EGER CSILLLAGA 50 2012.09.08 túrabeszámoló
„A megpróbáltatás olyan, mint az erõs szél. Mindent letép rólunk, ami letéphetõ, tehát olyannak látjuk magunkat, amilyenek valójában vagyunk.” (Arthur Golden)
A bokrok mostanra már kihordva terhüket, kilépve az összemosódott zöld biomasszából, büszkén mutogatják felénk, és lógatják sokszor az orrunk elé termésekkel megrakott színes ágaikat.
Megmondom õszintén, valami jó kis, vidám õszi versidézetet keresgettem a beszámolóm élére, ami megadja az alaphangulatot és tükrözi azt, amit én éreztem ezen a napon a Bükkben. Most jöttem rá viszont, hogy szinte minden õszi vers a fájdalmas elmúlás allegóriájaként használja az õsz fogalmát, egészen a depresszióig fokozva. Ideje szakítanunk ezzel a felfogással, hiszen, különösen nekünk teljesítménytúrázóknak az õsz, ezen belül a kora õsz az egyik legszebb idõszakunk, amikorra már elmúlnak a „40fokos” kánikulák, és megszûnnek a percek alatt mindent elmosó zivatarok és jégesõk. Így szeptember eleje idõjárás szempontjából az év legkiegyensúlyozottabb idõszaka, amikorra a tenger és a szárazföld közötti hõmérsékletkülönbségek kiegyenlítõdnek, és végre beáll a monszuncsend, vágni lehet a jó idõt. Lassacskán kezd színesedni az erdõ. A bokrok mostanra már kihordva terhüket, kilépve az összemosódott zöld biomasszából, büszkén mutogatják felénk, és lógatják sokszor az orrunk elé termésekkel megrakott színes ágaikat. A nap még magasan jár, de már különös, aranyló színnel vonja be, tükrözteti a felénk mosolygó számtalan színes bogyót. Jó érzést kelt bennem ez a látvány, és „nem tudom mi okból, de szeretem, de szeretem”…..
S ha nem megyek túrázni egy darabig, már nem csak az olthatatlan vágy gyötör, hogy mehessek…
Az a maroknyi teljesítménytúrázó, aki személyesen ismer, és követi „pályafutásomat” tudja, hogy az utóbbi pár hónapban eltûntem a pástról. Volt rá okom elég, most nem akarom ezeket részletezni. Talán annyit: ugyan tökre nem érdekel senkit, mit csinálok, és ez így van jól, mégis, és ez furcsán hangzik, érzek valami kötelezettség félét, sõt elkötelezettséget. S ha nem megyek túrázni egy darabig, már nem csak az olthatatlan vágy gyötör, hogy mehessek, hanem valami lelkiismeret-furdalás is erõt vesz rajtam, mintha valami kötelezettségemet mulasztanám el. Olyan erõs kötelék ez, amit nem tudok, és nem is akarok szétszakítani. Remélem, elkísér majd egész életem során.
Ekkor tûnik fel István és kis csapata. A napom már jól indul.
A Szent Erzsébet kollégium bejárati folyosóján nevezek be az 50km-es távra. Minden távnak külön nevezés lapja van, eltart egy darabig, amíg felfogom. De túlesek végre a mai megterhelõ szellemi munkán, és végre benyújtom a lapomat. Nem vagyunk túl sokan, ismerõst még nem látok. Ekkor tûnik fel István és kis csapata. A napom már jól indul. Váltunk néhány szót, bár közben komoly adminisztratív terheket cipel a vállán, mert egy túra-egyesület nevében intézkedik. 7.26-kor indulok. Nem várom meg Istvánékat, mert a mai napot olyan futósra tervezem, aminek kedvez az is, hogy nem látok tömegeket. Mára, szerte az országban rengeteg népszerû teljesítménytúrát hirdettek, pl Vadrózsa, amire én is kacsintgattam, ez megosztja a résztvevõket. Végigkocogok a fõutcán, majd a Viadukt alatt szólít le egy (ceglédi) túratárs aki, az útvonalról és az ellenõrzõpontokról érdeklõdik. Ez a 3. teljesítménytúrája, és ezen a környéken még soha nem túrázott. Egy darabig együtt haladunk, beszélgetünk, majd abban a reményben válok le róla, kölcsönösen bemutatkozva, hogy elõbb-utóbb összefutunk valamelyik túrán megint. Nem szívesen hagyom el, mert biztosan jót társalogtunk volna, vevõk voltunk egymásra, de teljesítménytúrán a tempó nagy úr, mert mindenkinek a saját tempóját kell mennie, különben nem bírja sokáig, akár lassabban, akár gyorsabban megy, mint az a számára ideális. Az emberi kapcsolatok is ehhez igazodnak jobbára, barátságok is múlhatnak rajta.
