Túrabeszámolók


Szuperkatlan

OttorinoTúra éve: 20132013.07.19 09:46:51

SZUPERKATLAN 30 ~ 2013.07.07. Táv: 30 km; Szint: 1200 m; Szintidõ (eredeti): 7 óra; Szintidõ (megemelt): 8 óra.



SzoKATLAN, hogy nem hajnalban kell felkelni egy nappali teljesítménytúrához. Persze idõ kell hozzá, hogy SZUPERul fel tudják fûteni a KATLANt, hogy mire odaérünk kellõen forró legyen.

Majd' egy órával a rajtnyitás elõtt állunk be Zsolttal a dorogi Mária utca árnyas parkolójába. A Molnár sörözõ udvarában Ágotáék már várják a túrázókat. Örömmel értesülök róla, hogy a 7 órás szintidõt egy órával megemelték. A 7 órát húzósnak tartottam ilyen terep- és idõjárási viszonyok mellett. A Dunántúlról is idõben megérkeznek barátaink, s így a legkorábbi rajttal 11:00-kor el tudunk indulni. Csupán a temetõ Csolnoki utcai bejáratáig megyünk együtt, mert a többieknek ugyan nem szóltam róla, de mialatt ideértünk a fejembe vettem, hogy megcsinálom a túrát az eredetileg meghirdetett szintidõn belül. Szilveszterrel robbantjuk a mezõnyt; intenzíven nyomulunk a Gete felé. Derék túratársamnak még arra is van levegõje, hogy egy fiatal versenyzõnek meséljen a magashegyi túrázás rejtelmeirõl. Ahogy mindjobban emelkedünk, annál inkább támadnak a szúnyogok. Otthon vacilláltam a rövid- és a hosszúnadrág között, most örülök, hogy a meleg ellenére a hosszút húztam fel. Egy rövid technikai kiállást leszámítva egybõl, és úgyszólván könnyen megvan a Gete "elölrõl".

1. EP. Nagy-Gete.

Pecsételtetés után lefelé menekülök a szúnyogok elõl. Még a tûzõ napon is támadnak. A vészesen meredek lejtõn lemarad Szilveszter, aki lábadozó keze miatt kénytelen tartózkodni a bothasználattól. A KINIZSIN tapasztaltak beidegzõdése után furcsa, hogy gyorsan kipipálhatom a durva lejtõt. Egészen más érzés forgalmi dugó nélkül ereszkedni. Már a vörös kõgörgeteges vályú vége felé járok, amikor a hátam mögül cipõtalp csusszanást hallok. Hátrafordulok: Ifjú hölgy tanyázik a földön. Partnerrel van, ezért nem kérdezõsködök a hogyléte felõl. Elmentemben hallom, amint szomorúan azt mondja, hogy: - De hát éppen most gyógyult be...

A löszfal és a Gete közötti útra több éren keresztül folydogál a horgásztó vize. A közelben tenyészik a gyötrõ szúnyogok hada. Hol vagytok békák, fecskék? Tempósabban falhatnátok a vérszívókat, mert így õk falnak fel engem, s én ettõl (lösz)falnak megyek. Az iménti vakolatmállást szenvedett hölgy hál' Istennek jól van, mert a nyomomban törekszik fölfelé a falon. A gabonatábla szélére különösebb megerõltetés nélkül feljutok, de azért érzem, hogy a Gete egyszer ma már megvolt. Igen meleg az idõ, zavartalanul süt a Nap, de semmi vész, mert a KATLAN gyenge szellõvel lélegzik, száraz a levegõ, s az ember kellõen tud párologtatni. A térdig érõ kalászosban egyértelmû a kitaposott út, de a megfelelõ helyeken szalagok is lógnak, hogy - fõleg visszafelé - nehogy valaki lelátogasson a szomszédos Csolnokra. Bejön elém a Hegyeskõ, és csak nagyon lassan növekszik, mialatt én a port rugdosom a domború gazos út jobb-, vagy baloldali keréknyomában.

