Túrabeszámolók


Piros túrák / Magyar Vándor

SpotTúra éve: 20052006.09.30 17:44:16
Piros 85

Csillaghegyen, a gyér világítást biztosító utcai lámpák hangulatos fényénél fizetem ki a nevezési díjat, megkapom a papírokat és elindulok, hogy legyûrjem az elõttem tornyosuló 87 km-es utat.
Szinte azonnal belefeledkezem a gondolataimba, az utat nem kell figyelnem, nem egy túra kezdõdik ezzel a szakasszal. A lámpák sápadt fénye sárgára festi az aszfalt reggeli párától csillogó szürke csíkját. Gumitalpú bakancsom nem ver zajt, csendben súrolja az út burkolatát. A beton után, a kútnál egy balossal behúzok az erdõbe, a sötétben botorkálok felfelé, miközben arra gondolok, hogy ez az emelkedõ mindig kikészít, most sincs ez másként.
Kakas kukorékol, madár csettint kemény csõrével, lassan pirkad, a lámpámat elõ sem veszem, mire a fennsíkra érek már látni, és az izmaim is kellõ képen bemelegednek, a kezdetben kellemes öltözet alatt izzadni kezdek, leveszem a pulóveremet. A dzsekimet azért magamon hagyom.
A város egyes részei ködbe burkolóznak, fõleg a Duna mentén, lent a völgyben. Lefotózom a ködöt, az emelkedõ napot, és a piros ég alját.
Indulok tovább, szapora léptekkel ballagok a hûvös reggelben az enyhén balra billenõ szekérút nedves talaján. A kinizsi 100 jár az eszemben. Az utat egy nyerges vontató állja el, valamilyen földgépet pakoltak rá, egy ember szorgoskodik körülötte. Kikerülöm.
A lassan emelkedni kezdõ murvás utat egy sorompó zárja le, autóknak behajtani tilos. Az elõttem ballagókat figyelem, halk beszédfoszlányok szelik a csendes erdei utat. Hallgatom egyenletes légzésemet, hozzá igazítom a lépteimet, a bányánál jobbra fordulva a fák lombjaiból alkotott rozsdabarna alagútba jutok.
Egy nem túl régi történet szerint ebben a kõbányában négy kutya megtámadott egy õzet, vagy szarvast, a történet szempontjából nem számít. Szóval a kutyák nem igazán tanulták meg, hogyan kell megölni egy vadat, nem volt vadon élõ szülõ, aki megtaníthatta volna õket, ezért élve kezdték azt felfalni, ezek a kóbor kutyák az erdõben falkába verõdtek, és vadászni kezdtek.
Egy vadász épp arra járt és meghallotta a vad és a kutyák küzdelmét, ahogy közelebb ment, borzalmas kép tárult a szeme elé, a kutyák tépték-szaggatták zsákmányukat. Levette válláról a fegyverét, és célba vette az egyik kutyát, a kutya összerogyott a fegyver dörrenése szikláról-sziklára verõdve vízhangzott. A kutyák azonban a vér szagától megõrülve, csak tépték tovább az áldozatuk húsát. A vadász ismét felemelte a fegyverét, a téli csendbe belehasított az újabb dörrenés, a második kutya is összeesett, a vad sikítása, hörgése és a megvadult ebek csaholása tovább tartott, a tapasztalt vadász is megrökönyödött, a két éltben maradt kutya nem tágított, csak marcangolta és marcangolta áldozatát. A harmadik kutya teteme azután jobb belátásra bírta a megmaradt ebet és elmenekült, a vad nem élhette túl a támadást, sérülései olyan súlyosak voltak, a negyedik golyó kegyelembõl az övé lett.
Vajon mikor támad egy ilyen falka, egy az erdõben sétáló emberre? És vajon, ha még a fegyver sem riasztja el a támadókat, mi lesz a történet kimenetele?
A megbarnult lomb alkotta alagút az õszi idõ csodás képzõdménye, az avart rugdalva ballagok, és arra gondolok, hogy vagy három évvel ezelõtt sûrû hóesésben gyalogoltam erre egyedül, micsoda csend és nyugalom vett körül, a sûrûn hulló hópelyhek minden hangot kiszûrnek, félelmetes, de fantasztikus hangulata van, ezt igazán csak egyedül lehet megtapasztalni, távol a lakott területektõl.
