Louceni s turistickym rokem
2012.11.23-25.
Az év egyik legszebb, legnehezebb túrája
Csütörtök, este 9 óra. A Bartamobil hétfõs személyzete nemrég lépte át a szlovák-magyar határt, s tart hétvégi túránk bázisa, Ústi nad Labem felé. Körülöttem a már-már szokásos arcok: Barta Úr, mint sofõr, Verõcei Józsi, Rudi, Rushboy, Orsipanka, Riedlinger Csaba. Gyorsan haladunk az éjszakában, így még éjfél elõtt megérkezünk a cseh városba. Egy óvodát kell keresnünk, s hamar meg is leljük. A kései idõpont ellenére még többen fent vannak, söröznek. Az óvoda kissé eltér a hazai társaitól, meglepõen barátságos és komfortos. Az elõtérben egy nagy büfépult található, egy nagy helység (valószínûleg ez a közös játszószoba) pedig a túrázóknak van fenntartva, ahol lehet pihenni, aludni. Gyorsan be is cuccolunk és lefekszünk pár órát aludni. Reggel 5 körül kelünk, hiszen a túra 7-kor indul, s még el kell vonatozni a rajtba. Gyorsan megejtjük az elõnevezést Olafnál, aki a pénteki napra a túra fõadminisztrátorává lépett elõ, a százason viszont az indulók között láthatjuk majd. A magyar csapatból rajtam kívül mindenki a leghosszabb távra nevezett, mely abból áll, hogy pénteken 57 km (2400 m szint), majd utána indul este 10-kor a százas (110 km, 4400 m), ugyanis aki ezek mellett a két hét múlva következõ Prágai százast is teljesíti, az teljesíti az EKUT (Extreme Ultra Trail Combination) túramozgalmat, melyért külön díjazás jár. Én azonban pénteken nem az 55-re, hanem csak a 35-ös távra neveztem, mely hasonló úton halad, mint az 55, csak egy jó nagy kanyart levág az útvonalból. A kapott itiner nem volt nagyon túlbonyolítva, egy A4-es lapon volt a 35-ös és az 55-ös résztáv is, az alsó harmadában voltak a kockák a pecséteknek, a felsõ harmadában az 55-ös táv leírása (jelzések, s mellette az érintendõ pont, néha egy-egy résztáv), középen a 35-ös táv eltérõ része, valamint a túra során érintett vendéglátóegységek nyitvatartási ideje. 6:03-kor indult a vonatunk, ezzel már 6:25-re elértünk a rajthelyre, Lovosicébe, így még maradt idõnk reggelizni, kávézni az állomáson. 7 óra elõtt pár perccel aztán megérkeztek a Rendezõk is a vasútállomás elõtti kis placcra, s 7-kor útnak indították a mezõnyt.
Louceni s turistickym rokem 35 km 1500 m
Józsival vágtam neki az útnak, hiszen az elsõ hegyet még közösen másztuk meg, csak utána váltak el útjaink. Hosszas kanyargással indul az utunk a házak között, szép, rendezett kis város Lovosice, még ezen a szürke, borongós reggelen is tetszetõs a városkép. Ám ennek hamar vége, s ahogy elhagyjuk az utolsó házat, egybõl hosszas kaptató veszi kezdetét elsõ ellenõrzõpontunkig, a Lovos hegy csúcsáig. Ahogy emelkedünk egyre nagyobb a köd, sajnos ez a borongós-ködös idõ az egész hétvégénket jellemezte. A csúcson egy turistaház állt, elõtte pedig a pontõr, akitõl egy szép pecsétet kaptunk az itinerünkre. Rögtön indultunk is tovább lefele, majd pár száz méter elértük az elágazást, ahol a távok elválnak, így én is elváltam Józsitól. Mindketten a sárga jelzésen indultunk el, csak Józsi balra, hogy megmássza még az Ostry és a Milesovka csúcsokat, én pedig jobbra Cisársky mlyn felé, s ezt a 20 km-es kunkort, nagyjából 1 km-rel levágom.
