Visszatérõ téma, hogy a kanyarban levõ aknának nincs fedele. Hol ráhúznak egy tuskót, hol az is eltûnik. Most a nem régiben feltalált, láthatatlan betonból csináltak neki fedelet. Nagyon szuper. Úgy néz ki, mintha nem is lenne rajta semmi... Meredeken lejtõ ösvény visz le a bekötõútra. Nem kell óvakodni, felfagyás nuku. Gyér forgalom mellett a Pomáz-Dobogókõ mûút felé tartunk, ahol balra fordulunk. Még csak pár korty fogyott a multivitamin-tablettás italomból. Szomjas vagyok, de nem veszem elõ, mert mindjárt itt a frisspont. A túloldalt levõ buszmegállónál átmegyünk a mûúton, és nem sokkal ez után jobbra fordulunk.
I. ellenõrzõhely, Csikóváraljai menedékház bekötõ útja.
Az elfutott Pisti jóllakott napközis arckifejezéssel vár minket. Bélyegzés az elõlapra, és neki lehet esni az üdítõnek. Finom az aszalt sárgabarack. Két tejkaramellát zsebre teszek. Ezeket csak vészhelyzetben tervezem elfogyasztani. Látom Gyöngyin, hogy menne már. Legyen! Bár szívesen torkoskodnék még egy kicsit. Balra el! Zsigerbõl megyünk a Holdvilág-árok irányába. Néha azért körülnézek, mert általában ott téved el az ember, ahol nagyon biztos magában. A Holdvilág-árok táblája mellett már simán el lehet sétálni a kiszélesített ösvényen. Mindjárt jön az emelkedõ. - Futó balról! - kiált valaki a hátam mögül. Hirtelen nem tudom, hogy melyik a bal kezem, amerre közelebb az út széle, arra lépek ki. Két gyakorló nadrágos srác fut el, mindkettõ melegen felöltözve. Én azon gondolkodtam, hogy pólóra vetkõzzek e, õk meg pufi kabátban, sapkában futnak. Gyöngyi azt mondja, lehet, hogy az egyenruhás futást gyakorolják. Kanyargó ösvényen jutunk fel egy szélesebb útra. A hernyótalp most nem tudott sártengert dagasztani, csak a lenyomata látszik az úton. Egy jobbos letérésnél az egyik harcos már félreállva várakozik a másikra. Hát ezért kár volt úgy rohanni. Hamarosan elkanyarodik a lánctalpas nyom, és nemsokára odaérünk a Salabasina-forráshoz. Már kilátunk balra a színesedõ hegyekre. Egy kis napfény jólesne, de nem akarok maximalista lenni, így is ideális kiránduló idõ van.
2. ellenõrzõpont, Tölgyikrek.
Egy olyan túratárs pecsétel - Ernõ -, akivel eddig még csak menet közben találkoztam. a [P-] és [S-] jelzésen folytatjuk, de hamarosan csak a túránk névadója vezet tovább. A gördülõ köves, fatörmelékes, lejtõs út mintha most nem lenne annyira szemetes. Minden esetre sarakat, pocsolyákat nem kell kerülgetni. A Sikárosi-rét elõhírnöke egy füves út is szinte (!) száraz. A rét füvén pedig csak harmat nedvesíti a cipõnk orrát. A Király-kút pihenõje fölött egy kisebb kiránduló csoport kapaszkodik felfelé a [P3] mentén. Beletelik majd egy kis idõbe, amíg fellihegnek Dobogókõre. Mi is oda tartunk, csak elõbb lelátogatunk ebédelni Dömösre. A Szõke-forrás völgyében már látok egy kis napfényt a fák koronáján. Hozzánk viszont nem hatol le. A völgybõl nézünk fel arra a futva érkezõre, aki nem jött le a [P-] jelzés nyomán, hanem inkább a szekérúton maradt. Még le is kiabál a társának, hogy mi a fenének ment le. Mi szorgalmasan kerülgetjük a köveket, gyökereket. Árkot ugrunk, bokrot ugrunk idelent. Mélyútbeli kõfoci után leérünk a kis hídhoz, amin balra átmegyünk egy nyugisabb szekérútra. A pihentetõ szakaszon a két harcos (még mindig meleg öltözetben) megint leelõz. Most van hely bõven a hadmûvelet végrehajtására. Vége a pihentetõ szakasznak, lemegyünk a patakmederbe. Jobbra átugrás, aztán pár méter múlva balra átugrás, aztán nemtom má' hány átugrás, de tény, hogy megérkezünk a pihenõhöz, ahol már nincs több átugrás, és már látható a Rám-szakadék felé menõ [Z-] jelzés. Most koránt sem tart arra annyi kiránduló, mint október elején, amikor a VASAS MARATON okán legutóbb erre jártam.
II. ellenõrzõhely, Kaincz-forrás.
Valami cseszteti a bal sarkamat. Egy rövidebb túrán fittyet hánynék rá, de most inkább leülök egy szép, faragott padra, és megnézem, hogy mi a fene az. Semmi! Pár lépcsõn felmegyünk a Szent-fa kápolna ösvényére. A keskeny úton azért már érzékelhetõ, hogy mégis szépszámmal sétálnak szembe a kirándulók. A jelzés kivisz a mûútra, amin legázolunk, és balra fordulunk.
3. ellenõrzõpont, Dömös.
