Elõször is szeretnék reflektálnii Nagypapa kedves soraira , amit Mátrabéli "megkoronázásom" alkalmából írt. Nem tölt el különösebb büszkeség amiatt, hogy a lap tetejére ugrottam, mint legidõsebb teljesítõ, ez nem egy nagy érdem, inkább a naptár lapjainak--számomra is meglepõen gyors-- pörgése eredményezte. Jó, nem kell feltétlenül egyetérteni Zrínyi jelmondatának második részével, mert kell a szerencsén kívül tenni is valamit, hogy idáig jusson az ember, de Fortuna szerepe elvitathatatlan. Lívió barátom / Lopussny István / , akivel 25 éve együtt kezdtünk egy Gerecse 50-nel, 9 Kinizsi Százas megtétele után, egészségügyi problémák miatt, nem tudta megcsinálni a tizediket. Pedig õ sokat tett a sikerért, lényegesen több teljesítménytúrán vett részt, mint én. Nekem viszont szerencsém volt a 2005-ös bokatörésem és a 2007-es--focisérülés következtében fellépõ-- agyvérzésem során, mert nemcsak helyre hoztak a kiváló orvosok, hanem tiltás helyett, kifejezetten ajánlották a túrázást. A focizásról meg azt mondták, játszhatok, csak ne fejeljek, és ne találja el a fejemet a labda. Azaz, a fejem a gyenge pontom, fokozott védettséget élvez, akár az óriás panda vagy a havasi gyopár. Ám.fejetlenül nem lehet focizni a szó egyik értelmében sem, így e szenvedélyemrõl 60 éves koromban le kellett mondani. Ugorjunk egyet térben és idõben! Február elsõ szombatján a Téli Sóút tápiószelei rajthelyén találtam magam, életem párjának minden lebeszélési kísérletét figyelmen kívül hagyva. Szegény, bizonyára tudta, hogy vesztes csatába indul, mégis próbálkozott olyanokkal, hogy arra a térségre jósolják a legrosszabb idõt, félméteres hó lesz és iszonyú szél várható. Tõlem viszont elvárható volt a részvétel, egy elmaradt tavalyi túra miatt tartoztam Lipák Pistának az idei Téli Sóútal, ez nekem becsületbeli ügy volt. A lakott részt elhagyva, hamar megtapasztaltam, hogy az elõrejelzések pontosak voltak. Eszembe jutottak Arany János sorai: " Ritka vendég Rácországban Zsigmond, a király, a császár".Ugyanilyen ritka vendég Rácz országában /Rácz a vezetéknevem / az effajta valódi, télies idõjárás, és ha vendég érkezik, illik felkészülni a fogadására. Rám nem lehetett panasz, rögtön az út elején ágyas pálinkával köszöntöttem az elegáns, hófehér ruhás látogatót. Az arcom védelmét is megszerveztem, követve a bankrablódivatot, sállal takartam el a szememen kívül mindent a fejem frontális részén, kiegészítve ezzel a sapkát és a kapucnit. Ennek ellenére, idõnként homályosan kezdtem látni--nem a szilvóriumtól, kedves absztinens túrázótársak--ekkor az ujjaimmal le kellett olvasztani szempilláimról az odafagyott havat amit az állandóan fújó szél volt szíves odahordani. Az elsõ ellenõrzõpontnál kapott narancsot se volt könnyû megpucolni, kesztyû nélkül gyorsan elgémberedtek az ujjaim. A második e.p.. a Pokol-tanya, maga volt a mennyország. Lobogó tûz, fedett beálló, finom édesség várt , és egy meglepetés. Egy lelógó bajuszú túrázót fedeztem fel, akinek a bajsza mindkét oldalon 3-3 centis jégcsappal hosszabbodott meg.Ugyanazt éreztem, mint egyszer az Erzsébet-hídon, amikor, szinte egy újabb hídként ,a Duna két partját egy gyönyörû, élesen kirajzolódó szivárvány kötötte össze. Akkor is, most is szenvedtem a fényképezõgép hiányától. Lassan felismertem a lenyûgözõ szõrzet tulajdonosát, Csernai Pistát. Egy éve láttam utoljára, õ fõleg Ausztriába, Olaszországba jár túrázni Nagy Lajossal. Az újabb találkozásunkra azonban csak egy hetet kell várni, azzal búcsúztunk el egymástól, hogy