Néhányan lazán elmennek mellettem, mintha én nem sietnék, hogy bírják, nem értem. Ballagok felfelé, a lábamat bámulom, kerülgetem a kiálló sziklákat, a talpam nem emelem magasra, majdnem súrolja a talajt, kapaszkodok felfelé, izzadok, szuszogok.
Lankásabb részre érek, meglódulok a hírtelen könnyebbé váló terepen, nem akaratlagosan, csak úgy, ahogy a nagy tehertõl hírtelen megszabaduló ember szokta. Beállok az elõttem felgyülemlett sorba, és felvéve az õ ritmusukat, együtt lépkedek velük.
Az ismét emelkedni kezdõ út, egyre nehezebben járható, egyre több energiát igénylõ, a továbbhaladás inkább kitartás kérdése. Tavalyelõtt idáig értek a hegyoldalt nyaldosó lángok, még mindig érezni helyenként az elszenesedett fák illatát, látni a megfeketedett törzseket.
Ligetes területre érkezünk, kisebb facsoportokat kerülgetünk, köves, törmelékes talajt taposunk. Felérve a fehér sziklás nyeregre, megcsodálom a tájat, alul az egri vár filmforgatásról itt maradt romjai, távolabb halastavak ezüstös tükre csillog a felkelõ nap sugaraiban. Elbûvöl a látvány!
A hideg fuvallatok, és az izzadságtól vizes ruhám miatt, összébb húzom magamon a dzsekimet és indulok tovább, a csúcs felé.
Szûk, bozótos csapáson haladok, köveket, ágakat kerülgetve. A réseken keresztül a tájat csodálom. Kiérve egy kis tisztásra meglátom a Nagy-Kevély kiszögelési pontot, és a pecsételõket.
Nyaktörõ, sziklás, törmelékes úton futok, csúszok, bukdácsolok lefelé. A Kevély-nyeregnél nem állok meg, kocogok tovább, lassan, ütemesen, fák, bokrok, húznak el mellettem, embereket kerülgetek. Meg sem állok Csobánka országútjáig.
Átballagok egy hídon, jobboldalon elhagyott házak álnak üresen, árván. Hangulatuk még mindig a régi, hatalmas fák árnyékában pihennek, de bennük már nincs ott az otthonteremtés melege, az ablakokon már nincsenek függönyök, az udvaron nem játszanak gyerekek.
Baloldalon egy fehérre meszelt kastély áll, kis domb tetején, látszólag ez is lakatlan.
Hol a betonon, hol pedig a padkán gyalogolok, bámulom a távoli hegyeket, és a régi, elhagyott õszibarackost. A buszmegállónál éppen odaér egy járat, megáll és vár, aztán tovább indul, látva, hogy nem szándékozom igénybe venni.
Csikóváralja felé roskadásig rakott almafa mellett haladok el, ágai majd le szakadnak a rengetek gyümölcstõl. Nem sokkal messzebb sáros szekérútra térek, talán valami földalatti ér nedvesítheti a talajt, itt mindig áll víz, széleit bodzabokrok nõtték be.
Keskeny csapáson karcoljuk a behajló ágakat ruháinkkal, néhány elszáradt levél válik le, és hullik lomhán hintázva az ázott erdei talaj felé. Túrabotjaim végei megtelnek felszurkált avarmaradványokkal. Menet közben próbálok rálépni, hogy lehúzzam onnan õket, nem sok sikerrel, úgyhogy jobb híján rajta maradnak, bár idõnként azért újra próbálkozom.
Ez az ösvény nagyon kellemes séta, nem megerõltetõ, enyhén hullámzó tereppel, és az õszi erdõ minden varázsával, a nedvességgel, a párával, a színes levelekkel, a vastagodó avarral, és az enyhén hideg, friss levegõvel. Talán vannak, akik elhúzzák a szájukat ezek hallatán, de megvan ezeknek a dolgoknak a szépsége, a titokzatossága.
Átkelve a Holdvilágárok apróvá szelídült mélyedésén, keresztezzük a felfelé vezetõ sétányt, hogy lassan megkezdjük a kapaszkodást a Tölgyikrek felé. Itt már leginkább csak a földet nézem, a szûk csapás lassan kanyarog felfelé, halk ágak reccsennek a talpam alatt, félre tolt, visszacsapódó gallyak surrognak. Végül felérek egy szekérútra, és jobbra fordulok, jól esik az enyhén emelkedõ erdészúton gyalogolni, többen magállnak, hogy megszabaduljanak a feleslegessé vált ruhadaraboktól.
