A túra elsõ megpróbáltatásként csekély 4 óra 45 perces buszozás után este 9-kor megérkezem Szegedre. Következõ kihívás a helyi járatú busz megállójának megtalálása. Megcélozom az elsõ látóterembe kerülõt. A menetrendet áttanulmányozva rájövök ez nem az igazi. Ekkor a helyiekhez fordulok, akik készségesen tájékoztatnak, az én buszom, ami mint kiderül trolibusz, a buszállomás másik oldaláról indul. Én is indulok, kb. 20 méter távolságból megpillantom, hogy éppen beáll a 9-es troli. Rövid sprinttel még elérném, de mint tudjuk: férfiak és busz után sohasem…Jön másik. Így is történik. Rövid, buszos városnézés, bár a sötét miatt nem sokat látok. Sikerül a megfelelõ helyen leszállnom. És most merre tovább ? Sajnos ez a szakasz nincs „kiszalagozva”, így saját emlékeimre támaszkodhatok, ami a netes búvárkodásból maradt meg. Kicsit jobbra, aztán egyenesen. Lassan elmaradnak a város fényei. Az egyik túrabeszámolóban olvastam, hogy a szállás az ötödik emeleten volt, ezek szerint egy magas épületet kell keresnem. Szemben, nem is oly távol világít egy emeleti ablaksor. Megszámolom, még 4 szint van alatta. Ez lesz az! A ma esti célomnál és a holnapi rajthelynél vagyok.
Odaérve bezörgetek, felébresztem a bóbiskoló portás nénit. A nevezési asztalnál idõs bácsika ül. Adatokat egyeztetjük, anyagiakat lerendezzük. Majd elindulok, hogy leküzdjem a túra legmagasabb szintjét, 5 emeletet. Lifttel teszem… Jól van no, mentálisan 90 km-es távra és 0 m-es szintre vagyok felkészülve! J
Az ötödik emeleten sikerül megtalálnom az egyetlen lányszobát. A többit a fiúk foglalták le. Pár szót váltok a két szobatársnõvel: ki honnan érkezett, melyik távot tervezi. Az étlapon szerepel még a 60 km-es és a 30 km-es táv is, de mi mindannyian nagy étvágyúak vagyunk és a leghosszabbra neveztünk. Gyorsan elkészítjük a holnapi felszerelést, majd ki-ki a hálózsákjába bújva megpróbál aludni, ami többé-kevésbé sikerül.
Reggel 7 óra elõtt pár perccel megjelenek a rajtnál, ahol már csinos sor van, ismerõs arcokkal. Amikor elpanaszolom, hogy kénytelen vagyok váltócipõt cipelni, mert a bakancsban nem bírja a lábam végig, megvigasztal a kedves túratárs, hogy õ kb. 20 kg „zsírszalonnát” cipel, biztos ami biztos, mókásan célozva a súlyfölöslegére :) Szerencsére az esti elõnevezés miatt az én itinerem már kész van, ezért soron kívül át tudom venni az A/5-ös méretû lapocskát. Hm…. úgy látom a túra folyamán olvasással nem kell fárasztani magam, ugyanis az ellenõrzõpontok megnevezésén kívül más szöveg nincs a túraleírásban. Reménykedve megfordítom…Nos, itt egy térkép található. A kicsinyítés miatt a Maros és a Tisza még felismerhetõ a kék színrõl, illetve egy mellette futó piros vonal mutatja az utat. Azt hiszem ebbõl túratárs követés lesz. Túl nagyot nem tévedhetek, innen mindenki egy irányba megy, Makóra.
7 óra után pár perccel elindulok, csatlakozva alkalmi szobatársnõmhöz és két sráchoz, akik fényképezõgéppel és GPS-sel felszerelkezve vágnak neki. Néhány lépcsõfoknak nekirugaszkodva felküzdjük magunkat a gátra, amit ezután már csak az ellenõrzõ pontok kedvéért fogunk elhagyni. Ennek okán próbálunk megbarátkozni vele. Sár nincs, fû és kissé erõs, hideg szél van. Jó lenne minél hamarabb felvenni a sík terepen megszokott tempómat, hogy az „üzemi hõmérsékletet” elérjem. A srácok leginkább a mûszereikkel vannak még elfoglalva. A közelben elhelyezett geoláda helyét próbálják beazonosítani, majd pár km után le is térnek megkeresni. Én úgy döntök, nem tartok velük, ilyen hosszú távon nem árt takarékoskodni a méterekkel, késõbb jól jöhet még az így elvesztegetett energia. (és milyen bölcs döntés volt, mint késõbb kiderül!)
Így egyedül haladok tovább az elsõ ellenõrzõpont felé, amely kb. a 13. km-nél lesz. A futók folyamatosan elõznek. Néhány gyalogost nekem is sikerül. A tájleírást egy mondatba tudom sûríteni: Jobbról az ártéri fák láthatóak, néha elõcsillanó víztükörrel, balra a kertek alja váltakozik a szántóföldekkel… Hanghatásként a szél süvítését a kutyák ugatása és a motoros fûrészek hangja tarkítja. Úgy tûnik, hogy hétvégenként itt is sok embernek favágó a szakmája, nemcsak a hegyekben:(.