- Hát, Gyöngyi! Ezen a szakaszon idáig veled jöttem a leggyorsabban. A déli harangszót itt szoktam meghallgatni, most pedig még negyed dél sincs. Na, akkor ezt az elõnyt most kihasználom a nyugodt, bõséges táplálkozásra. Pisti itt dokkol már idõtlen idõk óta. Mindent elintézett, nemsokára megy is tovább. A parizeres csalamádés kenyér után rárepülök a pici pirospaprikával töltött olajbogyóra. Ezt egész egyszerûen imádom. Éva, aki a rajtoltatás után most itt serénykedik a kaja körül, közli, hogy látja ám, amit mûvelek a bogyók pusztítása terén. Jól van akkor: Vigyázz, kész, sajt! A lágy sajt is nagyon jó ötlet; könnyen emészthetõ, és sok energiát ad. Kóstoljunk meg még egy pár mogyorókrémes kexet is! Gyöngyi túl hamar jóllakott. - Jól van, persze, menj csak tovább, én még nyújtom egy kicsit a belemet. A tapasztalat az, hogy itt nem tudok annyit enni, ami Dobogókõig ki ne égne belõlem. Az eddig elfogyasztottakat kólával csapatom szét, és egy utolsó parizeres kenyérrel leülök a templom elõtti kõmandzsettára. Amikor az utolsó falat is eltûnik a gallérom mögött, pólóra vetkõzök és felkerekedek. Megköszönöm az etetést, integetek a most érkezõ Diának és Krisztáéknak, aztán a fõút mellett továbbindulok. Még cidrizek egy kicsit, de tudom, hogy nem lesz ez így sokáig. Minden rendben van a jelzéssel, a kanyarodó utcán felmegyek a temetõbe, majd a jobb felsõ sarkában kimászok a masszív létra segítségével. Keményebben nyomatom, mint ahogy jólesne; utol akarom érni Gyöngyit. Egy futó páros még így is megelõz. Persze, olyan gyorsan nem tudnak elhúzni a látóterembõl, ez az emelkedõ nekik se vízszintes. Amikor a második hídja vesztett árokba mennék le, Gyöngyi szólal meg a hátam mögül. Nem, nem tévedt el, csak akadt egy kis dolga egy félreesõ helyen. Még jó, hogy nem tudtam jobban rohanni... A Körtvélyes-puszta síkján levegõhöz jutunk. Feltárul a támadandó magasság. Megint egy, a múlt évi PIROS-on megtörténthez nagyon hasonló jelenet játszódik le: Tavaly én mutattam Krisztának a magas hegyen álló adótornyot, mint a távoli Dobogókõ egy objektumát, most pedig Gyöngyi várja tõlem annak megerõsítését, hogy a torony Dobogókõn áll. Jól jön a balra mutató parasztrózsaszín nyíl, mert a dumálás közben majd' elfelejtettem, hogy itt le kell térni a széles útról. A nyúlfarknyi erdei séta és a keresztezõ erdészeti mûút az emelkedõk sorozatát vezeti be. Az elsõ emelkedõ után megint egy keskenyebb mûutat keresztezünk. Néhány éve itt ellenkezõleg, lefelé jöttem a TÉRY ÖDÖN-ön. Az ösvény meredeken éri el a mûutat, és akkor csúszós is volt. Az alfelemre érkezve szánkáztam ki az útra. Dömösön a derekamra kötöttem a kabátomat, hogy a buszsofõr ne lássa meg a szalonképtelenségemet... Az újabb emelkedõ egy tarvágáson van. Nem tudom, mikor fogom megszokni ennek a látványát. A két villanypásztor közül az elsõt teljesen letiporták, ezen simán át lehet lépni. A másikon sikerül fizikoterápia nélkül átterpeszteni. Valahogy nem bánom, hogy ki lehetett hagyni a létrázást. Megint fák közé érünk és bejön a [Z-] jelzés. Úgy számolom, hogy nincs már messze a nyereg. És tényleg! Egyenesbe érve meglátom a piros-fehér bóját. Nagyon megörülök neki, és örömömnek hangot is adok.
4. ellenõrzõpont, Szakó-nyereg.
A pontõr hölgy elmondja, hogy azért szeret itt posztolni, mert itt mindenki úgy örül. Gyöngyinek mondom, hogy innen már "csak" fellépcsõzünk a Tost-sziklához, és egy hosszabb sétával, enyhe emelkedõn elballagunk Dobogókõre. Gyöngyi az itinerbõl rögtön köpi a táv- és szintadatokat. Ez már nem annyira szívderítõ. Miután elolvastuk a Tost-szikla majdnem fekete kövébe vésett feliratot, egy vékony avarréteggel takart ösvényen lazíthatunk. Azért, van még táv a következõ ellenõrzõpontunkig, de szorgalmasan morzsoljuk. A balról feljövõ [S-] után növekszik a népsûrûség, de innen már reális közelségbe kerül a pont. Sokkal hidegebb van itt, mint odalent Dömösön. Fázik is a pólóm, de most már nem állok le öltözködni. Jó érzés, hogy a legtöbben vörös orral mászkálnak pufi dzseki, sapka, sál, kesztyû, lábtyû öltözékben, én pedig a túra nevének megfelelõ színû pólóban dzsesszelek rendíthetetlenül. Szigorúan követjük az útvonalat a Rezsõ kilátóig, de ott a murvás út alacsony szegélyét átlépve kényszer-kispistázást hajtunk végre. Dugulás van, kérem szépen. No, nem nálunk, hanem a népek vannak rengetegen. A zöld sámán kapu a természetes, girbe-gurba alakjával még mindig tetszik. Az igazi öröm viszont a víztorony, majd az adótorony látványa.
5. ellenõrzõpont, Dobogókõ.
