Túrabeszámolók


Márciusi emléktúra - Pilis

kekdroidTúra éve: 20132013.03.13 00:00:28

Márciusi Emléktúra '48


Békásmegyer után egyedül szundikálhatok egy négyüléses szakaszban a kisegységnyi zöld motorvonaton. Kint köd lepi a tájat, a kocsiban utazó hévesek a párás idõjárás és az utazás dinamikája közötti összefüggést tárgyalják. Szentendréig kell utaznom a rajthely megközelítése érdekében, itt leszállok, körülnézek, kávézásra alkalmas létesítményt keresek és megkávézom. Önnön szórakoztatásomra készítek néhány rossz fényképet az itt elõforduló néhány szerelvényrõl. Eszembe jut, hogy egy alkalmas, napsütötte idõpontban jó lesz idejönni a jármûmúzeum kedvéért is, mert már alig emlékszem a 2004-es látogatásból valamire. Korán érkezõ túrázók már a rajthelyként megadott parkoló körül lófrálnak. Néhányan reggeliznek. Eszembe jut gethe egy régi beszámolója az eszelõs tekintetû szenvedélybetegekrõl. Rövidesen megérkeznek a rendezõk is, kialakítják a számukra megfelelõ környezetet a rajthoz és már indulhat is útjára az, akinek nem volt jobb ötlete, mint ezen a párás-ködös szombaton természetet járni a Visegrádi-hegység és a Pilis útjain. A nevezés úgy történik, hogy fizetek, aztán bediktálom a nevem, ezt felírják az itinerre, amely kap egy számot, de ez sehol nem lesz releváns, végül egy indító müzliszelet átnyújtásával kívánnak jó utat. Mindez egész zökkenõmentesen történik. Meglódulok, ezúttal egyedül, Kerek repkény nem kívánt hazatérni kiküldetésébõl. Menet közben egyszerre eszem a müzlit és nézegetem a egyoldalas itinert: az A/5-ös papírlapon frappáns fogalmazású útleírást találok, az út teljes hosszát és a szintidõt, valamint az ellenõrzõpontok nyitvatartási idejét. Érdekes, állapítom meg késõbb, hogy a papír tépett széle alapján én valami fél-itinert kaphattam, mert ma minden más túrázónál nagyobb terjedelmû lapot látok. Azzal nyugtatom magam, hogy van nálam saját térkép, és állítólag résztáv-adatok nélkül is láttak már embert élni.


Végigballagok Szentendre Vasúti villasor névre hallgató közterületén, háttal a vasútnak. Nemzetiszín szalagozással erõsített sárga sávot követek, eleinte csak úgy a városszéli bozótosban, majd késõbb hétvégi telkek között. Szép lassan emelkedõbe kezd az út. A látóhatárt Szentendre házai jelentik, a hegyek közelségérõl csak a térképem tájékoztat. Utóbbit egy benézett kanyarról való korrigáláskor halászom elõ a táskámból, majd lazán zsebre is vágom, legalábbis a látszat erre utal. Felballagok a Kõ-hegyre, széles, köves utat követek. Épp kinyitott az ellenõrzõpont, a pontõr lányok csokival kínálnak, közben megkapom az elsõ bélyegzést. Megnézném a kilátást, de kénytelen vagyok az emlékeimre hagyatkozni, amelyek Kõ-hegyileg igen gyérek. Elindulok, felázott, sáros-vizes ösvényen óvatoskodom végig, elõreengedve a nagy lendülettel érkezõ Boszi72-t. Kényelmesen lebattyogok a hegyrõl, eszembe jut, hogy Lajosforrás a következõ ellenõrzõpont, de vajon milyen messze is lesz? Megnézem a térképen, gondolom, és elkezdem keresni. Az összes zsebeimet átforgatom, térkép sehol. Visszatettem volna a táskámba? Nem szoktam, de feltúrom a táskámat is, térkép megint sehol. Ennyi eszem is csak nekem van, hogy képes vagyok menet közben elveszíteni egy térképet. Vissza már nem megyek érte, bosszúsan trappolok tovább Lajosforrás felé. A trappolás csak egy darabig megy, mert utána tapadós, sáros, felázott úton vezet tovább a jelzés. Ezen trappolás helyett valami tocsogós, nyúlós vánszorgást tudok csak elõadni. Az úttal párhuzamosan mellékösvény fut néhol, amikor lehet, ezt veszem igénybe, mielõtt teljesen az agyagos sárba süppednék. Végül az agyonjárt utat elhagyom, betérek az erdõbe, árkot keresztez az ösvény, itt már tudom nézni a tájat, nem kell odafigyelni minden lépésre a lábam elé. Legalábbis nem úgy. Felsétálok Lajosforrásig, pont nyitásra érkezem, a pontõr srác szõlõcukorral kínál. Nem csak azért, mert ránézésre is ennyire pocsék lehet az állapotom (pedig de), hanem azért, mert ez a szolgáltatás. Megkérem, hadd fotózzam be a térképének a vonatkozó szelvényét, hogy az általam ismeretlen útszakaszról (Pilisszentlászló – Király-kúti-nyereg között a P+) legalább legyen valami képem. A szerzõi és egyéb jogok védelmében aggódóakat ezúton nyugtatom meg, hogy késõbb ezt a képet jó okkal törlöm a memóriakártyáról.