Innen magányosabban folytatódik a túrám, állítólag 4 ember indult a 35-ös távon. Még mielõtt újra összeérnének a távok néhány akadályt még át le kell küzdenem a sárgán; elõbb egy benézhetõ elágazáson kell továbbnavigálni magam, késõbb az utat eltüntetõ kivágott fákon kell átbotladoznom. Végre csak elérem az elágazást, futólány jön szembe, tájékoztat, hogy rossz felé megyek, próbálom neki elmagyarázni, hogy a rövid távon vagyok és teljesen jó felé megyek, ám ez irányú próbálkozásaim kudarcot vallanak. Nagyon szép rész következik, a Milesovsky potok partján, a túloldalon helyes kis nyaralók. Késõbb aztán az út bevisz a faluba, Malé Zernoseky-be, ahol a következõ ellenõrzõpont található. Én vagyok az elsõ áthaladó a ponton, megkapom a hely pecsétjét, majd egy hátra arccal indulok tovább, hiszen a jelzés itt leír egy nagy V-betût, csak míg elõbb a patakparton mentem, most fel kell kapaszkodni a dombra. Egy utcában visz a jelzés, hétvégi házak között, majd jobboldalt szántóföld váltja fel a házakat. Feltûnik a szántás mellett egy szûk erdõsáv és kissé gyanús kezd lenni, hogy nem-e ott megy a jelzés. Ezután jobban figyelem az oszlopokat, kerítéseket, hogy látok-e jelzést, azonban nem, így elõveszem a térképet. Helyesek voltak a megérzéseim, a jelzés korábban elkanyarodott jobbra, csak akkor elgondolkoztam és nem figyeltem oda. Visszamenni nincs sok kedvem, bár kíváncsi lennék, hol volt az ominózus letérés, de túl sokat kéne menni, így inkább átvágok a szántáson. A vizes levelektõl picit átnedvesedik a cipõm, de elérem az erdõt. Tovább egy igen meredek lejtõ van és nemigen látok utat, így inkább elindulok irányba visszafele, s pár méter után találok is egy jelzést. Elég kis ösvényen kanyarog a zöld jelzés, ráadásul még ki sincs taposva (valamint a pókhálókat is nekem kell leszednem :( ). Kár, hogy ködös az idõ, néhány helyrõl nagyon szép kilátásunk lehetne az Elbára, valamint a túlparton lévõ hegyecskékre, jelenleg a túlpartnak csak némi sziluettjét látni.
Litochovice nad Labembe érkezek, ez a kis falu nekem kevésbé tetszett, ráadásul egy kb. 2 km-es aszfaltos szakasz vette kezdetét, át Prackovice n. L.-be, majd a falu után egy szalagozott földúton intettem búcsút az aszfaltnak, ami egy domb megmászása után beletorkollott a sárga jelzésbe, amin besétáltam Dubicky-be, ahol a következõ pont volt. Ám a falut jelzõ smerovniknál nem találtam pontõröket, sem kódot, így kicsit bizonytalan voltam a továbbiakat illetõen, de nem akartam pecsét nélkül maradni, így elindultam keresni egy kocsmát, bár annyira apró volt a település, hogy egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy bármit is fogok találni. Elindultam a falu központja felé, s találtam egy étterem&panzió-t s bár még fél órával nyitás elõtt voltam, de láttam bent mozgást, így bementem. A pincér nagyon készséges volt, szaladt a pecsétekért, a falu pecsétje mellett még a közeli Radejcín kilátó szép bélyegzõjét is begyûjtöttem. Innen egy picit vissza kellett mennem, ugyanis a követendõ zöld jelzés hamarabb elkanyarodott, ekkor megállt szemben egy autó, s két utasa látványosan elkezdett pakolászni. Ez igen gyanús volt, ráadásul ebben a pici faluban, így gondoltam megéri azt a kis kitérõt, hogy megnézzem õket. Ahogy közeledtem már felismertem a KCT túrákon szokásos két pontõrt Miroslavot és Honzot, akik frissítõpontot is hoztak magukkal. Sajnos ezen a túrán mindenhol elõre gyártott szendvics volt az ellátmány, de mivel én a vajat nem szeretem, így ezekbõl nem tudtam fogyasztani, ezért a saját ellátmányt dézsmáltam meg, a frissítõpontnak csupán az italkínálatát vettem igénybe.