Pinkert Laci egy banánnal mutat a pecsételõ hely felé. Mindenki elvesz tõle egy ehetõ útjelzõt és Moiwához lép. Én a nagy repoharamba bubis vizet is kérek tõle. Így leállva már tényleg hideg van; vékony pulcsit öltök. Amíg iszom az ásványvizet figyelem az érkezõket, hátha még elbúcsúzhatok Krisztától, aki ma itt fejezi be. Nem jön senki ismerõs, ezért lemegyünk az üveggyémánt árushoz, hogy átvágjunk a parkoló csücskén, és a Matyi büfé mögötti murvás úton hagyjuk el Dobogókõt. A két kerítés közé beszorult [P-] után lejteni kezd az út. A Fagyos katonáig bicsakló köves, onnan pedig inkább gyökeres a lejtõ, amíg ki nem érünk a hegyoldalbeli aszfaltos utcára. Keresztezzük a Pomáz-Dobogókõ mûutat, és ugyanazzal a lendülettel megindulunk a Pilisszentkeresztrõl Pilisszántó felé menõn. Együtt megyünk egy sporttárssal, aki már a budaörsi célban elfogyasztandó sörökrõl ábrándozik. Az bizony igencsak odébb van! A temetõ után megint vetkõznöm kell, mert a dobogókõi klíma után - kis túlzással - itt meleg van. Jobbra, felfelé indulunk a temetõkerítés mellett a Vörös-földek felé. Köszönünk a jobbra magasodó Pilisnek. A nagy mezõ bal felsõ sarkánál pedig bemegyünk az erdõbe.
III. ellenõrzõhely, Magas-hegyi-nyereg.
Az ásványvizes frissítés mellett elfogyasztunk még néhány szelet aszalt gyümölcsöt, amirõl még mindig nem tudjuk, hogy mi lehet. A pontõrök se. Kanyargós mélyúton megyünk lefelé, hogy megint találkozzunk a Pilisszentkereszt-Pilisszántó mûúttal, amin most jobbra fordulunk és megteszünk rajta két- háromszáz métert, hogy aztán Pilisszántó fölött jobbra forduljunk egy murvás, emelkedõs útra. Elérünk egy kerekes kúthoz, ami csak díszlet, mert víz helyett kövek vannak benne. Amikor már jól felcsûrtünk, akkor élesen balra megindulhatunk lefelé. Gyöngyinek nagyon tetszik, hogy a magasból látjuk Szántó házainak a tetejét. Nekem is. Az út teljesen levezet a faluba, de egy szalag még idõben jobbra térít. Aki jól megfigyeli a csenevész növényzetet, azon is lát elvétve [P-] jelzéseket. Mielõtt balra kéne fordulni megmutatok Gyöngyinek egy téves [P-] jelzést, ami fene tudja hova vezet. Évekkel ezelõtt, az elsõ PIROS-omon akkori túratársammal Vilmossal mi is elindultunk rajta. Szerencsénkre szembe jött két GPS-es srác, akik még idejekorán észrevették, hogy ez nem frankó. Vajh mikor lesz ez lefújva szürkével a cudar piros? Egy "utcával" tovább megyünk, és a sárga szárú oszlopon levõ [P-] jelnél nyugodtan balra fordulunk, majd lemegyünk egy földútra, amin automatice jobbra megyünk, és kitartó gyaloglással felkeressük a következõ pontot.
6. ellenõrzõpont, Csévi-nyereg.
Itt is lehet falatkákat falni. Eszünk is. Andrew megjegyzi, hogy a túra nevének megfelelõen vagyok öltözve. Végre! Már aszittem, hogy senki nem fogja észrevenni! - Várjál, ez még nem minden - mondok, és a zsebembe nyúlok. - Mi az, piros tanga is van nálad? - így a derék pontõr. Mivel tanga került szóba, erotikus mozdulatokkal kísérve, lassan egy piros szalagból készült pántot húzok elõ, majd biggyesztek a homlokomra. Totál siker! A ponton levõ két ember tapsviharban tör ki. Na, akkor mi tovább megyünk a Táloki-erdõben. Elõkerül a gulyásleves téma. Ez általában mindig itt szokott felvetõdni; jó az idõzítés. Gyöngyi a távadatokat böngészi türelmetlenül. Balról csikorgást hallok. Az idõ vasfoga az. A tavasszal még itt álló, a vadaknak szénát kínáló vadetetõ nem bírta tovább az ácsorgást, megadta magát, és a takarmánnyal együtt térdre roskadt... Visszaemlékszem, hogy elsõ alkalommal olyan hosszúnak tûnt ez az erdei út, de most hamar elérjük a nagy ívû jobbos lejtõt, ami kivisz a fák közül. Lent, balra rákanyarodunk a gázpásztára. Itt döbbenek rá, hogy miért megyünk önmagunkhoz képest oly gyorsan. A talaj. A száraz talaj. Nincs sár, amit unos-untalan kerülgetni kéne. Nincsenek visszacsúszó lépések. Rengeteget számít! A pásztáról jobbra térünk le. A sorompó elõtti átfolyás is inkább csak egy nedves folt, vagy még az sem. Viszont a sorompó le van engedve. Nem tudom ezt milyen metódus szerint húzzák-eresztik, minden esetre átterpesztünk rajta. Hát akkor másszuk meg ezt a durva köves szekérutat! Az úton kis híján egy mûvészi installációba botlunk: Kolosszális kreativitásról tett tanúbizonyságot az a rendezõ, aki a parasztrózsaszín nyilakat felfestette. Az itt láthatót ugyanis egy nagy rakás lócitromra fújta. Ennek eltávolításával nem lesz gond; elhordják a verebek, vagy szétveri az elsõ zápor. A jövõre vonatkozóan annyit megjegyeznék, hogy sündisznóra, ne adjisten teknõsbékára véletlenül se fújjatok jelzést, mert nagy káoszt okozhat... Amikor elérünk a Klotild-barlang felé vezetõ leágazáshoz, egy rövid idõre elfelejthetjük az emelkedõt. Irány az Iluska-forrás. Amikor odaérünk, kéretlen idegenvezetõként rábökök az ormótlan betontömbre, és azt mondom: Iluska-forrás. Mellõzzük, és a következõ lehetõségnél balra kanyarodunk, aztán pár méter múlva jobbra, fel egy rétet bekerítõ kerítés mellé. Ez felvezet az erdõ szélére, a Fehér-hegy lábához. A gyenge emelkedõ egyre durvul. A végére csak araszolás jut, de az megállás nélkül. Gyöngyinek