Ez a minimum, hogy egriként az itt termelt szõlõfajtákat kapásból felsoroljam.
Kocogni kezdek felfelé a szõlõhegyre a kék kereszten, egy hosszan elhúzódó, enyhe emelkedõn. A szüret elõkészületének még nem látom semmi jelét, bár a meleg és a szárazság miatt jó két héttel korábban, már jövõ keddtõl szedhetõvé nyilvánította az egri hegyközség a területéhez tartozó dûlõkben termelt középérésû fajtájú szõlõket, így a Chardonnay-t, a Királyleánykát, a Leánykát, a Pinot blanc-t, a Rajnai rizlinget, a Rizlingszilvánit, a Sauvignon blanc-t, á Szürkebarátot, a Traminit, a Viognier-t, illetve a Blauburgert, a Blauer portugiesert, a Pinot noir-t és Syrah-t, „gondolom végig!” magamban, ahogy végigjáratom a szemem a távolba futó szõlõtõkék sorain. Ez a minimum, hogy egriként az itt termelt szõlõfajtákat kapásból felsoroljam, még ha a kocsma asztal alól keltenek is fel, beleértve az itt nem említett késõbb érõ fajtákat is. Az biztos, ez jó évjárat lesz, a szemeket szinte szétfeszíti a sok napsütés hatására keletkezett töménytelen tömény cukoroldat. (Eger Classicus, Eger Superior és Grand Superior szedésének külön szabályai vannak- szerk.) Ja, a szõlõnek óriási egészségvédõ hatása van, igazolták amerikai tudósok egy kiterjedt vizsgálatban, nem régiben. Szüretelés közben sorban húzom le a korábban indult gyalogosokat, akik egytõl egyik barátságosan fogadják az üdvözlésemet. A nyílt szakaszon egy pillantást vetek a völgyben húzódó, mellettünk hosszan „ballagó” és csak lassan elmaradozó Felnémetre. Az Egertõl elkülönült városrész felett a kora szeptemberi nyár már kezdi bontogatni a hajnali hûvösöktõl kissé meggémberedett szirmait. Tegnap este kiszaladtam egy 10km-es bemelegítõre, és bár az idõeredményem elég jó lett, éreztem, hogy nem a csúcsformámban vagyok. Talán elõzõ héten túledzettem magam, és az izmaim még nem regenerálódtak kellõképpen. Most töretlenül, egyenletesen haladok, de az a könnyedség, amit a futásban szeretek, sehol sincs. Inkább valamiféle kényszeredett kocogás ez, de nem mondom, jó haladok, és nem visel meg nagyon. Nem vártam maximális teljesítményt mára, hiszen hosszú hónapok kihagyását nem lehet rögtön az elsõ túrán behozni. A kék kereszten felfelé, még a kék becsatlakozás és jóval Szarvaskõ elõtt az utolsó csapat gyalogos is elfogy elõlem, ettõl kezdve az egész túra során egyedül, magányosan vezetem az 50km-es mezõnyt egészen a célig. Ez meghatározza további gondolataimat is. Nagy elõnye, hogy a ponton óriási örömmel fogadnak, mint elsõ befutót, az utánam jövõket persze szintén óriási örömmel fogadják, mint további befutókat.
Bocs az önarcképért, de én szóltam!