A pihenõ után újra nekivágtam a zöld jelzésnek, melyen a Dubicky kopec nevû 358 méter magas hegyen átbukva jutottam el Dolní Zálezly-be, ahol már a település határában várt a kontrola a kóddal. Nagyon szép házak között ereszkedett az út a falu központjába, tiszta idõben jó lehet a kilátás a folyó túlpartján lévõ Cirkvice és Sebuzín településekre, valamint a felettük magasodó Deblík hegycsúcsra. A vasútállomástól indult a zöld tanösvény jelzés, amin fel kellett kapaszkodnunk a 350 méteren fekvõ Chvalov faluba. A falu után találkoztam egy 20-as távon lévõ idõsebb sporttárssal, amint épp eltévedni készült, ugyanis nem vette észre a jelzés éles jobb kanyarját. Hosszú ereszkedés következett, egy kis ösvényen mentünk a hegyoldalba, nagyon szép volt ez a rész is, még így ködös idõben is. Ezen a szakaszon ért utol az elsõ 55-ös futó, akit pár perc múlva követett a második. Visszacsatlakozott a tanösvény a zöld jelzésbe, mely kihagyta ezt a kis emelkedõt, ezután jött a túra egyik legjobb része. Az út mellett a fák ki voltak faragva mindenféle állatokká, mesefigurákká, ráadásul nagyon élethûek voltak és beleolvadtak a környezetbe, nagyon jól ki voltak dolgozva. Egy finom forrás is volt itt a település elõtt nem sokkal, meg is töltöttem vele az üvegemet. Ismét egy kis városi szakasz következett, Vánov-on kellett átmennünk, majd a jelzés hirtelen megindult balra felfele. Rövid emelkedõ után el is értük a Vrkoc hegy alatt található vízesést. Igen szép nagy vízesés volt, sajnos a ködös idõ miatt korlátozottan csodálhattuk csak. Még egy meredek emelkedõ volt Nad Vánovem-ig, ahol az utolsó ellenõrzõpont kódja volt található. Szerencsére egy pad is volt a helyen, így le tudtam ülni enni, mert az emelkedõn eléggé eléheztem, ezalatt ismét elment egy csapat hosszútávos spori. Innen ismét egy hegyoldali ösvényen ment tovább a túra Vetruse-ig ahol egy szép kastély állt, ami étterem-szállodaként üzemelt. Mikor odaértem sajnos elég kihalt volt, lehet, hogy este kivilágítva tetszetõsebb lett volna. A kastély másik oldalán, merre a jelzés is ment, egy városi lanovka volt, mely a kastély és a helyi pláza között közlekedett, nagyon szép kilátással az egész városra. Innen már csak egy rövid városi rész következett, s egy kis emelkedõ leküzdése után elértem a célt. A cél elõtt pár méterrel utolért a Rushboy-Rudi-Laci hármas, együtt léptünk be az óvodába 14:54-kor.