pont most esik be egy hívás. A csúcskõnél megvárom. Közben üdvözlöm a mellettem elszaladó L. Szilvikét. Valami miatt késésben lehet. Amikor felér Gyöngyi, megindulunk lefelé a másik oldalon. Az újabb gázpászta elõtt egy fára ki van rakva két A4-es, amelyeken szájbarágósan ki van jelezve, hogy MAGYAR VÁNDOR balra, PIROS túrák egyenesen. (Ennek ellenére idén is volt P85-ös, aki lement Vörösvárra.) Minden esetre mi átrohanunk a pászta vályújának másik partjára, ahol is felkapaszkodunk. Megint ismétlõdik a tavalyi túra forgatókönyve. Most is ezen a szent helyen szólal meg a telefonom. Pisti érdeklõdik, hogy hol vagyunk, és hogy kikérje e a gulyást. - Kösz, de nehogy kikérd! Még kb. negyedórányira vagyunk, addig megbõrösödne. Ha forrón tálalják, inkább öntünk bele vizet... Vörös-hegy a keskeny ösvényével a hegyoldalban. Világosban innen megkapó látvány tárul a vándor elé, ha balra fordítja a fejét. Már pedig még bõven világos van. Zakatolás lefelé a tûlevélszõnyegen. - Hallod a forgalom zaját? - kérdem Gyöngyit. Igen - válaszolja. - Na, az nem jelent semmit, mert még itt fogunk kanyarogni idõtlen idõkig. Ez a pár perc mindig oly hosszú. A balos kis híd késlekedik, de amikor átdobogunk rajta, akkor feltárul a csárda irdatlanul hosszú parkolója, melynek a másik végébe kell átlényegülni.
7. ellenõrzõpont, Kopár csárda (MELLETT).
Katonai sátor mélyén a sötétben is látó Jávor Zoli kezeli a dokumentumokat. Hamar megkapom a bélyegzést; mehetek a gulyáselosztóba. Pont jó hõmérsékletû, nem kell bele hidegvíz. Mielõtt hozzákezdenék, megint öltözök, hogy az étkezés végére ne merevedjek le. Gyöngyi is végez a piszmogással, leül mellém. Mikor lemegy az utolsó kanál lé, a tradíció szerint repetázok egy fél tányérral. Kaja után átülünk egy távolabbi asztalhoz szerelvényt igazítani. Én púdert szórok a cipõmbe, mert idefelé úgy éreztem, mintha tapadna a zoknim. Gyöngyi a városi közlekedéshez öltözik. Amikor készen vagyunk, elindulunk a 10-es másikoldalán levõ buszmegállóhoz. B. Sanyi kiabál utánam, hogy: - Botok! Mire visszafordulok Roland már nyújtja felém a szerszámokat. Micsoda csapatjáték! A buszmegálló táblája ki van döntve. Célba ért túratársnõm nem akarja elhinni, hogy ez egy létezõ megálló. Nem telik el húsz másodperc, és lefékez mellettünk egy sárga, csuklós busz. Gyöngyi az elsõ ajtóhoz szalad (!), én pedig besétálok az erdõbe. Nyugodt léptekkel haladok a földúton Pilisszentiván felé. Gondolataim a ma átélt események között csaponganak. Úgy vélem bõ idõelõnyt szereztem, a hátralevõ távon a sebességet ütemes kiránduló stílusúra redukálom. Megérkezek a balos domb aljába. Nem túl magas, de olyan meredek, hogy az elõttem járók által fellazított, száraz, süppedõs talajon oda kell figyelni a felfelé kapaszkodásnál. A meredekrõl jobbra, egy szelídebb emelkedõre térek, és nemsokára megérkezek a következõ pontra.
8. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy.
Meglepetésemre Gergõék õrködnek itt. Gergõt a PÁLOS beszámolómban »Átfagyott Sporiként« emlegettem. Ezen, és az ottani végjátékon kicsit elpoénkodunk, aztán folytatom az utamat. Lemegyek a Kakukk-hegynek nevezett dombról és jobbra ráfordulok egy köves útra, ami késõbb szilárd burkolatúvá lesz, majd két oldalán házakkal, "szabályos" utcává fejlõdik. Az autók mozgásán kívül egyetlen életkép, hogy egy asszony avart sepreget egy ház elõtt. A nyíllal támogatott [P-] jelzésnél jobbra fordulok egy keskenyebb utcába, hogy a másik végén balra induljak egy sportpálya felé. Azzal szemben van a Villa Negra, ami egy kocsma vagy étterem. Nem tudom pontosan, bent még nem voltam. Leteszem a hátizsákomat, hogy elõszedjem a fejlámpám, amit még a Kopárnál akartam kikészíteni, de elfelejtettem. Nincs még sötét, de nehogy már vakon kelljen lámpa után kotorászni az éji erdõ mélyén. Amíg ezzel foglalatoskodok a derék Mezeiék (biharite.hu) loholnak el mellettem. Nem tûrhetem, hogy csak úgy tovaporozzanak, ezért feladom szemlélõdõ életfilozófiámat, és beállok mögéjük vontatmánynak. Ezt Klári nem gyõzi elégszer a szememre hányni a túra alatt. (Sõt még a MONOTON MARATON-on is errõl hallgathatok.) A Negra elõtti parkolón srégen balra átvágunk, hogy rátérhessünk egy szélesebb földútra. Õk még nem voltak ezen a túrán, ezért a Pullman kocsi (én) néha belepofázik a mozdony (Klári) irányításába. Így van ez például, amikor jobbra fel kell menni egy pecató peremére. Egy pihenõvel ellátott rét után viszonylag hamar eljutunk egy kerítéshez, és mielõtt felütköznénk, balra fordulunk mellette. Érdekes, hogy milyen hirtelen szürkül. Sín helyett egyre mélyülõ homokban vonatozunk hosszan. Már nem buli, úgyhogy vége lehetne már ennek a szakasznak. Elénk kanyarodik a kerítés, mi vele kanyarodunk, mégpedig balra, hogy nemsokára jobbra elérjünk egy hétvégi házas övezetet. Szórványos kutyaugatás. Ez, mármint a telkek sorozata nem tart soká, egy jobb egyenessel letérünk az útról egy növényekkel övezett ösvényre. Ahogy kiérünk a sûrûjébõl, jobbról megint kerítés. Néhány méterrel távolabb már ég egy pár teamécses. Egon és Éva nemrég kezdték gyújtogatni õket.
