Túrabeszámolók

Gémes 50 teljesítménytúra túrabeszámoló Börzsöny 2012.09.15

„Hogy vítt ezerekkel, hogy vítt egyedül…”

A „kinyúló, messzire elérõ” allegorikus jelentésnek is van létjogosultsága.

Egy szeptemberi, hûvös reggelen érkezem meg öt év után újra Diósjenõre. 2007-ben a Szondi 50 távját teljesítve haladtam át rajta, de azóta valahogy nem akadt dolgom a Börzsöny keleti kapujában. Most fázósan szállok ki a kocsiból. A plusz 40 fokra optimalizált nyári felszerelésemet azonnal lehányom magamról, és egy kora õszi „konstellációra” cserélem. Így, a sötét, de ártalmatlan felhõk ellenére máris jól érzem magam, vágyakozva tekintek a felém magasodó hegyek irányába. Végre megint a Börzsönyben túrázhatok, és ehhez nem volt szükség másra, csupán annak a koncentrikus körnek a sugarát kellett megnövelnem csekély 30 kilométerrel, ami a teljesítménytúrázó mûködésem „alanyi” területét jelenti. Ez fõleg a Bükk és a Mátra, a közöttük húzódó dombvidékkel együtt, aminek a szívében élek, kinyúlik még a Cserhát és a Karancs-Medves  irányába, a másik oldalon az Aggteleki-karsztig és a Cserehátig vetül a sugár, ha éppen aktív vagyok. A Zemplén, ami a szívem csücske, sok emlékezetes családi- és baráti kirándulás helyszíne, már a körön kívül fekszik, épp a „határvidékemen” kezdõdik. Vannak még terveim vele, de ezt inkább akkoriban, a maga helyén emlegetem majd, nem beszélve a Dunántúlról. A túra közben merült fel beszélgetés közben, hogy a Budai-hegységben is mindössze egyszer túráztam, még 2007-ben, a nagyon emlékezetes Budai tájakon 50 túrán, ami számomra a feleszmélést jelentette. Azóta viszont nem jártam arra, jobban kedvelem „isten háta mögötti helyeket”, de most, hogy felmerült, ám legyen!

Közben népes csapat érkezik a szomszédságomba, és élénk beszélgetés mellett szerelnek fel a mai „vágtára”. „Miklósékat” látom, akikkel a Less Nándor 100-on elõzgettük egymást egy jó darabig még tavaly õsszel. A Szalajkában hagytuk el aztán „végleg” ezt a hihetetlen energiával rendelkezõ „vegyes párost”, amikor az éjszakai felszerelést vették magukhoz. Odaköszönök. Mindenki udvariasan fogadja a köszönésemet. Ez jól esik, már is jól érzem magam. Betérek az elsõ állomásra, a rajthelyre, ami a valóságban is egy állomás, ahol piros vonatok jönnek-mennek egész nap, kerülik ki egymást. Aha, szóval nem minden szárnyvonalat állítottak le, ez megnyugtató, szárnyalok az örömtõl. Nagyon szeretem a vonatokat, órákig el tudnám nézni õket megunhatatlanul, még ezeket a modern változatokat is, ahogy ide-oda mennek, pedig autós lettem, vonattal leggyakrabban vasúti átjáróban találkozom. De most nincs idõ túl sokat nézelõdni, elõttem a hegy, az 50km, a mai feladatom, ennek kell nekilátni. Elõbb egy-két bezárt ajtót feszegetve, a forgalmi irodát csak lélekjelenlétemnek köszönhetõen elmellõzve, egy „civil” iránymutatása segít végre eltalálni a megfelelõt az ajtók dzsungelében. Bemutatkozás után rövid, de vesztes közelharcot vívok a fõrendezõ tolláért (holott nekem is van a zsákomban, csak akkor nem emlékeztem rá, pedig igazán megnézhettem volna, van-e toll a hátamon!?), kitöltöm végre az adatlapom, és átnyújtom a nagy lelkesedéssel mûködõ rendezõség egyik tagjának. Mint kiderül, lakhelyemtõl néhány kilométerre, Istenmezején üzemeltetnek egy turistaházat. Kicsi a világ. Részemrõl is próbálom a hirtelen jött szálakat egy kis beszélgetéssel kötéllé edzeni, amire késõbb további lehetõségem is támad, mert a rendezõség tagjai kellemes meglepetésként, „bolygó hollandi” módjára, a nap során a legváratlanabb helyeken még többször felbukkannak az erdõben és persze a célban. Egyet viszont elfelejtettem tõlük megkérdezni: miért „Gémes” a turistaegyesület neve. Bár a gém alapszónak 3 jelentése is van (1. állványzatok, szerkezetek kinyúló része, 2. egy gázlómadár, 3. egységnyi játék a teniszben (Harry Gem nevezetû jogász a modern tenisz feltalálója), így ragozva leginkább egy gémeskút jut az eszembe, kútgémjével, koloncával, kútágasával, kútostorával, kankalékjával, kútkávájával egy csodálatosan hangulatos egységként elképzelve, valahol a legelõn vagy annak a közelében. A „kinyúló, messzire elérõ” allegorikus jelentésnek is van létjogosultsága, a turista egyesület éves programját jelenleg nem ismervén, nézzük csak egyelõre pl. az innen 120km-re található egyesületi házat. Maradjunk ennyiben, jövõre küldöm a rejtvény megfejtését. („Lapzárta után”, most olvastam el végre az itiner útvonal-leírás elõtti bevezetõjét: az egyesület alapítója és tiszteletbeli elnöke Gémes Tóni bácsi. Remélem, megbocsátja nekem, ha az elõbbi okfejtést benne hagyom a beszámolómban.) A tájékoztató füzet egyébként nagyon jó, hangulatosan, részletesen kitér minden látnivalóra és buktatóra. Csábít arra, hogy rengeteg dolgot beidézzek ide belõle. Úgy érzem, még sincs értelme. Érdemesebb inkább eljönni erre a túrára és megnézni mindent személyesen a tájékoztató füzet és a mellékelt térkép alapján. A beszámolót inkább az útközben felmerült kósza gondolataimnak és a velem történteknek szánom, szóval nem valami Börzsöny útikönyv az tuti. Ha részletesen szeretnék kitérni mindenre, amire érdemes, az igencsak elküldene éjszakázni, és nem csak engem. Nem baj, ha nem vesézek ki mindent, legalább jövõre is marad mondanivalóm.

