Tavaszköszöntés a majdnem télben
Tavaszköszöntõ és Nyuszi Túra – Sukoró 2013.
Prológ
Az idén mint ha a Tavasztündér kissé bealudt volna. Alig voltunk egy héttel a március 15-ei megrázkódtatások után, már a szokásos sukorói Tavaszköszöntõ és Nyuszi Túrára készültünk. Azt gondoltuk, soha nem lehetne aktuálisabb a szervezés, mint az idén, az elmúlt napok ítélet idejének tudatában. Jöttek a Sándorok, Józsefek és Benedekek, vártuk hozzák a meleget, de valahol õk is elakadtak a hóbuckákban. A túra hetében volt minden, mivel az idõjárás csak keresztbe tehet a szervezõknek. Özönvíz, kemény fagy és orkánszerû szél. Gondolom, a pénteki napot nézve, egy-két szervezõnek eszébe jutott Margaret Michel világhírû regénye, az Elfújta a szél. Viszont van egy olyan mondás is, miszerint: „Nincs rossz idõ, csak kényes túrázó.” A szombati nap, azt hiszem ezt a mondatot támasztotta alá.
Új helyen és hideg reggelen …
Szombat reggelre aztán megállt a szél, de az eget elnézve napsütésre nem igen lehetett számolni. Az éjszaka keményen fagyott, s a fél kilences induláskor is a mínuszok uralkodtak még. De legalább sár nem lesz! – volt az elsõ gondolat. Nemsokára az is kiderült, hogy tévedni, még mindig emberi dolog. Eredetileg azt terveztük, hogy két csoportot alkotva járjuk be a túrát. 10 kilométeren indulnak a kisgyerekesek és a családok, mi pedig a tinikkel megcéloztuk a 20-as távot. A társaság az új rajt-célnál találkozott Sukorón, a mûvelõdési háznál. Meglepetésre, szép tömeg fogadott bennünket, így igazán örültünk, hogy elõneveztünk. A rajt névsor gyors egyeztetése után, már kézben is voltak az itinerek. A gyerekek kaptak egy kis útravaló nyuszi csokit, lévén alig voltunk egy héttel Húsvét elõtt, aztán a bejárat elõtti téren elkészült a kimaradhatatlan indító fotó, s mindenki a maga tempójában nyakába vette a vidéket. A „nagyok” öntudatosan elléptek a „kicsiktõl”, de a dicsõség kérész életûnek bizonyult. Az elsõ ellenõrzõ pont, a Gyapjaszsák, alig pár száz méterre volt, így még mi bekönyveltük a kódszámot, addig az aprónép nagy csatazajjal és alaposan szétzilált sorokkal, de beért bennünket. Ez aztán magasabb fokozatra kapcsolta a „nagyokat”. Befagyott, jókora pocsolyák díszítették a murvás utat Nadap felé. Egyesek megpróbáltak csúszkálni rajtuk, több-kevesebb sikerrel. Hideg, de száraz volt minden, és ami fontosabb, nem fújt a szél. Jól lehetett haladni, míg el nem értük a sárga és piros sávokat, és be nem fordultunk a fenyvesbe. Ekkor kezdett el emelkedni elõször az út, de a legnagyobb meglepetést, a hirtelen sár okozta. Megkezdõdött a kilométereken keresztül tartó sárdagasztás. Valamelyik gyerek meg is jegyezte, hogy nem kell csodálkozni a sáron, elvégre a Meleg-hegyre kapaszkodunk fel. Ezt a tényt elismerõen konstatáltuk, de a terep ettõl még nem lett jobban járható. Felüdülés volt, mikor a gerinccel párhuzamosan futó murvás útra értünk. Itt a lejtés miatt a pocsolyákkal sem kellett számolni, így aztán gyorsan elértük a második pontot, a Meleg-hegy alját. Pecsételés következett és már újabb kaptatón baktattunk felfelé. Pusztán 600 méter megtétele után elértük a harmadik pontot, a Likas-kõ ingókõ együttest, egyben a túra legmagasabb pontját. A táv ötöde megvolt, így néhány szendvics erejéig kis pihenõt tartottunk. Ezalatt befutott néhány jó ismerõs Gyõrbõl. Jó volt találkozni a már régen nem látott egykori munkatársakkal . De az idõ szorított, indulni kellett tovább. Ahogy ereszkedtünk lefelé a piros jelzésre, újabb ismerõsök és természetesen régi munkatársak jöttek szembe, ezúttal Székesfehérvárról.