Dömörkapu felé vezet tovább a zöld háromszög, kilátóhelyet érintek, Kõrösi Csoma Sándor emléktábla áll egy kõtömbön, mellette tépázott imazászlók csüggenek petyhüdten. Innen máskor gyönyörû kilátás nyílik a Bükkös-patak völgyére, most be kell érni a hegységet borító ködlepellel. Egyre csak feljebb vezet az út, szép kis lejtõ ez Dömörkapuhoz, gondolom magamban. Sziklatömbnél fordul az irány, égtáj és lejtés szerint is, meredeken húzok le elõször egy romos házhoz – az itiner szerint kulcsosház – majd tereplépcsõ maradványai visznek a buszforduló felsõ végéig. Ráfordulok a völgyben vezetõ betonútra, meglepetésemre még a parkolóban Boszi72 ér utol megint. Elkocog. Ballagok tovább, mellettem nagy lendülettel zúdul a Duna felé a Bükkös-patak vize. A jelzés elhagyja a mûutat, átvezet a patakon, átugrálok a köveken, örülve annak, hogy sikerül száraz lábbal megúszni a mutatványt. Egészen a következõ átkelésig, amikor is sikerül jobb lábbal bokáig toccsanni a vízbe. Még így is jobban járok, mint Boszi72, aki egy elnézett lépést követõen minden-mindegy jeligére inkább átgázol a vízen. Itt ér utol egy gyorsléptû sporttárs, szakállal, aki egy elvesztett térkép tulajdoni viszonyai felõl kérdezõsködik – ezúton is nagyon szépen köszönöm! Fokozott óvatossággal teszem zsebre a hányatott sorsú kiadványt, lezárva a zsebet, amelyben õrzöm. A jelzett út visszavezet az aszfaltra, megyek tovább rajta. Elérem az Országos Kéket, észak felé, kanyarodok rajta, a soron következõ úticél Pilisszentlászló. Mély völgy mentén vezet az ösvény, majd patak kiszáradt medrét keresztezem egy hídon. Eszembe jut egy régebbi túra, töklámpásokkal és gyertyákkal és a harminc és fél órás menetidõvel. Már megint ez a sok öncélú, belterjes visszautalás, ejnye.


Sétálok tovább, folyamatosan emelkedik velem az út, valahol elõttem nagyzsákos túrázót pillantok meg a fák között. Nocsak, kéktúrázó? - teszem fel a kérdést, de pár perc múlva, a Kisrigó elõtti parkolóban kiderül, hogy õ a pontõr és így is nyitás elõtt vagyok pár perccel. Boszi72-t is itt találom, aszalt gyümölccsel kínálja a jelenlévõket, köszönöm. Elindulok, még több szint következik a piros kereszttel jelzett szakaszon: felballagok a Tövises-hegyre, közben kétfelé ágazik a jelzés, aztán újra találkozik – ezt a leírás is igen szépen részletezi. Itt egy futó ér utol, aki szerencsére segít nem rosszfelé kanyarodnom. Fentebb érve belegyalogolok a ködbe, kilátás semerre nem látható. A Tövises-hegyre érkezésrõl egy szétfagyott csúcskõ tájékoztat, illetve az, hogy innen egy kicsit lefelé kell menni. Kiránduló családdal találkozom, utánuk ismét néptelen az erdõ, sem embertõl, sem állattól származó nesz nem hallatszik, leszámítva a saját lépteim, légzésem zaját. A Király-kúti-nyeregbe meredeken ereszkedik az út, elõtte szerencsére fene sokat kellett még fölfelé menni. Átkelek egy vízmosáson, lemenni könnyû, fölmenni nehezebb a jég miatt. A kútból nem folyik víz, a környezetében viszont mindenhol. Olvad lefelé a hegy. A mûút keresztezésekor találkozom egy lefelé érkezõ kiránduló csoporttal, utána a tetõig megint néptelen az út. A hosszú kapaszkodó elveszi a maradék lendületemet, majd a lefagyott gyalogösvényen már csúszkálva, kényelmesen érek fel Dobogókõre. Szállodát kerülök fentrõl, a köves sétány szerencsére jól járható. A kilátónál megnézem megint a ködöt, innen is ugyanúgy néz ki, mint korábban bármelyik pontról.. Elhagyom a jelölt útvonalat, negyed tizenkettõ van, az ellenõrzõhely a Kétbükkfa-nyeregnél csak fél egykor nyit majd, addig belefér egy kávé + forralt bor párosítás. Visszasétálok a kilátóhoz, de az eltelt idõ alatt kár lett volna csodára várni, ugyanúgy nem látni semmit a kilátásból. Irány tehát a nyereg a zöld kereszttel jelzett úton, eleinte jeges, majd inkább sáros utak vezetnek végig. Egy helyen kisebbfajta tó alakult ki a nyomvályúban, kikerülöm.