Egy pillanatig sem kétséges, hogy ezt az 50km-t megint gond nélkül legyûrjük mindketten, olyan óriási erõben érezzük magunkat.

7:00-kor indulok. A lábam jó, bár még nem futok, az elõttem indulókat sorban gyaloglom le még Diósjenõn, amelynek neve „félig” arra emlékeztet, hogy ezen a helyen volt a Jenõ törzs egyik központi szállásterülete, a diós pedig akkor jött hozzá, amikor feltalálták a diót, és olyan diós lett. Nem kevésbé borzongtató, amit még elõzõ este olvastam lefekvés elõtt, hogy a reggel idefelé jövet egy pillanatra feltûnõ Jenõi-tónál aratott Marcus Aurelius gyõzelmet a betörõ kvádok és markommanok (barbárok) felett (de nem ma reggel, hanem még 173-ban). A történelem viharai egyébként sem kerülték el, ezt a nem túl eldugott helyen fekvõ települést. Amíg a megmaradt információmorzsákat csipegetem ki a fejembõl, végre kiérek a nagy történelmi múlttal rendelkezõ településrõl, és rögtön egy nagy emelkedõn találom magam. Elhaladok a Diósjenõi Szabadidõ Parkot reklámozó tábla mellett (fotó mellékelve).  Elõttem botozik valaki felfelé. Csak nehezen gyûröm le a meredeken, a závozi ellenõrzõponton aztán megint összefutunk, beér, amíg fényképezgetek. Nagyon barátságos velem, remélem Õ is ezt érzi részemrõl, így egy idõre összecsapódunk Péterrel, és jól elbeszélgetünk. Ma, 2012.szeptember idusán, valahol a Börzsönyben haladunk mi ketten egy sárga jelzésen felfelé, amerre a Csánki-kertet véljük megtalálni, amikor a felhõk még mindig makacsul tartják magukat az égen, és a napsugarak reménytelenül verõdnek le róluk a másik oldalon, némi diffúz fényt szórva csupán ránk. Mégis jó a kedvünk, elszántak vagyunk, és bíztatjuk egymást rendesen. Egy pillanatig sem kétséges, hogy ezt az 50km-t megint gond nélkül legyûrjük mindketten, olyan óriási erõben érezzük magunkat. Így válok le róla, indulok kocogva felfelé az enyhe emelkedõn, kezd a lábam beindulni. Nem sokkal késõbb, „nem túl figyelmes túrázóként”, (hogy a tájékoztató-füzetet idézzem) nem veszem észre, hogy a jelzés bevált az erdõbe, és simán elfutok lefelé. A lendületem még egy jó darabig visz a helytelen irányba, mire a belsõ érzékeim korrekcióért kiáltanak, és visszafordulok.