9. ellenõrzõpont, Hosszú-árok elõtt.
A szokásos szmájlival kombinált bélyegzés után kapunk egy pohár ásványvizet és egy csoki szeletet. Kell is az erõsítés a sokak mumusa, a Hosszú-árok elõtt. Mese nincs, most már meg kell gyújtani a lámpákat. Kimegyünk a forgóajtón, és egy darabon a [S-] jelzéssel tartunk, hogy aztán egy infotáblánál jobbra elhagyjuk azt. Ez még csak az árok bevezetõ szakasza, szinte nem is emelkedik. Csak sokára kezd emelkedni, de akkor egyre durvábban. A mozdony egyre lassabban húz, és egyre többet pöfög. Van egy rész, ahol azt hiszi az elõször erre járó, hogy már kiadta dühét az emelkedõ. Nos, ez nincs így. Kapsz egy pár métert, amikor levegõhöz juthatsz, de aztán megint mindent bele kell adni. A [K+] elágnál háromszor kell kiadnom a »balik« vezényszót a mozdonynak az éles kanyar miatt. Direkt nem szólok Klárinak, hogy jönni fog Yoyo kitömött fejekkel ellátott, két útszéli pólója, hátha megijed. Sajnos nem ijedt meg. A rend kedvéért legalább annyit mondhatott volna, hogy: Juj! Ez még egy dög emelkedõ, aztán rátérhetünk a keskeny, balos ösvényre ami elvisz a túrázó szlengben csak "Siratófalnak" nevezett ponthoz.
10. ellenõrzõpont, Nagy-Szénás, Emlékfal, pihenõ.
Üdvözöljük Péteréket, és leülünk a padra. Borika csokis dobozokat rak elénk. A gémberedés elkerülése végett nem cseveghetünk sokáig, átadjuk helyünket a most érkezõknek. Egy piros-kék villogó irányában megtaláljuk a négy korhadt lépcsõfokot, amin elindulunk a Nagy-Szénás oldalába. Klári zokon veszi, hogy még mindig felfelé kell menni. Megnyugtatom, hogy nemsokára lejtõzhetünk, de már nekem is sok egy kicsit ez a Szénás. Jó, hogy nem kell felmenni a tetejére. Balra, lefelé kanyarodunk fenyõfák között. A kellemes lejtõ kövesé, vályússá és túl meredekké válik. Ezen küszködve kiérünk egy szintén meredek, de legalább szilárd burkolatú utcára. Innen belátni majdnem az egész Sierra de Nagykovácsit, de a city-t mindenképpen. Megmutatom az alulról megvilágított templomot, aminek a közelébe igyekszünk. Enyhül az utca lejtése, de nem esik jól a járás az aszfalton. A temetõ mellõl serény útitársaim rögtön az elõttünk levõ sikátor felé sietnek. - Gyertek erre! - mondom, és balra fordulok. "Ellenõrzõhely lehetséges" - áll az itinerben. Húzzák a szájukat, de követnek. Amikor a következõ sarkon jobbra fordulok, én vagyok a legjobban meglepve: Az Antónia utcában a piros-fehér bója az, amit elõször meglátok. Már évek óta mindig bejárom ezt a (...) kerülõt, ha erre vezet egy túra, még akkor is, ha ez nincs külön kihangsúlyozva. Soha nem láttam még itt ellenõrzõpontot.
IV ellenõrzõhely, Nagykovácsi, Antónia utca.
- Megmentettelek titeket egy visszaküldéstõl - mondom a Bihari TE jeles képviselõinek. - Na, most végig ezt hallgathatjuk tõled - válaszol Klári. - Arra mérget vehetsz - mondom elégedetten. A pecsétet a plébánia rubrikájának az elejére kapjuk. (Mint késõbb hallottam, ez problémát okozott az elsõként célba érõ futónál, mert innen már nem ment a plébániára, hanem folytatta tovább útját a [P-] jelzésen.) A biztonság kedvéért rákérdezek a pontõröknél, hogy be kell e menni a plébániára. A válasz természetesen: igen. Jobbra fordulunk Nagykovácsi fõ utcáján, és elhagyva a [P-] jelzést, torony iránt, a kemény kövezeten elcsattogunk a plébániára.
11. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, plébánia.
