Turul Túrák, Árpád vezér 130; 2012.06.16 - 17; Táv: 126.6 km; Szint: 3050 m; Szintidõ: 33 óra.
Korán érkezek a Metró Déli pályaudvari végállomására. Olyan korán, hogy még van idõm átmenni a szomszédos Vérmezõre, hogy egy padon ülve elfogyasszam a reggelimet. Ahogy nekifogok, egy szemközti épület széles üvegtábláiról visszatükrözõdve kezd szemembe sütni a nap. Szép idõnk lesz ma. Harmincegynéhány fokot jósolt a meteorológia, és holnap még melegebb lesz. A hajnali Vérmezõnek rigókon és verebeken kívül más lakói is vannak: Rongykupacok alján hobók alszanak békésen. Ráérnek felkelni. Én azonban nem érek rá, felkelek a padról, és átsétálok az aluljáróba, a nádoldalú vendéglátó egységhez. Még mindig korán van, de számos túraarc ácsorog már a helyszínen. A rendezõk kezdik behordani a dobozokat, fokozódik a hangulat, sokasodnak a túrázók. Kerülöm a táv megválasztásával kapcsolatos témát, de mégis többször megtalál a kérdés: - Te melyik távra mész? Csak egy szót mondok a kérdezõknek: - Hosszú. Erre a varázsszóra kiszabadul a szellem a palackból. A héten még azzal kábítottam magam, hogy ha fáj a derekam, akkor "csak" a 75-re megyek. Rosszabb napjaimban még Nagykovácsi is felködlött elõttem, mint cél. Most már viszont nincs mese, kimondtam a bûvös szót, be kell állni a távnak megfelelõ sorba. Amikor én következek, halkan elõadom, hogy a 130-ra mennék, de nem neveztem elõ. Baksa Józsi fél perc alatt összeállítja a kellõ papírokat, és azzal kíván jó utat, hogy majd várja a beszámolómat. Ajaj! Ez egy kõ lesz a hátizsákomban. Kiódalgok a helyiségbõl. A botjaimat csavargatom, amikor Bubu orvul rajtfotót készít rólam. Szépen gyûlnek a kövek. Lehet, hogy már a Svábhegyen kifekszek. Ezt nem szabad kihagyni alapon elveszek egyet az Éva által kínált sütibõl. Béla és Gyöngyi érkeznek. Õk a racionális 45-öt választották. Spotnak kintrõl mutogatom, hogy melyik a 130-as asztal. Félhét. Felmerülünk. Elõször periszkópmélységig, aztán flaszterszintig. Túl nagy kerülõ lenne a zebráig. Gyér még a forgalom, átfutok az út közepén levõ senkiföldjére, majd tovább a túloldalra. Spot fényképekkel dokumentálja a cselekményt. Gyöngyiék követik a rossz példámat. Együtt megyünk fel a Nagyenyed utcán a tatabányai nagymadár (földrajzilag) távoli, kiskorú rokonához.
1. ellenõrzõpont, XII. kerületi Turul szobor. Kicsi lány stempliz, mi folytatjuk fölfelé a kies Istenhegyi úton. A Szent Orbán térnél ügyes manõverrel kiejtünk az útvonalból egy hosszú periódusú rendõrlámpát. Megizzaszt a Diana utcai reggeli torna. Mindenki annyira belefelejtkezik a gyakorlatba, hogy Selátsehall Dömötörként megy tovább, egyenesen. Spottal a [Z-] által mutatott irányba, balra kanyarodunk a Gyöngyvirág utcába, és serényen bejárjuk a jelzés elõírta, EKG leletre emlékeztetõ útvonalat. A Fogas svábhegyi megállója után, a Karthauzi utcán felfelé látjuk, hogy ketten nem fordultak be balra az Evetke utcába. Spot füttyent egy nagyot, de nem hallják. Kellemetlen lesz nekik visszajönni a Normafától. Mi lemegyünk egy kicsit az Evetke utcán, hogy a foghíjas lépcsõ aljától feltoljuk magunkat az emlékmûhöz.
2. ellenõrzõpont, Széchenyi emlék. EduShow mosolyog a padon, Bubu meg fotóz a kõkorlátnál. - Kihez menjek? Ki itt a pontõr? - merül fel a kardinális kérdés. Végül Edu nyom billogot az itinerekre. Kiderül, hogy Gyöngyiék bökték el az Evetke utcát, mert a Széchenyi emlék utca felõl jönnek. Bubu lecsapja a magaslabdát: - Ellenkezõ irányból érkeztek, ez kizárást von maga után. - Talán elég lesz huszonöt fekvõtámasz per koponya - próbálom menteni a túratársaimat. Nem tudom, hogy csak idén hányadszor indulok el a Széchenyi emléktõl a Széchenyi emlék utcán. Elsétálunk a Svájci lépcsõ aljához és fellépkedünk rajta. - Mindjárt ugatni fognak a kuvaszok - mondom a lépcsõ tetejére érve. A kutyák meghallhatták, amit mondtam, és - hogy ne legyen igazam, - hallgatnak, mint a bárányok. Kiérünk a Rege útra, majd a Fogas Széchenyi-hegyi végállomásához, ahol balra fordulunk a még néptelen Kõ büfé elé. Innen a Gyermekvasút Széchenyi-hegyi végállomása elõtt álló "Hódpár" szoborcsoport felé tartunk. Szegényeket annyira megrágta az idõ vasfoga, hogy legtöbben nonfiguratív alkotásnak vélik. Jobbra ráfordulunk a vágány menti Hegyhát útra. Végigmegyünk a sínpár és a sövény közötti murváson. A parkolónál átkelünk a Normafa felé vezetõ mûúton. A járdán gyalogolunk egy keresztezõdésig, ahol átmenve elérjük a turistautat. Csak röviden megyünk rajta, mert a síházat elölrõl kerüljük, gondolván, hogy a parkolóban lesz a pont, mint a Téli Turulon. Végül leírunk egy épületkört, mert most a rétesezõ elõtti padon õrködnek.