Végül a teljesítményemmel megszolgálom a bizalmat, és bevesznek a futócsapatba.

Két futó kiált rám a helyes irány felé mutatva, már visszafelé jövet. A nyomukba eredek a meredeken felfelé. Gyors nekem az iram, de meglepõdöm, mert bírom. Sõt, amikor óriási lendülettel futásnak erednek, akkor sem gond felvenni az ütemüket. Végül a teljesítményemmel megszolgálom a bizalmat, és bevesznek a futócsapatba. Az egyikük Dani a „szuperbajnok”, és „elmebajnok”, már ami az irányítószámokat illeti, és a „kollegája” Gábor sem kevésbé bajnok, látom. Igazán dagasztja a mellemet, hogy Bernecabarátiig, miközben elmellõzzük a maradék, korábban indult „gyalogságot”, simán tudom tartani az iramukat, jól mûködik a „technika”, még az iszonyúan meredek, köves helyeken is lefelé, ahol egyébként betegesen óvatos szoktam lenni, mert egy tavalyi ujjtörés és egy régebbi ujjficam erre késztet. De most rohanok lefelé is minden gond nélkül, az új cipõm is jól dolgozik alattam, szinte semmit nem erõlködöm. Ez a mi „Nemzeti Vágtánk”, amit levágunk itt az erdõben. Bernecebarátiba, az etetõpontra, az Öregerdõ (nem Öregedõ) Turistaházba együtt érkezünk, ahol nagyon gondos és szívélyes vendéglátásban részesülünk az egyik rendezõ részérõl, akinek a fia a 25km-en indult ma. Az épület azért elég régi lehet, amolyan „Tenkes kapitánya-féle-kocsma” hangulatom támad az étkezõben az ablakok jellegét tekintve. Még a Csitári-kereszt ellenõrzõ állomás elõtt stílusosan fejenként 3db óriási virslit kapunk, de lehet repetázni, mondjuk egy „görög-keletire”. Én a magam részérõl paleolit táplálkozáson vagyok, így most kenyeret nem eszek a virslihez, de ez késõbb kifog rajtam. Már az ellenõrzõ állomás után is érzem, hogy valami nem kerek, de felfelé kezdek elfogyni. Mégiscsak kellett volna az a kenyér, egy kis friss szénhidrát, mert jelenleg a virsli megemésztése több energiámat viszi el, mint amennyit szolgáltatni tud. A sáros útra érve elbúcsúzok futótársaimtól, még a Csitári-keresztnél látom õket utoljára, még mielõtt leesett a hó, aztán már csak a célban. 6:20-at mentek lazán, és azokat az izom futókat is lefõzték, akik Bernecebaráti után lazán elhúztak mellettünk felfelé. Ezek a srácok szinte minden hétvégén kint vannak terepen. Azt gondolhatná az ember, hogy már rég belefásultak az egészbe. De nem! Olyan élvezettel csinálják, mintha a mézesheteiket élnék a teljesítménytúrázással. Ráadásul hiába olyan gyorsak, mégis mindent alaposan megnéznek, milyen hegy, halom, sánc, földvár és még ki tudja, mi mellett futunk el, a térképrõl kiböngészik a nevét. Szeretik tudni, hol vannak, nekik nem csak egy sárga sáv, vagy egy kék kereszt az erdõ, egy terep, amin szaladgálni lehet, hanem együtt élnek vele, idetartoznak testileg-lelkileg. A rohanás mellett még erre is jut idõ és szellemi kapacitás. Ha jól belegondolok, hogy 20km-en át gond nélkül tartottam az iramukat, kellõ edzéssel és tudatossággal már csak a maradék 30km-t kell megoldanom, hogy bedolgozzam magam, a teljesítési idõt tekintve „élvonalbeli” sportolók közé, ahová titokban szeretnék tartozni. Ha másnak nem, beindítónak jó leszek, mert nincs kizárva, hogy társaim kiváló eredményében egy picikét benne volt az is, hogy megmutassák az „öregnek”, velük nem lehet „packázni”. A múlt héten 7:00 lett az Eger Csillaga 50 eredményem, ráadásul nem voltam kiemelkedõ formában. Az is lehet viszont, hogy csak egy álom a felfejlõdés, mert jelenleg minden lépésért megdolgozva, reménytelenül dagasztom a sarat a szekérúton, és az izomsejtjeim sem kapják meg a megfelelõ mennyiségû glükózt és oxigént, ami aggaszt. Azon gondolkodom, amit a minap olvastam, hogy az anyag a mai tudomány felfogása szerint tömeg és energia egysége. De nem az anyag alakulhat át energiává, hanem a tömeg. Még nem egészen értem, de ha sikerül megfejtenem, akkor nincs többé akadálya, hogy a virsli energiává alakuljon bennem, és tömeget is veszítsek, ami szintén jól jönne a futáshoz. Tehát a futás sem más, mint tömeg és energia egysége, a tökéletes testi, lelki egyensúly megtalálása. Ahaa….

