Túrabeszámolók


Kazinczy 200 és résztávjai

vaddinoTúra éve: 20132013.06.25 19:50:20

Kazinczy 200.


Borsodi születésû vagyok – bár másfelé nõttem fel – mindig úgy érkezem a Zemplénbe is, mintha hazajönnék. Ezúttal is ez volt az elsõ gondolatom, ahogy csütörtök este a vonatablakból lógva megpillantom a Sátoros-hegyeket a messzeségben. A lemenõ nap fényében pompázó Zemplén különösen szép arcát mutatta. A gombos-hegyi kilátó kerekded vonalai mögé vörös hátteret festett a lebukó nap.


Itt vagyok ismét, 4 év után, hogy összemérjem erõimet a Zemplénnel, egy olyan túrán, aminek nehézségeihez foghatót nem találtam kicsiny hazánkban. Az egyetlen hosszú, amibe belevágtam, és nem sikerült. Csorba, de ma már nem fáj – átértékeltem azóta sok mindent.


Magamat és határaimat szeretném jobban megismerni – ezért vagyok most itt.


 


Begördül a vonatom Újhelyre, Álmos vár az állomáson,lejött elém, s együtt indulunk a Május-kút-völgyön a Villához.Nem voltunk túl sokan, és mindenki ismerõs többnyire máshonnan, és/vagy a korábbi Kazinczykról. Rövid beszélgetés után nyugovóra is térek. Nyugtalanul alszom, többször felriadok. Reggel 7 körül ébredek, eléggé kábán. Lassan szedem össze magam, nagyon nem vagyok a helyzet magaslatán. Véglegesítem a depómat, és berakom a Füzérre menõ csomaghegybe.


A Széphalomra vezetõ néhány perces úton Pesza meséli bulgáriai élményeit – örülök neki, mert eltereli a gondolataimat így a rajt elõtt. Kedves, családias megemlékezés zajlik le, Géza és Barta Laci még a tv-nek is nyilatkoznak, majd reggel 9-kor szélnek eresztenek minket.


Magas-hegyig a 6 futó elõttünk, majd a Magyar Kálvária felé menet Ráspoly is beelõz kocogva. Négyen haladunk, Ferivel, Bálinttal és Marcival kellemes gyalogos tempóban. 2 óra alatt érünk vissza a villába, magamhoz veszem a táskámat, és bele is vágunk a lecsóba. Már itt elég meleg volt, de szerencsére erdõben haladtunk egészen kora délutánig. Mikóházára érve aztán jöttek a nyílt szakaszok, elébb Alsó, majd Felsõregmecre. Minden elérhetõ kék angyalra ( ejtsd: közkút) szinte rávetettük magunkat, mosakodtunk, ittunk, töltöttünk. Felsõregmecrõl a helyiek több helyrõl szóló kellemes muzsikával fogadtak, majd alacsony ligetes-bokrosban emelkedtünk a határsáv felé. Itt érzõdött talán legmelegebbnek a nap. Árnyékos, ugyanakkor sûrû, levegõtlen erdõben, határsávhoz nem méltó, kétnyomos szekérúton haladtunk két teljes határkõ-köznyit. Ömlött rólam a víz, a közvetlen közelemben élõ néhány száz kullancslégy legnagyobb örömére. Pusztafalu felé menet pillantottuk meg elõször a füzéri várat, és közelrõl a Milic csoportot, a Tolvaj-heggyel megtámogatva.


Este 7-re már Füzéren voltunk. Felfegyverkeztünk az éjszakára, mosakodtam, különös tekintettel a lábamra. Vacsora után, hármasban tovább kirándultunk a Tilalmas-határ felé.A Senyánszki-rét után csapódott hozzánk Wagner úr, vele kiegészülve készültünk bevenni a Tolvaj-hegyet, ami nem lett kisebb, mióta legutóbb láttam. Nyilvánvalóan lassabb voltam ezeken az extrém felfeléken mint Bálinték, de a kialakult néhány percet mindig elütötték a pontokon, ez nagyon kedves volt tõlük.


