Túrabeszámolók


Őrség (- Vendvidék) 75/50/30

Conan40Túra éve: 20122012.05.15 11:47:50

 Vendvidék 25


Érdekesen alakult számomra ez a nap. Eredetileg pontõrnek, vagy legalábbis segítõnek indultam, de "csak" túra lett belõle, amit utólag egyáltalán nem bánok. Soha nem jártam még ezen a vidéken, ami azért is fura, mert nem lakom messze tõle, de végre ide is eljutottam, de kezdjük az elejérõl.

Még annó a Göcsej Galoppon beszéltük meg Gáborral, hogy ha pontõr lesz az Õrség túrán, akkor segítek neki és a túra napjáig így is volt. Viszonylag idõben indultam Szentgotthárd felé, hogy felvegyem Gábort és Kedves Családját és együtt menjünk Felsõszölnökre. A kezdõpontra érve kiderült, hogy válszeg nem lesz szükség a segítségemre, mivel bõven vannak elegen. Persze már elõre felkészültem erre az eshetõségre is, így túlságosan nem lepett meg, valamennyire még örültem is. Gábor a kisfiával Botival maradt a rajtban én pedig a feleségével Ildikóval, a lányával Dórival és a szomszédjukkal, Andival indultam el ezen a jubileumi rendezésû túrán. 

Ez az Õrség túra 20. rendezése alkalmából elsõ alkalommal megrendezett útvonal volt, így kicsit fejetlennek tûnt a kezdet, de a rutinos rendezõk hamar úrrá lettek a tömegen és hamar mindenki sorra került. Már a rajtban meglepetéssel szolgáltak, hiszen az erre az alkalomra készült Túrista Éremmel kedveskedtek nekünk. Az Érem nagyon exklúzív és gyûjthetõ, valószínûleg érdemes is vele megpróbálkozni, majd meglátjuk.

A túra itinere nagyon minõségi, kemény papírra nyomtatott, színes térkép vázlatot és részletes távolság és szintadatokat tartalmazott. Hamar átlátható volt általa az egész útvonal, miután alaposan áttanulmányoztuk, neki is vágtunk a túrának.


Kapásból egy könnyed sétával kezdtünk, hiszen a Hampó-völgyben mentünk végig, ahol a Hármashatár tanösvénye megy végig. Sokáig sík terepen az erdõ alatti, árnyékokkal csak ritkán borított mezõszélen sétáltunk . Bár délutánra beígérték az esõket a hidegfronttal együtt, de egyelõre ennek nyomát se láttuk. A nap hétágra sütött, keményen megizzasztva a túrázó embereket. Hamar elértük a Hármashatárhoz vezetõ elsõ komolyabb emelkedõ lábát. Az út felfelé nem volt hosszú, de annál meredekebb. A kilátás azonban pazar volt még a tarvágás ellenére is. Elhagyva a tarvágást egy erdei lépcsõt találtunk, mely valakinek megkönnyíti a domb mászást, esetemben inkább hátráltatta, mivel nem az én termetes lábaimra méretezték. Lehet, hogy japán túristák voltak a mérce, mindegy, szerencsére mellette is el lehetett menni, ez kellemesebb volt. A tetõre érve már kellõképpen megizzadtunk, vagyis megvolt a bemelegítõ is. Mindig is dícsértem az ilyen emelkedõket a túrák elején, képesek üzemi hõmérsékletre hozni az embert és könnyebb így venni a késõbbi akadályokat. Mint említettem, még soha nem jártam a Hármashatár hegyen, így a teljes látvány újdonság volt számomra. Elõ is került a fényképezõgép, hogy megörökítsem a pillanatot és persze a tájat. Aztán mivel itt volt túránk elsõ ellenõrzõ pontja is, azt is meg kellett keresni. Pontõreink kicsit elbújtak, mivel a kirakott padok legvégében foglaltak helyet. El kell, hogy mondjam, nagyon készségesek voltak, kapásból kérdés nélkül mesélni kezdtek a Túra Érmékrõl, innen is kaptam kedvet a továbbiak begyûjtéséhez. Megkaptam az elsõ Hármashatár emlékmûvet ábrázoló pecsétet és már csak Ildikóékra kellett várni, hogy megérkezzenek. Dóri volt az elsõ, úgy szökellt fel a dombra, mint a zerge a magas hegyre, szerintem meg sem izzadt ettõl az elsõ akadálytól. Ildikó, azonban már más tészta, Gábor említette, hogy rövidebb szakaszokhoz szokott, ennek ellenére szerintem remek formában jött felfelé. Õk is frissítettek egyet és megkapták a pecsétet, majd indultunk tovább már az osztrák oldalon lefelé.