Amikor mélyen behatoltam a szakadékba, sok helyen kidõlt fákon, patak teraszokon és agyagfalakon kellett feljutni, nos, a végére teljesen rendbejött a túra után kissé leharcolt lábam.

A Hármashatárnál miután befényképezek egy gyönyörûen zöldellõ börzsönyi kráterbe, magamba tömök egy adag mazsolás-szõlõcukrot. Ez aztán használ, pedig máskor nem szokott, beindul a lábam, mint az elõbb, és a Honti-szakadékig lerobbanok szinte. Na, ez az! A szakadéknak csak a felsõ csücskét látjuk így elhatározom, már most, hogy a túra után alulról is megtámadom egy kis felfedezés okán ezt a kiemelkedõ természeti értéket, ami az Õs-Ipoly által felszínre hozott õstengeri maradványokban gazdag, õserdei hangulatú hely, vagy valami ilyesmi, de nem vagyok geológus, annyi szent. Még réges-régen jártam itt a családommal, elhoztuk ide gyermekeinket erre különös hangulatú helyre. Érdekes, hogy ösztönös késztetést érezve, életem elsõ „túrabeszámolóját” éppen errõl a kirándulásról írtam meg. Soha nem felejtem el azt a képet, ahogy néhány éves gyermekeim a feltornyosuló óriási agyagfalak között, hatalmas liánokkal beszõtt, buja növényzettel körbevett hûs patakmederben gázolnak, mint valami felfedezõk, „dzsungelharcosok”, rácsodálkozva a lépten-nyomon felbukkanó érdekességekre, természeti csodákra, borzasztóan élvezték a dolgot, mint én most. A beszámoló aztán valamelyik winchesteren veszett az évek során, pedig most érdekes lett volna újra olvasni (legalábbis nekem). Ami érdekesség azon kívül, hogy a túra után, amikor mélyen behatoltam a szakadékba, sok helyen kidõlt fákon, patak teraszokon és agyagfalakon kellett feljutni, nos, a végére teljesen rendbejött a túra után kissé leharcolt lábam. Akaratlanul teljesítettem a futás utáni oly sokszor javasolt nyújtógyakorlatokat. Egyéb kalandjaim is voltak hazafelé menet. Elõször, Szlovákia pár percre lévén, arra gondoltam, arra megyek haza, végig a határ túloldalán az Ipolyságban. Errõl szerencsésen lebeszéltem magam. Jól tettem, mert Rétság után olyan álomkór jött rá, gondolom a Honti-szakadék dzsungelében csípett meg valami „csecse”, hogy kénytelen voltam kiállni a balassagyarmati Lidle parkolójába. Az igazság persze az, hogy nem túl sokat aludtam az éjszaka, a hajnali ½ 4-es kelés és a 3-4 óra alvás most kiütközött rajtam, bár napközben semmit nem vettem észre belõle. Koffeinizálás helyett megpróbáltam egy pár perces alvást ott a kocsiban, hihetetlen eredménnyel. Teljesen felfrissültem, kitisztult a fejem, akár 100km-es túrának is neki tudtam volna ugrani. Egy szemernyi álmosság sem maradt bennem egészen éjjel ½ 1-ig, amikor végre lefeküdtem otthon az ágyamba. Balassagyarmaton aztán egy kismotorverseny miatt letereltek a fõútról. Bekeveredtem Palócföld szívébe, és most, a turistajelzéseket látva, a „Csitári hegyek alatt” még jobban sajgott a szívem, hogy a Palócföldi 100-as nem olyan régen még olyan elérhetetlennek bizonyult számomra.

