Magyar Vándor 105
…már megint egy százas, de sajnos muszáj, ez is jubileumi rendezés. A Less Nándor 100 után úgy gondoltam, hogy ez jó kis „levezetés” lesz, hasonló színvonalas rendezés mellett egy nagyságrendekkel könnyebb, a 85-ös távon már korábban sikerrel letesztelt útvonallal. A fentiek közül minden igaznak is bizonyult, kivéve a „nagyságrendekkel könnyebb útvonal” tényezõt.
Éjjel indultam autóval és akárcsak a bükki túra elõtt itt is a „lakókocsis” megoldást választottam szállás gyanánt. A túra gyengéje - amirõl persze a rendezõk nem tehetnek -, hogy nem körtúra, így elég kacifántos módon sikerült a rajtba jutás, de ez nem okozhatott gondot. A Budaörs közeli Annahegyi pihenõ kamionos parkolójában vertem tanyát, az autót hajnalban a cél melletti parkolóban hagytam. Kétszeri BKV átszállással már fél 6 elõtt sikerült megérkezni Csillaghegyre, kicsivel a rendezõk elõtt. Ekkor következett be, amitõl tudat alatt tartottam, mégpedig az MVTE túrákra olykor-olykor jellemzõ adminisztrációs nehézségek. Elég sok idõt vett igénybe a dobozok ide-oda tologatása és egyéb töszörgés miatt a rajtoltatás kezdése, sokak idegeit borzolván. Mindenki a korai sötétedés miatt akart volna idõben elindulni, a sor viszont csak nõtt, nõtt… Végül jött a jó hír Ebolától, hogy a 105-ös lapok késnek, mert még csak most készülnek…
Kissé bosszúsan, 6:20-kor sikerült is elindulni a még ropogós, meleg itinerrel a zsebemben. Nyomtuk is neki felfelé a Kevélynek tisztességgel. A cél az volt, hogy minél többet menjünk világosban, ezért a magunkfajta „alibifutók” által kocogható utakon futottunk. Ruházkodással, kajával nem veszõdtünk, a kemény téli túrákon bevált szélálló polár + aláöltözet kombináció adott volt, kaját meg úgyis adnak…
Egy órán belül fent is voltunk a DNy felé szép kilátást engedélyezõ csúcson. A pont után irány tovább lefelé és a szép õszi erdõben hamarosan elértük Csobánka peremét.
Az erdei sétaúton végighaladva kiértünk a mûútra, azon egy jobbos után meg se álltunk a csikóváraljai elágazásig. Jól ment a futás, de az aszfaltról letérve a terep már nem engedte meg igazán a szaporázást. Tölgyikrek felé keményebb kaptató volt, mint emlékeztem, de túléltük. Gethe Úr pecsétje után tovább futottunk szinte egyfolytában Dömösig. A táj lenyûgözõ volt, fõleg a Szõke-forrás-völgye, melynek sziklafalakkal övezett szurdoka mellett vezetett az út sokáig. A völgy tán legszebb arcát mutatta a kissé havas napsütéses õszi napon, kár, hogy sietni kellett, de sajnos a sötétség nagy úr. Persze így is minden lehetséges pillanatban gyönyörködtem a tájban. A Rám-szakadék bejárata után sokakkal ellentétben a jelzésen maradtunk, hátha a Lefagyszhoz hasonlóan itt is megtréfálnak minket a rendezõk... Nem volt pont és 10 óra után egy-két perccel bent is voltunk a faluban, korgó gyomorral. A templomtól nem messze egy ház elõtt terülj-terülj asztalkám fogadott minket, sajnos kint az utcán… Ez nem igazán volt kellemes a Dunakanyarra jellemzõ csípõs széllel felturbózott fogvacogtató hidegben. A rendezõk, ha másért nem is, de a saját érdekükben bevihették volna a pontot valami kocsmába (fagyoskodtak is rendesen). A svédasztalos reggeli értékét a fentiek persze nem csökkentették, végigkóstoltam a háromféle kenyeret, akárcsak a különbözõ színû szörpöket pártpreferenciára való tekintet nélkül.