3. ellenõrzõpont, Normafa. - Õ volt az, õ! - mutat rám Spot, mint bûnbakra, aki miatt szabálytalanul letért a társaság a [Z-] jelzésrõl. A pontõr mosollyal a szája sarkában osztja az igazolást és a csoki szeletet. Azt gondolja magában, hogy még pihentek vagyunk, de jön még kutyára kánikula. - Mi a következõ pont? - kérdezi Spot. - Makk Mari - válaszolom. Csak a másodszori ismétlés után esik le nála a tantusz, hogy hova is tartunk. Átmegyünk a székely kapuhoz. - Aztán, nem ám a kapu mellett elmenni! - évõdök Spottal, aki éppen kikerüli a kaput. A [Z+] lejtõjén megyünk, hogy keresztezzük a kisvasutat, és rátérjünk a Csacsi-rét fölött kanyarodó útra. Benn, az erdõben, enyhe lejtõn elviselhetõ a klíma. Amikor ereszkedõsebbé válik az út, Spot búcsút int, és elkocog. A réten, az esõháznál keressük a pontot, de oda már beköltözött valaki.
4. ellenõrzõpont, Makkosmária. Egon és Éva kényszerûségbõl a napsütötte pihenõnél pontoznak. Egy jó pohár bubis víz igen jólesik. Tartalékban van még kólám, és a másik flakonom alján van egy adag izotóniás por, amit majd csak fel kell ereszteni friss, hidegvízzel. Kiemelkedünk a rétrõl a [P-] jelzésen, hogy kanyargós utakon lemenjünk a Virág-völgybe. Innen a [S-] balos leágazásáig megint kaptatós az út. A leágazás kezdetétõl hirtelen süllyedünk egy völgy aljára. Amikor innen is ki kell mászni, Gyöngyi jelzi, hogy neki már nem smakkol a sok föl-le, föl-le. Ajaj! Mi lesz késõbb? Újra lefelé szaporázzuk a kis fahídhoz, aztán megint fölfelé fújtatunk a Korányi szürke kerítése mellett. A kerítést és a szalagozást követve még a kisvasút elõtt balra fordulunk. Végezve a hullámvasutazással besétálunk a pontra.
5. ellenõrzõpont, Budakeszi mûút elõtt. A pontõr hölgy kérdezi, hogy meleg van e már a napon. Bizony, már Makkosmárián is lehetett érezni az erejét. De jó, hogy itt is ihatunk ásványvizet. Ilyen melegben sokkal hamarabb lesz szomjas az ember. A [S+] jelzésen különösebb szintezés nélkül, szépen elsétálunk a vadaspark vakítóan fehér murvás parkolójáig, ahol jobbra fordulunk. Nem is olyan régen ez jelzetlen út volt, most pedig friss [P+] csillog a fákon. Egy határkõhöz érve az erdei út kettéválik. A [P+] marad az árnyékban, de a szalagozás kivinne a mezõ mellé. Tudva, hogy az útvilla két ágát csak egy keskeny növénysáv, késõbb meg egy ház választja el, én amondó vagyok, hogy maradjunk inkább az árnyékban. A Buda határát jelzõ árkot, és az új jelet követve, szerintem nem kispistázunk. Somogyi Gábor habozik, de aztán mégsem enged a csábításnak, és másodmagával a kitett utat választja. Mi még élvezzük egy kicsit az árnyékot, de amikor a két út összefut egy aszfaltosban, akkor menet közben elõveszem a napszemüvegem és a nyaktakarós sapkám. A lovas tanyához érve megpróbálunk a kerítés hézagos árnyékában maradni. A lovak karámjánál balra fordulunk.
