Téry 50
2012
In medias res! Vágjunk a dolgok közepébe, hogy élénkebb legyen a stilusunk, vallotta az ókori iró. Kezdjük a végén, hogy igazán jó legyen a beszámoló irálya, döntöm el én. Középen kezdeni középszerûség, a végén kezdeni nagyvonalúság, elegancia. Jó, de hol van a vég?
Egyelõre gutaütés környékez, mert ez a szövegszerkesztõ minden vacakra érzékeny: szép fogalmazványom egy rossz billentéstõl teljesen elszállt. Nem elõször történik ez. Savanyú képpel újrakezdem az irást és nyilván nem ugyanúgy, mint elsõre. Figyelmeztetésnek azonban jó. Itt nem szabad kapdosni és minél elõbb menteni kell mindent.
Szóval, hol van a vég? A válasz: a fizikai végnél valamivel elõrébb, a Körtvélyesnél. Ott nézek az órámra és ott állapitom meg, hogy kocogni kellene ahhoz, hogy elérjem a negyed hatos autóbuszt. Morfondirozok, hogy mit csináljak. Siethetnék is, megtehetem, dehát az sem baj, ha kényelmeskedem, hiszen akkor jó sok idõ marad a célban beszélgetésre. A társasági élet nem megvetendõ dolog. Nem változtatok a tempón, igy azt látom, hogy amikor a Martsa István szobrász háza utáni fordulóba érek a sárga csuklós éppen befut a fõutcára. (17:15) Jó, nem rohanok. Aztán leérek én is a fõútra, megyek a templom felé és az történik, ami elõre látható volt: jó sok túrázó áll sorban a megállóban. Érdeklõdve kezdem figyelni a sor mozgását. Az bizony elég lassú. Még mindig nem sietek, mert nem tudom, hol a cél. Végül odaérek a várakozókhoz és megtudom, hogy a korcsmába kell menni. Ekkor lerázom magamról a közömbösséget és egy idõs macska ugrásaival rontok be a vendéglõbe, ahol, szokás szerint, Mészáros Gyuri bácsi kezeli az embereket. Kifejezem sajnálatomat, hogy nem tudunk hoszabban eszmét cserélni, dehát azt is érzékeltettem, hogy nem lenne szerencsés dolog egy egész órát veszni hagyni. Megkapom a papirokat, a kitûzõt és megigérem, hogy a nevemet saját kezüleg ráirom az oklevélre. Örülök, hogy láttam Gyuri bácsit és remélem, hogy legkésõbb õsszel több idõnk lesz helyzetértékelésre.
A tömegközlekedés szervezõinek vagy megvilágosodott hosszas tevékenységük céltalan jellege (ezt kevésbé szépen is tudnám mondani), vagy pedig elfogyott a pénze a nyuggerek (én is az vagyok) utazási szokásainak vizsgálatára. A regisztráció bevezetése kezdetben úgy történt, hogy a vasúti kalauz rámnézett és húzott egy strigulát a papirjára. Arra a kérdésemre, hogy akkor most megszámolt-e engem, bólintással válaszolt és ezzel minden rendben is volt. Meggyõzõdésem, hogy ez a statisztika aszimptotikusan ugyanolyan jó eredményt hozott ki, mint a pénztári sorbanállás és a regisztrációs jegy kombinációjával készitett kimutatás és semmibe sem került. Hogy senki se vádoljon képmutatással közlöm, hogy számomra ez azért jó, mert nem kell várni, hanem valamelyik középsõ ajtón felszállva még helyet találhatok fáradt testemnek. Persze, aki idõben odaér a megállóba, annak nincs gondja. Jó volt látni, hogy a társasgépkocsi tele volt ismerõsökkel. A teljesség igénye nélkül legyen szabad emlitenem Rezsuta Ibolyát, Samu Piroskát, Mindnyájunk Béla bácsiját és Szegedrõl Szabó Jánost. "Hol van Molnár Gábor?" - kérdeztem. "Valahol hátul" - mindták. Kis gondolkodás után én is hátrafelé mentem, hogy ablakhoz jussak. "Úgy látszik, itt mindenki hátrafelé megy"- jegyezte meg egy hang.