Lámpát valahol az Orita -hegy magasságában kellett gyújtanunk. Meglepõ, de helyenként egészen jól járható ösvény vezet a határsávban, nem úgy, mint néhány éve. A Milictõl lényegében lejt az út az Eszkárosi aszfaltig. Mire ideértünk, hárman maradtunk ismét, meglepõ módon Álmost pedig az autóban alva találtuk. Rövid pihenõ után kissé elkényelmesedve nem egészen õszinte mosollyal baktattam felfelé a Szurok-hegyre; Bálinték itt is gyorsabbak voltak, de a ponton újra találkoztunk. Innen hamar lenn voltunk Kékeden, majd nyakig érõ vizes gazban csörtettünk Pányokra. A ponton kicsi zokniigazítás,majd Telkibánya következett. Hosszú egy falu az, ráadásul utunk a leghosszabb tengelye mentén haladt, olyan 'sosincs-vége' formán. Útközben telefon-egyenleg feltöltést követtem el a helyi ATM-ben, bár kiderült hogy megtehettem volna Hollóházán, mert ott is van rá lehetõség. Hollóházáról már közel volt Füzér, a vár hajnali fényben játszott ahogy megpillantottuk a dombtetõrõl. Ahogy beértünk a Látogatóközpontba, Reszelõ és Pap Gabi épp akkor indultak Szaláncra; valahol megnyugtató volt, hogy õk sincsenek remek formában. Talpfájásra panaszkodtunk többen, s én õszintén csalódott voltam, mert jobban megviselt ez az elsõ 105 km, mint vártam.


Egy óra pihenõ következett, amit zuhannyal, lábam rendbeszedésével, és evéssel gyorsan elütöttem. Száraz cserecipõmben indultam a harmadik körre, egészen frissnek éreztem a talpam, hamarost azonban elkezdte törni a sarkam a cipõ, amit elég radikálisan, a saroknál már bomladozó belsõ bélés kitépkedésével és vaskos leukoplasztréteg felhordásával megoldottam. Úgy véltem, inkább törjön kicsit egy száraz cipõ, minthogy vizesben kelljen gyalogolnom.


 


A határig ennek köszönhetõen lényegében Bálinték nyomán haladtam, 100-150 méterrel mögöttük. A ponton találkoztunk megint, onnan együtt haladtunk a szlovák oldalon a nagy rét felé, amit ami pontosan olyan szép volt így kora reggel, mint amilyenre emlékeztem. Szaláncon Kofola-pusztítást rendeztünk, bevettük a várat, majd Bálinték a pisztrángos tavacska túlfolyójában fürödtek meg Szalánc központjában, amit a helyiek enyhe sajnálattal az arcukon végignéztek. Kalsára tûzõ napon vezetett az út, én közben telefonáltam, és híreket kaptam a közeledõ esõrõl. A faluban aztán Bálint jóvoltából elfogyaszthattunk egy másfél literes pepsit, miközben egy helyi bácsi szlovákul érdeklõdött, úticélunkat illetõen, de nem igazán értettük meg egymást, a közös nyelv hiányában. Egy idõ után nekiálltam neki lengyelül határozottan helyeselni, ezzel sokkoltam egy rövidebb idõre.


Izra-tóhoz borzasztó hosszú út visz fel, sokkal rövidebbre emlékeztem, de aztán jó ellátásban volt részünk a tóparton, ami feledtette a korábbi nehézségeket. Majd félórát idõztünk itt, aztán ismét indultunk, mert a Szalánci kör neheze csak ezután jön. A határsávban haladtunk már, a hatodik vízmosásnál, amikor eleredt az esõ. A gödör aljában megjegyeztem, hogy jó lenne letudni még a hetedik megpróbáltatást is, mielõtt a víz nagyon feláztatja az amúgy is problémás, meredeken álló falakat. Mire kimásztunk, eleredt a jég is, egyre nagyobb darabok, cseresznyeméretû gömbök potyogtak. Annyi idõnk volt, hogy beugrottunk a legközelebbi fa alá, ami egy darabig fogta a zuhét. Jól szórakoztunk, Bálint szerint jó lett volna, ha viszünk Kofolát, mert már jegünk is lett hozzá. Majd ránk esett egy rémült pele a fáról, szerintem ez volt a csúcspont...


A jég hamar elállt, az esõ is csendesedett, így haladhattunk tovább; hamarosan a Lipovec tekintélyt parancsoló meredélye állta utunkat. Lassan haladtam felfelé, le is maradtam, majd a természet hívásának sem tudtam ellenállni. Így mire felértem, a pontõr mondta, hogy a srácok már továbbmentek, és bevárnak a következõ ponton. A Köves-hegy görgetegén meglepõen gyorsan a nyomukra bukkantam, miközben Odint játszottam egy darab bottal: ellenségem a csalán volt, azt irtottam hatalmas suhintásokkal. Mester András forráshoz együtt értünk, mogyorókrémes kenyeret ettem, rettentõ jól esett. Örömteli tény, hogy innen nem volt már hátra csupán néhány száz méternyi Északi Zöld, illetve az esõ miatt lehûlt a levegõ, határozottan kellemes volt létezni így, és egy idõre még rovarból is kevesebb lett.


