Kitörés a Budai Várból
Kortom beszámolója a Kitörés emléktúra 25 km-s távjáról.
Eredetileg Totesszel mentem volna a Kitörés 60 kilométeres távjára, õ viszont lebetegedett, így csak a Kitörés 25-öt mertem bevállalni.
Nem igazán szeretek egyedül túrázni, mert nem nagyon bízom a tájékozódási képességemben. Ezért ha mégis úgy alakul, hogy egyedül kell mennem, mindig nagyon alaposan felkészülök elõtte. A túra napján így részletesen megnéztem a térképen, hogy merre vezet az út, és hogy hol lesznek az ellenõrzõpontok. Sok helyet ismertem már ezek közül, így megpróbáltam fejben elképzelni, hogy hol, merre kell majd mennem, hol kell lennie az ellenõrzõpontnak, stb. Ezen kívül még átolvastam néhány elõzõ évekbeli túrabeszámolót, mert azokból is sok hasznos dolgot tudhat meg az ember.
A 25 km-es táv miatt még akár könnyûnek is gondolhattam volna a túrát, de a nagy szintemelkedés (körülbelül 1100 méter), a hideg éjszaka és a nagy hó miatt tudtam, hogy ezt a túrát (sem) szabad félvállról venni.
A túrabeszámolókból megtudtam, hogy érdemes korán a rajthoz menni a nagy tömeg miatt. Így már 17.30-kor ott voltam, habár a túra csak 18.00-kor kezdõdött. Azonban még így is nagyon megdöbbentett, hogy már fél órával a kezdés elõtt is mekkora tömeg gyûlt össze a Budai Várban, a Kapisztrán téren. Volt egy kisebb probléma az elõnevezésemmel, és a sor is nagy volt, így csak 18.10 fele tudtam elindulni. Rengetegen mentünk együtt, olyan 30-40 fõs csapatokban. Én speciel örültem a nagy létszámnak, hiszen ennyi ember között kizártnak éreztem, hogy eltévedjek. Az elsõ komoly emelkedõ a Diós-árok volt (ami nem ért váratlanul, hisz sokan írtak róla a túrabeszámolókban), ami nagyon hosszan és meglehetõsen meredeken vezetett felfelé a Sváb-hegyre. Itt láttam, hogy rengetegen kifulladtak, és megálltak pihenni. Sok embertõl hallottam (illetve láttam), hogy ez az elsõ komolyabb túrájuk, így a felszerelésük sem volt tökéletes, láttam olyan túrázót, aki például farmerben vágott neki a túrának. Szerintem nincs ezzel semmi baj, emlékszem, pár éve én is így kezdtem neki az elsõ túrámnak. Szóval felértünk a Széchenyi-emlékmûhöz, itt volt az elsõ ellenõrzõpont. Ekkor még nagyon együtt volt a tömeg, így 15-20 percet kellett várnom a bélyegzésre. Hogy elkerüljem a hasonló várakozásokat, felgyorsítottam, és lehagytam jópár ember, így innentõl kezdve 5-10 fõs csapatokkal mentem együtt, aminek köszönhetõen a többi ellenõrzõpontnál egyáltalán nem kellett várakoznom.
Ezután továbbhaladtunk a Gyermekvasút mellett a Normafához, majd megtekintettünk egy katonasírt, ahol rengeteg gyertya égett. A túrán rengeteg hagyományõrzõ is részt vett, akik teljes katonai menetfelszerelésben (sisak is volt rajtuk) vettek részt, nagyon hangulatossá téve ezzel a túrát. Én ezen a szakaszon direkt egy ilyen csapattal mentem gondolván, hogy õk biztos nem elõször járnak ezen a túrán, és tudják, hogy pontosan merre kell menni. Nem is csalódtam, sikeresen elértük a második ellenõrzõpontot a Csacsi-réten. Útközben, és késõbb is sok olyan szembejövõ túrázóval találkoztam, akiknek visszafelé kellett menni, mert kihagyták valamelyik állomást. A második ellenõrzõpontnál egy magyar katonai egyenruhába öltözött személytõl kaptuk a pecsétet, aki figyelmeztetett bennünket, hogy vigyázzunk, mert az oroszok már a János-hegyen járnak.
Igazából innentõl tetszett nagyon a túra, mert tényleg bele tudtam élni magam a régi idõk hangulatába. Havas utakon menetelünk, elõttem, mögöttem korabeli menetfelszerelésbe öltözött katonák, közbe néha énekeltek is pár régi katonadalt. Szóval nagyon át tudtam érezni ezt a hangulatot, már csak emiatt az élmény miatt is feltétlenül megérte elmennem. Most következett a második jelentõsebb emelkedõ, amin felkapaszkodtunk a János-hegyre. Gyönyörû volt, ahogy a sötét éjszakában láttuk a kivilágított kilátót, és láttuk, hogy percrõl percre közelebb kerülünk hozzá. Igazából ezt az emelkedõt nem is éreztem fárasztónak, mert nagyon elmerültem a régi idõk katonás hangulatában. Felérve a János-hegyre találkoztunk a korabeli orosz katonaruhába öltözött pontõrökkel, akiktõl a pecsét mellé egy Sport szeletet is kaptunk, amit egybõl el is fogyasztottam. Mivel még rengeteg idõm volt, és nem is akartam rohanással elrontani a túra különleges hangulatát, megittam két pohár forró teát a termoszomból, megettem az egyik szendvicsemet, és nyújtottam is egy kicsit.
Itt csatlakoztam egy orosz katonáknak beöltözött csoporthoz, és a túra további részét már velük tettem meg. A jeges talaj miatt óvatosan leereszkedtünk Szépjuhásznéra, ahonnan felmentünk a Nagy-Hárs-hegyre. Itt is volt egy kisebb emelkedõ, de nem volt vészes, ekkor már gondolatban a legutolsó emelkedõre készültem, amirõl tudtam, hogy nagyon kemény lesz. Örültem, hogy az újonnan vett lámpám kifogástalanul mûködött. Sõt, már felbátorodtam, és volt olyan szakasz, ahol már nem ment elõttem senki látótávolságon belül. Úgy gondoltam jó az ilyet is gyakorolni kicsit, hogy magam ismerjem fel éjszaka a megfelelõ turistajelzéseket.
Ezután lementünk Hûvösvölgybe, ahol több katonasírt is láttunk. Itt megálltunk kicsit emlékezni a hõsi halottakra, majd elkezdtünk felkapaszkodni a Határ-nyeregre, illetve az Újlaki-hegyre. Véleményem szerint ez volt a túra legkeményebb része, de megérte, mert a csúcsról gyönyörû kilátás nyílt a kivilágított városra. Itt fent német katonának beöltözött emberektõl kaptunk pecsétet, én pedig kicsit használhattam a már eléggé megkopott német nyelvtudásomat. Innen leereszkedtünk a Virágos-nyeregbe, ahol a Borókba Büfében forró tea és fasírt zsemlével várta az érkezõket. Ez volt a Kitörés 25 vége, úgyhogy átvettem az oklevelet és a kitûzõt, valamint megkaptam a harmadik pecsétet a budapest kupás füzetembe.
5 óra 20 perc alatt teljesítettem a távot, ami 4.3 km/h-s átlagsebességet jelent. Ez ugyan nem valami sok, de szerintem egy ennyire különleges hangulatú és gyönyörû éjszakai túrát vétek lett volna végigrohanni. Kicsit sajnáltam, hogy nem a 60 km-es távra mentem, mert biztos vagyok benne, hogy még sok érdekesség várt volna rám. |