A busz elindult és a Dunakanyart kitisztitva begördült Ujpest-Városkapuba. A tisztelt olvasó érdeklõdése ilymódon lecsillapodhat. Zárja tehát el a számológépét és "ez is megvolt" sóhajjal fogjon hozzá egyéb dolgához. Nekem viszont még idõ kell, amig a történtek tiszteletben tartásával végigaraszolok az idei túra vonalán.
Hét órakor jelentem meg a rajtnál. Örömmel észleltem, hogy mûködik a Solymár Éva - Benedek Pista duó, az asztal mögött áll Török Imre, na meg kisfia, Ákos. Nem hiányzott a Nagy Közönségszervezõ, Molnár Gábor sem. Éva szerint nem lesz szerencsém, mert Béla bácsi szokásosan már elment. Ez teljesen hidegen hagyott, az viszont már nem, hogy Béla valahonnan felbukkant. A nagy találkozás sodrában elfelejtettem megkérdezni, hogy miért és honnan jött vissza, megelégedtem annak megállapitásával, hogy nem leszek egyedül. 7:08-kor el is indultunk és mérsékelt sebességgel haladtunk Remete irányába. Az elsõ ellenõrzõ pontnál (7:58) sikerült megállapitanom emlékezetem hiányos voltát, mivel kedves ellenõrünk arra a megjegyzésemre, hogy két éve családi rendezvényre volt hivatalos, azt válaszolta, hogy az bizony három éve volt. Kezdek olyan fáziseltolódással gondolkodni, mint Major Tamás bácsi. Ilyen az élet. A keltikék nyiltak, a patakmeder azonban teljesen száraz volt.
Felkapaszkodva a platóra, szépen mendegéltünk az ösvényeken. Közben egy kicsit kocoghatnékom támadt, ami miatt Béla birálatban részesitett. Elõkerült Molnár Gábor is, de mint az összes lehetséges erdei út ismerõje rövid idõ múlva benyomult egy fiatalosba és maga után csalta Bélát is. Az elmúlt évtizedek tapasztalata alapján nem volt kétségem Gábor útválasztása felõl, amiatt azonban nyugtalan lettem, hogy Béla képes lesz-e követni õt. Oldalt pislogva figyeltem a páros mozgását mindaddig, amig a két sötét árnyék be nem olvadt a vékony fatörzsek közé. Elmélkedésre nem volt sok lehetõség, mert dinamikus kerékpárosok suhantak kettesével-hármasával és rám bizták önmagam testi épségének biztositását. Ilyen körülmények között öt centis irányváltást sem szabad tenni anélkül, hogy elõzõleg hátra ne néznénk. Elõre azonban nézhettem, s igy egy földön fekvõ amatõr fényképészt vehettem észre, aki fejét szinte a fûbe fúrva készitett felvételt valamiféle növényrõl. Két túratársa érdeklõdve figyelte, én azonban csak akkor kezdtem sejteni, hogy mirõl van szó, amikor húsz méter után egy gyönyörû, szépen fejlett kökörcsin telepet vettem észre nem messze az úttól. Visszamentem szólni nekik, dehát õk is éppen ezzel foglalkoztak. A kora tavaszi ritkább virágok közül hérics példányokat érdemes emliteni.
Nem emlékszem, hogy a Muflon be volt-e zárva vagy sem, egyébként nem terveztem a felkeresését. A sok kerékpáros a zsiroshegyi romok mellett gyülekezett. Meg kellett volna kérdeznem, hogy onnan külön úton, karavánként folytatják-e az utat, hiszen a Nagy-Szénás természetvédelmi területén tilos a kerékpározás, de ez is elmaradt. Majd elolvasok egy olyan beszámolót, ahol szó van errõl. Lehet, hogy a meglepetés akadályozta meg a kérdezõsködésemet, ugyanis egyszer csak ott állt a Béla-Gábor páros. Hm, gondoltam, de nem mondtam, úgy látszik a fantáziátlan nyomkövetés is ér valamit. A munkásmozgalmi falnál (9:40) utólért Borosnyai Pali, eltûntek viszont Gáborék. Nem sokat gondolkodtam azonban, elég volt szorongatni a fejemen a kötött sapkámat, amit enélkül szépen elfújt volna a tetõn nyargalászó szél.