Átvettük Olaftól a díjazást, majd lepihentünk egy kicsit. Zuhanyzásra is volt lehetõség, bár ehhez egy picit sétálni kellett, és sajnos mire sorra kerültem már csak hideg víz volt. Józsi meglepõen hamar, 5 óra után már megérkezett, miután Õ is összeszedte magát elmentünk vacsorázni. Mikor visszaérkeztünk a szállásra befutott olyan fél nyolc körül az utolsó 55-ös csapat is, köztük Oberon és Régészlány, akik logisztikai okokból egy órával késõbb tudtak csak elrajtolni reggel. Próbált még mindenki egy keveset aludni, nekem nem igazán sikerült, aztán szép lassan elkezdtek készülõdni a százasra a népek, Olaf is nekiállt osztogatni az itinert. Sok cuccot nem kellett magunkkal vinni, hiszen a százas felépítése olyan volt, hogy 43 km után visszatért az óvodába, s onnan tett még egy 67 km-es kört. Mivel a százas nem Ústi-ból indult, egy nagy busz vitt ki minket Téchlovicébe, a rajthelyre. Mivel mi még idõben kimentünk jutott ülõhely, többen állni kényszerültek, de azért nem volt zsúfoltság. Itt kezdtem elálmosodni, ahogy közeledtünk a rajt felé, egyre kevésbé volt kedvem leszállni a kényelmes, meleg buszról. Végül csak lekászálódtam megérkezésünk után, s pár perc után 22:30-kor, a fõszervezõ, Kis Péter elrajtoltatta a túrázókat.
Loucení s turictickym rokem 110 km
„ez a madár nem pillangó
rotorja egyszerre négy rambó
és ha nem vigyázol porrá zúz,
szétbasz a ventilátor blues”
(Quimby: Ventilátor blues)
A túra egy 5 km-es kis körrel kezdõdött, melyben Vrabinec várát kellett megmászni, majd ezután visszatértünk Techlovicébe. Aszfalton haladtunk U Babetína-ig, ahol rögtön az elsõ ellenõrzõpont fogadott, mindenki kapott egy piros X-et a lapjára, majd kezdõdhetett a kapaszkodás. Nem turistaúton mentünk fel, hanem fehér nyilak mutatták az irányt, nagyjából egyenesen felfele. Út nem nagyon volt, csak amit a futók tapostak nekünk, de néhány meredekebb résznél elõfordult, hogy szó szerint egy lépést mentem fel és hármat csúsztam vissza. A nyeregbe érve aztán átváltottunk a piros háromszög jelzésre, de így sem lett jobb a helyzetünk, ugyanis eleve elég technikás volt az ösvény, viszont a túrában ez egy oda-vissza rész volt, úgyhogy végig jöttek szembe az elõttünk lévõk. Eleinte csak kissé sziklás volt az út, ám közvetlenül a csúcsra egy szûk ösvény vitt fel a hegy oldalában. Ez elég veszélyes volt, mert igencsak csúszott az út, meg a kövek, s hiába volt korlát, de ha valaki ment fel és közben jöttek le, az egyiknek el kellett engednie a korlátot, ráadásul nagyon meredek volt a sziklafal, úgyhogy, ha valaki lecsúszik, az elég nagyot esik. Elég lassan sikerült felérni, inkább a biztonságosabbnak ítélt részeken megálltunk és bevártuk a szembe jövõket, hogy elmenjenek, s csak utána indultunk tovább fel. A csúcson csak gyorsan pecsételtünk, s fordultunk is vissza, mert a köd miatt amúgy sem nagyon volt kilátás, a csúcs fogadóképessége sem volt túl nagy, ráadásul nagyon sok idõt vesztettünk felfele a sok várakozással. Mögöttünk már nem voltak olyan sokan, így lefele már gyorsabban leértünk. A nyeregbe rátértünk a piros sávra, amit a továbbiakban bõ 15 km-en át követnünk kellett. Rögtön adódott némi navigációs problémánk, ugyanis kiértünk egy mezõre, s nem tudtuk merre megy a jelzés. Valamit láttam a távolban, azt hittem, hogy valami tábla, de amikor közelebb értünk, láttuk, hogy csak egy boci az, s mellette megtaláltuk a társait is. Elõvettem a térképet, s megállapítottuk, hogy a jelzés balra bent van az erdõben, s mivel pár cseh spori is elindult arra, mi is azt az utat választottuk, s csakhamar meg is lett a jelzés, ami rövidesen levitt minket Techlovicébe. Korábbi menetirányunkkal szemben indultunk el az aszfalton, ám most a vasúti sínek elõtt balra kellett kanyarodnunk, s hogy senki ne tévessze ezt el, a Fõrendezõ személyesen irányította autójából a túrázókat a helyes irányba, ez jó is volt, mert a sötétben nem nagyon lehetett észrevenni a jelzést az utcában.
