25. Jubileumi BEAC Maxi 110
2012.09.08-09.
Idén harmadik alkalommal látogattam el a BEAC-ra, 2010-ben egy rosszul alakult éjszakai 30-ast teljesítettem (gyomorproblémák, eltévedések rontották a túra élvezhetõségét), 2011-ben pedig egy 15 km után lódarázstámadás miatt feladott Maxin vettem részt. Ráadásul elég sok negatív kritikát olvastam/hallottam a rendezésrõl is, úgyhogy úgy indultam el a túrára, hogy minden eshetõségre felkészültem.
Reggel szerettem volna az egy órával korábbi vonattal a rajtba érni, hogy kényelmesen elõ tudjak készülni, valamint, mert tavaly is már 7:45-kor el lehetett indulni. Ezen törekvésemet a MÁV majdnem meghiúsította, ugyanis Érden negyed órát késett a vonat, azonban a BKV-nak hála elég gyorsan sikerült áthidalni a Déli és a Nyugati pályaudvar közti távolságot. Utolsó pillanatban sikerült felszállnom a vonatra, majd elkezdtem megkeresni az ismerõsöket. Elõször csak Rudival találkoztam, aki nem látott senki mást, így tovább folytattam az expedíciót, s mikor már feladtam a reményt a vonat legelején megpillantottam CsST, csorgo2108 sporttársakat és pár másodperc múlva befutott Áron is. Vácon átszállás elõtt még elindultunk kávé és reggeli beszerzõ körútra, majd az állomásra visszaérve találkoztunk a Bubu&Edina, valamint a Vagdalthús&Bíborka párosokkal. Jó társaságban hamar elszállt a vonatút, megérkeztünk Magyarkút vasúti megállóhelyre. Kis séta a rajtig, majd elhelyezkedtünk a fogadó elõtti padokon reggelizni. Lassan kezdtek érkezni a Rendezõk, élükön Mészáros János fõrendezõvel. Nyolc elõtt aztán elkezdett mindenki a rajtasztalok felé orientálódni, így az amúgy is meglehetõsen szervezetlen rajtoltatási technika kisebb kaotizmust okozott, ám a Fõrendezõ úr nagyon magabiztosan tevékenykedett a procedúrában. Lassan mindenki megkapott minden dokumentumot, s 8-kor elindulhattak a kerékpárosok, pár percre rá a gyalogosok. Mi azonban még tétováztunk, ugyanis teljesíthetõ volt a túra keretében a 60 éves az országos kéktúra mozgalom is, s ennek igazolófüzetét próbáltuk beszerezni. Ekkor viszont befutott a 8 órás vonat utazóközönsége is és kb. háromszor annyi ember lepte el az indítóasztalokat, mint korábban, így meglehetõsen nehezen sikerült információhoz jutnunk a füzetek beszerzési lehetõségeirõl. Végül csak sikerült megkaparintani, s 8:20-kor útnak is indultunk.
R. Gellért csatlakozott hozzám, aki szintén a késõbbi vonattal érkezett. Pár méter után meg is álltunk bélyegezni az Irma-forrásnál, majd a kiszáradt patakon átkelve megmásztuk a Nagy-Kõ-hegyet. Fent megálltunk inni, kilátást nézni, majd leereszkedtünk Nógrádra. Tettünk egy kis kitérõt a vasútállomásra a kéktúra pecsétért, majd igyekeztünk a Csurgó-forráshoz, ahol az elsõ jubileumi meglepetés volt, zsíros és vajas kenyerek formájában. El is fogyasztottam egy szeletet, miután nagysokára sikerült megtölteni az üvegemet az igen lassan csurgó forrásból. Ezután következett a túra számomra kritikus pontja, a Béla-rét utáni korhadt fa, amely tavaly lódarázsfészekként funkcionált, ám idénre kiköltöztek belõle a lakók, s csak egy fa volt a sok közül. Saj-kútnál Gellért megállt frissíteni, én pedig pótoltam a rajtban elfelejtett krémezést, ugyanis a mellbimbóm kezdett kidörzsölõdni. A Csóványos felé vezetõ emelkedõ ismerõs volt, hiszen pár hete jártam erre az Erdõkerülõ túrán, ez megkönnyítette a kapaszkodást. Foltán-keresztnél leültünk, hogy egy picit összeszedjük magunkat, majd elindultunk a csúcsra. A Csóványoson elég hûvös, szeles idõ fogadott, a napot is eltakarta egy kisebb felhõ, ám ez kifejezetten jól esett, mert nagyon kimelegedtem a felfelén. Kis pihenõt itt is tartottunk, mert pár falatot kellett ennem, hogy kibírjam a Nagy-Hideg-hegyig, ahol nagyobb megállást terveztünk. Míg én falatoztam, Gellért addig felment a kilátóba. Nagy-Hideg-hegyre hamar átértünk, ám eléggé megdöbbentünk a kiszolgáló ablak elõtti nagy soron. Én hamar be is álltam, nem akartam kihagyni a vásárlást, mert itt lehetett kapni forró teát, s ez nyáron igen ritka. Elég sokára sikerült sorra kerülni, a tea mellé megettem az egyik pogácsámat, közben eltûnt a sor, így Gellért is vásárolt magának egy frissítõt. Itt találkoztunk Peszáékkal és Gézáékkal, õk ebédeltek is a turistaházban, ez nekem is jól esett volna, azonban az igen magas árfekvés és a várható várakozási idõ miatt ez nem fért bele.