A Kõris-völgy kivételesen száraz volt és könnyen járható. Ezúttal egy újabb Borosnyai, mégpedig Balázs, húzott el mellettem. Tõle megtudtam, hogy egy harmadik Borosnyai is itt van, Pali fia, de õt még nem ismertem. Derék dolog, kirándul a család. Más újdonság nem is volt Piliscsaba határáig. Ott viszont egy népes csapat jött szembe. Nem tudom, hogy mi célból gyalogoltak, máshonnan jöttek, odavalósiak voltak? Tavaszünnepet tartottak, természetvédelmi túrát rendeztek? Nem kérdezõsködtem, tulajdonképpen az zavart, hogy némelyeknél sörösüveg volt. Ez a túrákon, menetközben, nem szokásos jelenség. Egyesek világoszöld trikóján szembõl a Jövök, hátulról a Megyek felirat közölte az eléggé nyilvánvaló tényt. Nem viselt viszont semmilyen feliratot az az engem elõzõ, harmincnál nem fiatalabb sporttárs, aki ebben a cúgos idõben egy szál vékony ingben dacolt a zimankóval. Megszaporáztam a lépéseimet és igy átkalauzolhattam Piliscsaba labirintusán, a vasúti sineken túlra, ahonnan látszott a Szent István-út eleje. Jó szerencsét kivánva és abban reménykedve, hogy nem fog megfázni, felvettem a hozzám illõ tempót, õ pedig jó négyszáz méterrel elõttem fordult be a Liget büfébe. Dömösre igyekezett õ is. Részeredményként megjegyzem, hogy több feketerigót láttam az utcán. Pest több kerületébõl a szarkák, sajnos, elüldözték az énekesmadarakat. Lehet, hogy korábban már emlitettem, hogy a megégett székelykaput 1998-as évszámmal újrafaragták. (11:38)
Az ellenõrzõ pontban a rajtból ismerõs arcok fogadtak. Az újbóli találkozás örömét csupán egy hirtelen kerekedett szélroham zavarta meg, elfújva az asztalon lévõ papirok egy részét. Szót sem érdemel az ilyen kis esemény akkor, amikor az oszlopos szervezõk közül most Amállal találkozhattunk. Mivel a déli harangszó elõtt érkeztem, megérdemeltem egy kis kikapcsolódást. Kiflit ettem parizerrel és hozzá a rendezõség által adományozott teát. A saját költségvetésembõl rendelt kávénál azonban jobbat is ittam már. Kávét autóbuszpályaudvarokon érdemes venni, ahol a vezetõk elvárják a jó minõséget.
Nagyjából negyedóra múlva továbbindultam a P+, majd P-- jelzésen és nem is történt volna semmi érdemleges, ha Pilisszántó elõtt, jobbkézre, egy nagyobb szántóföldön észre nem veszek egy fiatalembert, aki kaszáló mozdulatokkal járkált ide-oda. Nem tudtam, mit csinál, ezért közelebb érve megkérdeztem tõle, hogy fel nem robbant aknákat keres-e. Annál értelmesebbet - válaszolta. Talán vetõmagot gereblyéz a barázdákba? Hiszen Végh Antaltól tudjuk, hogy a kukoricát akkor kell elvetni, amikor a kökény virágzik. Kökénybõl pedig volt bõségben és ez nem annyira a helyes vetési idõt jelenti, mint azt, hogy sok az elvadult, gondozatlan föld. Válaszát süket fülemmel nem értettem, de arra következtettem, hogy az utóbbi évek õsmagyar történeti érdeklõdése szerint régi fémmaradványok után kutat a földben. Sok szerencsét kivánva mentem tovább a falu felé. Benn, az autóbuszforduló táján, két túrázó hölgyet igazitottam útba, akik szintén a Téry-utat rótták. Ennyi a történet a szántói Emma vendéglõig. (13:45)
Folyton változó világunkban néhány évre otthont találtunk az Emmában. Korábban többször volt ellenõrzõ pont a Som-hegyi kulcsosházban, aminek kulcsa ugyan volt, de vize nem. Mindent fel kellett cipelni, a fõzés sem volt kényelmes a viszonylag szûk helyen. Idõnkint állva kanalaztuk a levest. Ehhez képest most polgári életünk van, az ebéd jóizû és bõséges. Ennyi az alapellátásról, de mivel vendéglõben vagyunk és ráadásul barátok között, a fogyasztás megnövekszik mindenféle földi - elsõsorban folyékony halmazállapotú - jóval. Meg is kértem valakit a jelenlévõk közül, hogy távozáskor figyelje a mozgásomat, eléggé egyenesvonalú egyenletes-e? Mészáros János szivesen vállalkozik stabilitásom gyengitésére, Oláh Bea viszont gondoskodik méltóságom megõrzésérõl. Kellenek ezek a vidám baráti percek, mielõtt nekivágnánk a Fagyos katonához vezetõ emelkedõnek. A remek haboskávé jó üzemanyag, meg is mozgatja az embert. A pénztárcáját is.