Következõ úticélunk a 110 km-es táv legmagasabb pontja, a 683 m magas Buková horá volt, ehhez nagyjából 550 métert kellett emelkednünk 6 km alatt. Eleinte aszfalton haladtunk sokáig Techlovice külterületén, aztán végül az utolsó házat, s egy jobbos után egy patakvölgyben folytattuk a hosszas emelkedést. Majdnem felérve elértünk egy aszfaltutat, egy picit volt idõnk kifújni magunkat amíg szintben haladtunk, majd újra emelkedni kezdtünk. Rövidesen elértük a kéket, valamint egy piros kör jelzést is, ilyet még nem nagyon láttam Csehországban, érdekes volt, késõbb még többször találkoztunk vele. Innen már csak pár száz méter volt a hegy alatti parkoló, ahol a pontunk volt. Itt nem csak pecsétet, hanem frissítõt is kaptunk. Sajnos a szendvics még mindig nem volt ideális számomra, de volt nápolyi, így azért nem kellett üres hassal továbbindulnom. Még egy kis emelkedõ volt a hegy csúcsáig, ahol egy nagy torony volt, ennek piros fényét lefelé még sokáig láttuk. Hosszas lejtõ következett, majd' 400 métert süllyedtünk szintben, míg elértük Zubrnice falut. Nagyon szép kis falu volt, fõleg így éjszaka kivilágítva. Jött egy rövid aszfaltozás, majd Tyniste elõtt ;-) jobbra bementünk az erdõbe, s egy újabb hosszú emelkedõ jött Plán-ig, ahol a 4-ik ellenõrzõ- és frissítõpont volt. Jelzésváltás következett, a zöldön indultunk tovább lefele, vissza az Elba partjáig. Egy sziklás szakaszon találkoztunk egy magányos túrázóval, Michal-lal, aki elég érdekes helyen kereste a továbbvezetõ utat, aztán mivel látta, hogy elég magabiztosan haladunk elõre, megkérdezte, hogy csatlakozhat-e hozzánk, természetesen igennel feleltünk rá. Pechére, ekkor történt a túra alatti egyetlen eltévedésünk. Fráz után egy széles úton indult el a jelzés, majd pár méter után balra betért, ám az utat vastagon terítették a levelek, így nem is láttuk, hogy ott egyáltalán út van így mentünk tovább a széles úton, aztán mikor egy nagyobb keresztezõdésben sem volt jel semerre, elõvettük a térképet és megállapítottuk, hogy nem jó irányba haladunk, így mehettünk vissza pár száz métert. Lefele még elhaladtunk Pusty zámek vár mellett, sajnos ebbõl az irányból csak egy dombot láttunk belõle. Volt itt egy kis érdekesség, az erdei út kanyarjában szalagkorlát volt az út szélén, valószínûleg Rudiékra gondoltak itt, hogy az Õ tempójuk mellett is biztonságosan tudjanak menni lefele. Kanyargás után elértünk Velké Brezno-ba, a településen is kanyargott kicsit a jel, aztán a vasúti átkelõnél megtaláltuk az ellenõrzõpontot. Lepihentünk kicsit frissíteni, majd innentõl a sárgán mentünk tovább, talán már mondanom sem kell, felfele.
