Túrabeszámolók


Barcika

kekdroidTúra éve: 20122012.02.23 10:20:18

Barcika 50


Alig néhány autó húz át minden szabad jelzést követõen a csomópont alsó szintjén. Megjelennek az elsõ, reménybeli utasok a megálló peronján, majd jõ a villamos sárga hármasfogata és elviszi õket. A megbeszélt idõben pedig megérkezik laci069, bedobáljuk a csomagokat a nyomdából frissiben kikerült túranaptár-halom köré. Másik illusztris közlekedési csomópontban Szabó Zsuzsa csatlakozik, irány az északkeleti autópálya. Gyöngyös közelében köd ül a tájra és kísér végig az úton. Elalszom, Miskolc szélén ébredek, az M30 átadása óta sem jártam a környéken, bambán nézem a ködöt, a látótávolságot száz méterre tudnám becsülni, ha akarnám. A Borsodchem kerítését felismerem, sorban ötös porta, huszonhármas porta, odabent vasúti tartálykocsik sorakoznak hosszú sorokban. Kazincbarcika, Jószerencsét utca, de nem végig, iskolák, sporttelep. Súlyos, szürke betonkerítés virít ki a hóból, zöld kapuval. Túrázók érkeznek a buszállomás felõl, molinó fogadja a kedves résztvevõket. Laci069 leparkol, kiszállunk, behordjuk a naptárhalmokat. A bejáratnál találkozom Tibettel és VadMalaccal, a naptárak mögé nem elbújni akarok, csak hirtelen nem tudom hová tenni õket. Nevezés, aki egyszer csinálta, mindet ismeri. Indulás elõtt összefutok rég látott, egykori évfolyamtársammal, ám egyikünk sem teljesen meglepett: tõle, mint Kazincbarcika lakosától – és a túra alkalmankénti résztvevõjétõl – valamiért szinte elvárom, hogy megjelenjen a túrán, õ meg régen már biztatott, hogy menjek el egyszer a Barcikára. DJ_Rushboy fagyott szemöldökkel robog be, õ már tett egy kört ma. Megkávézunk, automatából, a lé közepes, de iható. Nyolc óra lesz tíz perc múlva, ez az idõpont szerepel a lapon is, összenézünk laci069-cel és Repkénnyel, túrázzunk teljesítményt.


Elhaladunk a költõi cégérrel rendelkezõ Rózsa Presszó mellett (ifjú nyújt rózsaszálat egy háttal álló leánynak, aki talán azért duzzog, mert a srác túl sok idõt töltött a presszóban), kisétálunk egy fõbb útra. Sárga sáv jelzésre lelünk, kivezet minket a városból. Telkek, kisebb hétvégi házak között haladunk, kutyaugatás zengi be a környéket. Hevenyészett tábla figyelmeztet, hogy az erdõ nem szemétlerakóhely. Fiatal erdõkezdeménybe érkezünk, majd távvezetéket keresztezünk, lassan elhagyjuk a szórványosan beépített területet. Az út folyamatosan emelkedik, a köd egyelõre nem akar szûnni. Túrázók haladnak el, oda-vissza elõzések zajlanak. Csend van, amelyet még a gyerekcsoport sem tör meg, túlságosan kifullasztja õket az emelkedõ ahhoz, hogy zsibongjanak. Nem meglepõ, de utolér DJ_Rushboy, lelassít egy idõre beszélgetni, így is jócskán elhúzok a többiektõl. Egy keresztezõdésnél Rush elrobog, bevárom a többieket. Felérünk a Bükk-tetõ nyergébe, elhagyjuk a köd szintjét, idefent ragyogó napsütés fogad a zúzmarás erdõben. Ellenõrzõpont, magányos hölgy áll egy darab hátizsákkal, feketén fogó tollal írja az igazolást az itiner megfelelõ rovatába. Errõl még nem esett szó: az útleírás egy félbehajtott A/4-es lap, címlapján az egyesület színes emblémájával, belül kétoldalas útleírással és egy Cartographia kuponnal, a hátlapon pedig az adminisztráció összes kellékével és a táv adataival. A megoldás az útvonal szinte teljes hosszában elsõrangú állapotú jelzésekkel kiegészítve jónak mondható. Továbblépve a pontról megnézzük, honnét látszana a Tátra tiszta idõben – most lassan gomolygó felhõáradatot figyelhetünk meg a kilátás helyén.