Szarvaskõbe befutva már látom, ébredezik a falu. A szélsõ házakban a fészerekben tevékenykednek a korán kelõ lakosok. Odaköszönök, fogadják. Aztán átvágtatok a vár alatti parkolón, ahol nagyobb létszámú motoros csapat tart éppen pihenõt. Rengeteg szempár szegezõdik rám egy óvatos pillanatra, ahogy a semmibõl hirtelen elõlépek, fényre sötétedõ lencséjû, „dögös” szemüvegemben, fess, piros Nike rövid-rövidnadrágomban, amiben imádok futni, csinos, (piros) légáteresztõ, kényelmes futópólómban, sárga, Jeszenszky feliratú sildes sapkámban, amiért egyszer 6km-t kutyagoltam vissza egy túra során, mert egy helyen ottfelejtettem, vadonatúj, 2 napos, Nike airspan +8-as futócipõmben, mindez egy piros-fekete deuter márkájú, könnyû hátizsákkal megkínálva, jobb külsõ zsebében, régi kedves társammal, egy Nikon S8100-ás fényképezõgéppel. (Bocs az önarcképért, de én szóltam!). Az igazság az, hogy szerintem tojtak rám a motorosok, de azért jó volt képzelegni. Az Ökopark Centrumban, a ponton érdeklõdöm Károly, jó ismerõsöm után, akivel minden évben valahol itt, még a Gilitka elõtt szoktam találkozni, és egy jó darabig együtt haladni, szinte hagyomány már ez, de nem tudnak róla semmit, elõttem pedig nincs senki. Most megszakadt a hagyomány, így a kapott szelet csokiba ölöm a „bánatom”, A várba és vár feletti sziklákra iramban feljutni még a legjobb állapotban sem könnyû, de itt még azért pirítok. Sõt a Gilitkáig azokat a sunyi emelkedõket is megfutom, amik minduntalan jönnek és jönnek.
A gerincre már nem tudok felfutni, hiányzik a koffein…
A Gilitkánál aztán keresem az energiaitalomat, koffeinre áhítozom, de most jövök rá, hogy reggel minden fölösleges kacatot kiszórtam a zsákomból, hogy ne fogja vissza semmi a lendületemet. Beérem így egy marék mazsolás-szõlõcukorral, amit jól leöblítek a közeli Gilitka-forrás csodák-csodája, a szárazság ellenére, valószínû egy gazdag vízérbõl töretlenül csordogáló, hûsítõ vizével. A gerincre már nem tudok felfutni, hiányzik a koffein, így felaraszolok, még viszonylag jó tempóban. Az egész teljesítménytúrázó pályafutásomat a lányom mentette meg, aki csütörtökön megvette a már jól bevált típusú és márkájú futócipõmet. A nyáron ezt akkor nem lehetett kapni, amikor kerestem, így más márkákkal is kísérleteztem, de sorra kudarcot vallottak ortopéd lábamon. Születésemtõl kezdve, dominánsan öröklõdõ, óriási lúdtalpam van ugyanis. Kérdezték is a cipõboltban, amikor ráléptem a tesztlapra, hogy tudok ezzel a lábbal egyáltalán futni. Tudok. Némi tornáztatás és alkalmas cipõ kell hozzá csupán, évekig nem okozott semmi problémát. Felérek a gerincre, majd a Homonna is gyorsan eljön, innen egy óriási, 5km-es futással be lehet zuhanni a völgybe.
Megszûnök önálló lény lenni, beleolvadok a körülöttem elsuhanó természetbe…
Ez az igazi mozgásélmény, az ember ilyenkor a gravitáció támogatásával borzasztó erõsnek, és legyõzhetetlennek érzi magát, ahogy robog gõzerõvel megállíthatatlanul. Ahogy futok lefelé magányosan, csak a madarak jelzik minduntalan a betolakodó közeledését, egyébként csend van. Az erdei út fölé boruló fák árnyékán átbuggyan a szeptember eleji napsütés, csodálatos árnyjátékot varázsolva az ösvényre, a környezõ bokrokra, fákra és megannyi rejtõzködõ lakójára vetülve. Futok, és lassan elemelkedek a talajtól. Az agyam teljesen kiürül, nem gondolok semmire. Megszûnök önálló lény lenni, beleolvadok a körülöttem elsuhanó természetbe, egylényegûvé válok azzal, átjár a mindenség harmóniája, az öröklét, a nirvána. Lábaim ritmusos dobogását hallgatom az erdei talajon, a legszebb zene a fülemnek, amelyet oly sokáig kellett nélkülöznöm. Az erdei aszfaltútra érek. Szeretem ezt a nyílt szakaszt is, ahol újra teljes pompájában találkozhatok a mindent elárasztó napsütéssel. A szerotonin, a boldogság hormonja mostanra már teljesen elöntötte a véredényeimet, homloklebenyemet, szinte bizsergek tõle. Bár a lúdtalpam némi jelt ad, és az izmok sem úgy veszik fel a cukrot, ahogy szeretném, mégis úszok a boldogságban. Újra teljesítménytúrán vagyok, ott, azon a helyen, ahol az elmúlt években már gyakran haladtam együtt kedves túratársakkal, vagy vetélkedtem, kajánkodtam leszakíthatatlanul más „akarnok” futókkal. Sok emlék fûz ide, és ha most magányosan futok is az úton, nem vagyok egyedül, itt vannak õk, és mögöttem az egész mezõny, elõttem ellenõrzõ pontok, és messze-messze tíz kilométerekre az áhított cél.