6. ellenõrzõpont, Petneházy lovas tanya. Felvesszük az ellátmány szeletet. Vizet nem kérek, Nagykovácsiig kitart már a langyos kólám. Gábor megpróbálja komoly arckifejezéssel elõvezetni, hogy most jut eszébe, de a szalagozott letérésnél zsírkrétás ellenõrzõpont volt. - Mutasd! Mi szépet rajzoltál az itineredbe? - kajánkodok én is. Elõttem indul tovább néhány túratárs. Meg vagyok elégedve, mert a keresztülvágós mezõn nem akar senki keresztülvágni, hanem automatikusan lefordulnak balra, követve a [P-] jelzést. Leérünk a mûútra, hogy húsz méter után, a távvezeték mellett visszakapaszkodjunk a keresztülvágós mezõ szintjére. Ahogy így kapaszkodunk, észreveszem, hogy valahol kiesett az egyik botom alsó szekciója. Lefelé sietek, de egy túratárs utánam kiabál, hogy megtalálta. Mutatja az õ botját, amit maga csinált egy szál alumíniumból. Az biztos nem fog szétesni. Igaz, hogy kissé körülményes jármûvön szállítani, de sokkal megbízhatóbb. Jóval a Vörös-pocsolya után, a CrossKovácsi canga verseny rendezõi éppen táblákat helyeznek el az úton. A rajtban eligazításként megkaptuk, hogy itt és a Fehér úton bicikliversenyzõkkel fogjuk megosztani a pályát. Az egyik biciklis rendezõ nekünk címezve a mondanivalóját emelt hangon beszél a társához: - Szólni kéne a túrázóknak, hogy nehogy baj legyen. Nem reagálok a célzásra, de szerintem inkább a cangások figyelmét kéne felhívniuk, hogy ne centizzenek ki majd minket. Ismerõs túrázók jönnek szembe. Az egyiktõl megkérdezem, hogy mi ez az ellentúra. - A BUDA BÉRCEIN - válaszolja. Hát persze! Hisz Zsolt is mondta, hogy azon fog indulni. Lehet, hogy még vele is összefutunk. Egy népes, idõsebb túrázókból álló csoport is szembe jön. Na, szépen összejöttünk: Teljesítménytúrázók, montisok, nyuggerek. Buli van! Sietünk, hogy még a verseny kitörése elõtt leérjünk Nagykovácsiba. Az erdõ szélétõl a betonos, nagyon meredek lejtõn ereszkedünk a centrum felé. Sapka, sál, kesztyû! Odalent a Gyopár mellett megyünk el. - Hátha a Zsolt már bent issza a jéghideg sört - mondja Gyöngyi. - Nem lennék meglepve - erõsítem a feltételezést. A fõúton balra fordulunk. Össznépi fûnyírás van a településen. Amíg a templomhoz érünk, árokparton, kertes házak körül mindenki berregteti. A templom mellett rutinosan hátramegyünk az árnyas udvarra.
7. ellenõrzõpont, Nagykovácsi, a templom mögött. Az asztalnál Gyõri Péter osztja a bélyegzést, Borika pedig a rétest. Én is kapok egy nagy túróst. Béla nem kér a finomságból. Az esetek 99%-ában lecsapnék rá, de most a tartalmas reggeli és a meleg miatt megelégszek a részemmel. Ebola vizslája sorra odamegy minden jámbor kosztolóhoz, és a kezükben lévõ sütit szuggerálja, de egyik sem esik le. Öntök bubis vizet a flakonomba, amibe már be van készítve az izotóniás por. Pár korttyal lemosom a rétest. Mielõtt elindulnánk, egy bögöly könyöknél jól belecsíp az alkaromba. - Táguljunk innen, mert mindjárt a vérmókusok támadása következik! Visszamegyünk a templom elé, és jobbra fordulunk a [S-] jelzésre. Néhányan itinerrel a kezükben, bizonytalankodva jönnek szembe, a plébánián keresték a pontot. Pillanatok alatt útbaigazítjuk õket, és irány a kitett helyen vezetõ, hosszú Fehér út. Viszket a megcsípett alkarom, de a lábszáramat is marja valami. Francba! Az ellenõrzõponton mászhattak fel a hangyák. Jól megdörzsölöm a nadrágszáramat. Na, ezt kapd ki Atom Anti! Az egy autónyi széles útról minduntalan félre kell állni, olyan nagy lett hirtelen a forgalom. Mindenhol kõpor száll. Jön egy egész autókaraván is; az út szélén aszalódva várjuk, míg elhaladnak. Az utolsó egy nyitott platójú furgon, rajta egy rakás gyerek. Láthatóan élvezik az utazást. Egy balos bekötõútról aztán elkezdenek záporozni a biciklisek. Libasorba megyünk, hogy mindenki elférjen. Párszáz méter után hátraszólok Gyöngyiéknek: - Az elõbb még olyan gyorsan jöttek a bicajosok, vajon most miért lassultak be? - Na, miért, miért? - válaszol egy bringás lihegve, miközben szakad róla a víz, és a nyeregbõl kiállva tapossa a pedált. Gyalog persze nem lehet annyira észrevenni, hogy kissé