2. EP. Hegyeskõ.

Sándor, mint pontõr szívélyesen üdvözöl az egyetlen, a környéken fellelhetõ árnyékban. Mentolos cukorral kínál, amit nem merek elfogadni, mert tavaly a 90 ÉVE VÁROS SALGÓTARJÁN 45-ön egy Snehulki cukorkától majdnem megfulladtam, és még jól ki is röhögtek a kedvenc túratársaim. A pontról még néhány métert felfelé kell kapaszkodni, hogy átbukhassak a tokodi országút felé vezetõ, váltakozó meredekségû turistaútra. Elsõ pillantásom a mélyben, az útkeresztezõdés közelében elhelyezett buszmegálló barna bódéjára esik, ami most még egy kockacukornál is kisebb. Egy másodpercbe se' telik, hogy a pincéktõl Tokodig végigfuttassam tekintetemet a színes terepasztalon. Melós lesz a leereszkedés. Van egy olyan meredek, kitaposott rész, hogy még szárazon is meg-megcsúszik a terepes cipõtalp. Elõre vetül verítékes közeljövõm, amikor ugyanitt majd fölfelé kell taposni. Árnyas, kevésbé meredek, oldalazó ösvényhez érek. Itt sincs hûvösebb, mint a nyílt terepen, mert a lombalagútban nem mozog a levegõ. Szomjas vagyok, de most már várok az ivással a hegy lábáig. Menet közben kényelmesebb vízszintben iszogatni. Egy utolsó, elnyújtott lejtõvel leérek a mûúthoz. Mielõtt kilépnék a flaszterre, a fák árnyékában elõhalászom a tegnap lefagyasztott izo italomat. Még mindig jó hûvös. Balra megyek az országúton a pincék felé, miközben bele-belekortyolok az italba. Elérek a fentrõl már látott buszmegálló bódéhoz. Hirtelen akkora autóforgalom támad, hogy várni kell a pincék oldalára való átkeléssel. Útjavítás nehezíti a közlekedést. Felfelé, a pincék irányába tartok. A nyári pavilonban - ahol a KINIZSI alkalmával szoktak etetni, itatni a jó tokodi honpolgárok -, mozgást látok. Éppen egy túrázó lép ki onnan. Most Ágota és BATIK-os rendezõtársa üzemelteti az etetõpontot. Leülök arra a másfél percre, amíg megeszek egy csoki szeletet, egy nápolyit, és két gerezd almát. Ásványvizet nem kérek, most ittam meg a saját katyvaszomat. Nem ülöm kockásra az ülepem, indulok tovább a felsõbb pincék, majd a kertek felé. Már akadnak olyanok, akik visszafelé jönnek, de még nincsenek annyian, hogy torlódás keletkezne a hosszan emelkedõ, lábnyomnyi széles ösvényen. Fellélegzek, amikor a fák közé érek, és jobbra fordulok a Kõszikla tetején levõ kis tisztás felé, aminek a másik oldalán már érezni Mogyi vonzását. Nem dobom a gyeplõt a lovak közé, de elnyújtott lépésekkel, néha belekocogva sietek lefelé a mélyútban. Egyre többen jönnek szembe azok, akik a hosszú távot fogyasztják. Pont jó volt az idõzítés; nem a legkeskenyebb helyeken kellett találkozni a sok emberrel. A temetõ síkja után, egy lejtõs kunkor végén a buszmegálló mögötti kútnál fékezek. Egy pohár hûs víz rögtön legurul, majd a kiürült izós flakonomba tablettát dobok, és újabb adagot készítek a sportitalból. Törölközõmet friss vízzel itatom át, s elõször a fejemre terítem, majd az agyhûtés után gyengén kicsavarva a nyakamba akasztom. Nyaktakarós sapkámat is átáztatom a közkút vizével. Két srác is itt keresi a felüdülést: Fejüket, meztelen felsõtestüket csapatják a vízzel. Egyikük szerint ez a túra fénypontja. Újabb sporttárs érkezik. - Merre van az a híres Kakukk? - kérdezi. - Azon az úton egyenesen - bökök a megállóval szembeni utca felé, és aztán nekem is irány a "híres" Kakukk. Hiányérzetem van az odavezetõ úton. Nem várakoznak végig sûrû egymásutánban depós kocsik; nem fekszenek a füves árokparton kiterült mezítlábasok. Ha nem jönnének-mennének a túrázók, bárki azt hihetné, hogy kihalt a település. Egy papagáj felismerhetetlenségig kifakult, egészalakos óriásportréjával díszített falú ház elé érkezek.