Most minden kiszáradva.
A piros kereszt átvág egy hatalmas acsalapuson. Ez egy kis patak vizenyõs területe, ahol az évek során sokszor áztattam már el a cipõmet teljesen. Most minden kiszáradva. A kis pataknak nyoma sincs, mint a legtöbb vízfolyásnak a Bükkben. Szarvaskõnél még az Eger-patakban is alig csordogál a víz, az összes mellékága kiszáradva, még a nagyobbak is. Kis hozam esetén, ahol még van hozam, a patak élõvilága még érzékenyebb a bekerülõ, feldúsuló szennyezõdésekre, rontva a túlélés, regenerálódás esélyét. A dimbes-dombos vízgyûjtõterületekrõl eltûnõ növényzet, és a patakok, folyók szabályozása, a lehullott csapadék gyors eltávozását segíti elõ a területrõl, tovább fokozva az aszály okozta környezeti károkat. Ennyit a környezetvédelem hatásairól. Remélem, nem minket túrázókat okolnak az aszályért „is”. Titokban elkergetjük a felhõket, hogy jó idõben túrázhassunk. Már nem olyan dinamikus gyalogmenetben felérek végre tetõre, a sárga piros kereszt találkozásáig, aminek Jánosháza a neve a térképen. Innen újra bezuhanás a Varró-házig, ami az utolsó 500 méteres köves szakaszát leszámítva még elég jól megy.
Tiberiust ma mégis a „kezemre játszotta” a sors.
Tavaly itt találkoztunk, még a hegyen, Tiberiussal és futótársával, amikor Szt-vel rohantunk lefelé, akik, bár mi sem voltunk piskóták, lazán elszáguldottak mellettünk. És ennyi idõ elég volt, hogy összeismerkedjünk, hiszen beszámolóinkból már régen ismertük egymást virtuálisan. Most hiányolom õket, Szt-t és Tiberiust, ahogy itt robogok lefelé, de „legalább” Tiberiust ma mégis a „kezemre játszotta” a sors. Bár jóval késõbb indult, mint én, jobb futó lévén a legvégére ledolgozta a „hátrányát”, és éppen a célban, „becsekkolás” közben ért utol. Régi ismerõsként üdvözöltük egymást, holott mindössze néhány tízmásodpercre találkoztunk tavaly, és egy pár rövid e-mail-t váltottunk azután szigorúan a túrákról, beszámolókról. Hogy ne merevedjünk le az 50km-es szaladás után, egy közös sétát tettünk Eger belvárosában a mai túra után, közben jól elbeszélgettünk. Ezúton kérek tõle elnézést, ha esetleg egy kicsit sokat fecsegtem, de nagyon megörültem a találkozásnak, és a túra után egyébként is mindig túlpörgök. Ez nem is szûnt meg egész este, az azt követõ vendégeskedés során sem, éjjel 1 óráig, amikor végre erõszakkal ágyba parancsoltam magam. Most még Tárkány felé rohanok lefelé a piros kereszten, de lassan fogyni kezd az erõm. Leérve nekivetem a hátam a Varró-ház erdei vasúti megállóhely várótermének, ahol már annyiszor regenerálódtam az évek során, de most nem segít különösebben. Jól jönne egy energiaital, de nincs.
