Szombati programomat úgy kellett alakítani, hogy túrázni is menjek, és a Megyeri útra is kiérjek 16 órára, ezért csak egy rövidebb táv jöhetett szóba. Az egyszerûbb megoldásnak a Normafa 20 kínálkozott volna, ám ezen az útvonalon számtalanszor jártam már, ezért választottam inkább a Dunán innen-Dunán túlt.
Mindig is tisztában voltam azzal, hogy cselekedeteinket embertársaink különféleképpen ítélik meg. Most céljaim megvalósításához 3.40-kor kellett kelnem, és ez a tény okvetlenül azok táborát növelte, akik szerint nem vagyok teljesen normális. Én ezzel nem törõdve, elértem az 5.01-es vonatot, és a kalauz vizitálása után, már aludtam is az ülésemen egészen Pusztaszabolcsig. Ott aztán egy hang közölte, hogy az út további részét vonatpótló busszal fogjuk megtenni.
Szerencsére, így is sikerült idõben érkeznem. A rendezõ egyesület honlapján elõzõleg tájékozódtam, s megtudtam, hogy a Pentele TE, rövidítve PeTE, székhelye az Esze Tamás utcában található, (ez tehát a PeTEfészek), de nevezni egy iskolában kellett, ahonnan busz vitt minket a rajthelyre. A rendezõk nagy erõkkel vonultak a nevezés színhelyére, ennek köszönhetõen pillanatok alatt elintéztük a formaságokat, és a legelsõ, 7 órakor induló busszal mehettünk a Vízi Fogadó elé.
A buszról leszállva, a két Rojcsek Gusztival--apával és fiával--elindult háromfõs csapatunk, és azonnal be is siettünk a fák közé. Nem a túlzott vesemûködésünk miatt, hanem mert ott láttuk a pirossal jelzett turistautat. Nemsokára le is tudtuk a mátrai vagy börzsönyi túrákhoz nem hasonlítható szintemelkedés jelentõs részét--275 métert kell összesen felfelé mennünk a túra során--és közben szert tettünk egy rendkívül szimpatikus útitársra is. Õ túrabotokkal közlekedett, és Gusztiék csipkelõdve megkérdezték, hogy a síléceket hol felejtette. Én is csatlakoztam, megjegyezve, hogy a csõszfõnök nem fogja megdícsérni, nagyon kevés levelet gyûjtött még a botjaival. ( A fiatalabbak kedvéért: régen a parkõröket is csõszöknek hívták, õk a botjuk végén lévõ hegyes fémre tûzték fel a füves területre hullott leveleket, meg néha a fûre tévedt gumilabdákat is, ezért nem voltak túl népszerûek a focizó srácok körében.)
Nos, ettõl kezdve triónk kvartetté bõvült. Pálfalvi Janó, a dunaújvárosi mentõstiszt, velünk jött egészen a célig, ami neki csak egy ellenõrzõ pont volt, mivel az 50-es távon indult. Együtt érkeztünk Kulcsra, a 18 éve önálló településre, ami kedvelt pihenõhelye volt több professzornak, ismert mûvésznek. Innen mentünk tovább annak a ma már várossá lett egykori községnek az irányába, amibõl kiváltak, ez pedig Rácalmás.
Mielõtt a lakott részre értünk volna, tettünk egy kört utunk legszebb részén, a Rácalmási Nagy-Szigeten.Ez a védetté nyilvánított terület 92 madárfajtának a fészkelõhelye, és még 50 másik fajtát lehet látni az év során, mi is láttunk egy igen szép, tágas, fedett megfigyelõhelyet. Ami még meglepõbb, hogy vidra is él ezen a környéken, ki gondolná, 60 km.-re a fõvárostól? A szigeten volt egyedül sáros az út, de a két szélnek köszönhetõen,nem volt vészes a dolog. Az "egyik" szél az elõzõ napokban szárította a talajt, az út szélén menve pedig egész elfogadhatóak voltak a viszonyok.
Rácalmás, ami a török idõkben ide menekült szerbekrõl és az egykori birtokos Almási családról kapta a nevét, azzal a kellemetlen hírrel fogadott, hogy zárva van a kocsma, így az ide tervezett pihenõbõl nem lett semmi. Megállás nélkül mentünk hát a következõ e.p.-hoz, egy koros tölgyfához, ami a dunaújvárosi hajóállomás elött strázsál.Közben Janó átvedlett köszönõgéppé, annyi ismerõse volt az üdülõövezetben.
Innen már keveset kellett mennünk, hogy beérjünk Dunaújvárosba, amit valaha tréfásan a vas és Aczél városának neveztek. Az utóbbi nem a fõcenzorra vonatkozott, aki egykor a kultúrpolitikát irányította, hanem az itteni csapat kiváló kapusára. Felmásztunk a Rác-dombra, ahol egy görögkeleti templom áll, majd egy rövid, kocsmai pihenõ következett. Egy újabb kis emelkedõ után megláttuk a víztornyot, aminek a közelében már várt minket a finom májas és zsíros kenyér ajvarral és hagymával, valamint almateával, így lett számunkra Dunaújváros a has és a cél városa. Volt egy meglepetés is a célban, a tombola. Az idõsebb Guszti húzott elõször, nyert egy könyvet, mi meg a fiával egy-egy pólót. Az írás elején említett ítészeim majd nyilván bólogatnak, ha ezt elmesélem nekik, jelezve, igaz a mondás, hogy kinek is van szerencséje...
Még gratuláltunk a rendezõknek a végig tökéletesen felfestett jelzésekhez, és úgy általában az egész rendezéshez, majd elindultunk hazafelé, hogy egy átöltözés után megérkezzek a nap megkoronázásának szánt esemény színhelyére.Ott aztán kissé félrebillent a korona a sovány, 1:1-es döntetlennel. Én is ilyen eredménnyel zártam a napot, a túra remek volt... |