A reggeli túl jól sikerült, így kissé kómásan araszoltam felfelé a Szakó-nyereg irányában. A körtvélyesi mûút után a jelzések össze-vissza mutattak, de kis tanakodás után meglett az út. Ide elfért volna egy szalag a gyengébbek kedvéért. Furcsa is volt a ’99-es rendezéshez képest a szalagozás hiánya. A nyeregben a pontõr nagyot nevetett, amikor megkérdeztem, hogy „akkor a zöldön lefelé ugyebár…” Az elején volt minden, csak lefelé nem, mert a Szakó-hegyet nem takarították el sajna az útból. Ezen a szakaszon borús fellegek kezdtek a fejem felett gyülekezni, éreztem, a kocogós stílusnak befellegzett, a LN 100-ason szétment bal térdem nem fogja bírni. Így váltás gyaloglásba, úgy komfortos. Sebaj, szereztünk annyi elõnyt, hogy ebbõl lehet gazdálkodni a jövõben. Nem sejtettem viszont, hogy a feketeleves majd csak ezután fog jönni... Egyébként sem volt túl könnyû lefelé haladni, a falevéltakaróra hullott vékony hólepel igen csúszóssá tette az utat. Pilismarótot csak érintettük, a szélsõ házak melletti ponton a szokásos italválaszték és 3-féle croissant fogadott. A faluból kifelé hosszú mûút, a térdek pihentetése következett.
A Hirsch-orom megmászása nem volt egyszerû feladat, a végén szinte csúszni kellett felfelé az igen meredek, havas ösvényen. Egy kis szusszanás, panoráma és fel tovább a Felsõ-ecset-hegyre. A hegyrõl igen nyaktörõ lejtõ vezetett az Égett-hárshoz, de a Pilisszentlélek felé nyíló kilátás feledtette mindezt. A ponton csoki, kis beszélgetés a kedves pontõrrel. Osztottunk-szoroztunk, de végül is a hírhedt Z+ mellett döntöttünk. A vadászházig nemigen van jelzés (ide is lehetett volna szalagozni, nem mindenkinek van a fejében ez az útvonal), de gond nélkül, bár kicsit izgulva megérkeztünk. A ház mögül ki tudja milyen jelzésen, de felvánszorogtunk a Szakó-nyeregbe újból. A már jól ismert pontõrnek ott aztán bevallottam, hogy kicsit lenéztem korábban ezt a hurkot, keményebb volt, mint gondoltam. A nyeregbõl kényelmes emelkedõ visz fel, jól ismert úton Dobogókõre.
Félúton pedig bekövetkezett, amire nemigen számítottam: megkezdõdött a hóvihar. Az idõjósok által „rendelt” havazást nem vettem komolyan, ez meg is bosszulta magát.
Kutya hidegben, hófúvásban értük el a Turista Múzeumot 3 óra körül, ahol pecsét és alma várt, meg persze a depó. Zoknicsere, a korábbi croissant, fejlámpa felmarkolása volt a menetrend. Utólag persze összetehetjük a két kezünket, hogy a víz szilárd és nem folyékony halmazállapotban zúdult ránk. Az éppen megfelelõen meleg múzeumból nem volt túl kellemes a kilépés, de muszáj volt. Féltávnál jártunk, sietni már nem kellett, a Kopár csárda világosban történõ elérése elillant az idõjárási viszonyok ismeretében. A Fagyoskatona érintésével lesiettünk Pilisszentkeresztre, a faluban csatlakozott hozzánk Tamás, akivel ezek után végig együtt haladtunk. A falu és a következõ pont között szépen ránk is sötétedett, elõ a fejlámpákkal! A lámpával jól taktikáztam, mert a zsebbe süllyeszthetõ elemtartós fejlámpát hoztam magammal, ami becsülettel bírta végig, bár a hófúvásban egyik lámpa se túl hatékony…
A Csévi-nyeregnél a pontõr majdnem elvesztette a pecsétjét a sötétben. Kerestük mindannyian és próbálkozásunkat végül siker koronázta. Onnan monoton, unalmas szakasz vezetett a Kopár csárdáig. Már megint nagyon éhes kezdtem lenni, vártam a beígért levest. Emiatt igen hosszúnak tûnt az út, különösen a piros körút jelzéssel közös szakasz. A hó pedig csak esett, csak esett, de inkább fújta a szél bele az arcunkba. Kiérve nagy nehezen a mûúthoz, már több centis hó fogadott minket. Közben imádkoztunk, hogy a pontõrök húzódjanak be a csárdába ebben az ítéletidõben. Sajnos ez nem történt meg… Igen nagy káosz uralkodott a ponton, valami sátorfélét akartak Jávor Zoliék felállítani, nem sok sikerrel, közben a kaját se reklámozták. Végül rákérdeztem, így kaptunk a mûanyag hordóban tárolt finom gulyásból. A depózott csomagokat pedig nem kis bosszúságunkra belepte a hó. Ekkor úgy döntöttünk, hogy drága vagy nem drága, beülünk egy kólára a vendéglõbe. Bent éppen egy, a túrát feladó túrázó üldögélt, rövidesen el is indult hazafelé. Az étterem üres volt, a zenészek maguknak vagy a személyzetnek bazseváltak, ki tudja... Kikértük az italokat, levetkõztünk, zoknicsere, sapka- és kesztyûszárítás a radiátoron. Jó 20 percet üldögéltünk, feltöltõdtünk testileg és lelkileg egyaránt. Nagyon rossz volt belegondolni, hogy még 35 km vár ránk, sötét van, hófúvás, hideg… Brrrr!