erõsödött az emelkedõ. Egyszer csak szembõl is kezdenek jönni a biciklisek. Most már alig van egy talpalatnyi helyünk. A jobboldalra szorulunk, ahol természetesen kövesebb, egyenetlenebb az út. Sejtem már, hogy mi az útvonaluk: Egy info táblánál ketté fog ágazni az út, és õk jobbra tartanak majd - mint mi is -, aztán egy hurkot leírva még a Malom-földek elõtt visszafordulnak. Valamivel javul a helyzet, amikor elérjük az említett útvillát, mert ettõl kezdve megszûnik a szembeforgalom. Késõbb lejteni kezd az út, és ezerrel száguldanak el mellettünk, azt kiabálva, hogy pálya. Ezzel nem mondanak semmi újat. Mi is tudjuk, mégse visítunk tõle. Némelyiket megtréfálta a technika ördöge, de még inkább az éles kövek miatt veszélyes útszakasz. Ezek félreállva gumit szerelnek. Ez se egy vágyott elfoglaltság, fõleg nem a tûzõ napon. Közben azért vessünk egy pillantást a kilátásra is, ne csak a biciklisek rajzását figyeljük! Egy ritkásabb résznél megpillantjuk Perbál távoli látképét, háttérben a kétkéményes gombagyárral. Piszok messze van. Az út balra, nagyívben kanyarodni kezd. Egy mélyútba torkollunk. Elvétve jön még egy-egy drótszamaras a futottak még kategóriából. Most már mindjárt elérjük a keresztezõdést, ahol a bringások balra visszafordulnak, mi pedig jobbra megyünk a Malom-földek felé. Kiérünk egy nagy mezõre. Hiába vizsgálom a kerítéskapu zárját, sajnos ebbõl mászás lesz. A síkságon is alig van valami légmozgás. Napraforgótábla mellé érünk. Gyöngyi megjegyzi, hogy milyen más most a tájék, mint télen. Bizony, most huszonvalahány fokkal melegebb van, mint a TÉLI TURULON volt, és a színek is kissé mások. Meredeken tipegünk lefele az alig folydogáló patakhoz. Kimászni könnyebb a mederbõl, mint lemászni volt. Már látszik a facsoport, elõtte a pontõr kocsija áll.
8. ellenõrzõpont, Perbál-Malomföldek, négy fa. Eszek egy pár kígyóubi karikát, de a feltálalt zsíros kenyérhez nincs gusztusom. A fûre terített ponyván elnyúlva Gyöngyi végez egy jó kis gerincnyújtást. A Malomföldeket elhagyva jobbra térünk egy murvás bekötõútra, ami kivisz Perbál fõútjára, ahol balra fordulunk. A templom mellett kollektív fejmosást és tankolást tartunk a közkútnál. Már nagyon vártam, hogy arcomról lemoshassam a poros, sós izzadtságot. Zsebemben kotorászva kezembe akad az egyik ponton kapott csoki szelet. Lágy, mint a friss gyereksz@r. Elején bontom meg a csomagolását, és úgy nyomom ki, mint tubusból a fogpasztát. Tovább megyünk a fõúton. Személy szerint örülök, hogy letérünk a [S-] jelzésrõl, mert így, a gombagyár felé sokkal egyszerûbb, és nem olyan hullámzó az útvonal. A túloldalon, egy ház falán feltûnik a 64-es szám. Átkelünk. Végig felmegyünk a Széchenyi utcán, és az elsõ lehetõségnél balra fordulunk. Ez az út szépen felvisz a gombagyár alá. Friss trágyadombok vannak felhalmozva, közel a kerítéshez. Penetráns, karbamidos illatfelhõbe fejelünk. - Kér valaki egy kis gombalevest? Feljebb, a gyár oldalában, a szembõl lengedezõ, gyönge szellõ kedvezõ irányba tereli a büdösséget. Felmegyünk egy flaszteres úton, majd balra, és közvetlenül utána élesen jobbra fordulunk. Amikor a szintén aszfaltos út balra kezd kanyarodni, két kerítés közé térünk, és ott csikorgatjuk a murvát. A kerítés után jobbra kanyarodunk. Balról szõlõk, jobbról keskeny erdõsáv. Egy utolért túrázó pár a 75-ös távon van. A páros férfitagja azt mondja, hogy ez egy hatalmas, új telepítés. Minden tõke tövét mûanyag borítás védi rágás ellen. Felmegyünk a Töki-tetõre, és megkeressük a balra levezetõ földutat. Lent, a keresztezõdésben jobbra fordulunk a [S4] jelzésre. Elnyújtottan balra ívelünk, és amikor egyenesbe jövünk, akkor balról erdõt, jobbról földeket látunk. Gyöngyiék firtatják, hogy mikor jön már a pont. Keverem a túrákat, és azt mondom nekik, hogy nemsokára elérünk egy romkastélyhoz, és ott lesz a pont, pedig az a KITÖRÉS utolsóelõtti ellenõrzõpontja volt. Nagy trauma, amikor az említett helyen - a romon kívül - nincs semmi, és tovább kell menni még párszáz métert. Egy keresztezõdés után autó áll, körülötte kisebb csoportosulás.