3. EP. Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ.

A teraszon kedves pontõr lányok dolgoznak. Az egyik adminisztrál, a másik egy nagy zöldalmát nyom a kezembe, amivel menten sarkon is fordulok, hogy ne kísértsen meg a henyeség és egyéb gyarlóság szelleme. Isteni finom a lédús, ropogós gyümölcs. A kútnál megint iszok egy pofa vizet, hogy az almából rostos gyümlé legyen a gyomromban. Most kezdõdik a második, az igazi felvonás a Kõsziklára való újbóli felvonulással. Szuszogva rágcsálom az alma utolsó falatjait az egyre erõsödõ emelkedõn. Szembejönnek a dunántúli barátok és Zsolt a Hortobágyi Villám(csapás). Kérdezik, hogy hova sietek. Kikacagnak, amikor elárulom, hogy tartani akarom az eredeti szintidõt. Tovább csûrök. Az alma elfogyasztása érezhetõen javított a közérzetemen. Sûrûsödnek a szembejövõk, köztük van a Getén hagyott Szilveszter, akit egyedül még nem láttam túrázni. Most is kampózott magának egy csinos hölgytúrázót. - Maga is megõrült, hogy már szembe jön - mondja bíztatásképpen. Õ ráér lazán cseverészve Mogyi felé ereszkedni; neki mindjárt ott a "happy ending": Hawaii; dizsi; Kakukk; napernyõs cocktail-ok; lányok... Aloha! - köszönök el tõlük, és reménykedek, hogy nem a Kõszikláról lefelé menet, a keskeny ösvényen lesz a legnagyobb a népsûrûség. Elõbb azonban még fel kell jutni a mini fennsíkra. Kis idõ elteltével kiegyenesedik a felfelé kanyarodó út, és balra magam elõtt látom a tetõn felállított emlékkövet, amit többször már nem olvasok ki, mert úgyis mindig elfelejtem, hogy kinek, vagy minek az emlékére, tiszteletére állították. Lefelé indulok a két ember széles úton. Amikor balra rá kell fordulni a keskenyre, megvárom, amíg egy kisebb csoport feljön, és csak utána kezdek lefelé sietni. Minél elõbb el akarom hagyni ezt a szûkös helyet. Lejtmenetben könnyebb "felugrani" a mély, keskeny ösvény peremére, ezért amikor szembe jön valaki, akkor ezt meg is teszem. Viszont van, aki megelõz az udvariasság terén, és õ áll félre. Ezt minden alkalommal hangosan megköszönöm. Már másodszor kérdezik meg, hogy messze van e még Mogyorósbánya. Elsõ alkalommal azt mondtam, hogy: - Nem akarlak kecsegtetni. Most, a kertek magasságában azt mondom, hogy: - Kitett helyen kell még mászni egy jó darabon, de aztán ott lesz a jutalomlejtõ. A kérdésekbõl arra következtetek, hogy sokan jöttek el olyanok is, akik még nem csinálták a KINIZSI SZÁZAST. Érdekes lenne megtudni, hogy õket mi motiválta. Talán megtapasztalni a K100 negyven utáni, legtechnikásabb szakaszát? Vagy idejében elkezdeni a felkészülést a 2014.05.24-es NAGY ESEMÉNYRE? Vagy tán az elsõ rendezés volt vonzó? Meglehet. De az is lehet, hogy egyszerûen csak túrázni volt kedvük. Azt mondta a fiú a lánynak: - Te Rózsi! Vasárnap úgysincs semmi sorozat a TV-ben. Ne másszuk meg az összes hegyet tûzõ napon Dorogtól Mogyorósbányáig? Mire a lány: - De másszuk Józsi! Sõt! Olvastad? Még visszafelé is megmászhatjuk. Egyszerre felkiáltva: - HURRÁ! Irány: Dorog! Kézen fogva, szökdécselve balra el.

