Azt hiszem, május környékén vettem észre a 2011-es Iszinik kiírását. A 2008-as utolsó rendezésen való részvétel emlékein fellelkesülve azonnal tudattam a nagy hírt Matyival: idén novemberben is megszivathatjuk magunkat:) Õ is kellõen lelkes volt a hír hallatán, így mindketten jó elõre lefoglaltuk képzeletbeli határidõ naplónkban a 19-20-i novemberi hétvégét.
Fõnökömet ismerve két nappal a túrta elõtt hazarepültem, hogy biztosan ki tudjam magamat pihenni a 100 km-es gyaloglás elõtt. Sajnos így is összejött némi munkával kapcsolatos különprogram, így sikerült maximálisan marha fáradt állapotba küzdeni magam a túra elõtti péntekre.
Szerencsére annyi idõm azért akadt, hogy elõzetesen elmentem Tokodra, és bejártam a Nagy-Gete alatti Halas-tó - Kõszikla közti szakaszt. Emlékeztem, hogy 2008-ban ez volt az egyetlen igazán nagy kavarás a túrán. Mint utóbb kiderült, bölcs döntés volt…
Péntek esti kései hazaérkezés, gyors szendvicskésztés és felszerelésösszerakás, mindez harcban a másodpercmutatóval, hogy legalább egy kicsit ki tudjam magam aludni a start elõtt.
Reggel kelés fél 6-kor, gyors reggeli, és már úton is voltunk feleségemmel a Szárligeti starthoz. A fáradtságomat látva komoly kételyeim voltak az éjszakaki szakasszal kapcsoaltban, de bíztam benne, hogy legalább a kései fekvés átállította a biológiai órámat, és talán éjfél után éberebb leszek.
Utunk Szárligetig igazán õszies tájon haladt. Zebegényben a Duna völgye párába burkolódzott, Esztergomból a Pilis vonulatai rejtélyes köd mögé bújtak, és a Gerecse sem volt hajlandó túlságosan sokat megmutatni magából.
Szárliget ismét bebizonyította, hogy a világ legkreténebb módon vasút által kettéosztott települése, és idén is sikerült a vasút rossz oldalára navigálni magunkat:). Szerencsére egy vasúti gyalogos felüljárónak köszönhetõen nem kellett körbeautóznunk a fél világot, hogy a starthoz keveredjünk… Gyors búcsú feleségemtõl, átcaplattam a túloldalra, találkozás Matyival, majd pár perc múlva start, és már nyomtuk is a távot.
A terep a vártnak megfelelõen tökéletesen száraz volt. Mivel július óta nem találkoztunk, és az életünkben is történt ez-az, a beszélgetésnek köszönheten repültek a kilométerek. M1 aluljáró, Kisegyházi tavak, majd hirtelen már emelkedtünk is a Somlyó-várhoz, az elsõ EP-be. Gyors pecsét, egy kis energia utántöltés az elsõ 10 kilométer emlékére, aztán el is tûntünk az õszi köd borította, avar fedte szürke táj homályában.
Az idõ javulására kb. nulla remény volt, viszont másfelõl a több hete beállt konstans szürkeség garantálta, hogy a nap folyamán a hegytetõket beborító ködön túl más idõjárási megpróbáltatással nem nagyon kell megküzdenünk.
Tronyópuszta, mûút, egy kedves ember által beszántott volt földút az M1 mellett, majd ráfordultunk a Koldusszállás útirányára. Utóbbi hely idén sem rejtegetett ellenõrzõpontot, egy jellegzetes öreg fáról készített kép után már koptattuk is a még hátralevõ közel 81 km-t.
Pes-kõ sziklaormai, majd a régen volt fiatalos - ami pár éven belül igencsak erdõvé sarjad (2008-ban, legutóbbi ottjártunkkor jellemzõen kisebb volt az átlagmagasság), és ott is voltunk a vértestolnai mûút ellenõrzõpontjánál. Pecsét, gyors idõellenõrzés: tartjuk a 6 körüli átlagot, teljesen reális, hogy a féltáv világosban meglegyen. Én egészen odáig merészkedek az álmodozásban, hogy magam elõtt láttom, ahogy egy könnyed mozdulattal felkapcsoljuk fejlámpáinkat a halas-tó mellett a Gete lábánál, és romantikus, örömteli léptekkel megindulunk az orom meghódítására:)
De ez még ekkor igencsak a jövõ bizonytalan homályába veszett. A realitás a mûút feletti kisebb domb megmászása, és a vadföld keresztezése volt, ahol picit sikerült is elázni a harmatnak köszöhetõen. Ha jól emlékszem, ez volt a túra "legvizesebb" része. Téli túrán nem rossz:)
A Bánya-hegy elõtt valami elszánt eldózerolta az avart valúszínûleg az útkarbantartás melléktermékeként. Jó volt megtenni úgy pár kilmétert, hogy nem avar fedte köveken kellett botladozni…
Az EP mint mindig, most is kicsit távolabb volt, mint ami kellemes:). Azért csak odaértünk, és lassan beléptünk a 30. aznapi kilométerbe. Az EP-ben volt minden. Víz, az edzetteknek pálinka:), csoki, meg pecsételõ ember. Kell ennél több?:)
Rövid pihenõt tartottunk, én sikeresen megtiszteltem a hátizsákom egy jó adag Isostar porral, aztán indultunk is tovább.