Akkor, az a darab szikla, az volt nekik egész Magyarország, és az egész élet. Hát hová is mehettek volna innen?

De most a kék kereszten mászok felfelé, a kék jelzés erõsen megdolgoztat. Futni már nem mindig tudok, így magamra maradok a gondolataimmal. Közben a nap kisüt, és nem csak a látható, de az infravörös tartományban is jócskán osztogatja szeretet-csomagjait. Így picit sem fázok, visszatért a késõ nyár. Fúj a szél, de csodálatos a hangulat az erdõben, harapni lehet a jó idõt. Kellemeset sétálok Drégelyvárig, ott aztán lesz ember bõven, merthogy a Honti-szakadék pontõrei óta nem találkoztam ember fiával. Amint meglátom az elsõ párt, próbálok kommunikálni, de nem a mieink, így gyanakodva méregetnek, sõt Drégelyvár helyett, Drégelypalánk felé próbálnak irányítani. Az is egy vár, de az „már más túrához” tartozik. Felmegyek a fellegvárba, és itt megülök egy rövid idõre. Körbejárok, fényképezgetek. „Szórakoztató” megfigyelni a várat elözönlõ szombati turistákat, akik többen vannak, mint ALI serege lehetett annak idején. Megnézem a Szondi emlékmûvet, felidézem a híres „aranyjánosi” sorokat. Elmenekülhetett volna minden bizonnyal valahogy az a 150 ember, még a 12000 török ideérkezése elõtt, ahogy megtették ezt sokkal erõsebb várak védõi is akkoriban. Vajon mit érezhettek, mire gondoltak még az igazi nemzetállamok, nemzettudat kialakulása elõtti idõkben ezek a harcosok, ezen gondolkodom. Vagy a magyarság már akkor sem kötõdött holmi nemzetállamhoz, nem voltak határai? Akkor, az a darab szikla, az volt nekik egész Magyarország, és az egész élet. Hát hová is mehettek volna innen? „Innen hová?   kérdezem én”. Áldozatuk sem volt fölösleges. 1552-ben ezeknek a kisebb segédváraknak a letörése jelentõs török erõket kötött le, és hozzájárult ahhoz, hogy a törökök kicsúsztak az idõbõl, és mire az idõközben megerõsített Eger vára alatt egyesítették támadó erõiket, a nyári hadjáratra felkészült, könnyû felszerelésû törököknek már nem maradt idejük egy hosszabb ostromra. A terjeszkedésük így lényegében leállt, konzerválódott a végvári rendszer, a Királyi Magyarország és a magyarság megmenekült az enyészettõl, és ebben Szondi György és 150 embere is egy „sugár” volt, gondolom végig az alatt a pár perc alatt, amíg a sziklán ülök, és a körpanorámában gyönyörködöm ezen a már alig fokozható hangulatú szeptemberi szombaton.

Végül elhagyom a várat a csúszós lépcsõn araszolva le, miközben arra gondolok, hogy ezeket a lépcsõket egykoron a magyar hõsök csizmái is koptatták, s ahol ma kisgyerekek mászkálnak akrobatikus ügyességgel, biztosan mutatva utat a tétovázó felnõtteknek. Ez jó, mert ebben a nehezedõ helyzetben, életük során még szükségük lehet erre az akrobatikus ügyességre, hogy talpon tudjanak maradni. (Kellett nekem egyedül maradni!)

Gyönyörû helyeken haladunk át, mint Pénzásás például, ezen a csodálatos réten, ahol még egyszer feltöltöm a telepeimet a szeptemberi napsütés energiasugaraival.