A túrát szép dombhát tetején, letaposott porhóban folytatjuk, a még alig észrevehetõ csúszkálást az ember lába ösztönösen korrigálja, eleinte fel sem tûnik, a túra végére azonban – az aszfaltos szakaszokat leszámítva – alaposan elfáraszt. Egy irtásnál megállunk, kenõmájassal társítunk zsömléket, finom. Elágazáshoz érkezünk, szembõl már a 25A táv résztvevõi kezdenek szállingózni. Elhagyjuk a sárga sávot, a mai nap során késõbb, pár kilométerrel délebbre még találkozunk vele. Óvatosan, majd egyre határozottabban ereszkedik az erdei út Bánhorváti felé, jól jön a túrabot és a biztos egyensúlyérzék, de legalább az egyik a kettõ közül. Nálam túrabot épp van, egyensúlyérzék nem nagyon. Magányos futó érkezik szembõl, afelõl érdeklõdik, van-e nálunk ragtapasz, avagy azzal egyenértékû ragasztószalag. Repkénynél van egy tekercs Leukoplast, felajánlja szabad használatra, s ez megtörténik, kidörzsölõdést orvoslandó. Továbbgörgünk a lejtõn, szánkónyomon óvatoskodunk, majd egy jobbos ívû kanyarban szép kilátás tárul elénk, a Bánhorváti környéki dombokkal a fõszerepben. A temetõ szélén különös, borospince-szerû, földbe vájt kripták sorakoznak, némelyiken valóságos mûvirág-áradat található. Beballagunk a faluba, az egy portára esõ kutyák száma itt is egészen magas. Elsétálunk a Platthy-kastély magas fenyõkkel tûzdelt parkja mellett, a kastély épülete rozsdás kapu mögött sárgállik, túl messzire ahhoz, hogy bármit lehessen mondani az állapotáról. Odébb világháborús kopjafa árválkodik, oszlopra szerelt transzformátor társaságában. Kiérünk a Dédestapolcsányt Vadnánál a 26-os fõúttal összekötõ országútra, méghozzá egy kocsma + buszmegálló kombináció mellett, elõbbi rejti a túra második ellenõrzõpontját. Az igazoló bélyegzés mellé egy szelet csoki is jár, Tiviti típusú, karamelles valami. Nem rossz. Egy kóla elfogyasztásával növelem a kocsma forgalmát, szükségét érzem a cukorba és foszforsavba csomagolt koffeinadagnak. Egy kávé lehet, többet érne. Italozás közben bukkan fel a Valiból, Andiból, -rafter-bõl és suvlajból álló négyfõs csapat, kölcsönösen örvendünk egymás ittlétének. Tovaballagunk, Repkénnyel és Lacival - õ szintén kólázással ütötte el az idõt.