A Gerecse oldalában én holmi hatalmas emelkedõkre emlékeztem, amik azonban idõközben a tektonikus mozgásnak köszönhetõen vagy eltûntek, vagy rosszul emlékeztem…
Gyorsan az üdülõhöz értünk, átvágás egy vizes-árkon, és el is értünk a túra számomra legkedvesebb részéhez. A Medvehagymás-Pusztamarót-Bika-völgy-Péliföldszentkereszt-Mogyorósbánya - talán a Kinizsin megszokott táj nyári, késõ délutáni hangulata miatt - számomra a K100 legszebb részét jelenti. Nincs ez másként az Isziniken sem:)
Valahol a Bika-völgy környékén capalttunk, amikor a munkának sikerült ismét picit utolérnie, azonban szerencsére egy rövid telefonbeszélgetés megoldotta a dolgokat, így nyugodtan baktathattunk tovább a távvezeték alatti hullámvasúton. Ki jobbra, és már adtuk is le a szintet a mûúthoz, ahol egy meglepetés ellenõrzõpont várt ránk újabb pecséttel.
Matyi combizma elkezdett rakoncátlankodni kicsit, de szerencsére elég jól tudta tartani az iramot. Továbbra is úgy tûnt, bõven elegendõ idõtartalékkal fogunk belecsapni az éjszakai távba.
Kisebb mászás, egy fél hullámhossznyi hullámvasút, és irány Péliföldszentkereszt. A bitumenen megállapítottuk, mennyire jó, hogy kevés ilyen szakasz vár ránk:) Péliföldszentkereszten rövid pihenõ, aztán neki a két gerincnek, ami még köztünk, és a mogyorósbányai Kakukk-vendéglõ közt volt.
A terv sikerült, még bõven világosban elértük a féltávot. Ennek tudatában nyomtuk be az igencsak silány minõségû, vízzel jócskán felpuffasztott virsliket, és a jólesõ, finom csapolt sört.
Vesztegetni idõnk nem volt, a lakoma után vízvételezés, és indulás tovább. A Kõsziklához fejlámpa nélkül kezdtük meg a mászást, ami jó jel vot, de természetesen a Gete alatti lámpakapcsolás álma eddigre már alaposan szertefoszlott:)
Ellenben a pár nappal korábbi bejárásnak köszönhetõen a Gete aljáig garantáltan kavarásmentes szakasz várt ránk. A friss emléknek köszönhetõen tökéletesen benavigáltunk magunkat a Tokdi pincékhez (2008-ban egy kanyart benéztünk, és egy másik dózerúton jöttünk le a pincesorhoz, de végül az sem volt annyira rossz:)).
A Pince-völgy végén, a fõutat elérve kellett lámpát kapcsolnunk. Rövidke bitumenes szakasz, majd a Hegyes-kõ bevétele következett. 2008-ban itt (is:)) erõs havazás után jártunk. Nyilván a fákat, és sziklákat beborító friss lepel is hozzájárult, hogy elnéztük a bitumenutról induló dúzerútról letérõ kék jelzést, és enyhén szolva intuícióból találtunk vissza a helyes útra:). Szerencsére idén úgy mentünk, mint akiket dróton húznak. A Hegyes-kõ elõtti közvetlen kis felszökésen éreztem elõször, hogy bizony ma már mentünk azért pár tízezer métert:)
A csúcs mellett elballagva egy adag emberbe ütköztünk, akik a térképet vizslatva majdnem lementek Tokodra. Gyorsan útbaigazítottam õket, és a friss emléknek köszönhetõen aprólékosan elmagyaráztam, hogy jutnak le a Halas-tóhoz. Késõbb újra összetalálkoztunk, majd végül majdnem együtt értünk le az éjszaka annyira nem egyértelmû, enyhén szólva ritkán jelzett úton (régen volt egy kék kereszt jelzés itt, ami mára sajnos csupán nyomokban maradt meg itt-ott).
A Gete elõtt Isostar, és kajabevitel. Tudtuk, hogy több lesz, mint jó, ami ránk vár…
Felküzdöttük magunkat a csúcsra, és megkezdtük a hosszas ereszkadést Dorogra. Matyinak egyre kevésbé tetszett a gyaloglás. Sajnos elkezdte igencsak megérezni a hátrahagyott ide s tova 60 kilométert.
