Eger Csillaga 50 teljesítménytúra beszámoló 2013.09.07
Ez még nem az õsz, nem az a nyirkos, levélhullós féle. Még itt van a nyár, s a nap mintha bizonyítani szeretné erejét, most mindent latba téve ontja ránk kifogyhatatlan atomkohójának éltetõ sugarait. Fecskéket is látni még. Csapatokba verõdve köröznek, mintha nem tudnák eldönteni, menjenek-e vagy maradjanak. De elõbb-utóbb menniük kell. Ez a természet rendje, a törvény. A bokrokon már sok helyen kivillannak a vérpirosba hajló bogyók, de a zöld levelek még óvóan rejtegetik õket, nem tágítanak. Még nem jött el az a gyönyörûen színjátszó programozott halál, amit lombhullásnak neveznek. Most látszólag még minden változatlan, úgy billentünk át szeptember „kalendáján”, hogy szinte semmit nem vettünk észre. Valami mégis megváltozott. Hiába a pompázatos jó idõ, a nyárutó, a levegõt megtölti egyfajta furcsa várakozás, alattomos feszültség. Elõbb-utóbb történnie kell valaminek. A születés és elmúlás végtelen ciklusában hamarosan az elmúlásnak kell következnie. Még szinte el sem kezdõdött a természet lassú agóniája, még teljes erejével itt „lángsugarú” nyár, máris a virágpompás, üde leheletû, friss tavasz utáni olthatatlan vágyakozás kezdi kitölteni sejtjeimet. De elnyomom ezt az édesen-fájdalmasan vágyakozó érzést, átadom magam a korai õszi nyárutónak, és boldogan veszem be magam az erdõbe az Eger Csillaga 50 teljesítménytúrán.
Újra itthon vagyok. Ez a túra az egyik otthonom, ahol évente egyszer egy napig, már évek óta kihagyhatatlanul az életemet élem. Jó itt nekem. Mi kellene jobb ennél. Igyekszem felfelé a piroson a Peskõ-ház irányába. Kicsit fázósan indul a reggel, még a kezemet is a vastagpólómba húzom vissza, mint csiga a házába. Csak a Peskõ-háznál vetkõzök neki, pedig felfelé is kocogósra veszem a figurát. Menet közben összefutok még „Plecs”-csel, amit ritka szerencsének érzek. Rendszeres fogyasztója vagyok a teljesítménytúrákról készült fotógalériáinak, ami Magyarország és a környezõ országok legkülönbözõbb zugaiba kalauzol el minket, sokszor olyan helyekre, amikrõl nem is álmodnánk, miközben fanyar humorral fûszerezi a képekeit. Sok túratársam és jómagam is sokat köszönhetünk neki. Amolyan fáklyavivõ élharcosnak tekintem, s követem mindenhová képzeletben, mint a „lángoszlopot”. Egy ideig együtt haladunk, beszélgetünk, de ma olyan futós napom van, így végül felvillanyozva elröppenek, hagyom a mestert nyugodtan szemlélõdni. Majd újra találkozunk valahol, valamikor, valamelyik túrán, valamelyik ösvényen. Ebben bizonyos vagyok. (Galéria/túranapló címe: www.plecs.hu)
Peskõ-házig magányos kocogás. Aztán a túra legmeredekebb kaptatója következik, az Õrkõ irányába, fel a Bükk-fennsíkra. Elõttem egy korombelinek vélt túratárs igyekszik, néha még bele is fut a kevésbé meredekebb részeken. Lassan legyûröm a köztünk lévõ távolságot. Mellé érve azonnal beszélgetni kezdünk, és tesszük ezt végig a meredek szakaszon felfelé, levegõvel úgy látszik, egyikünknek sincs gondja. Kiderül, hogy ketten együtt pontosan 125 évesek vagyunk, kitelne belõlünk akár 5 fiatalabb túratárs is. Próbálok megugrani, de az Õrkõ-háznál elbeszélgetek a pontõrrel, így beér. Megint egymásra találunk. A köveken furcsán, imbolyogva jár, olyan érzésem van, mintha szüntelen orra próbálna esni, de az utolsó pillanatban valahogy mindig visszanyeri az egyensúlyát, akkor alábbhagy a „halálfélelmem”. Késõbb rájövök, ez egy begyakorlott laza stílus. Cserepeskõnél aztán végleg elhagyom a mai túra talán legkülönlegesebb „figuráját”, s csak a célban találkozunk újra. Jó, hogy megismerkedhettünk. Szokatlanul gyorsan végigvágtázok a fennsíkon, közben még mindig újdonsült túratársamon