9. ellenõrzõpont, Anyácsa-puszta, egy terebélyes fa alatt. Jön egy vékony, magas fickó, és jó adag idegen akcentussal azt magyarázza a pontõrnek, hogy végig a [S-] jelzést követte, de nem látott senkit arra jönni. A pontõr Dave-nek szólítja, és elmagyarázza, hogy ez logikus, mert a hivatalos útvonal Perbálon letért a [S-]-ról. Dave azzal vigasztalja magát, hogy õ szebb útvonalon jött, mint mi, és nem szagolta a trágyá(ra)t, majd, mint aki jól végezte a dolgát, visszaszalad a közeli keresztezõdéshez, és a Somodorpuszta felé vezetõ mûúton akarja folytatni. - Hahó Dave! Gyere csak vissza! Nem arra kell menni! - kiabál a pontõr. - De hát tavaly arra kellett menni - kontrázik Dave. - Nem tavaly, hanem 2010-ben, amikor kiöntött az Anyácsa-tó - pontosít a pontõr, és mutatja a helyes utat. Dave visszajön, és a mutatott irányba iramodik. Egy kis ásványvizes frissítéssel mi is újraindítózunk. Tovább, egyenesen, majd egy nagy ívû jobbossal egy domb alá kanyarodunk, így megyünk el az Anyácsa-tó egyik végéhez. Átkelünk egy kis ér három raklapból álló hídján, majd út híján kalászosban gázolunk, míg el nem érjük a letérõt a tóhoz, ahol is lemegyünk a sóderos partjára. Néhány elszánt pecás most is lógatja. A parton elmegyünk a téglalap alakú tó másik végébe, majd az itteni rövid oldalát is bejárva búcsúzunk a víztükörtõl. Egy hepehupás ösvényen érünk el a Kakukk-hegy alá. Szólok a többieknek, hogy lesz egy rejtett, balos beugró, de olyan jólesik az árnyékban menni, hogy én nézem be. Béla szól utánam. A hegy elsõ emelkedõje egyre csak nyúlik, két túratársam el is párolog. A második - a legmeredekebb - közepén meg kell álljak pár másodpercre, mert elfogy a luftom. A harmadik - egy fiataloson átvezetõ - gyök kettõvel, de egyben megvan. A negyedik, egy rövid emelkedõ a csúcskõig. Huh!
10. ellenõrzõpont, Kakukk-hegy teteje. Bélyegzõ és párnája spárgán. Lepecsételem az itinert és elkezdek lefelé porozni a fák között. A kálváriánál szólítana a természet, de itt nem illik hallgatni a hívó szóra, a házak között pedig már képtelenség lesz, ezért közvetlenül az utcára érés elõtt húzódok félre (egy tüskésbe). Gyöngyiék egy ház kerítéskapujának alig árnyékában kuporogva várnak rám. Nahát, erre nem számítottam! Azt gondoltam, hogy már útban vannak a gulyáságyú felé. A lejtõs utca tetejérõl látni a Gyermely felé vezetõ országutat. Mutatok rajta két emberi hangyát, amint gyúrják a forró aszfaltot. Gyöngyi megrémül, mert azt hiszi, hogy az még benne van az õ útvonalukban. Lemegyünk a fõútra, és balra fordulunk, majd átkelünk az árnyékosabb túloldalra. A templomnál nem a lépcsõn megyünk le, hanem letúrázunk a dísznövényekkel körülvett dombon. Várom, hogy rejtekébõl ránk förmedjen egy lesben álló öregasszony, de ez nem következik be. Gyöngyi, Béla idegenvezetõje lesz. Egy mondatban bemutatja a települést: Balra a buszmegálló, srégen szembe a kocsma, jobbra a kultúr. Bejárata elõtti füvön Dave fekszik hanyatt, kiterülve az árnyékban.
11. ellenõrzõpont, Szomor, kultúrház. Belépve a Minimal Art stílusban berendezett helyiségbe, rögtön az adminisztrációhoz lépek. Hátam mögül Vándor Csillag szólít meg, akit észre se vettem, mert a pontõrséggel szemben, egy nagy fazék fedezékében várja az érkezõket. Azt kérdezi, hogy eszünk e gulyást. Ez a fölöslegesnek tûnõ kérdés mégsem az. Sokan a nagy meleg miatt nem tudnak enni; mások vegetáriánusok; megint mások meg vallási megfontolásból hagyják ki. Ami engem illet, a népszámlálásnál gulyástudatúnak vallottam magam, és egy ideje már csak annak a tudata visz elõre, hogy majd e helyen kedvencem ehetem. - Kedves! Merj nekem rendesen! Szed