Beértünk Dorogra. A vasúti sorompónál egy entitás vadul térképezett, majd végül Matyit is elbizonytalanította, majd hirtelen azon kaptam magam, õk másfelé mentek. Végül nekem lett igazam. Matyiék kisebb "ismerd meg dorogot" túrán vettek részt. Mire megérkeztek a kocsmában lévõ EP-be, én már javában söröztem, és az egyik helyi erõvel beszélgettem a teljesítménytúrázásról.
Pihenõ, majd indulás tovább. Egy könnyû szakasz következett Kesztölcig, a végén a modern kor mementóival: az erdõszélre borított szemétkupacokkal…
Kesztölcön gyorsan átvágtunk, majd némileg benéztük a Kétágú-hegy indulását. Kisebb kavarás, majd végre a jó úton egy kisebb társasággal caplattunk felfelé.
Matyi eleme sajnos igencsak lemerülõben volt. Felfelé nem bírta a tempót, az úton többször be kellett várni, de ha minden jól megy, még beérhetünk szintidõn belül.
Több bevárás után végre csak eljött a Pilis-nyereg, ahol 2008-ban hangulatos kis tûz fûtötte EP várt ránk. Idén sajnos ez a pont személyzet nélkül maradt.
A soha véget érni nem akaró hullámvasút végére csak megérkezett a várva várt tisztás, és lefelé adtuk a szintet. Sajnos Matyi lába nagyon nem szerette már az erõltetett menetet, végül a szerpentin alján, a sorompónál egy nagyobb bevárással szinkronizáltunk újból össze.
A csévi nyeregig újból sikerült kettészakadnunk, és bizony ekkor már egyre gyûltek a sikeres telejsítés reményét beárnyékoló fellegek… Szerencsére a pontban luxus körülmények között tudtuk bevárni egymást, hogy nekivághassunk az utolsó elõtti mumusnak, a nevéhez méltó Hosszú-hegynek.
Matyi ekkor meglepett. Fizikailag elgyötört testét, és fáradt lábait lelkével megerõszakolva 6 feletti tempóban toltuk le az elõzetesen hosszúnak ígérkezõ távot. Ment, mint a mérgezett egér, ahogy Laci barátom szokta volt mondani. Be kell vallanom, néha alig bírtam tartani a kemény tempót, de tudtam, neki még nehezebb, így kutya kötelességem szót sem szólva szedni a lábaimat.
A Hoszzú-hegy végén megpihentünk, ittunk, és tovább indultunk. Sajnos a bitumenen Matyi ismét lassulni kezdett, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy számára az idei teljesítés sikertelen lesz…
Végül csakúgy, mint 2008-ban Csobánka felett, a müúton váltunk el.
Némileg trükkös volt a Kevélyre vezetõ út elejéig eljutni a hajnali fáradtságban, de azért csak meglett az utolsó fránya emelkedõ. A megtett 90 kilométer hátrahagyott fáradtságát szigorúan tiszteletben tartva lépdeltem a lassacskán fogyó hegyoldalon. Odafönt pecsét, aztán tovább egy kisebb csoporttal. A Kevély megvan, kitérõ egy nagyáldozat kedvéért, majd húzás végig a gerincen.
Idén valahogy bokakímélõbb volt a levezetõ kõút, mint ahogy az emlékeimben élt. Sebaj, jólesett a kellemes meglepetés! Ürömi út, telefonok haza, és a feleségemnek, autó megrendel. Azt hiszem, nem sikerült lepleznem meghatódottságomat, és örömömet, hogy idén is meglesz a túra. Az elmúlt kilométerek szenvedései hirtelen tódulnak fel tudatomban, és komolyan elgondolkodtam, épelméjûek-e a hosszútáv túrázók:) Persze hogy azok:)
Végre megjön a bozótralli szakasz, és hamarosan a lemenetel után már Csillaghegyen koptatom a bitument. Érzem, hogy nem volt annyira durva, mint a 2008-as. Hónak se híre, se hamva, ideálisan száraz terep.
Leérek a strandhoz, egy autós udvariasan átenged a fõúton - talán a tekintetemet látta:) Végre már csak pár méter, és benyitok a presszóba.
Átveszem a kitûzõt, oklevelet, lejelentem az egy fõ veszteséget (ekkorra már biztos volt, hogy Matyi nem ér be). Asciimo eléggé meglepõdik, hiszen 2008-ban, sokkal cudarabb körülmények között sikeresen beért a célba. Elfogyasztom a várva várt célkaját, majd várakozás a hamarosan érkezõ autóra.
Andi lassacskán megérkezik. Felhívjuk Matyit. 8 felé jár, már bent kéne lennie, de sajnos még csak a Kevélyrõl baktat lefelé. Elé indulunk, és az ürömi útnál vesszük fel. Gratulálok neki a hõsies küzdelemhez, fõleg amit a Hosszú-hegyen mûvelt.
Köszönjük a rendezõknek a lehetõséget, és jövõre reméljük újra teljesíthetjük a távot! | 