Kissé feljebb, keskeny utacskán kanyargok a bozótos erdei aljnövényzet között. Sûrûn kell átlépkednem kidõlt fákon, elhajolnom belógó ágak elõl. Van, aki inkább a szekérúton marad. Kis idõ múlva összefut a két út, itt kezdõdik egy erõteljes emelkedõ, szitkozódnék, de nem teszem, csak mászok felfelé szótlanul. Miért is tenném, hiszen én választottam ezt a túrát, éppen úgy, ahogyan a többit is, gyõzködöm magam mindhiába. A sós izzadság belefolyik a szemembe, letörlöm, csak úgy a kezemmel, ujjaim alatt görögnek az apró só szemcsék, dörzsölöm, olyan érzés mintha kukoricát morzsolnék az arcomon, inkább abbahagyom.
A murvás út elõtti emelkedõ, na az aztán megeszi az ember erejét, felérve vizet vedelek, és Müzli szeletet falok.
Ballagok felfelé a murván, lefelé a murván, megint felfelé, jobbra óriási tölgyfák, de akkorák, hogy igazán törpének érzem magam, mintha meseországba értem volna, tátott szájjal nézem a gyönyörû tájat. Lassan cammog felém a Tölgyikrek, végül odaérek.
A lelkemnek jót tesz a pecsételõ hely, mert innen megint lehet egy új cél felé menetelni, a következõ pont felé. Ekkora távnál, de még a kisebbeknél is, pontról-pontra szakaszolom a túrát. És mindig csak a következõ pont lebeg a szemem elõtt, mint teljesítési cél.
Innen lefelé halad az út. Alattomosan megbújó kövek az avar alatt, bukdácsoló, botladozó emberek. Lefelé is nehéz! Fénypamacsokkal tûzdelt lombok fenn és lehullott levelek lent. Hatalmas pocsolyák, keréknyomokkal teli erdei tavak.
Sikáros hullámzó mezeje zöldell az õszi fényben. Valamiért, igazából magam sem tudom miért, megdobban a szívem, ahányszor csak meglátom, legyen az éjszaka, vagy nappal, olyan varázslatos, mesébe illõ.
Enyhén hullámzó, helyenként sáros úton ballagok a Király-kút felé. Eléggé lerobbant forrás ez, gondozatlan környezetben, talán megérdemelné, hogy felújítsák. Talán.
A hosszú forrás völgye viszont igazi csemege, gyönyörû környezetben haladunk hatalmas völgyek peremén. Barna avar lepel borít mindent. Rúgom a száraz leveleket, megigazítom a hátizsákom pántját, szívócsövembõl vizet szívok, müzlit rágcsálok. A széles kövesút sétára, elmélkedésre ösztönzi a vándort, hiába, hogy sietnie kellene.
Elhagyva az utat, leereszkedek a völgybe, köveket, kidõlt fákat kerülgetek, aztán lassan rászánom magam a futásra, a feltámadó emlékeken töprengve kocogok lefelé, szembejövõ turistákat kerülgetek, kis kápolna, lépcsõn futok felfelé.
Dömös. Pecsételek, kajálok, iszok, kajálok, iszok, zoknit cserélek, ücsörgök, iszok, telefonálok.
Temetõ mellett haladok, kapu nyitva, rajta felszólítás „A kaput kérjük becsukni!” Nem csukom, mögöttem jönnek, õk sem csukják. Faluszéli mélyútban haladunk, mindenféle dolgok elhajigálva, oldalát benõtte a bodza. Majdnem minden faluszélen találni ehhez hasonló utakat, sokat játszottam gyermekkoromban ilyen helyeken.
Baktatunk felfelé, elõttem és mögöttem is emberek küszködnek a hosszú emelkedõn. Kis réten nap süt, kivágott fák sorakoznak szép rendben egymásra pakolva, kirándulók pihennek rajta. Köszönök, kellemes pihenést mondok nekik, viszonozzák, és jó utat kívánnak.
Átmászok egy árkon, szólok néhány eltévedt embernek, hogy erre kell menni, köszönik és jönnek utánam.
Baktatunk a tágas erdõben, néhány levél hintázva ereszkedik a hûvös talaj felé, hiába lassan itt a tél. Merengve bámulom az erdõt, és az elmúláson töprengve nehezednek lépteim.