Így szinte kellemesen telt az út Pusztafaluig,ahol ismét eleredt az esõ, ledõltünk hát kicsit, de csak néhány percre. A Vaskapuhoz vezetõ út különösen szép, még így csofadtan is, de én annak rendje és módja szerint lemaradtam. Ráadásul beázott a cipõm az esõben, kényelmetlen volt benne menni, de jó volt belegondolni, hogy Füzér már közel, ahol visszavehetem idõközben megszáradt másik cipõmet.


A Zöldrõl letérve érzékeny búcsút vettünk a határkövektõl, majd szaporáztuk lépteinket, várt az utolsó kis emelkedõ a Várba. Gyönyörû volt a kilátás, még így kissé tompán is tudtam élvezni; a messzeségben a Sátoros-hegyek emelkedtek, alattuk pedig a cél bújik meg. De addig még vár ránk 47 km.


 


A Látogatóközpontban a szokásosnál is többet idõztem. Bálinték lefeküdtek aludni két órát, hogy jobban bírják a második éjszakát. Én nem mertem, mert nem tudtam hogy reagál a szervezetem,féltem, nehezen kelnék csak fel. 


Így 8:40-kor kiadós vacsora, zuhany és pihenés után meglepõen jó erõben csaptam bele az utolsó etapba. Füzérkomlósra 30 perc alatt értem, majd bevetettem magam a híres Bózsvai dimenziókapuba. Le voltak tépkedve a szalagok, közben lámpát is kellett gyújtanom. Vagy 15 szalagot visszakötöttem, miután csokorba gyûrve megtaláltam õket az út közepén...


Õzekkel találkoztam, egy rókával is, mire elértem az aszfaltot. Innen már jobban járható az út, de azért nem egy leányálom. Kisbózsván kutyák vicsorogtak rám, de leüvöltöttem mindet, fûtött az adrenalin. Közelebb álltam a Kazinczy teljesítéséhez, mint eddig bármikor. Másfél óra alatt értem Bózsvára, remekül voltam, de ennem azért kellett egy kicsit. Kiderült, hogy Pap Gabiék elõttem több mint egy órával elmentek, szóval nem sok esélyt adtam, hogy bárkit utolérek, szóval kicsit egykedvûen, de továbbálltam.


Már jó negyed órája toltam magam elõre a völgyben amikor megtorpantam; rengeteg állat neszelt körülöttem, szinte éreztem, ahogy engem figyelnek. Egy kisebb tisztáson aztán elszabadult minden. Láttam egy legelõ szarvasbikát, tõlem pár tíz méterre, odább néhány társát. Megugrottak. 200 méterrel késõbb jobbról disznók haladtak át az úton,hangosan röfögve elégedetlenkedtek, ahogy rájuk vetült mindkét fotonágyúm, egyenként 90 lumennel. Túrták az avart az ösvény mellett, én pedig felvettem egy vaskosabb botot. Voltak vagy tízen-tizenketten 40-50 méterre tõlem: patthelyzet alakult ki. Tapsoltam, néhányan elvonultak jobbra, de társaik maradtak, szépen komótosan haladtak, közben tovább túrták az avart. Ekkor már ideges lettem, hangosan felkurjantottam, elkezdtem gyepálni a legközelebbi fa törzsét a botommal. Erre aztán elügettek, de épp csak odább az útról,és ott röfögtek tovább.


Kicsit bizonytalankodva folytattam utam Kishutára, megkönnyebbültem a közvilágított utcán. Ráfordultam az altató-szakaszra, de egy kilométert tehettem meg, ismét disznókkal találkoztam, jobbra tõlem az árokparton, és a mûút szélén morogtak-röfögtek. Egy nagy koca három fiatal süldõvel állt legközelebb hozzám: ennek már a fele sem tréfa, visszalopakodtam pár száz métert, a buszmegállóig, és ott fény alatt berendezkedtem várakozásra, hátha elkotródnak.


Hamar megjöttek azonban Annáék, és egy autó is Nagyhuta felõl, ami a disznókat elhajtotta: így együtt már nem volt gond a folytatással. Viszont elillant a motiváció, hirtelen elálmosodtam, és berendezkedtem túlélésre a folytatásban. Nagyhuta végén megálltunk enni a ponton, dinnyét majszoltam, majd nekiindultunk a szintén végtelen Repka-völgynek. Örökkévalóságnak tûnõ idõ után elértük a K-sávot. Lementünk a pecsétért a házhoz, majd nekiálltunk a monoton szakasznak Makkoshotykáig. Jó volt a terep, szédelegve is jól lehetett haladni a kétnyomos úton. 1:40 alatt magamat is meglepve leértünk a faluba. Épp pirkadt, tovább nem kellett nagyon a lámpa. Ettünk a ponton, számolgattuk mennyi van még hátra. 17 km,lesz vagy 4 óra...