Gyorsan a pesszimista gondolatokat elhessegetve tovább is indultunk kissé dideregve. Tamás kiválóan húzott minket, az utat is a tenyerébõl olvasta. Szerencsére a Kakukk-hegy emelkedõje hamar jött és pár száz méter után el is értük a megfelelõ üzemi hõmérsékletet, köszönet ezért a pontért! A pecsételést követõen Pilisszentiván érintésével megkezdtük a Nagy-szénás meghódítását az Antal-árok gyilkos emelkedõjén. Jó kis erõdemonstráció volt ez a hegy részérõl, nem esett jól. Elõtte persze útba esett a hosszú-árki pont, ahol a pontõr csak úgy põrén álldogált a sötétben, se lámpa, se sátor, se tûz… Nem semmi! Mindezt hajnali 3-ig! Minden elismerésem, igazi Rambo! A Nagy-szénásra felvezetõ emelkedõ gyilkos volt, de fel voltam rá készülve, nem viselt meg különösebben, mint például a Hirsch-orom. A csúcson kegyetlen szélben Vései Attila barátom fogadott, váltottunk pár szót és gyors indulás errõl a csendes idõben egyébként csodálatos helyrõl. Innen már tudtuk nem lesz ilyen kemény emelkedõ már a túrán, jobb hangulatban siettünk le a kellemetlen idõben a parókiára. A paplakban kellemes meleg, szörp, kenyér, sajnos padlófûtés… :-) Újabb zoknicsere után rövidesen indulás. Mint kiderült, ez a mûvelet megpecsételte a sorsomat. Balga módon a legrosszabb állapotú túrazoknimat hagytam a végére, aminek komfortfokozata az újabbakét meg se közelíti már, így bajlódtam is vele. Vízálló futócipõm persze ekkorra már teljesen vizes volt belül, felülrõl nedvesedett át, nem több centis havas utakra tervezték, fõleg kamásli nélkül. Így a talpam teljesen elázott, vízhólyagok kezdtek domborodni a sarkamon, fájt minden lépés. Igaz legalább a térdem ekkorra már nem sajgott egyáltalán.
Tartottuk a lépést Tamással, remélem, nem húztuk vissza nagyon. Nekem nem úgy tûnt visszagondolva, mintha türtõztette volna magát. Ekkor már csak szállingózott a hó, a Fekete-fejig vezetõ unalmas szakasz után a hegy tetején még ránk is ijesztett az idõjárás néhány esõcsepp formájában. Itt Gethe sporttárs kólával kínált, örök hála érte!!! Már csak 15 km! Egyenként számoltam a kilométereket, a métereket, a lépéseket… Szerencsére Tamás így is ránk kényszerített egy kb. 5-ös tempót, ismerte az utat az utolsó kanyarig, vele KELLETT haladnunk! A Hárs-hegyi körút homokkõtömbökkel teleszórt bokatörõ emelkedõje után jó volt elérni a Szépjuhásznét.
A János-hegyre felfelé persze most nem vágtuk át a kanyarokat, mint általában, szépen araszoltunk fel a csúcsra, ahol egy papír fogadott, a pont 300 m-re egy Suzukiban vár :-) (ez itt a reklám helye). A pontot meg is találtuk a parkolóban. Innen már csak 10km!! Egyenletesen haladtunk Makkosmáriáig, a pihenõben sátrat vert pontõröktõl megkaptunk az utolsó csokit (kellett is), és irány a cél. Kis emelkedõ, aztán le a kegyetlen szûk, görgeteges ösvényen a célba. A városba beérve vettem elõ elõször az itiner szöveges részét, vagyis vettem volna, de mint kiderült, ez a szakasz nyomdai malõr miatt hiányzik. Tovább lapozva viszont kellemes meglepetés ért, egy Budaörs térképrészletet találtam, rajta berajzolva a nem túl bonyolult útvonal. Innen már gond nélkül begyalogoltam a célba, sõt annak közelsége annyira megörvendeztetett, hogy gondoltam kocogok egyet. Három lépés után egybõl meg kellett, hogy gondoljam magam, mert annyira szúrt a talpam. A célba 1:50-kor értem, leadtam az igazoló füzetet, és az adminisztráció ideje alatt kimentem a kocsiba a cipõmért. Minden simán ment, vettem 85-ös jelvényt is a korábbi teljesítésért, próbáltam vigyorogni Ebolának a fényképezéshez, megcsodáltam az elõnevezés híján a remélhetõleg késõbb birtokomba kerülõ serleget (egy jelvénynek jobban örülnék, de ez se rossz). Levetve a nedves cipõt észrevettem, rendesen tudok járni! Ekkor döbbentem rá, hogyha ez "szerencsétlenség" nem jön közbe, különösebb fájdalom nélkül tudtam volna le a túrát :-(. Sebaj! Végül korlátlan mennyiségû virsli és tea várt. Három virsli leerõltetése annyira feldobott, hogy egybõl ugrás az autóba és irány Szeged. Sajnos a kezdeti lendület a monoton autópályán hamar elmúlt, 3 óráig tartott az út, háromszor kellett megállni pihenni :-(, de megérkeztem élve.