Végre elhagyom a vályús, keskeny ösvényt, és széles, füves terepen lejtek a pincék felé. Ha szembe jön valaki, boldogan, nagyívben kikerülöm. A szaletlinél nem ülök le, és nem is fogyasztok semmit, csak kérem, hogy töltsék meg a flaskámat. Máris folytatom utam az országút felé. A keresztezõdésben türelmesen megvárom, amíg az összes autó elmegy, aztán átkelek a Tokod felé vezetõ mûútra. A buszmegállóban egy pár várakozik. A férfinél túrabotokat látok. Vajon Józsi és Rózsi a KATLAN után besokalltak? Már nem is érdekli õket a Kakukk kínálata?... Botjaimat a nyakamba veszem, így masszírozom a tarkóm, egyengetem a hátam a 300 méter flaszterezés közben. Jobbra rátérek a kezdetben némi árnyékot nyújtó turistaútra, és felszívom magam a hosszú, meredek emelkedõ elõtt. Inkább lassabban megyek, de megállás nélkül akarok feljutni. Hárman-négyen meg is elõznek. A szárazon morzsalékos, nagyon meredek szakasz után már látom azt a párost, amely elõször hagyott le. Már a sötétszürke úton araszolnak felfelé a Hegyeskõ oldalában. Itt már abszolút nincs árnyék, és a szellõ is leállt, egyszóval rohadt meleg van. Szeretnék már én is a szürke úton mászni, a HK mellett átbukni, és lesietni a pontra. Hirtelen bevillan egy kép: Bõvizû zuhany alatt frissülök. Jobb az ilyen gondolatokat elhessenteni, mert csak rontanak a helyzeten. Inkább a következõ méterekre koncentrálok, mert a csúcs irányába is van egy letaposott fûsáv, és már három lépést meg is tettem a rossz irányba. Most valahogy nem vonz a csúcson feltáruló panoráma. Huh! Végre lefelé trappolhatok a pontra.