„Hagymakoktéllá” alakított italomat kortyolgatva múlatom egy darabig az idõt.
Így valami gyenge kocogással gyõzöm le a tengernyi aszfaltot a Felsõtárkányi-tóig, ahol 31km után végre elérem a 2. ellenõrzõ pontot. Itt a nyugalom szigetén, algáktól zöldre festett tavak karéjában, kedves, humoros társaságban, egy óriási hagymás-zsíros kenyérrel a kezemben, a behullott hagymaszeletektõl „hagymakoktéllá” alakított italomat kortyolgatva múlatom egy darabig az idõt, ezt a gyönyörû szeptemberi szombatot. Jól jön már ez a kis vízhûtés, mert a hirtelen nyáriasodó idõben a léghûtésem lassan kezd csõdöt mondani. A zöld tavat bámulva, ami nagyon megnyugtat, hiszen a zöld a nyugalom színe, jut eszembe, amit minap olvastam valahol. Állítólag kering valahol egy kép a hálón (szerintem megrendezett), amin egy ember fuldoklik a vízben, már csak a keze látszik ki a víz alól, a parton állók, pedig nem segítenek, hanem mobiltelefonjukkal fényképezgetik. Hirtelen a mobilomhoz kapok, de fuldoklót jelenleg nem látván a vízben, egy pár SMS-t rendezek el inkább.
Már a Vasbánya-nyereg is valahogy messzebb van, mint máskor, igen-igen hiszen a Világegyetem tágul.
Az innen, a Kövesdi-kilátóig tartó brutál emelkedõt pihenõnek szánom, mert itt úgysem lehet futni, így a lábam legalább pihen, ráfér. De a dolog nem jön be. Már a Vasbánya-nyereg is valahogy messzebb van, mint máskor, igen-igen hiszen a Világegyetem tágul, és már régen jártam erre. Lépésrõl-lépésre küzdöm le az emelkedõt, és nem olyan lazán, ahogy terveztem. Naponta átlag 20ezerszer veszünk levegõt, én ezt a Kövesdi-kilátóig letudom. Ma már többet nem kell levegõt vennem, ennyivel is könnyebb lesz nekem, ezzel már nem kell törõdni. Felérve megpihenek a padon, a szép kilátást szemlélve, és egy pillanatra átsuhan rajtam a gondolat, lehetnék normál kiránduló is, elüldögélnék itt egy ideig ejtõzve, „de maradni úgyse mer”, elhessegetem magamtól ezt a gondolatot, mint egy alkalmatlankodó böglyöt, és lerohanok a közeli Várkútig, ahol a ponton már tárt karokkal fogadnak, mint elsõnek érkezõt. Lászlóék már ismerõsek nekem, hiszen minden évben itt találkozunk, most is elbeszélgetünk egy kicsit. Tavaly a Szalajkában is összefutottunk, amikor épp az Istállós-kõre tartottam öngyötrésre, egy mazochista pillanatomban. Laci emleget egy Vidróczki-barlangot, az én területemen, a Szarvaskõi-elágazás után, a 25-ös út közelében. Vidróczkinak ugyanis több rejtõzködõ helye volt a Bükkben és a Mátrában. Legközelebb megpróbálom megkeresni, ha arra járok, biztosan kalandos lesz. Hátha még Vidróczkit is otthon találom.
Hirtelen elém ugrik valaki egy hatalmas vödörrel a kezében.