Erõteljes kaptatón araszolok, gyökérbõl készült lépcsõfokokat koptatok. Murvás út után vízmosta erdei út, Szakó-nyereg. Néhány szó a pecsételõvel és irány a keskeny ösvényen Ilona-pihenõ felé. A nyergen haladva egyre feljebb és feljebb mászunk a Dobogókõ felé. Hûvösödõ légáramlatok jelzik a szint emelkedését, összébb húzom dzsekimen a cipzárt. Fényképezõ fiatal párt kerülök, egymásra mosolygunk, köszönünk, jó turistákhoz illõn.
Erõsen dobogó szívvel érkezek Dobogókõre. Szignó a megfelelõ helyre, vízvétel a kék kútnál, át a parkolón be az erdõbe, lassú kocogásba fogok, a Fagyoskatona porladó szikláin leereszkedek az aszfaltútra és fel a túloldalon, széles sétányon haladok magas fák árnyékában, majd keskeny ösvényen, cserjék között.
Pilisszentkereszten gyors léptekkel rohanok keresztül, a temetõ mellett jutok ki a Piros-földekre. Megállok fényképezni a kilátás lenyûgözõ. Szemrevételezem Dobogókõ kimagasló kúpját és megcsodálom a Pilis csúcsa körül süllyedõ, emelkedõ siklóernyõsök hadát.
Az erdõ szélén még visszanézek egy pillanatra, aztán belépek a fák közé, elõttem a zöld sáv keresztezi az utamat, mielõtt megmássza a Pilist.
Futni kezdek az erõsen lejtõ, vízmosta terepen a Pilisszántói aszfaltút felé. Leérve, rövid aszfaltos séta után, poros, murván baktatok a bánya irányába. Bámulom a siklórepülõket, hogy kavarognak, forognak, az égen. Kissé untat, és nagyon fáraszt a hosszú, véget érni nem akaró szekérút.
Feljebb érve, kinyílik a táj, csodálom minden szépségét, csodálom a látványt, mekkora távot tettünk már meg, jó része látszik innen. Balra letérve, krosszmotorok szabdalta keskeny ösvényen ereszkedek lefelé, tüskés cserjék, törpefák kíséretében.
Messze elõttem, eltévedt turisták tanakodnak, indulnak rossz irányba, kiálltok, ne arra menjenek, megvárnak, köszönik. Tapossuk a szikes talajt, úton nõtt gyomot, szaladó bogarat. Érdeklõdnek: hol van a Csévi-nyereg. Mondom. Nem hiszik, azt mondják: a térképrõl mást olvasnak ki, valahol itt kell lennie a közelbe. Mondom: nyugodtan jöjjenek, jó felé megyünk, a keresett hely még odébb van. Kétely olvasható ki a férfi jelbeszédébõl, a hölgy hisz. Késõbb újabb kételyek, mondom: menjenek nyugodtan, amerre gondolják, én megyek a Csévi-nyereghez pecsételni, megértem õket, engem is vittek már el az erdõbe, olyanok, akik nagyon tudták merre kell menni.
A nyeregnél megkapom a szignót, és elindulok egy kellemes sétára, egy hosszú és aránylag vízszintes, szép erdei úton. A végén kiérünk egy nagy tisztásra, a szélén, kerítés mellett ballagunk elõbb szekérúton, majd keskeny ösvényen, magasra nõtt gyomnövények között. Murvás útra érve jobbra fordulunk, és sokáig megyünk felfelé, a fehér zúzott kõ porzik a lépteink alatt.
A Juliska-forrás mindig száraz kifolyócsöve búsan lógatja orrát, sóvárogva nézem a padokat, szívesen leülnék pihenni egy kicsit. Tûnõdve sétálok az igen szép és kellemes úton, keresztezõdéshez érve ballra fordulok, rövid séta után erdei tisztásra kapaszkodok meredek, vízmosta falon. A gondosan lekaszált kis tisztáson nehéz léptekkel ballagok az erdõ széle felé. Mielõtt belépnék a fák közé, megfordulok és megcsodálom a fantasztikus kilátást a Pilis hegy hatalmas tömbjére.
A lombos növények közé lépve, enyhén emelkedõ ösvényen kanyargunk, most el kezd emelkedni a csapás, és csak emelkedik és emelkedik, míg végül már nem hajlik jobban a lábfejem és oldalra kell fordítanom azokat. Felveszem szokásos meredekmászó stílusomat és lassan lépkedve, ziháló tüdõvel rimánkodok, hogy felérjek a tetejére. Fohászom meghallgatásra lel, fenn vagyok.