Bánhorvátiban a katolikus és a református felekezetek templomai szoros közelségben lelhetõek fel. Elõbbi építmény bõ másfélszer olyan magas, mint az utóbbi, amely az Árpád-korból megmaradt, szép állapotú, fatornyos lelki hajlék. Tetszetõs. Elhagyjuk Bánhorvátit, temetõre nyílik a kilátás a falu ezen oldalán is, a nyughely feletti kopár dombról adótorony néz körbe. Tájvédelmi körzetre és a környék látnivalóira hívja fel a figyelmet egy tábla, az irányok némelyike már régen lekopott róla. Utolérnek -rafter-ék, suvlaj lelassít egy idõre hozzánk, majd elsuhannak. Beér a Nagy LajosSzemkeõ Ferenc kettõs is, majd az Elõre-forrásnál ellépnek. Itt a tábla a „Damasa szakadás” felé igazít útba, ezzel növelve a képzõdmény általam ismert leírási módjainak számát. Kitérünk a forráshoz, szépen foglalt darab, nincs benne semmilyen „hány kõlap található a kifolyó körüli harminc centis körben?”-jellegû mozgalomban, tehát publikálható a kép róla. Tovasétálunk, eleinte tágas, széles völgyben, folyamatosan, néha meglepõen meredeken emelkedik velünk az út. Laci069 itten dönt úgy, hogy elenged utunkra, mivel nehezen bírja az emelkedõket. Ránézek a telefon kijelzõjére, látom, hogy az eddig megtett tizenöt kilométerhez bõ négy órára volt szükség, ami nem lesz elég a pontzárások tartásához. Megbeszéljük Repkénnyel a dolgot, majd Lacival is, fenntartva a késõbbi telefonos kapcsolat lehetõségét. Ellépünk. A völgy körülöttünk egyre szûkül, a végében a dombtetõ egyre magasabbnak és meredekebbnek tûnik. Megérkezünk a szakadék közelebbi környezetébe, a napsütötte hómezõrõl hirtelen váltással sötét, ám havas aljú fenyvesbe lépünk. A zöld, a fehér és a fekete színek táncolnak a szemeim elõtt, az agyam döbbenten próbálja feldolgozni az optikai sokkhatást. Szerencsére a pszichedelikus fenyvesbõl egész hamar kiérünk. Mély völgy balra lent, magas sziklák elõttünk. Fantasztikus látvány. A jelzett út megkerül egy sziklatömböt, majd egy másikra felkapaszkodik. Csúszós, latyakos a meredek ösvény, óvatosan lehet rajta kapaszkodni. Fent Nagy Lajosék pihennek egy padnál. Sûrû szálfák között visz tovább az egynyomos ösvény, rövid ideig a sziklafal tetején. Napsütötte kilátás balra, szürke-fehér függõleges sávok jobbra. A jelzett út megkerül egy vízmosást, enyhe hullámmal jutunk át a fordítón. Nemsokára meglátjuk a Köbölicz-tetõhöz rendelt vadászházat (a térképem nem is jelzi), ahol egyrészt suvlajék négyese, másrészt a felírandó kód található.


Repkény kódot zsírkrétáz a lapra, csatlakozunk a társasághoz, laza emelkedõn trappolunk a Kéktúra által érintett nyereg felé. Idõközben néha napsütötte, szembefényes, párás kilátás nyílik dél és délnyugat felé, a Bükk innét nézve is óriási tömbjének csak a körvonalai vehetõek ki az Upponyi-hegység vonulata mögött. Elbeszélgetjük az idõt az éppen idõszerû turisztikai bulvártémáról, így aztán el is szalad az idõ. Lesétálunk Upponyra, méretes hólánccal felszerelt gépezet sárgállik az út szélén, az Upponyi-szoros sziklái egyre közelebb tornyosulnak fölénk. Apró pontokként kanyargunk a keskeny szorosban, itt hideg és szinte szürkületi sötétség fogad. Két Kéktúrán haladunk egyszerre, az OKT és a Kohász Kék közös szakaszán. Kiérünk a Lázbérci-víztározó mellé, a fák között is szépen kivehetõ a völgyet kitöltõ, hóborította, fagyott tó. Oldalt a Dedevár kúpja emelkedik, mögöttünk a szoros sziklái sütkéreznek a Napon, emlékkereszt látható az egyiken. Végigballagunk a mûtó mentén, jócskán a jégtükör szintje felett. Lovaskocsi elõz, egy ló alkotja a vonóerõt, két unott arcú alak pedig az utazóközönséget. A lassan elõrehúzó Repkény, Vali és suvlaj egy esõházban várnak be, teázással töltik az idõt, közben két, vélhetõen helybéli lakos a tó jegének meglékelésével köti le magát. Mivel öt perc után sem sikerül beszakítaniuk magukat a vízbe, továbbállunk. Dédestapolcsányon egyesített erõbõl majdnem eltévedünk, de suvlaj még idõben idézi fel az itiner idevágó passzusát, így gyalogösvényre térünk, majd átkelünk a Bán-patakon, melyhez a Tapolcsányi Margit hidat vesszük igénybe. Legalábbis a tábla szerint. A számunkra a féltávot jelzõ ellenõrzõpontot a református parókián találjuk, a fûtött szobában teát és zsíroskenyeret vételezünk.