morfondírozva. Vajon, ha én 70 éves leszek, tudok-e még így rohangászni, mint Õ. Mindegy, nem törõdöm a jövõvel, csak a jelennek élek. Most nagyon jól érzem magam, és az a lényeg. Az Õserdõ után máris a kedvenc szakaszomhoz érkezek, ahol a kék kereszt jelzés meredeken bezuhan Stimetz-házára jó pár kilométeren át. Ez az igazi örömszakasz. Mielõtt nekilódulok, tartok egy kis szünetet. Kiiszom a vizemet, hogy könnyebb legyen a zsákom, igazán légies legyek lefelé. Közben elfut mellettem egy srác, és megkérdezi. hogy nem vagyok-e esetleg egy ellenõrzõpont. Azért gondolhat erre, mert a zsákom tartalmát kipakolva, olyan berendezettnek tûnik itt az erdõ. Ingatom a fejem. Majd 20 perc múlva lejjebb Stimetz-háznál lesz, bár Neked 15, mondom. Nekem „8”, hogy mennyi neki, a srác elrobog, néhány tíz másodperc alatt százmétereket vágtázva. Tudom, hogy a teljesítménytúra nem verseny, de ezen a szakaszon se rövid- se hosszútávosokat nem nagyon lehet látni kettõnkön kívül, így elhatározom, hogy befogom a jó futót. Hazai pályán, a kedvenc gyorsulási szakaszomon, nálam gyorsabb ne legyen senki. Kényelmesen bepakolgatok a zsákomba, további elõnyt adva a srácnak, majd indul a kedvenc vágtám. Borzasztóan élvezem, jól is megy. Utolérem a srácot és darabig a nyakába lihegek, majd lehagyom nagyképûen. Persze egy klasszissal jobb futó nálam, és okosabb, így Õ beosztja az erejét. Nyugodtan leér. Én nagy árat fizetek a kis gyõzelmemért, mire leérek, rendesen elsavasodik a lábam, de azért futni még tudok vele végig. A sráccal még további 25km-t együtt haladunk, persze nem mindig látjuk egymást, és szinte együtt érünk a célba. Társakká nem válunk, mert végig megmarad ez a kimondatlan versenyzõs hangulat, ami látom neki is tetszik. Stimecz-háznál az a kedves pontõr fogad, akivel az Egri Bükk 50-en még az Istállós-kõ alatt ismerkedtünk össze. Ott magányosan töltötte a szolgálatot az erdõben, itt viszont, állítása szerint 300 gyerek hangja töri meg az erdõ meghitt csendjét. Külön kisvonatokkal hordták fel ide õket Tárkányból. A károkról még nem érkezett jelentés. Ki gondolná, hogy az erdõbe füldugóval érdemes elindulni. Legközelebb teszek a zsákomba, de ha én nem, a pontõr bizonyosan. Mindegy legalább nem kell magára hagynom, amikor tovább indulok. A Samassa-ház elõtt beérem újra a srácot, majd a Tamás-kútjánál húz le megint. Itt felfelé haladtomban szembe jön az egész rövidtávos mezõny. Szorgalmasan köszöngetek mindenkinek, mustráljuk egymást. Szépen összejöttünk. Hosszú idõ után végre találkozom Kékdroiddal, de nem sokat beszélgetünk, a dolog természeténél fogva, ugyanis ellenkezõ irányba haladunk. Ez bekorlátozza a lehetõségeinket, mert a társai robognak tovább. A Samassa-háznál kapok egy barackot a pontõrtõl, pedig nem csináltam semmi rosszat. De, lenyelem J Aztán jön a túra egyik legdurvább kaptatója, de elfogy. Mivel hazai terep, az áttûnések nagyon gyorsak, már a Tamás-kútjánál vagyok. Szeretek itt elidõzni a hûs forrásnál, most is ezt teszem. Iszogatok, eszegetek. Érdekes, legtöbben nem jönnek le, sietnek tovább. Egy rövidtávos túratárs férfiú jelenik meg egy videó-kamerával, és mindent felvesz, ami él és mozog, és ami mozdulatlan azt is. Amikor végre egy kis szünetet tart megszólítom. Tudod, hogy ez egy Emlékhely. Nem tudja. Elmagyarázom, hogy ez az a hely, ahol 1985 tavaszán, egy hosszabb bükki túrát követõen, a feleségemmel elfogyasztottuk az otthon gondosan becsomagolt húsvéti kaják maradékát, sonkát, tojást és mákos süteményt, jó vastag mákkal. Iszonyúan jól esett az a kaja, amire otthon már rá sem tudtunk nézni. Hát, azóta emlékhely ez. Annak az anyósom által sütött mákos sütinek még most is érzem a számban a felséges