Kezdek a finis felé közeledni. A Várkút nagy-egedi elágazó közötti szakasszal ugyanaz a gondom, amit már az elõbb kifejtettem a Világegyetem tágulásával kapcsolatosan. Tény, hogy a melegben már a vörös-eltolódásom is egyre nagyobb mértéket ölt. Ahogy, kocorászok felfelé egy emelkedõn, hirtelen elém ugrik valaki egy hatalmas vödörrel a kezében, és szélesen, nagy vigyorral üdvözöl, mintha csak ezer éve nem látott ismerõsét látná újra. Eger Csillaga kérdezi, a vödröt lóbálva. Igen mondom, én vagyok az élboly, éppen szökésben. Rögtön lefényképez, tetszek neki. Együtt haladunk tovább az erdõben. Közben a vödör talánya is megoldódik, újdonsült barátom jelzésfestõ, a Tibához megy jelzéseket pótolni. Agitál, hogy menjek az általa szervezett Bükk-fennsík teljesítménytúrára. „Jelentem” neki, hogy már voltam többször, írtam róla beszámolót, kettõt is, ez az errõl a túráról írt beszámolók zömét teszi ki. Amikor a fedõnevemet említem, örömmel mondja, hogy olvasta a beszámolóimat. Erre mondják, kicsi az erdõ. Elindulsz egyedül, magányosan, és valahol az ösvényen barátságos emberekbe, barátokba ütközöl. Kölcsönösen bemutatkozunk egymásnak, majd elbúcsúzok ettõl a népmesékbe illõ kedves, rejtélyes „figurától”, akit nagyon nagyra becsülök tevékenysége miatt, és még most is azon gondolkodom, láttam-e õt valójában ott az ösvényen, vagy csak egy erdei jó-tündérrel találkoztam.
Mintha két kis „Song-yoen” toppant volna elém a Korona hercegébõl.
Belehúzok egy kicsit, majd kisvártatva feltûnik elõttem két fiatal lány. Kiállok egy percre, majd a nyomukba eredek, gondolom, semmi perc alatt lefutom õket. De sehol sincsenek, mintha a föld nyelte volna el õket. Még egy ideig erõlködnöm kell, mire újra megpillantom a lányokat. Futnak lefelé, mint a szélvész az iszonyúan köves terepen. Még a távolból látom, az elágazónál a táblán nézik meg, merre van a Nagy-Eged. Mindjárt gondolom, nem idevalósiak. Az emelkedõn érem be õket. 25km-en indultak, és irtózatos tempót mennek most is felfelé. Elbeszélgetünk egy kicsit, majd hamarosan a hegytetõn található ellenõrzõpontra érünk. Fent nagy a nyüzsgés, az országos sárkányrepülõ bajnokság zajlik. Olyan nagy a káosz, hogy éppen az egyik pontõr srác próbálja megmenteni földön heverõ, márkás bringáját egy ráfaroló kisbusz elõl, többet ér ez, mint a busz felkiáltással. Az ócskavassá préselés ezúttal nem sikerült. Mindegy, mert az acélgyártás úgyis mélyponton van. Közben felnézek az égre, fényképezgetem a sárkányrepülõket. Fent a végtelen kékségben tarka-barka, színes, széles szárnyú herkentyûk tucatjai úszkálnak keresztül-kasul egymáson. Most bánom már, hogy nem a 30x zoommal rendelkezõ gépemet hoztam magammal, de a szigorú súlykontroll természetesen kiejtette a napi felszereléslistából. Még egy darabig elmélázok Leonardo Da Vinci méltó utódjaira függesztve a szememet, majd lefelé indulok a hegyrõl még a lányokkal együtt. A véghajrá elõtt jól jött, nagyon feldobott a társaságuk, mert már kezdtem „lekuttyadni”. A két lány olyan tiszta szépséget, tisztaságot, fiatalságot és jó kedvet varázsolt a turistaútra, mintha két kis „Song-yoen” toppant volna elém a Korona hercegébõl. Végül kölcsönös bemutatkozás után, még egy búcsúfotót is megengedve nekem, elbúcsúzunk, majd levágtatok a hegyrõl, a 7 órán belüli teljesítés reményében (fénykép lsd a mellékelt galériában).
Muris a növényeken látni a „fekete padlizsánokat”.
A mostani állapotomban már kezd necces lenni a 7 órás teljesítés, de, hála a jó cipõnek, azért szépen legurulok az erõsen köves, meredek, kanyargós ösvényen, de lent aztán teljesen elfogy a lábam. A Kis-Egedre csak felkínlódom magam, és lefelé is, igazi tempó híján a gyönyörû zöldségeskerteket, paradicsomokat, padlizsánokat fényképezgetem. Muris a növényeken látni a „fekete padlizsánokat”, amikkel ez idáig csak az áruház polcán találkoztam jobbadán. Leérek a fõútra, futásról már szó sem lehet, csak afféle gyorsmenetben haladok. Ez bejön, mert hamar elfogy az egyébként a túra vége felé már végtelennek tûnõ Vécseyvölgy utca. Visszametszem a vasutat, amit még Szarvaskõben léptem át, és Transz-Egerbõl, Cisz-Egerbe jutok végre, Jeriko (tervezett) testvérvárosába, és hamarosan a tömény belváros utcáit taposom.