4. EP. Hegyeskõ.

Mintha egy sivatagi oázishoz érkeztem volna, úgy lépek a pont fáinak árnyékába. Sándor ugyanolyan kedvesen, mosolygósan fogad, mint elsõ alkalommal. Lapomra felírja: HK 15:00. (Nálam a HK egyenlõ a harckocsival, mert ezerkilencszáztrallalallában harckocsizó alakulatnál szolgáltam az annak idején még dolgozó népet.) A szignó szerint van még 3 órám a tervem megvalósítására; és van még elõttem 9 km. Ez csalóka. Nem bízom el magam, mert ebben benne van egy SZUPER forró KATLAN és az azt követõ, meredek oldali Gete mászás is, nem éppen üde, hamvas állapotban. A KATLAN felé tartva még mindig vannak, akik szembe jönnek. Minden bizonnyal a 15-ön vannak, mert a hosszún már nem érnének be célzárásig. A löszfalon lefelé porozva, hátulról hangos beszélgetést, nevetgélést hallok. Hallatlan, hogy némelyeknek még erre is futja az erejébõl. Megesz a sárga irigység. A horgásztó vize változatlanul az útra folyik. Beleállok egy átlátszó pocsolyába, hogy legalább a cipõtalpam frissüljön föl kissé. Következik a kõrengeteg fölfelé. Még a negyed részénél sem vagyok, amikor megállapítom, hogy nekem a Gete naponta kétszer, kánikulában bizony már SOK. Lassított felvételként araszolok fölfelé, de nem állhatok meg, mert odakozmálnék egy kõre. A srácok, akiknek a hangját hallottam a löszfalnál, megelõznek. Hallom, hogy Õk is pihenést terveznek, és a fenyõfás felé igyekeznek, ahol némi árnyékra számítanak. Emelkedõn õk sem igazán bõbeszédûek. Amikor elfogynak az öklömnyi kövek, és én is felérek a fenyvesbe, bosszúsan látom, hogy az egyik srác a helyemen ül. Az egyetlen kövön, amihez nem kell leguggolni, és ami nagyobbrészt árnyékban van. Utolsó erõmmel feljebb vánszorgok és egy fának támaszkodva elõkotrok a hátizsák aljából egy dobozos energiaitalt. Ez is le volt fagyasztva, és mostanra is csak kellemesen hûvösre tudott felmelegedni. Türtõztetnem kell magam, hogy ne egy slukkra igyam meg az egészet. (Hanem kettõre.) Ahogy továbbmegyek érzem, hogy a várt hatás nem következett be. Úgy tûnik mintha minden erõm elszállt volna. A két srác megint megelõz, aztán többen is. Amikor újra meg kell állnom szusszanni, egy másik túrázó is megáll, leül a földre, és gyümölcsöt vesz elõ. Azt mondja, hogy még nem fordult elõ, hogy egy emelkedõt ne tudott volna egyben lenyomni. Kicsit megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával, de ez mit sem változtat azon, hogy minél elõbb muszáj tovább húzni innen a belemet. Most már az az elsõdleges cél, hogy egyáltalán fel tudjak jutni a hegyre; a hétórán belüli teljesítés igénye teljesen háttérbe szorult. Elõttem a mészköves szakasz, aminek nem azért örülök, mert még állatabbul meredek, hanem azért, mert innen már nincs messze a pont, csak éppen marha magasra rakták. Két megállás között már csak tíz-tizenöt lépéseket tudok megtenni. Az utolsó utáni pillanatban érek fel ahhoz a fához, aminek ülõkét formázva görbül a törzse. Lekapom a hátizsákot, és azonnal lehuppanok a fotelba. Mese nincs! Ez így nem mehet tovább! Erõre kell kapnom! Szisszen a második energiaital doboza. Ezt most már lassan, apró kortyokban iszogatom, miközben a szúnyogokat folyamatosan hessegetem. Levonom a tanulságot: Visszafelé a pincéknél nem lett volna szabad kihagyni az etetést. Nyugodtan be kellett volna nyomni egy csokit, egy kis nápolyit, stb. Jó pap is ájulásig tanul. Az idei ÁRPÁD VEZÉR 130 jut eszembe, aminek a SZK-éhoz hasonló volt a végjátéka. Akkor is lassan, de korántsem ilyen erõtlenül mentem fel a Getére. Jóllehet azt a mászást megelõzte egy bõ tizenöt perces lazítás a Kakukkban, és akkor a szintidõ miatt sem kellett megpusztulni... Sorra mennek el mellettem. Mindenki köszön, és én vissza. Olyan vagyok, mint egy portás, csak nem fülkében ülök, hanem egy fán. Amikor valaki úgy köszön, hogy: "Kitartás!", akkor majdnem a rosszemlékû "nemzetvezetõ testvér" éltetésével válaszolok. Na, innen azonnal tovább kell állni! Legközelebb már a részvétét fogja nyilvánítani valaki. A második ital, és a három perc pihenés megtették a hatásukat, mert a meredek, sziklás rész maradékát egyvégtében legyûröm. Fent egy lány várja lemaradt társát. Látott engem az útszélén kornyadozni, és amikor felérek, akkor engem is tapssal fogad. Nagyon aranyos. Innen még van egy minimális emelkedõ, de ez erõlködés nélkül megvan, felléphetek az utolsó nagy mészkõtömbre, ami már a tetõvel van egy szintben. A kereszt tövében táborozó pontõrhöz lépek.