Hárman indultunk el, de alig mentünk pár métert, Michal azt mondta, hogy õ visszamegy. Hirtelen nem tudtuk hová tenni a reakcióját, azt hittük ki akar szállni, ám késõbb kiderült, hogy nem fejezte be a túrát. Pod Vysokym Ostrym-ig emelkedtünk a sárgán, félúton kereszteztük Brezi-t, ez egy Csehországra elég jellemzõ falu, fent 4-500 méteren, és mindössze pár házból áll. A Vysoky Ostry megmászása következett, a zöldön indultunk el a nyeregbõl, majd a háromszög vitt fel a hegyoldalban meredeken szerpentinezve a csúcsra. A tetõn volt egy kilátó, fel is mentünk, de nem sokat láttunk a tájból a köd miatt, pedig már kezdett világosodni. Lefelé Jiri-ék csapatával találkoztuk, nem sokkal voltak mögöttünk. Ismét hosszú lejtõ következett, ezúttal lankásabban, így jól tudtunk haladni, ráadásul kezdett világosodni is, bár a köd miatt csak késõbb lettek optimálisak a látási viszonyok. Strekov váránál elértük Ústi nad Labem külterületét. Jarda-ék jöttek szembe, elõször nem tudtuk mire vélni, aztán rájöttünk, hogy õk már a második kört csinálják, ami szintén érinti a várat. Egy kis reggeli városi sétával aztán elértük a 43 km-es rész célját, az óvodát. Már meg sem lepõdtünk, amikor megláttuk Olafot, amint az adminisztrátori feladatokat látja el. A büfénél többféle porleves közül lehetett választani, bár a kiszolgálás elég lassan ment, mert mindenkinek egyenként forralták a vizet. Próbáltam venni még valamit a leves utánra, ám mindenre nem leges választ kaptam, egy nescafé-t nagynehezen sikerült kiharcolnom magamnak. Még csütörtökön készítettem magamnak mákos gubát, ebbõl egy adagot elraktam szombat reggelre, ezzel jól is laktam a leves után, megittam utána a forró kávét, mindjárt szebb lett a világ. Még áttanulmányoztuk az Olaftól megkapott második 67 km itinerét, majd indultunk is tovább olyan ¾ 10 körül.
Ez a szakasz egy hosszabb városi résszel következett, visszamentünk az Elba keleti partjára, majd néhol igen meredek utcákon másztunk fel az elsõ ponthoz, Nad Strekovemhez. Innen egy kellemes erdei út vitt Strekov várához, elég sok rövidtávos kirándulóval találkoztunk ezen a szakaszon. Átmentünk Brná nad Labembe, továbbra is utcákon haladtunk, szép házak között, valamint a folyóra is szép kilátásunk nyílt, hiszen a város a hegyoldalban terült el. A város központjában volt a kontrola, meg is álltunk egy picit frissíteni, ugyanis a térképet nézve látszott, hogy egy igen hosszú emelkedõ vár ránk. A túra elejéhez hasonlóan most is aszfalton kezdtük az emelkedést, majd egy patakot követve haladtunk felfele, nem nagyon meredeken, de hosszan, egészen Nemci-ig. Ezután jött a túra egyetlen része, ahol éppen nem fel vagy le kellett mászni, hanem végre volt egy kis egyenes rész (illetve nem voltak komolyabb emelkedõk). Így mentünk Cereniste, Tasov Probostov Repcice falvakon keresztül Trebusín-be, ahol az elsõ éttermi pont (valamint az utolsó emberes pont) volt található. Az étterem inkább kocsma volt, de lehetett kapni ételeket is. Mi a levest választottuk, kétféle volt, egyik a frankfurti, a másikat nem tudtuk név alapján beazonosítani, így kértünk egyet-egyet, s mivel terveink szerint úgyis dupla adagot akartunk enni, következõ körben cserélünk. Így is történt, bár a csere nem valósult meg, mert én kaptam az utolsó adag frankfurti levest, s a másik fajtáról is megállapítottuk, hogy pacalleves volt, de jól volt fûszerezve, sokkal jobb volt, mint a frankfurti. Mikor fizetni akartunk, kiderült, hogy a leves a szolgáltatás része, végül ingyen megkaptuk a dupla adag levest, csak az italokat kellett kifizetni. Kellett az energia, mert innentõl ismét csak fel-le mentünk, annyi különbséggel, hogy most egy-egy hegyet másztunk meg, picit a Tanúhegyekre hasonlított a következõ szakasz.