Húsz perc után kezdjük úgy érezni, hogy ideje abbahagyni a tea és zsíroskenyér üzemszerû vételezését, elbúcsúzunk az igen kedves pontõröktõl és továbbállunk. Dédestapolcsányt jelzetlen úton hagyjuk el, a szalagozást kreatívan alkalmazott festékszórós jelzések helyettesítik. A kreativitást az jelenti, hogy sok esetben valamilyen eltávolítható tereptárgyra került festék, vagy olyasmire, ahonnét vélhetõen a közvetlen napfény hatására hamar lebomlik. Pincesor mentén, hosszú emelkedõn távozunk a Bán-patak völgyébõl, mögöttünk napsütés, körülöttünk gyönyörû kilátás. Keresztezzük a Bánhorváti felé vezetõ országutat, enyhén sáros földúton térünk vissza az erdõbe. A többiek magaslesnél várnak be, suvlaj itt úgy dönt, hogy ideje nagyobb sebességet elérni, és pont a leginkább csúszkálós, porhavas, bozótossal övezett ösvényen lép ki nagyon. Repkénnyel igyekszünk felvenni a tempót, Vali, Andi és -rafter- pedig nem sokkal mögöttünk jönnek. Emelkedünk, majd vadászház mellett érünk el egy magassági pontot, fel és alá hullámvasutazva közlekedünk tovább. Többnyire fiatal erdõben haladunk, idõnként felbukkan egy nagyobb foltnyi idõsebb fa, némelyiken régi piros sáv jelzést látunk, a térképem ezt már nem ismeri. A Peres-erdõ elnevezést viszont igen, ebben haladunk most. Nem egészen két kilométerre délre attól a helytõl, ahol délelõtt a K+ jelzést követve elhagytuk, most ismét rátalálunk a sárga sávra és délkelet felé követjük tovább. A jelzéseket néhol rózsaszínes pöttyök erõsítik meg. Egy határozott elágazásban megállunk és bevárjuk a társaság másik felét. Innentõl fokozatosan ereszkedni kezdünk, tarvágásokat keresztezünk, kilátással a Bükk északi oldalára. Kivehetõ a Bálvány kilátója és adótornya, a bánkúti radar kupolája. Északkelet felé a Tardonai-völgy húzódik, mellette az Ebecki-tetõvel záródó dombhát. Mellettünk nem messzire egy felhagyott kõbánya sziklafala bukkan elõ az õt lassan visszafoglaló növényzet alól. Repkény felhívja a figyelmemet az északon gomolygó ködtengerre, az elmosódó láthatárra. Remek, ködös esténk lesz. Lehûl a levegõ, a talaj kezd visszafagyni, a tél visszalopakodik a Bükkbe.