5. EP. Brutálisan Nagy-Gete.

- Most már csak lefelé kell menned, de olyan tempóban, hogy a szúnyogok ne érjenek utol - bocsát utamra jó tanácsával a pontõr. - Olyan gyors leszek, hogy a menetszél majd lesodorja rólam a bestiákat - válaszolom búcsúzásképpen. Hatalmas megkönnyebbülés lefelé baktatni, még az se zavar, hogy kezdetben kõgörgeteges az ösvény. A szúnyogok azonban nem kímélnek. Ügyesen kiválasztják a könyök tájékát, amit a legkevésbé lehet szemmel tartani. Azzal az undorító szúnyogriasztóval nem érdemes összekennem magam, mert azt úgyis csak étvágygerjesztõnek nézik a vérszívók. Egyet úgy csapok agyon az alkaromon, hogy utána nem pöckölöm le a véres hulláját, majd ez elriasztja a többi próbálkozót. Elvagyok a szúnyogirtással így lefelé mentemben. Rozsdamarta, vezeték nélküli vastorony mellé érkezek, ahol az út jobbra bekanyarodik az erdõbe, hogy aztán egy lejjebb álló, másik ilyen toronynál bukkanjon ki. Egy erõsebb lejtõvel megyek el a nagy irtás mellett, ami már elég zöld ahhoz, hogy ne bántsa a szépérzékemet. Van még egy öt-hatméteres emelkedõ, de ez már csak színesítés. Balkéz felõl elhagyatott üdülõtelep épületei látszanak. Azt tippelem, hogy ez lehet a Belányi telep. Nemsokára ipari terület mellett kezdõdik a szilárd burkolatú út. Túrabotjaimat a magasba tartva megint a hátamat nyújtóztatom. Király! Bõven idõben vagyok. Még arra is futja, hogy a Csolnoki utcáról bemenjek a temetõbe vizet inni. Vizes törölközõvel letörlöm az arcom, hogy üdén, frissen jelentkezhessek a célban.

Büszkén nyújtom át az ellenõrzõlapot Katának, mert még az eredetileg meghirdetett szintidõbõl is sikerült bõ félórát bent hagyni. Oklevélen és a (szerintem) napkorongot ábrázoló kitûzõn kívül egy fagyiutalványt is kapok, amit fölöttébb jó ötletnek tartok a rendezõség részérõl. Voltak igen nehéz pillanataim a túrán, de most már direkt jó rájuk visszagondolni. Nincs más dolgom, mint kényelembe helyezkedni a kerthelyiség bejáratával szemben, és beszélgetve várni a többiek megjelenését. Nem idegeskedek, tudom, hogy nekik egyáltalán nem sietõs. Félóra elteltével végre feltûnnek a kapuban. Csekkolás után elsõ dolguk természetesen a kellõ folyadékpótlás...

Amikor délelõtt ideérkeztünk megkérdeztem Ágotától, milyen volt a tavalyi, "nem hivatalos" KATLAN túrájuk. Elmondta, hogy 37 fokban olvadozott az aszfalt. Most, az elköszönésnél visszakérdez, hogy nekem jó volt e a túra. - Köszönöm, SZUPER. Imádom a halál közeli élményeket - válaszolom. - Akkor itt a helyed a jövõ évi SZK-n is, mert kitaláltunk egy kis nehezítést - mondja búcsúzóul a kedves fõrendezõ. Na, sejtem: Kötelezõ lesz a füles sapka, mohair sál, síkesztyû, jégeralsó, és a pincéknél forró teát osztanak majd frissítés gyanánt...

Ottorino