Elsõ hegyünk a Trojhora volt, a sárga jelzésen, majd a nyeregbõl pedig kitérõvel a csúcsra a sárga háromszögön. Elég vagány hely volt, ugyanis a hegy tetején sziklák voltak, s ide is felvitt a jelzés, ráadásul a zsírkréta egy sziklával odébb volt, ahova egy igen vékony sziklafalon lehetett átmászni, majd vissza ugyanitt. Nagyon örültünk, hogy még világosban letudtuk ezt a helyet, valószínûleg a mezõny vége már erõsen sötétedés környékén ért ide. Leszaladtunk Stankovicébe, majd fel a Dlouhy vrch-re. Ez viszonylag könnyebb felmenetel volt, egy lassan emelkedõ széles dózerúton, ám a távot azt sokkal többnek éreztük, mint amit a táblák írtak. Felérve elõ kellett vennünk a lámpát, hogy lássuk merre megy tovább a jel egy elágazásban. Leereszkedtünk Skalice-be, illetve csak a szélét érintettük a falunak, majd fel a Hradiste hegyre. Itt is meredek emelkedést írt a térkép, ez szerencsére nem tartott sokáig, annál rosszabb volt, hogy felérve még egy csomót kellett menni irányban visszafelé, ráadásul egy igen rossz, kis ösvényen. Végül elértük a csúcsot, ami kárpótolt minden eddigi nehézségért; végre kitisztult az idõ, s mivel a hegy déli oldala kopasz volt, csodálatos kilátás nyílt dél felé, többek között Litomericére és a környezõ hegyekre. Miután kigyönyörködtük magunkat szaladtunk is lefele, ugyanis az itiner szerint a következõ faluban, Hlinnában lesz egy nyitva lévõ étterem. Meg is találtuk, be is tértünk, nagyon finom pörköltet kaptunk, ebbõl is dupláztunk, mint a levesbõl, egy jó forró kávét is ittam utána. A pincér is nagyon kedves volt és tudott németül, így a kommunikáció is egyszerûbb volt a többi helyhez képest.
A következõ hegy a Plesivec volt, a hegy aljáig szekérúton mentünk, a csúcsra fel aztán megint eléggé technikás volt, ugyanis a hegy oldala televolt kétököl nagyságú kövekkel, azokon botladozva kellett felmászni. Fent ismét szép kilátás fogadott, valamint egy ellenõrzõpont, ám a zsírkréta már nem volt meg sajnos. Egy igen hosszú szakasz következett a kéken, eleinte lejtve, késõbb nagyjából szintben haladva, Kostelni sedlo-ig. A vége felé mér azt hittük, hogy túlmentünk az elágazáson, mert már egész közelinek láttuk a folyóparti városok fényeit, még egy szembejövõ terepjáróst is megkérdeztünk, hogy jó felé megyünk-e, de látszólag nem nagyon volt az illetõ a helyzet magaslatán. Aztán kiderült, hogy mindössze pár méterre voltunk csak az említett nyeregtõl, így megnyugodva folytattuk utunkat, immár ismét sárgára váltva (persze egy másik sárgán, nem amelyiken Trebusíntõ Plesivecig mentünk.). Nové Mlyny-ig volt egy kis lazítás, aztán következett a túra talán legkomolyabb emelkedõje a Varhost csúcsára. Elõcsúcsként a Krkavci skala-hoz kellett felmászni. Ez egy elég hosszú és meredek szakasz volt, ráadásul elég rossz ösvényen. Néhol nem lehetett megtalálni az utat, máshol, ahol oldalazva ment csúszott lefele, néhol meg olyan szûk volt, hogy szélesebb volt a lábam, mint az ösvény. A sziklánál megint volt kilátópont, ezúttal a hegyekre, ami éjszaka kevésbé volt érdekes, majd felértünk Pod Varhostemhez. Innen egy széles úton indultunk tovább, azt hittük, már csak ezen felsétálunk, de még csak innen jött a neheze. Újra ösvényre váltottunk (ez már normális ösvény volt legalább), ezen kellett még hosszasan emelkedni. Picit az 5BV túrára hasonlított, mikor a Lysa horára másztunk, az volt hasonló ahogy mentünk bele a ködbe a végtelennek tûnõ emelkedõn. Hosszú-hosszú emelkedõ után végül elértünk egy szélesebb utat, a jelzés itt jobbra lefordult, de mi felmentünk a kilátóhoz, majd kis pihenés után mi is elkezdtünk leereszkedni. A hegy alatti parkolóban lett volna a pont, de mi csak ködöt találtunk itt, valószínûleg emberes pont volt és már elment mire odaértünk. Körbenéztünk azért nincs-e valahol zsírkréta, de nem találtunk így mentünk tovább.