Egykedvûen indultam tovább a többiekkel, de sorban mindenki kiállt technikai szünetre, így a hegy aljában egyedül maradtam. Ráadásul nekem is forgott a gyomrom, hányingerem volt. De makacsul megindultam felfelé kicsit erõsebb tempóban, mint ami jólesett: így ébren tartottam magam egy darabig. De a Tengerszem sosem jött el. Egy idõ után menet közben kezdtem el szunyókálni, volt hogy nem láttam jelet magam elõtt, így visszamentem 10 métert egy elágazásig, hátha elkanyarodott a jelzett út. Nem tudtam már északnak megyek-e vagy délnek, de végül csak elértem a pontot. Álmos és Zsófi pontõrködtek, és várták a váltást, mert egész éjjel kinn voltak már. Eldobtam a hátizsákom,Álmost szépen megkértem hozza be ha majd jön be a célba,amikor leváltották. Csak 6 deci vizet és a lapomat vittem tovább, elköszöntem, és leromboltam a dombról. Egy kis szörpöt ittam a frissítõponton, majd bevágódtam a világ legértelmetlenebb P-sávjára, a bozótba. Ismét fûtött az adrenalin, így szagattam át magam a bozóton. Kiestem a fehér köves útra, és elindultam felfelé. Tócsákat kerülgetve haladtam, szúnyogok, legyek ezrei keringtek körülöttem. Egyszer csak balra megláttam a Rákóczi-fát, és nem értettem mi történt, mert jobbra vártam a letérést Pusztadélõnél. (Vili, a pontõr felvilágosított, hogy újabban kétfelé ágazik a P-sáv – így már érthetõ volt)


Innen már nagyon húzott a cél. Eléggé össze volt túrva az út, nem ismertem rá mindig – két és fél éve nem jártam errefelé. Közben átléptem a 200. kilométert alvás nélkül, életemben elõször.


Nehezen, de eljött a Bányi-nyereg, innen már jól ismerem az utolsó emelkedõt, az semmit semváltozott. Két lépésenként hessegettem 5-8 legyet a látómezõmbõl, a szúnyogok szerencsére nem martak, rajtam volt fél doboz szúnyogriasztó. Összeszorult a torkom, amikor megláttam az információs táblát, és ráismertem a Nagy-Nyugodó nyeregre.


 


Megnyugodtam, és a már korábban elhatározott módon lesétáltam a kanyargós úton, aminek szintén jól ismerem minden méterét, fõként a Kétszer kettõ-rendezés és bejárások miatt.


Kiértem a sorompónál a köves útra, és rugalmas léptekkel megtettem az utolsó 100-150 métert. A kapunál Rudival találkoztam, gratulált, aztán Bell Sanyi is, épp indult a vonathoz. Pecsétet kaptam, majd elbattyogtam enni, és megleptem Laciékat, akik nem igazán érzékelték addig, hogy beértem. Kiderült, hogy Pap Gabiék 15-20 perccel értek csak be hamarabb, ha futottam volna, vagy nincsenek a disznók, jöhettünk volna együtt a végén.


Hálát éreztem, és egyfajta teljességet: egészen meg voltam hatódva. Ami nem sikerült 2009-ben, az végre, 4 évvel késõbb kikristályosodott. Ráadásul a szervezetem egészen rendben volt, kizárólag a talpam fájt,néhány hólyagom kialakult,de azon kívül semmi görcs, húzódás, dörzsölõdés, de még csak egy szikrányi lesavasodás sem jelentkezett.


Köszönettel tartozom a teljes Wehner családnak, és minden segítõjüknek, barátaiknak és közös barátainknak, amiért lehetõvé tették, és teszik immár 5. alkalommal a Kazinczyt. Ezalatt az öt év alatt egy fogalommá nõtte magát a rendezvény, ami gyönyörû, úttalan útjai számtalan meglepetést tartogatnak, és összességében nagyságrendekkel nehezebb mint bármi jelenleg a magyar teljesítménytúrák palettáján.


Eszteremnek is köszönöm a lelki támaszt telefonon, és az idõjárás-jelentéseket,nagyon sokat jelentett! S végül, de véletlenül sem utolsó sorban szívbõl köszönöm a társaságot mindenkinek akikkel együtt róhattam a kilométereket!


vaddino