Egyszer mindennek vége szakad.
Még befényképezek egy kis mellékutcába, ahol különös módon tûnik fel a várfal, ahogy még nem láttam azelõtt. Ma vasárnap, amikor ezeket a sorokat írom, van 460 éve, hogy a török 70 ezer fõnyi támadó katonasággal megkezdte Eger várának 1552-es ostromát. A történet mindenki elõtt ismert, aki kijárta az általános iskolát, úgy hogy ebbe nem kezdenék bele, meg egyébként, ha akad olyan valaki, aki véletlenül eljutott idáig az olvasásban, már abban reménykedik, hogy egyszer ennek az írásnak is vége szakad, amire csak egyetlen-egy tény ad némi reményt a sorok közt fuldoklónak, hogy egyszer mindennek vége szakad. És akkor jövök én az egri várral, meg az ostromával. De, mivel Eger Csillaga teljesítménytúrán vagyunk, beteszek ide mégis valamit, amit nem régiben olvastam a helyi újságban, és nekem is újdonság volt.
Egyébként abban a korban a sebesült, beteg katona nem kapott zsoldot, addig, amíg nem tudott újra szolgálni.
Balásdeák Istvánról van szó, annak a végvári korszaknak a jellegzetes figurájáról, aki az egri dicsõséges ostrom és a vár eleste közti negyvennégy év alatt az egri végvár egyik legkiválóbb katonája volt. 1574-ben pl. 8 huszárral szolgált az egri várban, és jó jövedelmet kapott utánuk. Abban a korban, amikor Eger szigetként létezett a hódoltságban, Felnémet és Tihamér már a töröknek adózott. Balásdeák a helyettes várkapitányságig vitte végül. A törökök ellen vívott 1588-as szikszói csatát az õ lélekjelenléte és idõben indított lovassági támadása döntötte el. Ekkor az 1596-os bevételéig még az egri vár is fellélegezhetett. Az1592-es szikszói csata viszont már fekete nap a végvári idõk történetében. Szinte a teljes magyar gyalogság elpusztult, 300 egri vitéz halt meg. Balásdeák is fogságba esett. A jászapáti birtokait és a jászi kapitányi címét Rudolf király eladományozta, semmit nem tett a kiszabadítására. A Mivel státuszfogoly volt, a Héttoronyból pénzzel nem, csak magas rangú fogolycserével lehetett kiváltani. 5 évet töltött ott. Egyébként abban a korban a sebesült, beteg katona nem kapott zsoldot, addig, amíg nem tudott újra szolgálni. Pálffy Miklós fõgenerális Hasszán koppányi bég ellenében kiváltja Balásdeákot, és tiszti állást ad neki. További sorsa nem követhetõ, valószínû a fogságban megromlott egészsége miatt hamarosan meghalt. (Forrás Hm.Hírlap) Bocs, hogy beszámoltam egy szerintem kevésbé ismert korszakhoz tartozó, kevésbé ismert személyrõl, egy igazi Egri Csillagról.
Jó fáradtan végre elõérem a „célkörletet”.
Miközben Balásdeákról gondolkodom, járókelõk kíváncsi szempillantásaitól kísérve jó fáradtan, végre elérem a „célkörletet” 7h órás teljesítéssel (terv: 6:30 volt). Idõugrással már beszámoltam Tiberiussal történt találkozásomról. Késõbb még visszatérve a helyszínre, elbeszélgettem a fõszervezõvel, Gyulával. Fõként a teljesítménytúrák szervezésének nehézségeirõl és bonyodalmairól esett szó, ami mostanában nagyon aktuális témává kezd válni.
Az egészséges életmód, a szabadban végzett mozgás óriási jelentõséget kapott a betegségek megelõzésében.