a Kitörés rajtjában folytatjuk a beszélgetést. Az idõ közben nem változott, a sálamat már egy páncélos vitéz is viselhette volna, úgy megkeményedett. II. világháborús képek villantak fel elõttem, ahogy az orosz fronton vonulnak katonáink, és mindjárt el is szégyelltem magam.Mit panaszkodom én a remek felszerelésemmel, nem kell nehéz fegyvert se cipelnem, csak a forralt borral teli fémtermoszt, ráadásul nem is lõnek rám, ez a veszély csak az õzeket, vaddisznókat fenyegeti errefelé. Sajnos, néhány cinkétõl, verébtõl eltekintve, vadon élõ állattal még nem találkoztam. Aztán megtört a jég. Nem a lábunk alatt, hanem az elsõ távvezetékhez érve, felbukkant egy tizenhat õzbõl álló csapat. Nem sokkal késõbb, nyulakat láttam, sokáig követhettem õket--csak a szememmel, természetesen. Most lehetett igazán megfigyelni, milyen hihetetlenül gyorsak, nyáron hamar eltûnnek a kukoricásban. Közben elállt a szél és a hó is, és én elmerengtem, milyen érdekes ez az "eláll" szavunk. Az említett esetekben, meg a szavunkkal, szándékunkkal kapcsolatban valaminek a megszûnését fejezi ki. Amennyiben befõttre vonatkozik, vagy ha valakit nem találunk a helyén, és azt mondjuk, nem baj elállok én itt, amíg megjön, egyfajta, hosszú folyamatosságot jelöl. Nem lennék külföldi, aki magyarul tanul... Az állatok megjelenése és az idõ jobbra fordulása idilli hangulatot teremtett, igazán eszményinek tûnt a túra. Egy darabig...Tavaly láttam Egressy Zoltán két kitûnõ egyfelvonásosát / Az Isten lába, Nyár utca, nem megy tovább/ , mindkét mû ismertetõjének végén ez a szófordulat állt, jelezve a kellemes jelenben lubickoló szereplõk sötét jövendõjét. Én se jártam másképp, visszatért a síelõk öröme a szörfözõk álmával együtt, én egyiknek se vagyok rajongója, így nem is örültem a változásnak. Kisvártatva, a talajviszonyok is jelentõsen romlottak, szántóföldön haladtunk, többnyire bokáig érõ hóban, de kétszer térdig süllyedtem a fehérségbe. A Máriácskához érve, rájöttem, hogy a 3. e.p.-ot észre se vettem, itt nem volt pontõr, be kellett írni, hogy mi van a kidõlt kereszt mögött, ám a keresztet belepte a hó, nem lehetett látni. Nem kaptam a szívemhez, tudtam, hogy Lipák Pista nem csinál ügyet az ilyesmibõl, meg amúgy is egyenesen vezet az út, értelmetlen dolog lenne másfelé letérni. Az újabb e.p. már azt jelentette, hogy közel a cél, kaptunk egy Túró Rudit is, amirõl nemrég olvastam, hogy a névadója nem más , mint az ismert hegymászónak, Klein Dávidnak az apja. Lett is baja belõle, mert valami barom kitalálta, hogy ez a név furcsa, pornográf képzetet kelt az emberekben.Az édesség mellé társakat is kaptam, mint kiderült, egyiküket már egy Fóti Somlyón volt alkalmam megcsodálni. Miért a csodálat ? Az illetõ vak volt, egy látóval haladtak együtt, igen gyors tempóban. A férfit Reményik Lászlónak hívják, ha jól értettem a keresztnevét, egy Reményikhez az ember automatikusan a Sándort képzeli hozzá, a hölgy Szécsi Katalin. Igazán boldoggá tesz a találkozás, és most ismét Merza József írására szeretnék utalni /gondolom, mindenki tudja, hogy Nagypapáról van szó /.Bizony, a mozgás örömén kívül, az emberi kapcsolatok miatt is érdemes túrázni! Megtudtam Lacitól, hogy 9-10 látássérült társa idult el a túrán, bízom benne, hogy mindegyikük célba ért. Mi is beértünk hamarosan, bár elõbb még átmásztunk egy lépcsõt elzáró, hegesztett vasrúdon. Lipák Pista a tõle megszokott kedvességgel köszöntött bennünket, ettünk, ittunk, és azzal búcsúztunk el, hogy a Kincsemen találkozunk.
|