Indulok lefelé a piroson, amikor találkozok Moiwa-val és Lépéshibával, amint szembejönnek, õk még csak most ostromolják meg a várat. Egy pár perccel indultak késõbb, mint én, behoztak, amíg a várban bóklásztam, és fogalmazgattam „nagy gondolataimat”. Leszaladok a piroson Deszkáspusztáig, ahol 10 éven át üzemeltett egyesületi házat a Gémes Természetjáró Egyesület, de mivel csak bérleti szerzõdésük volt, „gonosz erõk” véget vetettek ennek, máig sem tudják miért. Egy dózerrel még a házat is eltúrták az erdészet emberei, hogy ne kelljen olvasniuk az egyesület által fogalmazott kérõ, könyörgõ leveleket többé. Ezzel végleg véget ért a gazdag turistaélet ezen a helyszínen. Gondolom, többé nem zavarják a fakitermelést és az „úri” vadászatokat holmi alkalmatlankodó turisták. Így kell ezt csinálni. Lentebb láttunk egy Szondi nevû, jobb sorsa érdemes kulcsos-házat is, ami szintén a Drégelyvár sorsára jut lassan, mint ez a deszkáspusztai turistaház. És nem az érdektelenség, hanem a rosszhiszemûség és szûk látókörûség miatt. Elbeszélgetek a rendezõkkel a történtekrõl a deszkáspusztai ellenõrzõ-ponton, mialatt Moiwa és Lépéshiba lehúznak, láthatólag nagyon sietnek. Utánuk eredek, és még idejében beérem õket ahhoz, hogy közösen jelet tévesszünk a rét szélén haladva. Kicsit sérelmezik, de „bölcs öregként” megnyugtatom õket, ami hat, és rövid korrekció után már robogunk is felfelé boldogan, most már együtt egészen a célig. Jó ütemet diktálnak, lefelé rendesen futkározunk is, irtózatos távolságokat megtéve könnyedén, de ez nem akadályoz meg minket abban, hogy végig beszélgessük az egész utat. Gyönyörû helyeken haladunk át, mint amilyen Pénzásás például, ezen a csodálatos réten, ahol még egyszer feltöltöm a telepeimet a szeptemberi napsütés energiasugaraival. Társaim elmondása szerint rengeteg teljesítménytúra érinti ezt a helyet. Hiába, a pénz nagy hatalom, senki sem tudja kikerülni. Csak nehéz megkeresni, és még nehezebb megtalálni. Lépéshiba egy kisebb sérüléssel bajlódik, így idõnként egy kicsit lemaradozik, próbálkozik, hogyan tudna a legkevesebb „lépéshibával” lejutni a hegyrõl, de azért nagyon teker Õ is. A célban aztán összeverõdnek a mai napom fõszereplõi. Ott van az egyesület vezetõsége, futótársaim, Dani és Gábor, a három fiatal futó srác, akiket Bernecebarátin még a virsli mellett ismertem meg, Moiwa és  Lépéshiba, és persze ott nyüzsög körülöttünk rengeteg rövidtávos fiatal is.

A piros vonatok, amik csak úgy virítanak a rájuk zúduló napsütésben, remek aláfestést nyújtanak a mai hangulatomhoz.

Zsíros-kenyerezés közben elbeszélgetünk a kellemes hangulatú állomáson. A piros vonatok, amik csak úgy virítanak a rájuk zúduló napsütésben, remek aláfestést nyújtanak a mai hangulatomhoz. Hosszú-hosszú utazás után végre megérkeztem életem egyik „fontos állomására”, ide a diósjenõi vasútállomásra. Egy pár percre ez a lóca lett az otthonom, amin kucorgok, miközben örömmel élem át, hogy a teljesítménytúrázók „nagycsaládjába” tartozhatom.

Szegedi József

marton4

Pétervására

Beteszem ide még az ezen a túrán „sebtiben” készített képekbõl álló galériám linkjét. A kis gépemet sajnos még egy téli túrán jégkárosodás érte, a blendéje befagyott és megkarcolódott, így néha erõs megvilágításnál szórja a fényt, de futáshoz talán még elmegy. A végén, a túrát követõen a Honti-szakadék alsó szakaszán készített képek már az új, nagyobbacska gépemmel készültek, amit viszont a túrára képtelen vagyok elcipelni. Bocsánat a képaláírásokért, nyugodtan át lehet ugrani!

Gémes 50 teljesítménytúra képek, Börzsöny 2012.09.15

https://picasaweb.google.com/102760545299824334787/Gemes50TeljesitmenyturaBorzsony20120915?authuser=0&authkey=Gv1sRgCOjQ3NfckPWEmwE&feat=directlink