Még nincs 9 óra amikor az út széli oszlopra kötözött lebegõ papírlap figyelmeztet, itt az Algyõi gátõrház az elsõ ellenõrzõpont. Tea, csoki és bélyegzés vár. Közben „Végre utolértünk!” felkiáltással megjelennek elhagyott túratársaim is. Bár kellemes meleg van a gátõrházban, mégis kimegyek, hogy ott várjam meg õket, mert aztán még kellemetlenebb lesz a hideg szél.
Éppen egy fényképkészítésbe futok bele. Megkérnek álljak a ház elé. Próbálom meggyõzni a fotóst, hogy csak rontom az összképet. Nem sikerül, a fénykép elkészül. A jövõ héten Pécsett lesz egy 34 km-es túra, ott akár át is vehetem. Elszomorítom a két túrázót, több idõbe kerülne az odautazás, mint maga a túra. Mivel még mindig nem jönnek akikre várok, elindulok velük. Kiderül, hogy a 60 km-es távon indultak, tehát csak Makóig tart az útjuk. Lassabb tempóban haladnak, mint ahogy én szeretnék menni, ezért rövid társalgás után kocogni kezdek. Bár közlik velem, ha 2-3 m távolságban elõttük mennék, frissebben lépkednének, én önzõ módon nem „motiválom” õket, tovakocogok. Sötétedés elõtt szeretnék Makóra érni, az még kb. 45 km.
A táj nem sokat változik. Pár szennyvíztelep, néhány gáztöltõ állomás egészíti ki az elõbbieket. Változatosságot az okoz az útvonalban, hogy eldönthetem a jobb oldali vagy a baloldali keréknyomban, esetleg a füvön lépkedve haladok. Egy ideig elszórakozom a „sávváltásokkal”. Rovom a kilométereket, elkalandoznak a gondolataim. Ilyenkor a lépéseim is lelassulnak. Majd feleszmélve belekocogok pár métert. Fejem fölött hangos gágogással néha elhúz egy-egy vadliba csapat. Elmélázok, hogy a fák sokkal szebbek lennének a hófödte tájban, zúzmarás ágakkal. Így csupaszon nagyon lehangoló látványt nyújtanak. Aztán az is eszembe jut, hogy a hóban nem tudnék ilyen könnyedén lépkedni… Majd érdekes búgó hangra leszek figyelmes. Rövid hallgatózás után kiderítem, hogy az út menti fa villanyoszlopok énekelnek a szélben. Egy ideig elszórakoztatnak.
Nem messze elõttem egy fiatalember halad. Közel azonos tempóban velem. Na végre ! Megtaláltam a vezéregyéniségemet… Felveszem a tempóját és így haladok pár kilométeren át. Amikor nõ köztünk a távolság futok egy kicsit, de csak annyira közelítem meg, hogy ne zavarjam férfiúi magányában.
Így haladunk tovább, követjük a gát vonalát, amely néha nyílegyenes, néha kicsit kanyargós. Aztán közelebb-közelebb kerülök a „tempófelelõshöz”. Végül megáll fényképezni a tájat, majd megvárja amíg utolérem. Úgy látom már õ is megbeszélte a fontos dolgokat önmagával, most már társaságra vágyik. Magam is így vagyok ezzel. A második ellenõrzõ pontra a Holt-Tiszai gátõrházhoz már együtt érkezünk. 11 óra 51 perc és mögöttünk van 31 km. Itt a szûkön mért tea mellé finom almát kapunk. Bélyegzés után már indulunk is tovább. A következõ pecsétünket 14 km és 2 óra múlva kapjuk meg a Feketecsárdai gátõrházban. Milyen gyorsan röpül az idõ jó társaságban! Hamar találunk közös témákat, hisz mindkettõnket érdekelnek a kihívások az élet minden területén. Élménybeszámolókkal színesítve az utat a kilométerek is rövidebbnek tûnnek.
Lassan közeledünk Makó felé. Erre utalnak azok az emberek, akik a téli napsütésben kúsznak-másznak a szántóföldeken. Dugdossák a hagymát…. Azért gyalogolni mégis jobb….lenne, ha nem érezném, hogy a bal lábamon kialakulóban van egy vízhólyag. Túratársam a térdét kezdi fájlalni. Bizony az 50. kilométer után már kezd jelezni a szervezet. Rövid idõ múlva megpillantjuk a városba vezetõ szalagozást, ami egy oszlopra kötözött piros krepp papír képében jelenik meg. Ebbõl arra következtetünk, hogy esõre egyáltalán nem számítanak a szervezõk. J
Papírlap nyugtat meg bennünket, innen már csak 1500 méter a cél a 60-asoknak és a pihenõ a 90-eseknek. A jelzésekre vadászva sikerül még sötétedés elõtt beérnünk a József Attila gimnáziumba. A célba érkezõket meleg leves várja, mi csak libazsíros kenyeret kapunk hagymával. Majd Szegedre visszaérve érdemeljük ki a levest. Lecserélem a futócipõmet, a vízhólyagomat leragasztom. A bakancs legalább máshol fogja nyomni a lábam. Most érzem csak milyen nehéz volt eddig a hátizsákom. Elõkészítem a lámpámat is. Legyûrök egy szelet kenyeret. Közben a pontõr bácsinak is sikerül az összes statisztikai feljegyzést elvégeznie, most már semmi akadálya, hogy nekivágjunk az éjszakának.