A helyiséget szekrénysorral lefelezték, hirtelen azt hiszem, hogy máshová helyezték a fogadást. Nincs úgy bedurrantva, mint tavaly, ezért nem kell nekivetkõzni. Mosdás után egy parizeres kenyérrel a bejárattal szembe ülök, és nézem az érkezõket. Tényleg visszaküldik azt, akinek nincs meg az ellenõrzõhely pecsétje. Legszebb öröm a káröröm: Hehe! Van még egy pár szem olajbogyó. Ennek külön örülök. Jól esik, hogy kólával öblíthetem le a kaját. - Na, mi van, indulunk? - teszi fel a sürgetõ kérdést Klári. Szívesen csipegettem volna még egy kicsit, de az indulás sincs ellenemre. Köszönünk mindent, és búcsút veszünk Katáéktól. Kint, szokás szerint nagyon fázok, pedig most nincs is olyan hûvös, mint tavaly. Visszamegyünk a [P-] jelzésre, és az oda-vissza sokszor bejárt útvonalon felfelé kaptatunk azon az utcán, amelyik bevisz az erdõbe. Most én húzom a vonatot a Vöröspocsolyás-hátság felé. Hamar múlik az idõ; túratársaim a Hamahama vetélkedõs túráról mesélnek. Ó, már itt is a [P3] jobbról. A talajon rikító pöttyöket követem, de azért néha felnézek turista jelzést keresve. Gyakran elég kellemetlenül kövessé válik a talaj, de feszített koncentrációval tartani tudom a tempót. Újabb tájékozódási pont: a [P+] köt fel balról. Nemsokára köves ösvénnyé szûkül le az út. Egy jó hosszú darabot ezen teszünk meg, aztán egy balos kanyarral lejövünk róla, és egy összeroskadt vadkerítés mellett megyünk el. Most kell figyelni, hogy ne bökjük el a hegyesszögû jobbos útvillát. Ó, de hát meg van ez támogatva mindenféle külön jelzéssel is. Fél füllel hallottam valamit Sistergõvel kapcsolatban. Mintha azt mondták volna, hogy nem lesz etetõpontja mert õ is túrázik. Lemegyünk a mûútra, és mindjárt meglátjuk.
V. ellenõrzõhely, Petneházy-rét és Julianna major közötti mûút.
Igaz volt a rémhír. Két általam nem ismert pontõr ad bélyegzést, és kínál mûanyagszörpöt... A mûútról balra visszabattyogunk a turistaútra, és emelkedõre fogjuk. Vissza kell kapaszkodni arra a szintre, amirõl lejöttünk a Sistergõ nélküli ellenõrzõhely kedvéért. Amikor megtettük visszanézek a rövidítõ út irányába, de nem látok imbolygó lámpafényt. Semmilyet sem látok. Jobbra fordulunk, és lóhalálában megindulunk a lókarám felé. Már majdnem ott vagyunk, amikor egy kb. tíz fõs csoporthoz érünk. Éppen izzó parazsat terítenek szét a földön. Mezítláb fognak járni a parázson. (Nem vicc!) Nagyon kedvesek, emelkedett hangulatban bíztatnak minket azzal, hogy már nincs sok hátra. (A távunkból.) Megköszönjük, de nem viszonozzuk a bíztatást, mert nem tudjuk, hogy ilyenkor mit kell kívánni. Jó szelet biztosan nem, esetleg vastag talpbõrt. Szerintem a túrázók között is van aki úgy érzi, mintha parázson járna, nem kell ehhez tüzet gyújtani. Elmegyünk az üres lókarám mellett, a pacik már a bokszaikban alszanak. Állva. Keresztezzük a szilárd burkolatú Feketefej utcát, és nekimegyünk a Schwarzkopf-nak. Nagy léptekkel, de lassan nyomjuk magunk alá a mészköveket és gyökereket. Minduntalan feltekintek jelzésért, mert tavalyelõtt valahogy a pont mögött lyukadtunk ki, onnan verekedtük át magunkat a dzsindzsáson. Nem akarok okot adni Klárinak, hogy (ezzel kapcsolatban is) rajtam köszörülje a nyelvét. Sikerül a szabályos oldalról megérkezni a (jéghideg) kályhához.
12. ellenõrzõpont, Fekete-fej.
Miután fiatal barátainktól megkaptuk a bélyegzést, lefelé indulunk. A rettentõen köves lejtõ még így, két túrabottal felszerelkezve is próbára teszi az egyensúlyérzékemet, sõt az egész lényemet. Csodálom, hogy a Bihari TE prominens képviselõi hogyan bírnak bot és tiplizés nélkül, a sötétben lebotorkálni ezen az ember- és asszonypróbáló lejtõn. Le is maradnak. Igazán beruházhatnának legalább egy-egy botra, de hát a hiúság... A Halál úton (Szépjuhászné körút) egymagam megyek. Mielõtt kimennék a flaszterre, elengedek három autót. A legnagyobb csodálkozásomra sikerül úgy elérni a turistaút folytatását, hogy nem találkozok szembe jövõ autóval. Megint egy emberes emelkedõ következik: Fel kell kapaszkodni a Hárshegyi körútra. A kivályúsodott, agyagos ösvényt sziklás rész váltja fel. Érdekes ez a kõzet. Olyan, mintha valamilyen furcsa, fekete cementbe folyami kavicsot kevertek volna. Utolérnek Mezeiék. Klári persze lebök, hogy otthagytam õket. Ez nem egészen így van, mert mindig hátra, hátranéztem, hogy jönnek e. Végül is utolértek, ez a lényeg. Nem? Na! Ez nagyon kemény emelkedõ ilyenkor, a 80 km-t üldözve. Csak nyúlik, csak nyúlik. Huh! Végre felértünk.