Barlang-kúttól Pákozdig
Ismét a piros jelzés murváján haladtunk az Angelika-forrás felé. A mínuszokban kicsit nosztalgiáztak a lurkók, mondván, hogy tavaly a napsütésben épen itt hordta a szemünkbe a homokot a szél. Idén ez a veszély nem fenyegetett. Az Angelikánál kezdõdik a Bodza, illetve Hurka-völgy. Ebben a keskeny és mély patakvölgyben jött az igazi kanossza. Mindenütt rengeteg víz, rohanó patak, és a fák között megrekedt pára. A nedves hideg szinte csontig hatolt. Minden volt, csak felemelõ nem. Természetesen a víz arra folyt, ahol utat talált, így aztán a kisebb- nagyobb átfolyások állandó akadályt jelentettek. Köveken, faágakon kellett átkelni. A párától csúszott a meredek partfal, és a tavalyi avaron sem lehetett igazán megvetni a lábakat. Aztán fél kilométerrel az ellenõrzõ pont elõtt, takaros kis mocsárrá terebélyesedett a víz. A két év elõtti nagy viharban kidõlt fák maradványait használva nagyobb gond nélkül sikerült átkelni a túlpartra. Így aztán egy szikla kiszögelést megkerülve, öröm volt látna a távolban Barlang-kút, piros-fehér pont jelzését. A pontõrök a kijelölt tûzrakó helyen próbáltak egy kis melegséget feléleszteni, kevés sikerrel. Viszont a gyerekek legnagyobb örömére csokit kapott az, aki idáig eljutott. Itt kettévált a túra, a 10-esek elindultak vissza Sukoróra, mi pedig az ellenkezõ irányon megcéloztuk a pákozdi ingóköveket. Rövid emelkedõ után elhagytuk a ködös völgyet. Rátértünk volna az erdõn átvezetõ piros keresztre, csak épp az erdõ tûnt el. Õsz óta „takaros kis” tarvágás lett a területen. Egy haszna azért volt a fakitermelésnek. Normál körülmények között az elõttünk álló hullámvasutazást dagonyázás tette volna még felejthetetlenebbé, viszont a fakitermelõk ledózerolták az utat, így nyoma sem volt sárnak. Erre mondják, hogy öröm az ürömben. Még igazán ki sem morogtuk magunkat, mikor mintha vonalzóval húzták volna meg, beértünk a télbe. Minden átmenet nélkül az elõzõ heti hófúvások maradványai keresztezték az utat. A fák között az úton elõször csak 30-40 centi magas átfúvásos bordák éktelenkedtek,de kicsit késõbb összefüggõ hótakarón gyalogoltunk, ami vastagsága néhol fél méter is volt. Természetesen kattogtak a fényképezõk, erre az élményre kevesen számoltak. Néhány száz méter után, ahogy kezdõdött, egy vonallal véget ért a hó és tíz méter múlva a sárga és száraz futóhomokot pergettük az ujjaink között. Kicsit utópisztikus volt a történet. Nem sokára elértük a sárga jelzést, majd a sárga háromszöget és már ott álltunk a következõ pont, a Pandúr-kõ aljában. Ez a rövid sziklamászás száraz idõben is nehéz, de most még a vízlefolyások is le voltak fagyva. Így aztán a biztonságot néhol a négykézláb és az egymás között hagyott 4-5 méter jelentette. Felérve, gyorsan felírtuk a kódszámot és már robogtunk is a következõ pont, a híres Kocka-kõ felé. Pár perc és ennek a pontnak a kódja is a birtokunkban volt. A táv felénél jártunk, így beiktattunk egy kis pihenõt. Szendvics, csoki, szõlõcukor és már újabb kód volt a tarsolyban, ez alkalommal a Pogány-kõé. Laza lejtõ és elértük Pákozd szélét. A Geológiai tanösvény elején újabb pecsételés. Ez már a nyolcadik pont volt, s egyben a legtávolabbi. Innen már ” csak” vissza kellett sétálni a célba.