Makóról kifelé haladva szembe megyünk a most érkezõkkel. A rövidebb távon indulók szörnyülködnek, hogy nekünk még fele hátra van annak, amit õk teljesítettek, azaz 30 km. A hosszú távosok kicsit csendesebbek….
A városból kiérve örömmel állapítjuk meg, nem kell lámpát kapcsolnunk, mert a Hold szép kövéren világítja nekünk az utat. „Holdvilágos éjszakán, mirõl álmodik a lány?” Most éppen arról, hogy a bakancs nem nyomja a lábát. Ez sajnos csak álom marad. Az energia felvételtõl kicsit magunkhoz térve folytatjuk utunkat a gáton. A holdvilágos estében botorkálva, kezdjük érezni az alföldi túrák nehézségeit, amit egy hegyi túrázó el sem tud képzelni és lekicsinylõen kezeli a 0 m szintet. Bizony a monotonitás kikezdi a testet-lelket egyaránt. 70 km környékén már kezdenek elfáradni az izmok, amelyek folyamatos használatban vannak. Nincs emelkedõ, lejtõ amikor lehetõség van más-más izomcsoport mozgatására. Itt csak aközött lehet választani, hogy gyalogolok vagy futok. Lehet váltogatni a lépéshosszt és lépésritmust.
A cél elõtti utolsó ellenõrzõ pont sehogy sem akar felbukkanni. Túratársamnak egyre jobban fáj a térde. A túra elõtti estén a lépcsõn sikerült egy tökéletes esést bemutatnia, ami során megsérült. De hõsiesen tartja a lépést. Egy futópár jön sétálva mögöttünk. A fiú lába is megelégelte már a sok-sok kilométert, aztán mégis gyõz a szellem a test fölött és kocogósra veszik a tempót, elhagynak bennünket. Fél nyolckor végre elérjük az utolsó gátõrházunkat. Elcsigázottan, de nagy mosollyal belépünk. A mosoly azonban hamar lehervad az arcunkról, amikor a pontõr néni közli velünk: 17 km van még elõttünk… Összekaparva romba döntött lelkünket és leamortizálódott testünket, elindulunk az éjszakába megvívni utolsó csatánkat a távolság és a fájdalom ellen.
Próbálok futólépésben haladni, így megszûnik a fájdalom a derekamban, és a második születendõ vízhólyagomat is halványabban érzem. Társam az éjszakában lemarad, majd összeszedve férfi büszkeségét utánam kocog. Ezt megismételjük még párszor… Most már teljesen átérezzük a túra szellemét: a híd túl messze van….
A céltól 5-6 kilométerre vagyunk, amikor engem is utolér a holtpont. Kénytelen vagyok én is mozgósítani az „aranytartalékot”. Ez az, amikor már azt hiszed, innen nincs tovább…. és mégis. Az emberi elme csodálatos, ha megtanuljuk használni.
Márpedig a 100 km körüli és afölötti túrákon már szükség van ezekre a képességekre.
Viszonylag hamar túljutok a krízisen. Aztán feltûnnek Szeged fényei. Látótávolságba kerül a cél! Már csak a hidat kell elérnünk, onnan pár száz méter a csülkös bableves és a nem igazán kényelmes, mégis annyira áhított ágy. Közben elered az esõ is. Ez kissé felébreszt bennünket. Friss lépésekkel érünk be a városba, mármint az elõzõekhez képest. Nem kevés nyögéssel fellépcsõzünk a hídra, majd le.
23 óra 10 perckor belépünk az ajtón, kiveszik kezünkbõl az itinert, majd rögtön bekalauzolnak a levesestál mellé. Fáradtan leroskadunk a székre, de boldogok vagyunk. SIKERÜLT!!
Miközben már jobb hangulatban kanalazzuk a levest, helyünkbe hozzák a kiérdemelt emléklapot és kitûzõt. Megkapom az ez évi elsõ igazolásomat az „õrültségemrõl”.
Felmegyek a szobába, kiszabadítom a lábam a bakancs fogságából. A kislábujjam eltûnt. Csak egy nagy vízhólyag van a helyén. No mindegy, a következõ túrára, biztos elõkerül.:) Lezuhanyozom, majd kellemesen zsiborgó testtel ágyba bújok.
Már nem is olyan kényelmetlen ez az……………………………….
|