Újult erõvel indultunk tovább a turistaháztól, jó tempóban haladtunk lefelé, ám egy biciklis csapat kissé kizökkentett a ritmusunkból, akik épp egy köves lejtõn értek be, elég rossz volt mindig félre állni elõlük. Kisinócon csak egy pecsét erejéig álltunk meg, többen itt is iszogattak. Távozásunkkor Géza figyelmeztetett, hogy a pontõrök mondták, hogy nem a kéken kell menni, hanem az aszfalton Kóspallagra, ám mondtuk, hogy mi csináljuk a kéktúra mozgalmat, s ha az aszfalton mennénk, az nem lenne szabályos. Ahogy elindultunk még páran kiabáltak utánunk, de hamar beosontunk a kis ösvényen. Pár méter után aztán az ösvény teljesen benövésre került, elég nehezen tudtuk átverekedni magunkat a bozóton, ráadásul jöttek szembõl kerékpárosok, kirándulók is. A dzsungelharc után eleinte meredek emelkedõn felkaptattunk a Kálváriára, ahol igen szép kilátás tárult elénk, már ezért is megérte erre jönni. Kóspallagra beérve nyomóskútnál frissítettem, majd eddig általam ismeretlen irányba hagytuk el a falut. A falu szélén búcsú volt éppen, jó lett volna nézelõdni egy kicsit, ám szorított az idõ, ráadásul elég jól belelendültünk a túrába, az aszfaltos részen erõs tempót sikerült felvennünk, s ezt sikerült átmentenünk az erdei szakaszra is, egészen Török-mezõig, ahol a következõ pont volt. Szerettünk volna a turistaházban vásárolni valami italt, ám a szûkös választék miatt beértük a kéktúra bélyegzéssel is, de nem is bántuk meg, mert a ponton újabb meglepetés volt, isteni finom gyümölcsleves. Sajnos eléggé korlátozva volt a mennyiség, mindenki csak egy kis pohárnyit kapott, de azért sikerült kiügyeskednünk egy kis plusz adagot. Szötske csatlakozott hozzánk egy darabon, kibeszéltük a túraengedély-megvonásokat, ám az emelkedõn lemaradt útitársunk, így kettesben indultunk meghódítani a Hegyes-tetõt. A csúcs elõtti meredek emelkedõ nem tûnt olyan rossznak, mint lefelé szokott tûnni, szép lassan felcammogtunk. A ponton dinnye volt az ellátmány, rögtön neki is estem, s egy szuszra befaltam vagy 6 szeletet, kiváló minõségû dinnye volt. Késõbb Jámbor megkérdezte, hogy mennyi jár fejenként, mire a pontõr olyan 2-3 szeletet válaszolt, ekkor láttuk úgy, hogy talán érdemes lenne hamar továbbállni, nehogy lekéssük a kompot. Az oldalazós ösvényen kissé nehezen haladtunk, ám a Templom-völgybe érve javult a tempónk. Nagymaros szélén az elsõ nyomóskútnál megálltunk frissíteni, itt utolért minket Pesza, épp hiányoltuk Õt, hogy nem fogja elérni a kompot. Tettünk még egy kis kitérõt a vasútállomásra, ám a jegykiadó úriembertõl nem sikerült kicsikarnunk a kéktúra pecsétet, ragaszkodott a vasúti bélyegzõhöz. A komphoz érve elég nagy tömeg fogadott, ami nem is csoda, hiszen háromnegyedre értünk oda, s egészkor indult a komp. Addig még volt idõ elfogyasztani 2-9 szelet zsíroskenyeret, Bubuékkal is találkoztunk, valamint a Fõrendezõ úr is személyesen ott volt a ponton, mindenkihez volt egy jó szava. Aztán lassan megérkezett a hajó, s kollektíve felszállt rá a túrázók csapata.