emberesen, elveszem, s letelepedek. Egy hegyesnek fele bele lesz szeletelve, melynek ereje, meg eme eledel melege fejemen levet kelt. - Kenyeret! Lehelem hevesen, s telhetetlen nyelem feledhetetlen levesem. Közben a díjazás átvételével végzett Gyöngyiék is elhelyezkednek. Béla az étvágytalanok szomorú táborát gyarapítja. Fényevõ lehet a fiú, hisz a rétest is passzolta Nagykovácsiban. Minden kanál leves után egyre jobban érzem, hogy visszatér belém az élet. Szívesen elücsörögnék még egy kicsit, de nem klubdélután van. Átülök egy távolabbi, üres asztalhoz, és rendbe teszem a futómûvemet, majd gratulálok Gyöngyinek és Bélának, aztán köszönve mindent a rendezõknek kilépek az utcára. A kinti árnyas padokon boldog emberek várják a buszt. Nekem irány: Gyermely. Szomor határában tábla búcsúztat. Most én vagyok hangya annak a nézõpontjából, aki a Kakukk-hegyi Kálváriától kijõve, a lejtõs utcán erre néz. Gyermely nincs túl messze, és a balra kezdõdõ, kaptatós Tabán utca szinte felkínálkozik. Néhány, az utcán beszélgetõ asszonyságon kívül nem nagyon mozognak errefelé. Az utca végén megint balra fordulok a jobbra ívelõ Tatai útra. A kanyart szalagozás erõsíti. Felbaktatok a negyed dióhéjat formázó buszváróhoz, ahol egy tag aszalódik egymagában. Én a változatosság kedvéért megint balra fordulok. Néhány kertvárosi jellegû ház után enyhén jobbra rátérek egy emelkedõre. Jobbra mezõ, balra elõször kert, majd erdõsáv. Arra emlékszem, hogy fent, a Szõlõ-hegyen valami szõlõvel kezdõdõ nevû utcán kell jobbra fordulni. Ez még nem az. (...) Igen, ez lesz az, a második keresztutca, a Szõlõsor-dûlõ. Alig szélesebb, mint egy autó, ezért, ha jön egy, akkor fel kell tapadni valamelyik oldal kerítésére. A következõ lejtõs részen beton talpfákat süllyesztettek az út talajába, télen ez nagyon hasznos, de a sok flaszterkoptatás után a talpamnak elég káros. Ez egy présházas, nyaralós utca, több telken ott is tartózkodnak. Némelyeknek éppen most támad kedve autóba pattanni, és tiszteletemre a port felverni. Jobb oldalt a telkeket erdõrészlet váltja fel. Legalább innen nem jön ki autó. Egy újabb lejtõ végre levisz egy T elágazáshoz, ahol balra fordulok. A buszmegállóban nincs senki, de átellenben, egy kis pihenõvel ellátott réten embereket látok.
12. ellenõrzõpont, Gyarmatpuszta, a buszmegállóval szemben. A kétfõs pontõrség férfitagja pálinkával kínál. Háromféle nedûbõl lehet választani. Megköszönöm a lehetõséget, de visszautasítom, mert már úgyis forr az agyvizem. Leülök, amíg feltöltöm két flakonomat ásványvízzel. A szilárd burkolatú úton kell folytassam, ami jobbra kanyarodik. Nem sokkal továbbindulásom után a rüsztömet kezdi nyomni a cipõ, úgy látszik Szomoron túlhúztam a fûzõt, vagy dagad a lábam, vagy mindkettõ. Szerencsére, egy kertes ház mellett, fûzfák árnyékában találok egy újabb pihenõt. Le is ülök szerelvényt igazítani, aztán elcsattogok Gyarmatpuszta másik végébe. Balra meglátom a gesztenyefasort, amin végig kell mennem. Fú! Ez egy borzalom hosszú és unalmas szakasz. Késõbb, nem várt, hatalmas, sáros pocsolyák kényszerítenek kanyargásra. Van, amelyiket alig lehet kikerülni. A következõ bukkanó után hullámossá válik a terep. Mindig azt hiszem, hogy a soros lejtõ már a tó közelébe visz le, de nem. Megint kezd kiesegetni az egyik túrabotom alsó része. Ahol egy nagyobb követ találok, ott nekiütögetem, de húsz perc, félóra múlva váratlanul megint kiesik. Kezd az agyamra menni. A nem tudom hányadik emelkedõ-lejtõ után az út lassan jobbra kanyarodik. A Nap most majdnem szembõl süt. Nem a legjobb kifejezés erre, hogy szívmelengetõ érzés. A parton egy furgon áll.