Sajnos az erdei utat a motorok vájta mély barázda szeli ketté hosszában, ami jelentõsen nehezíti a gyalogosok elõrejutását, így aztán folyamatosan ugrálva egyik oldalról a másikra próbálok túljutni ezen a szakaszon. Nagyon fárasztó! Sajnálkozok a gyönyörû, kellemes sétány tönkretételén.
Kijutva a fák közül, kopasz gerincen hullámzunk egyre feljebb, és feljebb, csodáljuk ez egyre jobban kinyíló táj szépségét, aztán meredeken le, majd keskeny lombokkal fedett ösvényen, hegyet kerülünk körívesen, hogy kijussunk a letarolt dombok közé A kivágott fák helyére csemetés van telepítve, a kilátás parádés, a kopasz hegyoldalba vezetõ szûk csapás igazi élmény, ha nem változtatja rémálommá egy szembe száguldozó motor.
Ez az út szebbnél-szebb helyeken vezet, végül felmászunk a Vörös-hegyre, ami egy kemény kaptató, de utána már, a Kopár-csárdánál elfogyasztható leves gondolata simán levisz minket a völgybe.
A csárdánál a leves, mint mindig most is kitûnõ, így energiával feltöltve folytathatja a kimerült turista hosszú vándorútját.
Az erdõben homokos talaj, igyekszem keményebb részeket keresni a puha felszínen. Mielõtt felkapaszkodnék a meredek hegyoldalon a Kakukk-hegyre, két hölgy után kiáltok, hogy rossz irányba mennek, jönnek utánam, kapaszkodok felfelé a fenyõk kiálló gyökerei között, szuszogok, markolom erõsen a botokat, jó hogy itt vannak, kisebb a visszacsúszás esélye. Apró tisztáson beüttetem a pecsétet, és már futok is tovább, leereszkedek a betonútra és lassú kocogást produkálva jutok el a sportpályáig, itt tempós gyaloglásra váltok.
Az út ismét homokos, de még nem nagyon puha, hosszú utat hagyok magam mögött mire balra kanyarodva az erdõbe térek. Az egyre süppedõsebb talajon bukdácsolok, csúszkálok, újonnan épített kerítés mellett ballagok az erdõben, az út szinte járhatatlan.
Házak elõtt fordulok jobbra, itt az elmúlt években egy kutya riogatott, most nincs itt, megkönnyebbülök. Tavaly kiirtott nyiladék után fordulok ismét jobbra, megint az újonnan épített kerítés mellett tekergek.
Kocsiablakban pecsételek, vadrácson bukdácsolok, Hosszú-árok felé bandukolok egyedül, senkitõl sem zavartatva, ezt az utat még sohasem tettem meg világosban, most körülnézek, keresem azokat a pontokat, amiket az éjszakában rögzítettem az emlékezetemben, kidõlt fákat, keresztezõdéseket, völgyeket. Furcsa érzés, az ember többnyire elõbb nappal látja a dolgokat, nagyon különleges lelkiállapot, amikor ez fordítva történik.
Nagy-Szénás elõtt az emelkedõn többen utolérnek, elhagynak. A földön egy kis fehér színû szatyrot látok, odaérek, felveszem, benne igazoló lap, mielõtt felérnék, jön visszafelé a gazdája, nagyon hálás, hogy magammal hoztam.
Az emlékfalnál pecsét és Csanyától meleg leves, jólesik, köszönöm és megyek tovább, falépcsõn fák között, keskeny, kopasz hegyoldalba vágott ösvényen. Lefelé ligetes, köves csapásokon, cserjék között, Nagykovácsi kövesútjain, járdáin. Plébánia, keresem a bejáratot, keressük a bejáratot, megvan. Pecsét, üdítõ, zsíros kenyér.
Besötétedik, a falu sötét útjain haladok, át a patak felett, meredek aszfalton, betonozott úton. Elemlámpa tapad a homlokomhoz, mutat irányt, világít vízmosást, köveket, gödröket. Kerítés mellett ballagok, Vörös-pocsolya dagonyái tûnnek tova az erdõ sötétjében. A köves talajon idõnként botlok, rúgok követ, nyüszít a lábam körme a fájdalomtól. A csillagok világítanak az égen, díszítik, ékesítik az éjszaka csendjét, nyugalmát.