Visegrádon elsõ utunk a komp jegypénztárához vezetett a bélyegzés miatt, majd Bubuékkal négyesben indultunk el a Fellegvárhoz vezetõ emelkedõn. Azt hittem a pihenõ után könnyebben fogok tudni haladni, azonban épp az ellenkezõje történt, elég nehezen ment az emelkedõ, nagy nehézségek árán sikerült tartani a többiek tempóját. A Fellegvár után aztán kissé csökkent az út meredeksége, itt már jobban ment a gyaloglás. A pont elõtt még kitértünk Nagyvillám étterembe kéktúra pecsétért. A ponton én megálltam cipõt pucolni és lámpát beüzemelni, addig a többiek elrohantak, így a Kisrigóig tartó szakaszt egyedül abszolváltam. Eleinte egy négyfõs társaságot elõzgettem, aztán a meredek emelkedõnél kicsit elléptek. Verõcei Józsi telefonált egy majdani cseh túrával kapcsolatban, hát sötétben, jelzést keresve kissé nehezen ment a kommunikáció, de sikerült végül dûlõre jutnunk. Ismét elég nehezen ment az emelkedõ, Moli-pihenõnél meg is kellett állnom pihenni. Késõbb egy széles szintútra értünk, ezen haladtunk pár métert, itt újra megelõztem a csapatot, ugyanis nem vették észre, hogy a jelzés balra felmegy egy kis ösvényen, de még sikerült õket visszakiabálnom, viszont itt lemaradtak tõlem. Pap-réten csupán egy pecsételés erejéig álltam meg, igyekeztem tovább, mert már vártam a meleg levest. Pilisszentlászlón még nem mentem keresztül a kék jelzésen, így egy kicsit keresgélnem kellett, de végül meglett a Kisrigó. Az étteremben a korábban látott túratársak közül sokan itt voltak még, többek között Gézáék, Peszáék, Béla bácsiék, Gudluking, valamint a Nagy-Villámnál elhagyott Gellérték. Gyorsan pecsételtem, majd ahogy leültem mindjárt hozták is a levest, jó nagy adag, forró gombalevest. A vacsora elfogyasztása után még elüldögéltünk az étteremben, amit jól tettünk, hiszen ezután jött az ünnepség. Mészáros úr sorra hozta a tortákat, elõször a túra 25. születésnapja alkalmából két darab tortát is, amelyek hamar elfogyasztásra kerültek. A torta mellé Géza gondoskodott némi italról is egy üveg pálinka formájában, ami a hangulatról is gondoskodott. Persze a beszédek se maradhattak el, felidézõdtek az elmúlt 25 év pillanatai. Mikor lecsendesedett a buli már kezdtünk gondolkodni a továbbinduláson, ám vártunk még egy ünnepeltet, aki hamarosan meg is érkezett. Nagypapa sporttárs volt az, aki a napokban ünnepli 80. születésnapját, így a Rendezõk neki is kedveskedtek egy tortával, valamint a jelen levõk közül többen is megajándékozták. Nagypapa kissé meghatódottan egy nagyon mulatságos és tanulságos kis történettel viszonozta szeretetünket, tiszteletünket. Szép lassan aztán csak véget ért az ünnepség, indulni kellett tovább, azonban biztos, hogy ez az egy-másfél óra emléke sokáig élni fog bennem, mint teljesítménytúrázói pályafutásom egyik felejthetetlen pillanata.
A Visegrádon alakult négyfõs csapatban folytattam a túrát Sikáros felé, útközben aztán ki-kibõvültünk egy-egy fõvel. A Bükkös-patakon való átkelések a szárazság miatt szinte észrevehetetlenek voltak, alig volt víz a patakban. Sikároson újból pecsételés miatt szakítottuk meg a túrát. Itt kisebb összetûzés alakult ki köztem és az Útvonalkerülõk Klubja képviselõje között, ugyanis az említett sporttárs a K+-en szeretett volna továbbhaladni, én viszont ragaszkodtam a hivatalos úthoz. Végül sikerült érvényesíteni akaratomat, ám pillanatnyi bizonytalanságomat kihasználva, amint kiértünk egy rétre, azt keresztbe átszeltük, s nem tértünk ki a K-P elágazásig. Amikor elértük a P balra kanyarodását, szembõl a K+-rõl népes csapat érkezett, Gézáék voltak azok. Olyan volt, mintha valami nagyobb baráti társasággal lennénk valami hétvégi kiránduláson. A nagy csapatban viszonylag hamar felértünk Dobogókõre, bár, mire elértük Dobogókõn a mûutat eléggé szétszakadozott a csapat, így a mûúttal párhuzamos kis ösvényen egyedül közelítettem meg a turistaházat, ám elõbb megnéztem a kilátást a kilátóban. Ismét