13. ellenõrzõpont, Tarjáni halastó. Itt is vételezek ásványvizet, és rázúmolok egy kókuszrúdra, amibe izibe bele is kezdek. Tovább megyek Tarján felé, és már elõre örülök, hogy balkéz felõl lesz egy erdõsáv, tehát sokáig árnyékban mehetek, és kiszellõztethetem a fejemet. Lelohad az örömöm, amikor két szalag letérít a murvás útról, és a patak mellé irányít. Az erdõsáv így jobb kézre esik, a Nap meg mellre nyomja a sugarait, telibe. Még szerencse, hogy a mocsár most száraz. (Nem úgy, mint 2010 nyarán.) Teljes a csend, még a békák is sziesztáznak. A földút egyre csak távolodik az erdõsávtól. Hosszabb utat járok így be, mintha a murváson maradtam volna. Ezen a jó pár kilométeren nincs se elõttem, se mögöttem senki. Ez elgondolkodtató. Ha ezen a szakaszon túljutok, már lemenõben lesz a Nap, és talán egy kicsit enyhülni fog a hõség. Ezzel tartom magamba' a lelket. Jobbra, fent kulipintyók sorakoznak, de még nem itt kell felmenni. Elõször egy dombot kerül az út, és a végén, a távolban ott lesz majd a tarjáni templom. Két cross motoros húz el mellettem. Ezek aztán nagyon hiányoztak, túl jó volt a levegõ. Amikor kibukkan a domb mögül a templom, akkor sem lesz jobb a helyzet, mert hosszú ideig meg se moccan. Úgy tûnik, mintha egy métert sem akarna közelebb jönni. Sokáig leszegett fejjel baktatok, hátha közelebb lesz, amikor újra felnézek. A bot alsó harmada már megint leesik. Még ez is. Azon tûnõdök, hogy a következõ ponton leadom, ha el tudják juttatni a célba. Végre, valahára házak elõtti, fehér murvásra kanyarodhatok fel. Ahol késõbb kettéválik, ott a baloldali, Bicskei utcai ágat választom. (Van utcanévtábla!) A település fõutcáját elérve, a sarki étterem elõtt egy rózsaszín kosztümbe öltözött, abroncsos szoknyás nõ áll. Hirtelen a jelmezbál ugrik be, de a Farsang már õs régen, fájdalom nélkül elmúlt. Akkor esküvõ. De miért van rózsaszínben? Koszorúslány? Bár még bõven a feszes bõrû korban van, de koszorúslánynak már kissé öregecske. Amikor egy másik, ugyanilyen jelmezû nõ is felbukkan, akkor már biztosra veszem, hogy mindketten koszorúslányok. Anyányi koszorúslányok. Nekik sem lehet könnyû. Röntgen szemeimmel látom, amint bokáig érõ jelmezük füllesztette hajlataikban gyöngyözik a veríték. (...) A fõutca árnyékos oldalán lépdelek, amikor megszólal a telefonom. Darabos Zoli van a vonalban, aki a legnagyobb sajnálatára, egy temetés miatt nem tudott eljönni a túrára. Kicsi a világ; a gyászmisét éppen most mondják a helyi templomban, de ide Zoli már nem jött el. Az étteremben lakodalom, a templomban gyászmise, közte pár méter és néhány röpke perc. Szívás az élet. A templom elõtti padokon békésen ücsörögnek az emberek. Tovább megyek, mert a TÉLI TURULON (mindig ez a Téli Turul) a templom oldalában volt a pont, egy autónál bélyegeztek. Nyújtogatom a nyakamat, egy busz mögé is benézek, de nem tudom felfedezni, hogy hol vannak. Egy perc is lepereg, mire észreveszem, hogy egy, a templom elõtti padon ülõ srác integet. Nagy puszit dobok neki, amivel azt fejezem ki, hogy: "Kösz, hogy végre felfedted a hollétedet!" Amikor felé indulok, az integetõ egy másik padra mutogat, hogy ott ül a pontõr, õ csak egy ártatlan túrázó.
14. ellenõrzõpont, Tarján, templom. Emeséék egy olyan padon ülnek, amelyik a támláját mutatja az útnak, ezért nem látják, ha túrázó jön. Amikor elmentem mögöttük, akkor nekem egy késõdélutáni, vidéki idillnek tûntek, hátulnézetbõl. Magam is lehuppanok egy padra, és bubis vizet vételezek, miközben a templomból feketeruhás népek tódulnak ki a kis placcra. Szerintem a víz a legfontosabb ellátmány, ezt lenne a legnehezebb cipelni. Úgy döntök, hogy mégsem adom le a meghibásodott botomat, mert éjjel, és a terepesebb részeken még ilyen állapotában is a segítségemre lehet. A templom mögött átvágok egy hepehupás, füves területen, és a következõ keresztutcán balra fordulok a [K+] jelzésre, ami itt még enyhén szólva hiányos. Egy biciklijét toló, fehér atlétatrikós érdeklõdik, hogy vajon miért megy erre ennyi hátizsákos. Elmondom neki, hogy egy 130 km-es teljesítménytúrán feszegetjük a határainkat. Kérdi, hogy honnan, hová. - Budapestrõl Tatabánya érintésével Dorogra - válaszolom, és reménykedek, hogy nem áll elõ azzal, hogy tud egy rövidebb útvonalat. - De, ugye nem egy nap alatt kell végigjárni? - kérdezi végül. - Nem. 33 óra a szintidõ - válaszolom. - Jaaaaa?! - mondja megnyújtott arccal, és lefelé görbített szájzuggal; éppen, hogy csak nem legyint. Az imént ideérkezett túratárssal jót somolygunk a közjátékon. A település méretéhez képest túl nagy az autóforgalom. Az úttesten