VI. ellenõrzõhely, Hárs-hegyi körút, erdei pihenõ- és tûzrakó hely.
Most még virrasztanak a ponton, gyorsan megkapjuk az igazolást arról, hogy itt jártunk. "Vidáman" továbbindulunk. Azért a vidámság, mert a Szépjuhásznéig lesz egy pici pihenõnk. Klári ki van akadva a Szépjuhásznéra, mert idén már enyhén szólva sokszor látta. - Egy darabon lehet gyakorolni a MONOTON MARATON-ra - mondom a többieknek, annak tudatában, hogy kedden õk is eljönnek majd. Most jön a Hárs-hegyi körút egyetlen komolyabb lejtõje. A tavalyelõtti MONOTON-on volt aki ellenkezõleg körözött, hogy itt ne lefelé kelljen mennie a fájós térdével. A kisvasúton való átkelést a közvilágítás fényei is segítik. Rá se pillantunk a még mindig szép Juhásznéra, és átszaladunk a Budakeszi úton. Klári az élre áll, és visszaveszi a húzást. Most már nem vagyunk olyan hetykék, mint lefelé jövet. Direkt nyögök két eltúlzottat, hadd higgyék, hogy már kifáradtam. Meg is kapom érte a magamét: Klári szerint a medúza elmeszesedett gerincoszlop hozzám képest. Persze, nem ezt a kifejezést használta, de valahogyan publikálhatóvá kellett tennem a lényegét... Nagy elõny, hogy pontosan tudom, mi vár ránk, a fedélzeti komputer már beosztotta az energiát, és egy kis tartalékot is elkülönített, nem várható eseményekre. Itt - a János-hegyre menet - nagyon kell figyelni, mert már alig lehet tudni, hogy melyik a turistaút, és melyik az átvágás. Mind a két féle út egyforma széles. Megoldjuk. Miután elsõ ízben kereszteztük a feljövõ mûút szerpentinjét, egy kiálló köves emelkedõn jutunk el a Pozsonyi-hegy vízszintben haladó útjára. Jól jön egy kis késõ esti levegõzés. Jól fogunk aludni (majd valamikor). A pihinek a mûút újbóli keresztezése vet véget. A mostani emelkedõvel a szilárd burkolatú útkígyó egy kanyarulatát vágjuk le (hivatalosan). Ez után következnek a falépcsõk. Itt mindig alábecsülöm a fordulók számát, mindig elõbbre várom a meleg fényû halogénlámpákkal megvilágított kilátó alulnézetét. Közben két srácot érünk utol, és hagyunk el. Klári rám pirít, hogy milyen bunkó vagyok, mert nem köszöntem nekik. Úgy látszik nem hörögtem elég hangosan. A következõ kanyar után elénk áll a János-hegyi kilátó nagyestélyi fényruhájában.
13. ellenõrzõpont, Erzsébet kilátó.
Nem idõzünk sokáig; a kilátó mögötti lépcsõkhöz megyünk. Mezeiék becsületére legyen mondva, hogy meg sem említik a gumijárdán való élvezetes legurulás - és egyben kispistázás - lehetõségét. Ezek a lépcsõfokok viszont egyenetlen távolságban és magasságban vannak egymáshoz képest, mivel követniük kell az õket hordozó szikla alakját. Nem kis mutatvány lemenni rajtuk. Recsegnek, ropognak az eresztékek a megfáradt túrázóban. Azért, amikor ezzel végzünk, marad még néhány méter gumijárda, amin végigkocogok. A Libegõ környéke kihalt, a nyomós kútnál sincsenek szomjas vándorok. Rongyolunk lefelé a murvás úton. Megint csak egy, a teljesítménytúrák megálmodói által gyakran elõvett szakasz következik. Ezt akár még jobban lehetne utálni, mint Klári a Szépjuhásznét, de nekem ilyen nem jutna eszembe a Budai-hegyekkel kapcsolatban, pedig jó néhány izzadságcseppet letöröltem már barázdált homlokomról az útjait járva. Tehát lesiklunk a kisvasút »Jánoshegy« állomása közelébe, hogy aztán szûnni nem akaró lejtõn lavírozzunk egészen a Virág-völgyig. Ez a mélypontunk. Megindulunk a Csacsi-rét felé, de az utolsó pillanatban jobbra fordulunk egy, a völgybõl kiemelkedõ útra. Nem fáraszt túlzottan az emelkedõ, mert már joggal gondolhatunk a célra, mivel csupán csak egy ellenõrzõpontunk maradt. Cikkcakkozni kezd az út. Figyelni kell, hogy mikor forduljunk jobbra, egy keskenyebbre. Nemrégiben a kellõ helyre állítottak egy oszlopot irányjelzõ táblával, turistajelzéssel. Örültem, hogy éjjel sem kell majd minden bokor mögé benézni, a letérést keresve. Az idei GYERMEKVASÚT NYOMÁBAN éjszakai változatán már csak az oszlop állt ott táblátlanul. Ennek megfelelõen, a szuvenír gyûjtõk jóvoltából már csak a csupasz, sötétbarna oszlopot keresem a fénycsóvámmal. Már itt is van az út mentén. Jobbra kanyarodunk egy átkötõ ösvényre, aztán a végén balra. Innentõl fel se kell pillantani, majd csak a sorompónál, hogy át ne bucskázzunk rajta. A szépen kivilágított templom felé haladunk. Amikor élesen balra kanyarodunk, megszólal a telefonom. Ez biztosan Pisti. Ismét a tavalyihoz kísértetiesen hasonlító beszélgetés hangzik el, csak akkor az innen nem messze levõ Végvári-sziklánál esett be a hívás: - Szia öreg! Merre kóborolsz? - Itt vagyunk a makkosmáriai templomnál. - Én már beértem. - Hát, ezt rögtön gondoltam, gratulálok. - Én is neked. Te is biztosan hamar beérsz. - Kösz. Akkor jó pihenést! - Kösz. Neked meg jó célba érést! - Kösz. Szia. - Szia, szia... Közben megérkezünk a pihenõhöz, ahol a pontõr hölgy a gerincét egyengeti a padon, hosszában.