találkoztunk a Fõrendezõvel, így a jó hangulat itt is garantált volt, amíg pihentünk. Keksz, valamint kóla volt frissítés gyanánt, ebbõl fogyasztottunk is bõven. Egy bõ fél órát itt is eltöltöttünk, mire elindultunk. A S-n való ereszkedés kevésbé volt ismerõs számomra, így itt jól jött a túratársak helyismerete. A Torina-rétnél a jelzés egy kis ösvényen jobbra letért a széles útról, ezt Gellért és Edina nem vették észre, s elõrementek a széles úton, de mondtuk nekik, hogy maradjanak ott, mert késõbb a jelzés még keresztezi az utat. Bubun itt kezdett úrrá lenni az álmosság, így megelõztem Õt, hogy kényelmesen haladhassak a saját tempómban. Tölgyikrek után egy nagyon hosszúnak tûnõ szakasz következett, ráadásul az ösvény állapota, s követhetõsége is egyre romlott, a végén már azt hittem, hogy valahogy elmentem a forrás mellett, mert már olyan régóta jövök, hogy mindjárt leérek Pomázra. Ám nem így történt, hiszen hamarosan megpillantottam a volt turistaházat, s mellette az ellenõrzõ pontot. Meglepõdve konstatáltam, hogy én érkeztem ide elõször, de lassan jöttek a többiek is, furcsamód Gellért és Edina ért be utoljára, pedig azt hittük, Õk mennek legelöl. Itt is volt frissítés a forró tea nagyon jól esett, valamint pár szelet zsíros kenyeret is elfogyasztottam. Itt rövidebbre fogtuk a pihenést, frissítés után indultunk tovább.
Lassan kezdett kivilágosodni, ahogy haladtunk le Csikóváraljához, Mire a pontra értünk már teljesen világos volt, így el is raktuk a lámpát. A pontõrök érdeklõdtek az utánunk jövõk helyzetérõl, mondtuk, hogy Gézáék nemsokára jönnek és vélhetõen Béla bácsi és Marika néni fogják zárni a sort, akiket Dobogókõ után hagytunk le. Ahogy kivilágosodott a hõmérséklet is gyorsan elkezdett emelkedni, ezt fõleg az aszfalton Csobánka felé gyalogolva érzékeltük. A Kevély-nyeregig tartó emelkedõ is rendesen megizzasztott bennünket, meglehetõsen lassan, de legalább felértünk. Újból találkoztunk CsST sporttárssal, épp továbbindulás elõtt állt. Itt megint szétszakadoztunk, mi Gellérttel megálltunk reggelizni, Bubuék viszont mindjárt mentek tovább, s csak a célban találkoztunk velük legközelebb. A lefelék, sokakkal ellentétben egész jól mentek, így itt hoztunk egy kis idõt, míg leértünk Pilisborosjenõre. A Köves-bércen volt egy kisebb holtpontom, még az az 5 méter szintemelkedés is igen megviselt, álmos, fáradt voltam, igazából le akartam ülni az út mellé vagy fél órát pihenni. Ám nem engedtem a kísértésnek, s késõbb a lejtõn jobban is lettem. A Bécsi út keresztezése után a patak mellett haladtunk egy nagyon homokos úton, ahol a megizzadt vádlijainkra jelentõs mennyiségû port sikerült felvernünk. Az emelkedõ elõtt még megálltunk egyet pihenni, eközben utolértek Gézáék, nagy szerencsénkre, hiszen Gézára rátapadva egész jó tempóban felértünk az emelkedõn, nélküle, lehet, hogy még mindig ott szuszognánk. Virágos-nyeregben tartottunk még egy utolsó pihenõt egy fa árnyékában, majd nekivágtunk az utolsó kilométereknek. Az Újlaki-hegy alatt haladtunk el a Határ-nyeregig, itt már kezdett nagyon melegen sütni a nap, ráadásul árnyék se nagyon volt, a vízkészletünket is feléltük. Határ-nyereg után aztán már árnyékosabb lett az út, s a parkoló után lévõ nyomóskútnál vizet is tudtunk vételezni. Kissé felfrissülten értünk az utolsó városi részhez, a libanoni cédrus után egy meredek lejtõ, majd pár lépés felfelé és 11:20-kor be is léptünk a célba. Megkaptuk sorban a díjazást, bónuszként egy jelvényt is, a negyedszázados jubileum alkalmából, majd néhány szelet zsíros, valamint lekváros kenyér elfogyasztása után hazaindultunk Bubuval, valamint Gellérttel.
Azt hiszem a kezdeti kételyek a túra során folyamatosan oszlottak el, azt hiszem az év egyik legemlékezetesebb túráját sikerült összehozniuk a Szervezõknek, látszott, hogy tényleg komolyan vették a jubileumot, s igyekeztek ennek megfelelõ színvonalú rendezvényt megrendezni. |