ízét. De van több ilyen emlékhely a Bükkben, mondom, de a túratárs azt már nem várja meg, hogy ezekrõl is részletesen beszámoljak, hanem videó-kamerástól együtt gyorsan „elpárolog”. Gondolom, azóta is azon morfondírozik, micsoda alakok vannak az erdõben. És igaza lehet! Tamás-kút ellenõrzõponton megkapom a Király Nagypecsétjét két tündéri kislánytól, akik fontosságuk teljes tudatában végzik felelõs munkájukat. A felkínált kaját kihagyom, már tankoltam a hazaiból, meg elteltem a 28 éve megevett kaják emlékével. Innen már sima az út hazáig, gyorsan elfogy a táv az ismerõs terepen gondolom én. De tévedtem, elõttem, a meredek emelkedõn iszonyú mennyiségû kidõlt bükkfa torlaszolja el a turistautat, szinte áthatolhatatlannak látszik az akadály. Sajna a rosszabbik oldalra sodródok, ahol a legvastagabb törzsek gerendáin tornászbajnokként ló-lengéssel haladok át, néha már reménytelennek látva a továbbjutást. De szerencsére felszínre tör a majom ösztönöm és viszonylag könnyen leküzdöm. A dzsungel szélén található utolsó nagy fatörzs tetején egyensúlyozva forgalmi rendõrként rövidtávosokat irányítok a helyesnek vélt irányba, mert arra szeretnének elindulni, amerrõl én jöttem, és az gáz. A végén nagy buzgalmamban lecsusszanok a gerendáról, de talpra esek, mint a macska, végül jön a megszabadulás. Pazsagig kocogok az erdei mûúton, bár az akrobatikus túraelemek miatt némileg ingerlékeny a lábam, de bicegek-kocogok, ahogy csak tudok. A Pazsag ellenõrzõ-ponton utolérem a már említett srácot, az enyémet. Az itt kapott alma teljesen kiold mindent az izmaimból, mintha kicseréltek volna. Lehagyom a srácot felfelé, s legközelebb majd a Barát-réten látom viszont, amikor egy gyönyörûen virágzó alkörmöst fényképezgetek. Innentõl kezdve egyedül haladok. De ez megszokott nekem, mert erre a tájékra gyakran járok ki futogatni, el is felejtem, hogy teljesítménytúrán vagyok. Így érek el a jól ismert Völgyfõ-házig, és robogok le az Oldalvölgyi tavakig. Az erdõ szélérõl kikandikáló Barát-réti õrház után egy iramodással a Felsõtárkányi-tónál található célba érek, „versenytársammal“ nagyjából egyszerre érünk be. Már azt gondolnám, ezzel vége, indulok haza, de megismerkedem az egyik túratársam (barátom) ismeretlenül is ismerõs feleségével, és barátnõjével, akik a rövidtáv teljesítése után a hosszútávos fiúkra várnak. A fiúk ma sétálósra veszik a napot, és nem jönnek. 2,5 órát beszélgetünk, közben befut „öreg barátom” is, a 70 éves, és „Tiberius-om”, aki most nagyon siet, így csak egy rövid „összekacsintásra” telik. Majd a Less Nándoron újra látom, remélem.
Beérkezik a 15km-es távról egy nagy adag kisiskolás, és mindegyikük egyszerre nyújtogatja az ellenõrzõlapját Köves Gyulának, a jól megtermett fõrendezõnek, aki nagy szeretettel és türelemmel csillapítja a hevületüket. Még a túra során azon gondolkodtam magányos pillanataimban, mi motiválhatja a szervezõket, hogy szabadidejüket, energiájukat nem kímélve, teljesítménytúrákat szervezzenek a szabadba vágyó embereknek. Nézem a túralapokat szorongató, magasba emelt gyermeki kezek erdejét, a meredeken felfelé nézõ lelkes tekinteteket, és megkapom a választ.
Szegedi József
Pétervására
-marton4-
Kányádi Sándor: Még süt a nap…
Még süt a nap, még sütöget,
csak reggelente van hideg,
csak estelente kéldegél
újra és újra föl a szél.
Csak az éjszakák, csak azok
hûvösek, mint a csillagok.
Napközben meleg van, meleg.
Sütkéreznek a verebek.
Duruzsolnak a darazsak.
Napfényben fürdik a patak.
Gúnárok, gácsérok, tojók
élvezik még az úsztatót.
De a reggeli hideget
feledni többé nem lehet,
sem az esték, sem a sötét
éjszakák csillag-hûvösét;
tudják mindezt a levelek,
s a fáknak búcsút intenek.
|