Ismét a hó és Barlang-kút
A séta alatt, még a tanösvényen útba ejtettünk egy újabb nevezetes sziklát, a Kis-Cipót, ahol megint csak kódszám várt ránk. Letérve a tanösvényrõl ismét a sárga sávon haladtunk. Elértük a sárga háromszög elágazását, és már visszafelé bandukoltunk a sávon a hómezõ irányába. Természetesen kezdett hatni a terep és vadabbnál-vadabb elképzelések merültek fel az elkövetkezõ világvégérõl és jégkorszakról. Az idõ egésznap fagypont körüli volt, ezért szemernyit sem volt alacsonyabb a hó, mint mikor pár órával korában erre jöttünk. A változás csupán annyi volt, hogy néhányan jó magasra felugorva, térdig érõ lyukakat ütöttek a hóba. Reméltük, hogy mire sötétedik senki sem jár erre, mert a „jópofa” tréfák igen veszélyesek lehettek volna a bokákra. Túljutva a hómezõn, ismét a már ismert hullámvasutazás következett. Az erdészeti út továbbra is száraz volt, így aztán gyorsan elértük újra a tarvágást. Igyekeztünk is eltûnni mihamarabb a még megmaradt erdõben. A völgyben ismét Barlang-kút pihenõje tûnt fel. A tûzrakó helyen az ágak délelõtt óta alig kormosodtak, a lányoknak nem sikerült begyújtaniuk a víztõl csepegõ rõzsét. Újra pecsételés következett, és ismételten begyûjtöttük a kiérdemelt csokikat. Pár perc múlva, már a piros háromszögön követtük a 10 kilométereseket, az utolsó 4 kilométer következett a célig.
Mennyi az a 4 … ?
Szelíden emelkedett az ösvény a Polák-hegyen. A tetõn kissé pihenõsebbé vált az út, majd újra rövid emelkedõ következett a Csúcsos-hegy aljában. Innen már látni lehetett a sukorói református templomot, amitõl csak egy kõhajításnyira volt a cél. Ez feldobta a gyerekeket. Meredek lejtõ és szûk, bokrokkal benõtt ösvény futott alattunk. Azonban még hátra volt az utolsó fekete leves. Amilyen durva volt a lejtõ, most olyan emelkedõ következett a Gádé-hegy oldalában. Természetesen a déli oldalon, ami megfelelõen csúszott. Elértünk egy kis gerincet, újabb völgy és újabb emelkedõ. Összesen ötször egymásután. Mikor a túl oldalon megláttuk a zöld jelzést, többen megesküdtek, biztos túl vagyunk már a 4 kilométeren. De csak a felénél voltunk. A Csöpögõ-völgyön keresztül, elhaladva az Éva-forrás mellett értünk aztán be a faluba. A hideg és a sár ekkorra már megviselte a „nagyokat”, így a mûút aszfaltja is ellenséggé vált. Megláttuk egy kerítésen a cél 600 méter táblát. Visszajött a jókedv, csak hogy a kultúrház a falu legmagasabb pontján volt. Ezt a távolságot aztán fénysebességgel tettük meg. Kényelmesen a 6 órás szintidõn belül, magunk mögött letudtuk a 21,3 kilométert. Zsófi kivételével még egyik gyerek sem gyalogolt ekkora távot, s fõként nem ilyen idõben. Így aztán fokozottan jól esett a zsíros és lekváros kenyér, valamint a forró tea, ami az emléklapok és fém jelvények átvétele után járt.
Még a fiatalok pótolták az elégetett energiát, a szervezõktõl megtudakoltam, hogy 623-an vettek részt a túrán. 200-200 fõ volt a 10 é 20 kilométeren. A többiek a 6 kilométeres „Nyuszi távot” járták be. Azonban itt nem lehet pontosan tudni a résztvevõk számát, mert lehetõség volt családi és kis csoportos nevezésre is, így õk egy nevezéssel indultak. Összességében a résztvevõk száma valószínûleg meghaladta a 700-at is, amire az elõzõ napok idõjárása miatt nem igen számoltak, de dícséretükre szólva, még is felkészültek rá. Ezért köszönet jár a székesfehérvári Gyöngyvirág Természetbarát Egyesületnek, a terepen fagyoskodó pontõröknek és Asbóth Katinak valamint Éberhardt Erikának.
Ui.: A túra sikeres volt, a tavaszköszöntés nem. Két nap múlva újabb 30 centi hó borította be három napra az országot. … és így vártuk Húsvétot.
|