Számomra kuriózum ebben a túrában, hogy nemcsak új tájon, de egyszerre három országba is elvisz. Ilyenen még nem vettem részt, ezért teljesen felvillanyozott. Szokásos tempóban indultam el lefelé, elfeledve, hogy Ildikóék nincsenek hozzászokva ehhez, ezért lassítanom kellett. Elõször Dóri is velem tartott, de csak le kellett maradnia, mivel valami véletlen folytán Andi szendvicse hozzá került és valahogy vissza kívánkozott Andihoz. Az út osztrák oldala szinte végig aszfaltozott volt, ami nem igazán volt kellemes, de mivel nagy fák vettek körül, viszonylag árnyékos részen sétáltunk, így elég kellemes volt. Nem sokat mentünk így, mivel hamar bevettük magunkat az erdõbe, hogy az osztrák-magyar határvonalon sétáljunk pár kilométert. Mármár azt hittem, hogy csak szimpla erdei séta lesz, de közben látnivaló is akadt. Elõször pár kaptárat láttunk közvetlen a túraösvény mellett, bár szerintem méhek már nem lakták, hiszen hordási idõ volt és egy repülõ rovart sem láttam, majd egyfajta helyreállított vasfüggöny szakaszt tekinthettünk meg a hozzá tartozó határvédelmi õrtoronnyal (aki tudja a pontos nevét, nézze el nekem, ha nem így hívják). Persze itt is készült pár fotó, manapság már nem ilyesmi védi a határokat. Tovább haladva nem sokára kiértünk az erdõbõl és elértük Felsõszölnök Jánoshegy nevû részét. Több lakóház és hegyi pince között vitt az utunk és a por mellett most elõször éreztünk akác és bodzavirág illatot. Így kanyarogva értünk el újabb túratársunk hegyi hajlékához, aki beinvitált minket egy kicsit a hûvösre, amit készséggel fogadtunk el a nagy melegben. Meg kell, hogy jegyezzem, nem elég, hogy gyönyörû kilátás volt a domb tetejérõl, még az épület is pazar látvány nyújtott a bent lévõ hûvösrõl nem is beszélve. Fel is frissítettük magunkat, elõkerültek ismét a szendvicsek és immár újabb társsal gazdagodva, már öten folytattuk tovább utunkat. A következõ ellenõrzõ pontot hamar elértük, hiszen már a közelben volt, így ismét egy pecséttel gazdagodott itinerünk, valamint kellemesen hûs szódával és citromos valamint kakaós nápolyival a bendõnk. Ekkor értek utol minket a legfürgébbek a 75km-es távról, hiszen õk is ugyanazt az útvonalat járják be, melyet mi is. 