14. ellenõrzõpont, Makkosmária.
Amíg a célbeli sörökrõl vizionáló sporttárs - aki valahol megint utolért minket - a messze hordó lámpáját ismerteti a pontõrrel, én csendben helyet foglalok a müzli szeletek dobozának szomszédságában. Kábé három vagy négy szelet hosszan tart a kiselõadás. Továbbindulunk. Elégedett pofával megyek a többiek után. A nagyméretû KRESZ tábla mögött Klári rögvest rátalál a helyes útra. Ha nem tudnánk, hogy enyhén lejt az út, úgy éreznénk, hogy megtáltosodtunk, olyan iramban haladunk. Tapasztalt pirosozó tudja, hogy ennek még megissza a levét, de a tapasztalt pirosozó számít is erre, ezért nem fogja sokkolni az, hogy a Végvári-szikla felé közelítve már emelkedõbe megy át a dolog, és a szikla után pedig kifejezetten durvulni fog. - Na, köszönjetek szépen! - mondom a többieknek, amikor balra elkanyarodunk a szikla elõtt. Nekem most már mindig Végvári Tamás a színész, a természetfilmek nagyszerû narrátora fog eszembe jutni, amikor erre járok... A most következõ emelkedõ már senkinek sem hiányzik, hiába is tagadná. Azzal a tudattal vágunk neki, hogy most már tényleg közel vagyunk a célhoz. Kitartó, egyenletes meneteléssel jutunk fel a [S-] becsatlakozásához. Itt egy picit enyhül az emelkedõ, de tudjuk, hogy ezzel még nincs vége a kaptatók sorának. Balra egy [S+] jelet látok az egyik fán. Az így jelzett ösvény a KFKI-tól a Farkas-hegy felé vezetõ mûútra köt fel, amit mi csak késõbb fogunk keresztezni. Nem sokára a [S-] megy le jobbra, és lassan odaérünk ahhoz a táblacsoporthoz, ami az imént említett mûút mellett áll. Keresztezve az utat rátérünk túránk utolsó emelkedõjére. Mint mindig, amikor erre járok megnézem, hogy meg van e még a magányosan álló katonai õrtorony. Igen, ott zöldell jobbra a fák között. Elnyújtott jobb kanyarral kerüljük. Ha a most következõ egyenest legyûrjük, akkor fent leszünk a [SC] / [P-] táblacsokornál. Bah! Ez is megvan. Most már nyugodt tempóban megyünk lefelé a köves úton a Piktortégla-üregek felé. Nem kell rohanni, idõnk, mint a tenger. Vigyázunk, hogy ne rúgjunk kõbe, ami nem sikerül 100%-osan. A [SC] - mint afféle körút - elkanyarodik, egyedül marad a [P-]. Még egy darabon ebben a mélyútban megyünk lefelé, de aztán balra térünk egy keskeny ösvényre. Ez átköt egy széles, köves útra, amin csak pár métert megyünk balra, mert rögtön le kell térni róla jobbra egy másik keskeny ösvényre. Laci kedvéért dobolok egy kicsit a botommal az avarban heverõ, rozsdás mosógép oldalán, ami még az avar korból maradt itt. Az utált, keskeny, vályús, köves ösvényen ereszkedünk Budaörs felé, most már határozottan belassulva. Majdnem egy kilométert kell még kibírni ezen a borzadályon. Egy emberöltõ múlva leérünk egy keresztezõ mûútra. Ez még nem a terep vége, mert egy sziklákkal kirakott szakaszon kell még végigtechnikáznunk. A lenti utcalámpa bíztató reménysugarát küldi felénk. Nagy megkönnyebbülés leérni a lejtõs utcára. Az sem baj, hogy a flaszter rettentõen nyomja a talpamat. Lejjebb egy rövid hidat veszünk célba. A túloldalán jobbra fordulunk. Ez egy balra, nagyívben kanyarodó utca, ami kiegyenesedve, látni engedi a keresztezõ fõutat. Úgy sétálunk odáig, mintha csak a kihalt Nagy körúton sétálgatnánk. Balra fordulva a Szabadság útra, szembetûnik a sötétnarancsszínnel világító cégér THAI MASSAGE felirata. Már mindenki a nyakát nyújtogatja, hogy meglássa a körforgalmat, ami az iskola közelségét jelenti. A feldíszített kerítéstõl betonszalag emelkedik (!) az iskola bejáratához. Rányitjuk az ajtót a célra. 00:20. Mátéra bízzuk az itinereket, és ledobjuk magunkat a folyósón egy padra. Egy kicsit csak úgy bámulok magam elé, aztán együtt megyünk az oklevél, a jelvény és a tavaly bevezetett P85-ös zokni átvételére. Az utóbbit akkora becsben tartom, hogy még a tavalyit sem bontottam ki. Átmegyünk a restauráló részlegbe. Alig kezdünk a falatozáshoz, Ebola szól Mezeiéknek, hogy talált számukra fuvarozót. Nekem úgyse lenne jó a budai célpont, ezért nyugodtan kosztolok tovább. A pár virsli utolsó falatjánál bejön Roli és közli, hogy hazamegy, és egy darabon elvinné azt, aki a Keleti irányába tart. Hoppá! Már megint nem tudom kienni az MVTE-t a vagyonából, de ezt a teleportálást nem hagyhatom ki...
Ottorino
|