Dobogókõn már várt minket Feidiga Károly és neje, Cili, akik ezúttal egészen idáig elõrejöttek a Szent Bernátnál esedékes bélyegzõvel. Cúgos idõben nem is kellemes álldogálni a Jász-hegyen, annál jobb a Múzeum szélmentes terme. Károly - szokásosan - vidám volt, mobil fényképet is készitett az örökkévalóság számára. Mészáros Jánosnak az Igazgató Úr számára küldött üzenetét eltitkoltam. Ha rámbizott volna valami palackos csomagot - volt már ilyen - akkor más lett volna a társalgás menete, üres kézzel azonban ne szellemeskedjen az ember. Károly viszont elmulasztotta a szokásos propagandát, amivel a Pilis 50-re invitálja az embereket. Jókedvûen mentem át a büfébe. Szilárd ételre nem volt szükségem, abból túl sok is volt a hátizsákban, viszont a forró tea nagyon jólesett.
A Szakó-nyeregig gondtalan az élet, a Z-tõl elválva azonban érdemes megfontoltan haladni. Az egykori bükkerdõ gyökerei még megvannak, az erõsebb lejtõn célszerû kiszámitani hova lépünk. Dehát ez nagyon szerény igénybevétel. Arra kell csak vigyázni, hogy az erdõirtás miatt megnyilt kilátás ne vonja el a figyelmünket a talajban lévõ ravasz buktatóktól. Végülis az erdei út másodszori keresztezése után már Körtvélyesen vagyunk. Egy pillantás a kopjafa felé, egy ugrás az árkon át és a két nagyobb bevágás után elõvehetjük az órát, hogy megnézzük: van-e 20 percünk Dömösig. Egy non-profi alaknak jó ha van ennyi idõtartaléka. Amint a bevezetésbõl kiderült ez bõven elegendõ.
Utólagosan merengve a történteken örültem, hogy jól szocializálódtam, magyarul, jó társaságba kerültem. Útközben is, a végén is. Régi ismerõsökkel futhattam össze, egykori élményeket idézhettem fel hazafelé tartva és a túra képei napokig elõttem voltak. De hát ezt mindenki tudja, le sem kellene irni. Hogy azonban egy kis haszna is legyen a beszámolónak, megjegyzem, hogy az útmutató szövegét az Iluska-forrás térségétõl kezdve meg kellene változtatni. Valahogy igy: "A P--t elérve, azzal együtt haladva, majd a vadaskert sarkánál elhagyva, egyenesen megyünk Pilisszántó fõutcájáig. Ott balra fordulunk és a fõutcán felmegyünk a kõcsiszolókig." A következõ két mondat után törlendõ a "Fenyõerdõn áthaladva a patak partján érkezünk be Pilisszentkeresztre" mondat, ami csak akkor volt igaz, amikor több évvel ezelõtt a kulcsosházból ereszkedtünk le a községbe. Azóta nem megyünk a kulcsosházhoz, a körülötte lévõ erdõt magánositották, a községhez vivõ domboldalt jól beépitették. A Klastromkutat sem kellene emliteni. Ez azonban nem nehéz javitás, szinte csak kézügyesség kérdése, de megéri azok kedvéért, akik elõször járnak erre.
A túra szép is, jó is, nem is nehéz. Mindenkinek emlékezetes marad, aki végigjárta. Téry Ödön útja a magyar túrázás emléke. Õrizzük tovább. Köszönöm a rendezést. |