Tovább indultunk a pontról, immár lefelé. Elõbb egy hegyi szekérúton, majd a szekérút melletti fenyvesben egy ösvényen, aztán egy avarral teli erdei ösvényen. Még szembe is jöttek helyi lakosok, akik a hegyre igyekeztek. Vidáman üdvözöltük õket és már vágtattunk is lefelé. Dóri ekkor már átpártolt hozzám Ildikótól és engem tartott szóval. Meglátszik, hogy apja lánya, persze pozitív értelemben. Lassan elértünk Felsõszölnök Békavárosnak nevezett részébe, hogy egy keveset az aszfalton koptassuk a lábunkat. Ekkor már rendre érkeztek a gyorsléptû 75-ösök, de mi tartottuk magunkat a tempónkhoz. Egyszer csak az út befelé mutatott egy ház kertjébe. Ez fura volt, de erre figyelmeztettek, hogy úgy fog tûnni, hogy egy ház udvarába kell bemenni és menjünk is be. Így tettünk. Immár Dórival az élen újabb emelkedõbe kezdtünk. Dóri csak úgy szökellt felfelé (nem hiába, fiatal erõ), én csak szuszogtam mögötte. Neki még a folyamatos sztorizásra is volt ereje, nekem csak az "aha" meg a "ja" maradt (hatalmas társaság lehettem). Közben megálltunk és frissítettünk, meg bevártuk Ildikóékat is. Utunk egy nagyon szép erdõbe vitt fel minket, egészen egy ligetes erdei útig, ahol aztán egy gerincen haladtunk tovább. Hamarosan ismét hegyi pincéket értünk el, vagyis elértük Kétvölgy külsõ részét. Ekkor ismét egy aszfaltozott út következett, de nem sokáig, hisz párszáz méter múlva elértük a Katalin-hegyi kilátó impozáns épületét, ahol harmadik ellenõrzõ pontunk volt. A ponton ismét szódavizet vételezhettünk, sajnos a szörp már elfogyott, de így is sikerült felfrissülnünk. Megkaptuk az újabb pecsétet is az itinerbe. Míg Ildikóékra vártunk, addig Dóri felszaladt a torony tetejére (mondtam én, hogy fiatal erõ). Én a torony aljából készítettem pár képet a távolban látható Alpok vonulatairól. És aggódva figyeltem a dél felé sötétedõ fellegeket. Hamarosan azonban beértek Ildikóék is. Õk is beszerezték a szükséges pecsétet, frissítettek és újult erõvel vágtunk neki immár az utolsó szakasznak.


Elég hosszan egy aszfaltos szakasz következett, mely egyenesen átvitt minket Szlovéniába. A határt átlépve azonban nem maradtunk sokáig az úton, mert újabb hegyi ösvény következett. Dórival ismét elöl jártunk, Ildikóék lemaradva követtek minket. Egy rizikósabb elágazásban Dóri roppant ötletesen nyilat készített faágakból, hogy mutassa édesanyjának a követendõ vonalat, majd tovább indultunk. Ismét határsávon gyalogoltunk, most azonban a szlovén-magyar határon. Hosszansan sétáltunk a kissé hullámvasutas útvonalon, aztán szalagozásra váltottunk, mely visszavezetett minket a magyar oldalon található piros sávra. Ezt követve értünk fel az utolsó dombunk tetejére, melyet Kakas-dombnak neveztek. Innen már alig volt valami kevés hátra. Kis kanyargás után és egy pár szamárról készült fotó után újabb erdei szakasz következett. Itt esett csak le igazán az állam. A túra elején egy családot hagytunk le, akik pici 2-3 éves gyermekükkel indultak el túrázni. A picur motorozott (mûanyag) már az elején is, itt meg szembe jött velünk az anyukájával. Na mondom, ez már teljesítmény. Nem elég, hogy elõttünk ért be, már visszafelé is jött. Anyukája persze megnyugtatott, hogy kihagyott pár szakaszt és csak az aput várja. Minden esetre tovább mentünk, hiszen már alig volt hátra valami. Egy erõsebb ereszkedõn mentünk lefelé, ahol Dóri még mindig szökellt, mint a már említett zerge. Szerintem neki nem 25-re kellett volna jönnie, hanem minimum 50-re. A domb alján már csak balra kellett fordulni és már bent is voltunk a célban, ahol zsíros kenyér, italjegy és persze az emléklap és a kitûzõ várt minket a gratuláció mellett. Hamarosan Ildikóék is megérkeztek, mint kiderült Gábor elénk indult, de csak Ildikóékkal találkozott, mi valahol elkerültük egymást, pedig végig a kijelölt úton mentünk.


Utólag meg kell, hogy mondjam, örülök, hogy inkább túráztam, egyrészt mert soha nem voltam még erre, másrészt az útvonal remek volt, mint ahogy az ellátás sem volt rossz. Kár, hogy nincs minden évben ez a szakasz, mert családosoknak remek útvonal. Nem túl nehéz, de azért van is benne pár szakasz, ami remekül átmozgat.

Köszönöm a szervezést, Dórinak, Ildikónak és Andinak pedig a remek társaságot! Legközelebb is biztosan jönni fogok, mégha öt év múlva is lesz a legközelebb.


Túra trackje