Mit mondhatnék még így a végén, már-már kimerülve. Mi mást, mint még egy-két kimerítõ mondatot. Kívánom a teljesítménytúrázásnak és teljesítménytúrázóknak, hogy ma, amikor társadalmunk szinte minden negatív egészségügyi sztatisztika tekintetében az élbolyban, ha nem az élen található európai- és világviszonylatban, és amikor az egészséges életmód, a szabadban végzett mozgás óriási jelentõséget kapott a betegségek megelõzésében, kormányprogram is szól róla, hogy direkt és értelmetlen gáncsoskodások ne tegyék lehetetlenné ennek a nemes szabadidõs tevékenységnek a gyakorlását, vagy súlyos, értemetlen korlátozását. Kívánom viszont azt is, ha az indokolt, és tényleg veszélyben forog valamilyen természeti érték, a teljesítménytúrázók mûködjenek közre a hatósággal annak megóvása érdekében, még akkor is, ha nem õk veszélyeztetik, hogy unokáink is láthassák még. De, azt is kívánom, hogy ez a viszony ne egy parancsuralmi elven mûködjön, hanem egyenrangú félként tárgyaljunk a természetvédelmi hatósággal a minket érintõ, korlátozó kérdésekrõl, hogy az egészség védelme érdekében is, meghozható legyen az optimális döntés. Remélem ezzel a véleményemmel és kívánságaimmal még nem lõttem túl a célon.
Szegedi József
-marton4-
Pétervására
Ma újra a mesék birodalmában jártam, mesebeli tájakon, mesebeli emberekkel találkoztam. Ez volt az én mesém róluk…
„ITT A VÉGE, FUSS EL VÉLE!” FUSS, FUSS, FUSS….
Most is nagyon szívesen veszek Facebook-jelöléseket minden kedves túratársamtól, akik ezúton is kapcsolatba szeretnének kerülni velem, eleinte esetleg csak virtuálisan, késõbb pedig a terepen találkozhatnánk, mint már ez sokszor megtörtént az elmúlt években.
Opcióként a végére még belinkelek egy néhány fotót a túráról, és néhány egyéb nem a túrán készült képgalériámat. Ha puszta véletlenségbõl valaki talál egy-két kedvére való képet bennük, már megérte megosztani õket.
Eger Csillaga 50 teljesítménytúrán néhány kutyafuttában készült fotó 2012.09.08
https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/EgerCsillaga50Teljesitmenytura?authuser=0&authkey=Gv1sRgCMD6h4nHiuruMA&feat=directlink
Szarvaskõ és Felsõtárkány között a hegyekben 2012.09.01
https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/SzarvaskoEsFelsotarkanyKozottAHegyekben20120901?authuser=0&authkey=Gv1sRgCOeMucev8IGdDg&feat=directlink
Hosszú-hétvége a Szlovák-karszton 2012.08.19-20-21
https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/HosszuHetvegeASzlovakKarszton201208192021?authuser=0&authkey=Gv1sRgCO_j1MXD-NX9lgE&feat=directlink
Nyári hangulatok 2. 2012.06.15
https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/NyariHangulatok2?authuser=0&authkey=Gv1sRgCI6gqPqp2__eVA&feat=directlink
Nyári hangulatok 2012.06.09
https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/NyariHangulatok?authuser=0&authkey=Gv1sRgCOe8y5u929H4qAE&feat=directlink
Önértékelés:
Ez a túrabeszámoló meglehetõsen lapos, unalmas, kevés benne az új ötlet és a humor. Fellengzõsen nyilatkozok benne olyan témákról, amikrõl gõzöm nincsen, pl. természetvédelem. El akarom hitetni, hogy valami jó fej vagyok, holott nem. Sok benne az unszinpatikus magamutogatás, önarckép, képgalériák stb. Más embereket jellemezgetek, bár lehet, hogy annyira azért Õk sem bánják a dolgot, de lehet, hogy egyszer valaki mégis jó fenékbe rúg. Azért nekem tetszik ez a beszámoló, hiszen az én gyermekem, és ha megveszek, akkor sem tudok jobbat írni.
„Abban a pillanatban, amikor beéred kevesebbel, mint amennyit megérdemelsz,
még annál is kevesebbet kapsz, mint amennyivel beéred”. (Maureen Dowd)
(Hogy jön ez ide? Sehogy! De, azért jó nem?)
De most már tényleg vége!!!
Ne örüljetek annyira! Hamarosan jelentkezem újra! |