Aszfalton mentünk át Cerenistébe, korábban a falu másik felén már voltunk, még kontrola is volt, de most nem mentünk el odáig, balra lekanyarodtunk a kék jelzésen. Az egyik utcába ahogy bekanyarodtunk három szarvast láttunk, amint békésen álldogálnak az út közepén, jöttünkre aztán elszaladtak; ahogy picit továbbmentünk, fentrõl vaddisznók hangjait hallottuk, mintha valami vadasparkba lettünk volna. Ismét egy patakvölgyben, ezúttal a Rytina patakot követve kellett haladni, de legalább most nem fel, hanem lefele. Leérve a sárga jelre váltottunk, s az Elbával párhuzamosan, csak 100-150 méterrel feljebb haladtunk. Eleinte egy murvás utcában vitt a jelzés, nyaralók között ám rövidesen átváltott egy kis ösvénybe, ami nem tartozott a környék legjártabb turistaútjai közé, volt, hogy percekig kóvályogtunk, mire megtaláltuk a következõ jelzést. Visszatértünk Brná nad Labembe, ahol délelõtt a második ellenõrzõ pontunk volt. Túránk utolsó emelkedõje állt elõttünk, ezúttal nem a zöldön, hanem a zöld tanösvényen kellett felmászni, szintén egy már ismert helyre, Pod Vysokym Ostrymhoz. Viszonylag könnyen ment az emelkedõ, elég kanyargós volt, nem nagyon meredek. Innen már csak a sárga jelzésen kellett leereszkedni, elõbb Kojeticébe, majd Olsinkybe. Innen fõleg városban haladtunk, egy két rövidebb erdei kitérõt leszámítva. Egyik ilyen erdei részen megtaláltuk az utolsó pontot, igazoltuk ittjártunkat. Kicsivel utána aztán, mikor már Ústiba értünk, elvesztettük a jelzést, szétnéztük minden irányba, de nem találtuk. Térképet már nem akartam nézegetni, fáradtak voltunk és már nagyon be akartunk érni a célba, így végül lementünk a folyópartra, s a mentén sétáltunk el a hídig, amin reggel átjöttünk, majd még a cél elõtti rövid emelkedõ, és 4:23-kor beléptünk a célba. Megkaptuk Olaftól a díjazást, érdekes módon 30:23 lett a menetidõnk, úgy látszik a buszozás már szintidõ terhére ment. Egy frissítõ hideg vizes fürdõ után még ledõltünk aludni egy picit. Reggel 7 körül keltünk, volt ekkor is még egy rövidebb túra, de sajnos a többiek siettek haza, így az kimaradt, pedig az is nagyon jónak ígérkezett volna, de legalább megvan a motiváció a visszatérésre.
Összességében egy kiváló túra volt, profi szervezéssel, tényleg minden a helyén volt, ugyanakkor az egész megõrizte a családiasságát, a táj pedig még ködben is lenyûgözõ volt.
|