természetesen nem lehet menni, még az átkelésre is sokat kell várakozni. A falu végén mégis fel kell mennem az emelkedõs mûútra, hogy az ovális természetvédelmi táblánál jobbra bemenjek az erdõbe. Az ösvény bejárata szépen ki van tisztítva, rögtön látszik a [K+] jelzés. Végre eltehetem a sapkát, napszemüveget. A fák tetejét még vörösbe borítja a Nap, de a sugarai ide már nem hatolnak le. Az emelkedõs ösvény egy számmal szélesebb útra köt fel. Jól lehet haladni, nem porzik az út, sõt néhol még pocsolya is van. Egy tisztáshoz érek. A TÉLI TURULON a sötétségben, és a sûrû hóesésben nem láttuk, hogy egyenesen kell továbbmenni, és jobbra beletettünk egy kis kerülõt. Most azonban tisztán látszik elõttem egy alacsonyépítésû magasles. A jel azt mutatja, hogy mögötte kell jobbra fordulni. Utolér, majd lassan elhagy egy hármas vonat. Megnyugtató néha találkozni valakivel, aki a túrán van. Egy nagyon kellemes, füves úton torkollok bele a [K-]-ba. Jól megfigyelem ezt a szakaszt, mert többnyire csak éjszaka látom. Érdekes, de itt is vannak sarak. Némelyiket csak a lekvár-puha szélén lehet kikerülni. A Malom-patak hídját csak az veszi észre, aki tudja, hogy a sár alatt mi van. Az összetiport vad-lábrácson is átvergõdök. A sûrûsödõ zúzalékkövet nehezen tûröm, de vígasztal, hogy nincs már messze Koldusszállás. Valaki szembe kaptat fölfelé egy jelzetlen úton. Biztos végzett már a kempingben és tudott egy rövidebb utat. Lelke rajta. A köveken legördülök Koldusszállásra, és mivelhogy most nincs itt pont, borotva élesen jobbra fordulok a [S-] / [K4] jelzéseken. Amikor a [K4] balra elmegy, jól utánanézek, mert visszafelé onnan kell majd érkeznem. Csodálkozok is, amikor késõbb, a [S-]-on jön szembe két futó, egy srác, meg egy lány. Megkérdezem tõlük, hogy nem találkoztak e velem, amint már visszafelé jövök. Veszik a lapot, és azt mondják, hogy jó úton haladok afelé, hogy szembe jöjjek magammal. Gyûröm tovább a lassan erõsödõ emelkedõt. Már-már hülyét kapok ettõl a szétesõs botomtól, amikor szikra gyúl az agyamban: Van nálam leukoplaszt, majd a nem létezõ Kisréti vadászház elõtt álló padon elintézem. (A Kinizsin cipõkitakarítás miatt vártam ezt a padot, de akkor elpuskáztam. Most nem fogom.) A Nap már lement, de még világos van. Végre itt a hajtûkanyar. A felsõ ágáról lenézve nem látok senkit. A sûrû lombok között nem is nagyon lehet már átlátni. Felérek a kis fészerhez. Nem tudom miért tette emlékezetem a faragott padot baloldalra, mikor a jobboldalon áll. Mindegy. Leülök, és betekerem ragszalaggal a bot alsó ízülését. - Nem fogsz te nekem állandóan szétesni! Szedtevette! A fejlámpát is a nyakamba akasztom, hogy ne kelljen majd a sötétben kotorászni érte. A jól elvégzett munka után felvidulva megyek tovább a balra kiágazó [P+] jelzésen. A hangulatos erdei út végére érve már erõsen alkonyodik. Mióta ezt a jelet követem, már kétszer kereszteztem egy itt kanyargó, keskeny mûutat. Mielõtt harmadszor is megtenném, elõveszem az itinert, mert amikor Nagykovácsiban átfutottam a szöveget, akkor láttam, hogy itt rossz irányba is el lehet menni a [P-] jelzésen. Lássuk csak! Aszongya: "... a [P+] / [P-] találkozásánál NEM megyünk jobbra a két jelzés együttesén, hanem a [P-] jelzésre váltunk." Jó! Átmegyek a mûút túloldalára. Egy fára szimpla [P-] jelzést festettek, tehát nincs szó a két jelzés együttesérõl, ez lesz a frankó. Egy magas gesztenyefákból álló fasoron megyek tovább. A [P-] jelzések rendre követik egymást, bár egy kicsit haloványak ([P+] még véletlenül sincs sehol). Egy házhoz érek, ahonnan már messzirõl dühös kutyaugatást hallottam. Ebbõl arra következtetek, hogy már az elõttem járó túratársakat is végigugatta a derék eb. Egy kerítés mentén sokáig nincs jelzés, de utána egy fa mindkét oldalán ott virít egy friss [P-]. Pár méter után jön egy leágazás, és persze, hogy egyik irányban sincs jelzés. Miért pont ott lenne, ahol tényleg kell? Meggyújtom a lámpámat, és a balra kanyarodó ágban teszek meg vagy 40 métert. Jelzést nem látok, csak nagy csörtetést hallok a bozót felõl. Visszaindulok az egyenes ág felé. A csörtetés néhány, az utamat sietve keresztezõ vaddisznó képében ölt alakot. Erre biztos nem jöttek túrázók, mert akkor már régebben elmenekültek volna a vadak. Az egyenes ágban csak percek múlva látok egy halvány jelzést egy düledezõ mászóka korhadt fáján. Gyanús, hogy nem hallom a pálya motorzaját. A következõ elágazáshoz majdnem tíz perc alatt jutok el. Kis híján megfagy a vér az ereimben:
A rendszer nem engedi egyszerre bevinni az egész beszámolót. A folytatás lejjebb olvasható. Ottorino. |