A túráról összegzésképpen annyit lehet elmondani, hogy egy-két kis szépséghiba ellenére példásan megrendezett esemény volt. Az útvonal ugyebár adott annak minden szép és kevésbé szép részletével. A bónusz hurok is kellemesre sikeredett, különösen a havas kapaszkodás a Hirch-oromra, ami örök élmény marad. Gondolkoztam, meg lehetett volna-e körtúra formájában rendezni, de nyílván a Budai-hegységben több macerával járt volna a dolog (több pont például). Ezen kívül a kis kör a Visegrádi-hegység egy kevéssé bejáratott részére vitt, ezen okból is érthetõ a vonalvezetés (ja, meg azon a szakaszon is volt piros sáv!). Az itiner pontos precíz, kissé lehetne olvasmányosabb is :-). Az adatok korrekt terepi mérések eredményei, a pontok száma is kellemes, amihez igen komoly rendezõi apparátus szükségeltetett. A pontõrök végig kedvesek segítõkészek és tájékozottak voltak, köszönet érte. A korábbi 85-öshöz képest hiányoltam a szalagozást, persze nem kellett volna végigdíszíteni az erdõt (messze még a karácsony), csak néhány helyen, mondjuk összesen 10 szalagot tartottam volna szükségesnek kirakni. Végül is mindegy, így se tévedtünk el. A depózást több helyre is megoldották, kiválóan segítvén a zsák nélküli haladást. Az egyetlen negatívum a nevezésnél a hercehurca, kis fejetlenség, mintha elsõbálos szervezõkkel álltunk volna szemben, az itinert is ajánlatos kicsivel korábban kinyomtatni, mert a technika ördöge ugyebár… :-) Persze ezt követõen már nem volt semmi gond, a szolgáltatás pedig minden igényt kielégített (azért leszurkoltunk 2 rugót, de tudjuk, sok helyen a nevezési díj el-elvész). Tehát egy kiváló túrán vagyunk túl, amit az idõjárás különösen pikánssá tett, növelve a teljesítés értékét. Köszönet a rendezõknek a sok fáradtságért, fagyoskodásért, kiváló rendezvényt tudhatnak a hátuk mögött, soha rosszabb túrát!
Most a két egyszeri százas után pihi, legközelebb talán a gödöllõi éjjeli „macsós” bolyongás következik…
Egy utóirattal még kibõvíteném ezt az így is már hosszúra nyúlt írást. Sajnos nem jókedvembõl írom, hanem egy szomorú kötelességnek akarok eleget tenni, mégpedig a minap elhunyt Hegedûs Robi emléke elõtt szeretnék fejet hajtani.
Mivel sosem voltam benne a teljesítménytúrázás igazi vérkeringésében, talán ezért csak úgy „látásból” ismertük egymást, persze rengetegszer találkoztunk túrákon. Az MVTE túrákra mindig szívesen ment/megy az ember, mert ott garancia a jó rendezés és ez Robi érdeme is volt. Mindig jó kedvû, vagány srác volt, aki szervezõként tényleg mindent megtett, hogy az egyesület rendezvényein jól érezzük magunkat. Túrázóként pedig a szûk krémhez, a legjobbakhoz tartozott.
Pont Dobogókõn illetve a budaörsi célban láttam utoljára, ahol a kései idõpont ellenére is próbálta a meggyötört túrázók kedvét kicsit feldobni. Miközben vízhólyagjaimmal és a virslikkel szenvedtem, a Felix ketchup rejtelmeirõl magyarázott nekem. Utána fél füllel hallottam, hogy valamilyen céges összetartásról is mesélt valakinek, akkor még nem sejtettem, hogy az számára egy végzetes program lesz. A sors fintora, hogy pont kedvenc idõtöltése, túrázás közben érte a halál.
Nyugodj békében, Robi!
|