Nem sokkal késõbb megérkezem a nyeregbe, buszmegálló, majd parkoló következik. Nagyondrága BMW-bõl kérdezi a sofõr, hogy merre találja Esztergomot. Megmutatom, aztán felsétálok a pihenõhelyre, ahol tavaly ugyanezen a túrán a pontõr tanyázott. Még mindig van fél óra nyitásig, úgy döntök, megvárom. Közben elsiet néhány futó és gyors gyalogos, közülük VadMalac másnap, a Bián meséli el a túrát megelõzõ levélváltását a rendezõkkel. Néhányan maradnak az érkezõk közül, hátha megjelenik valaki a rendezõség részérõl. 12:30 után nem sokkal megérkezik a menetrendszerinti busz és lassítás nélkül tovább is halad Dobogókõ felé. Ezzel sem érkezik pontõr, az idáig kiváró társaság elindul. Én is. Innentõl összecsapódom Csilla és olsen útközben kialakult kettõséhez. (Abban, hogy olsent sikerül a helyszínen felismernem, nagy szerepe van Gyõri Péternek, aki már mesélt róla. Minden összefügg. :)) A beszámolóba visszatérhet a többes szám. Leballagunk az avaros úton, ismerõs helyszínek sora mentén. Elõttünk Szabó Elemér veszi fel lassan a szokásos utazósebességet, pedig jódarabig igyekezett a pontnyitáshoz lassítani. Megérkezünk a Pilisszentkereszt feletti, Pilis-tetõ alatti rétre, majd betérünk a faluba. A fõút elérésekor figyelek fel két lányra, akik térképpel-itinerrel kezükben indulnak olyan irányba, ami az itiner által nem lenne indokolt. Megkérdezem, csak nem a túra kapcsán sétálgatnak itt? A válasz hallatán még én is meglepõdöm: õk bizony a pontõrök és a Szurdok felé mennek. A pontõr státusz biztosan stimmel, az irány viszont biztos nem, mivel szembõl mentek, és csak a csoda tudja, hová jutottak volna. Együtt sétálunk az itiner szerint írt helyszínig, így is korábban nyitnak a papírformához képest. Sétálok tovább, mellettem a sötétkék színû Dera-patak bõvizûen kanyarog a völgy mélyén, sorozatos fotómegállásokra késztetve. Ismét találkozom olsenékkel, elhagyjuk a Szurdokot, hosszasan menetelünk a tölgyerdõben. Beszélgetünk, így villámgyorsan telik az idõ, amit egyedül valószínûleg sokkal hosszabbnak éreznék. Rét sarkánál cseréljük ki a kék sávot zöldre, elõttünk a Kevélyek és az Oszoly púposodnak magasra. Ahogy közeledünk, egyre magasabbnak tûnnek, az Oszoly csúcsán a kereszt körül álló túrázók pedig egyre közelebbrõl látszanak. Megváltozott az idõjárás is, immár bátortalan napsütés kísér egészen Pomázig. Beballagunk Csobánkára, az út mellett lovak állnak a lekicsinyített változat képviseletében. Busz kanyarog végig a településen, a fõtéren a pontõrökkel találkozunk, bélyegeznek, csokival kínálnak.


Még egy komolyabb emelkedõ választ el Pomáztól, és persze a leereszkedés, de az Oszoly-nyereg végül nem bizonyul akkora feladatnak, mint amekkorának elsõre látszott. Nyílt, bokros terepen, érdekes sziklák mellett sétálunk le Pomáz elhanyagoltabb környékére. Utolér Tóth „Hak” Péter, egy ideig lelassít hozzánk, majd már a Fõ úton elkocog a cél felé. A forgalom zaja kísér a Hunyadi utcáig, felsétálunk az iskolához, majd újra jelzett turistaútra térve bemegyünk a célba. Megkapjuk a díjazást, kisméretû kitûzõt és szép papírra nyomott emléklapot, utána zsíroskenyér-fogyasztás és limonádézás következhet, igény szerinti mennyiségben. Még társalgunk egy kicsit Bell Sanyiékkal, Csilla elköszön, és az a túratárs is, aki aztán szinte velünk egyszerre érkezik a vasúthoz. Lesétálunk az állomásra, ezúttal Aquincumig veszem igénybe ezt a szolgáltatást, innen a vasút jármûveivel utazom tovább, kényelmes és pontos vonatokon. Köszönöm a túrát a rendezõknek, az említett néhány hiányosság ellenére én élveztem az utat. Köszönöm a társaságot minden útitársamnak, akivel akár rövidebb, akár hosszabb ideig együtt gyalogolhattam.


-Kékdroid-


Képek akár itt is láthatóak.