Éles, csúszós kanyarokkal, meredek lejtõn jutunk le a Tardonai-völgybe, enyhe disznóvágás-illat leng a levegõben. Néhány, meglepõen jó állapotú épület mellett kapaszkodunk ki a völgybõl. Meredek, de legalább alig csúszós emelkedõ vezet fel a Nyír-völgyön. Naplementére felérünk, papírnál lóg zsírkréta, felírandó kód híján mindenki úgy igazolja ittjártát, ahogy szeretné. Kerek repkény igazol helyettem is. Falatozunk, megint kenõmájast és zsömlét. Kereken nyolc kilométer hosszú bukdácsolás következik a háromszáz és pártucat méter magas dombok végtelen láncolatán, amelyek utolsó tagját Ebecki-tetõnek nevezik, és monotonitásban a Török út Völgyfõ – Nagy-Eged szakaszának méltó párja, sõt, riválisa. Ideje efelõl személyesen is meggyõzõdni. Idõközben ismét leszáll a köd, tehát, ha még lehetne is látni valamit a tájból a szürkületben, azt sem sikerül észrevenni. Emelkedõk és lejtõk következnek, eseményt csak az jelent, hogy ezúttal sikerül bemutatnom egy közepesen elegáns hanyattvágódást. Késõbb is adódnak még esések, de azokat már nem én követem el. A piros négyzet elágazásánál még emlékszem, hogy nem kellett lámpát kapcsolni, utána nem sokkal viszont igen. Üzenet érkezik a telefonomra, laci069 jelez, hogy megérkezett a Nyír-völgy feletti elágazáshoz. Ez jó hír, írok neki valami rövidke választ, az ujjaim nehezen viselik a hideget. Leszáll a sötétség, elõkerülnek a fejlámpák, az enyém valahogy megint nem akar távolabb világítani három méternél. Elég az is – a jelzések jól láthatóak, a nyomok egyértelmûen vezetnek a szerteágazó erdészeti utak labirintusában. Kezdem egy kicsit hosszúnak ítélni a dolgot, számolok, osztok-szorzok és kiadódik, hogy háromnegyed hét körül kell az Ebecki-tetõhöz jelzett pontra érnünk. Innentõl kezdve csak menetelek a többiekkel, nagy beszélgetésbe már senki nem kezd. Kicsibe sem. Ballagunk némán a buckás, havas nyomokban, néha megcsúszva. Telik lassan az idõ, zúgás hallatszik egyre közelebbrõl. -Rafter- elõször az adótoronyra gyanakszik, és én is, aztán kiderül, hogy ez még csak a Sajóivánka – Felsõzsolca – Sajószöged közötti 400 kV-os távvezeték. Látni nem látszik belõle semmi, de a zúgás igen erõteljes. Onnan viszont már nincs messze az ellenõrzõpont. Nyílt terepre érkezünk, a ködben semmit nem érzékelek az esetleges kilátásból, csak a kitartó oldalszél hût tovább. Végre megérkezünk a vonulat végén található elágazásba, derékszögû balkanyar után határozottan lejteni kezd velünk az ösvény. Fényeket látok elöl, fejlámpák, tábortûz, ellenõrzõpont.


A négy kitartó pontõrnél nem idõzünk sokáig, óvatosan lebattyogunk Kazincbarcika szélére. Itt Repkénnyel lemaradunk a többiektõl, csak óvatosan mer haladni a csúszós lejtõn. Rétre érkezünk, elõttünk-mellettünk már a város fényei szûrõdnek át a ködön. Itt a többiek félrenavigálódásának csak a végébe csöppenünk bele, aztán átkelünk a Tardona-patak hídján és felsétálunk a sportpályához. Cél, a rendezõség intézi az adminisztrációt, étellel-itallal kínálnak, helyben nyomtatott emléklapot kapunk, valamint odvas keltikével illusztrált kitûzõt kapunk, továbbá még egy kupont, ezúttal a Nomád üzletekbe szólót. Lecsoffadunk, Zsuzsa gratulál – õ már régóta várakozik, miután már teljesítette a 25B távot. Elücsörgünk, elbúcsúzunk a hatos társaság négy tagjától – köszönöm minden útitársamnak a társaságot! :) Nem sokkal késõbb megérkezik laci069 és találkozunk a 65-ös távról beérkezõ R.Gellérttel is.


Autóba kerülünk, Mezõkeresztesig próbálok hozzátenni valamennyit a társalgáshoz, de ott elalszom és Budapesten ébredek. A reggel már látott csomópontban hagyjuk el a jármûvet, ezúton is köszönöm a fuvart, a társaságot mindkettõnk nevében! Már a buszon, hazafelé fogalmazódik meg bennem, hogy a Barcikát eddig méltatlanul hagytam ki, mindenféle logisztikai nehézségekre hivatkozva. Nagyon jó túra, szép helyeket mutat meg – és egyszer talán a hosszabb távot is jó lenne megnézni. Köszönöm a rendezõknek.


-Kékdroid-


Képek