A mûút után nekivágok a Fekete-fej megmászásának, botladozva, kimerülve érek a pontra több turista társsal együtt. Cukrot szopogatva megyünk tovább, kocogok lefelé a nyaktörõ meredélyen, ide felmászni sem semmi, de lejutni sem egyszerû menet. A Szépjuhászné felé araszoló aszfalt életveszélyes csíkját követve haladunk, amíg befordul a kijelölt ösvény az erdõbe. Az erõsen kimosott út nem könnyíti meg a mászást, feljebb kövek szétszórt szõnyege nehezíti az elõrejutást.
Kiérve egy kis pihenõhöz, leülök a padra és megiszom a Red Boolomat.
Szépjuhászné oszlopvilágítása jólesik a szemnek, végre körülnézhetek és nem kell vakoskodnom a lámpám fényénél. Az útnál egy srác visszafelé jön, nem találja az utat, velem tart, kétségei vannak, mondván, hogy arra már körülnézett. Baktatunk felfelé, keresztezünk, utakat, ösvényeket.
Felérve a János-hegyre pecsételünk, elmagyarázom alkalmi útitársamnak, merre menjen, aztán lassan kocogni kezdek és lefutok a Virág-völgyig. A sárga sáv elmegy Csacsi-rét felé, a piros sáv jobbra fordul és egy kellemes sétányon, enyhén emelkedve halad Makkosmária felé. Hallgatom, ahogy a kövek sercegnek a talpam alatt, idõnként szétrúgok néhányat, ilyenkor egymásnak koccanva görögnek tovább, az éjszaka ezeket a zajokat felerõsíti, kiélesíti. A feltámadó szél leveleket sodor le a fákról, a száraz avar zörög, idõnként olyan, mintha valaki közeledne felém, összeszorul a torkom, szaporázom a lépteimet, település közelében járok, lehetnek mások is az erdõben, nem biztos, hogy jóakarattal. Volt már, hogy féltem egyedül, éjszaka a fák között, de nem jellemzõ, most azonban elvesztettem a biztonságérzetemet.
Fellélegzek, amikor meglátom a templom körüli fényeket. Pecsételek, befalom a csokit, és már indulok is tovább, az idegeim megnyugodnak, helyreáll a rend, jó iramban haladok tovább.
Tavaly az irtás végén eltévedtem, jobbra mentem, most figyelek, és ballra térek a karónál. Fejlámpám imbolygó fényénél taposom a hosszú egyenes szekérút vízmosta talaját. A Végvári-szikla épp hogy csak látszik, az innen induló hosszantartó emelkedõt nem szeretem, mindig rendesen megkínoz, az mégis jó érzés, hogy ez az utolsó, és azután már csak lefelé kell menni.
Balról az erdõ fái szuszognak az éjszakai szélben, jobbra a tisztás vége csak alig-alig vehetõ ki. Beérve az erdõbe, rövid gyaloglás után ismét találkozunk a sárga sávval, amely a Csacsi-rét felõl érkezik, de csak röviden haladunk vele és máris jobbra letér, hogy a Sorrentó irányában a sötétbe vesszen.
Keresztezem a KFKI felõl érkezõ aszfaltcsíkot, majd ismét egy hosszú egyenes emelkedõ kezdõdik, a végén lámpák fényét látom felvillanni, odaérve egy éles balkanyart veszek, rövid séta után pedig egy jobbost. Most már egészen közel van valaki egy elemlámpával, a domb tetején érem utol, csatlakozik hozzám, nem nagyon örülök neki, mivel eléggé lelassít, nekem pedig mennem kellene, hogy elérjem az utolsó buszt, különben dekkolhatok 5-6 órát, amit nagyon nem szeretnék. Mégsem hagyom ott, mivel látom, hogy nem nagyon van kedve egyedül maradni az erdõben.
Végül kiérünk Budaörs szélére, és ekkor már elválok alkalmi útitársamtól és lefutok a Nyugdíjas Otthonig, a túra céljáig.
Itt megsürgetem egy kicsit az embert, aki az okleveleket adja ki, ez nem nagyon tetszik neki, de hát nem azért rohantam nyolcvanhét kilométert, hogy most késsem le a buszt, végül csak elkészül, lekapok két virslit a tálcáról, és már futok is a megállóba, ott felveszem a száraz ruhámat, és ahogy végzek, már jön is az utolsó menetrendszerinti busz, amelyik a végállomásig közlekedik