Iszinik 100 negyedszer
Ez már kötelez. Eddig 3 rendezésbõl 3. Nem kérdéses, a negyediken is ott kell lennem. Ebben a tudatban váltom meg a repülõjegyem, hogy idén is hazarepülhessek, és jól megszivathassam magam azon a majd’ 100 csodálatos kilométeren, amit ez a túra nyújt.
Elegem lett a “beesek a túrára” életérzésbõl, így csütörtökön repülök, és bõven van idõm mindent elrendezni. Mire eljön a Nagy Nap elõestéje, minden összeáll: a sör vár a Szántói-nyeregben, a kóla a csobánkaiban, túl vagyok egy izmosabb vacsorán és a szendvicsek is bekészítve. Szülõk beizzítva reggeli korai ébredésre. Hajrá.
Lefekvéskor örömmel nyugtázom, hogy fél órával sikerül beelõznöm tavalyi teljesítményemet, de a hajnali fél ötös kelés így is közelinek tûnik az este 11-es fekvéshez. Az éjszaka gyorsan repül, és a szürke hajnal a kívántnál hamarabb lopódzik sápadtkék fénylábaival a szobába, hogy hamarosan a telefonommal karöltve kirobbantson az ágy meleg biztonságából.
A reggel olajozottan megy, és fél 7-kor már indulunk is a Börzsöny lábaitól, Zebegénybõl. Szárligetre terv szerint érkezünk. A nevezés - a korábbi évektõl eltérõen - tökéletesen szervezett. Asciimo örömmel nyugtázza érkezésemet, kezembe nyomja a kitöltött nevezési lapot, én meg visszakézbõl a nevezési díjat.
Pár méterrel arrébb Sanyiba és Zoliba botlok. Együtt várjuk ki a fél nyolcas tömegstartot. Sanyi pár hetes bokasérülése miatt kissé aggódik, de remélhetõleg nem lesz gond vele ezen a rövid kis távocskán:) Fél nyolc elõtt pár perccel Asciimo gyors útbaigazítást tart a túráról, visszaszámlálás, és megindul a 4. Iszinik 100 mezõnye.
Eleinte kicsit avétos a haladás: a falu tág utcáit elhagyva a mezõny keskeny nyomba szorul az OKT útvonalán. Elõzni nehézkes, egyes helyeken lehetetlen. Azért a helyzet lassan javul, és a vadkerítés melletti erdészeti utat elérve hígul a tömeg. Friss erõben, jól haladunk. A Somlyó-vár elõtti elsõ emelkedõt elérve a mezõny szakadozni kezd. A sáros, szûk szekérúton elõzgetem a népeket. Sanyi és Zoli lemarad, én pedig beérem Editet, Sárát és Attillát. Egy tempót megyünk. Az EP-ben pecsét, házicsoki Attila jóvoltából, és indulás tovább. Sanyiék ekkor még valahol a távolban, mögöttünk.
A következõ szakaszon jól haladunk, bele-bele futunk a lefelékbe, így hamarosan a bitumenen vagyunk, és döngetünk Tronyópuszta felé. Az idõ csodálatos. Még napsütés is örvendeztet minket. Átvágás a fõútra. Nagy meglepetésünkre egyes túratársak hátulról érkeznek - valszeg benézték a kék balos kiágazását az erdõbe. A Bodzás-völgybe idén végre békén hagyták a földet, nincs beszántva, gyorsan haladhatunk. Hamarosan elérjük az erdészet által a múlt homályába küldött pár éve még oly szép patakátkelést hangulatos kis hidacskájával, és már toljuk is a Koldusszállás elõtti utolsó dombocskát. Kódszó felírva, pillantás az órára: pont 3 órája jövünk. Rendben, megvan a 6 kötüli átlag. Gyors kajálás a ‘ponttól’ kicsit arrébb, az erdészlaknál. Míg majszolunk, Sanyi és Zoli beelõz minket. Kicsit soknak tartom az elrepülõ idõt, de megvárom a többieket. Indulunk. A mélyúton kikapaszkodva Sárával elszakadunk a többiektõl. A terep jól járható. Reményeimnek megfelelõen a tegnap este beindult szél - ami az estére ígért esõt is hozza - szépen dolgozott, és az elõzõ napok heves esõzései után egészen jól felszárította a sártengert. Persze itt-ott - fõleg a völgyek alján - van mit kerülgetni, de nagy általánosságban kezelhetõ a dolog.
Pes-kõ sziklái, hullámvasutazás, a már nem is annyira fiatal fiatalos, egy jobbos, és máris a 24. km környékén vagyunk: Vértestolnai mûút. Az idõ 11:52, 4:22 perce jövünk. Egy grizlifülnyivel a tavalyi idõm mögött, de azért jól jövünk. A pontban várunk pár percet, amíg iszunk és eszünk picit, majd úgy döntünk, nem várunk tovább Attilláékra. A Vadföld felé vesszük az irányt, amit egy kis bitumenezés, egy kis dombmászás, és némi bozótharc után el is érünk. A Vadföld túloldalán a kéket idén már kivitték a földútra, nosztalgiával nézem a régi nyom itt-ott még fellelhetõ lomb borította ösvényét.
A bánya-hegyi szakaszt idén csak a legvégén kezdem el unni, amikor szerencsére hamarosan megérkezünk az EP-be. A csoki jól esik így a 30. kilométer környékén. Keverek egy izot, és szendvicset is tolok. Míg pihenünk, Attilla és Edit is utolér minket. Bevárjuk egymást, és együtt indulunk tovább a Gerecse-oldal meghódítására. Az erdészet a pont után nem sokkal tanúbizonyságott tett erdõpusztítási és akadálypályaépítési képességeirõl (a kettõ kéz a kézben jár sokszor), de szerencsére pár kilométerrel 30 felett a lábunkban még nem volt vészes a dolog. Hamarosan rátérünk a Gerecsére kapaszkodó szekérútra. Felfelé menet Attilla és Edit ismét elkezdett lemaradni. Mire a Sandl-hárshoz értünk, ismét csak ketten koptattuk az évmilliós mészköveket.
Hamarosan a Gyermeküdülõnél vagyunk, Tûzköves-Jura kiágazás, kedves kis sáros lejtõ a Kis-Gerecsét elválasztó szurdokba, majd bokatörõ lemenetel következik. Sára egy helyen csúnyán megcsúszik, kb. 45 fokban megdõl, mire végre ki tud lépni, és elkerüli a taknyolást a csúnyán köves terepen.
Végre enyhül a lejtszög, és hamarosan keresztezzük a gerecse 50 nyomvonalát. Kiérünk a bitumenútra, jobbos és indulunk Pusztamarótra. A hajdan volt település szomorú múltjára - 20-25 ezer fõ magyart mészároltak le itt a törökök Mohács után - immár csak a felállított emlékhely emlékeztet. A település maga az 1970-es évekre teljesen elnéptelenedett. Mindennek ellenére talán ez a túra egyik legszebb, szakrális nyugalmat árasztó pontja. Megállás nélkül haladunk tovább, hogy mihamarább elérjük a várva várt hot-dog pontot a bajóti mûútnál. Menet közben, a visszatörésnél a völgy túloldalán feltûnik mögöttünk Attilla. A völgyön átkiablba beszéljük meg, hogy Edit kissé lemaradt, úgy tûnik, nem bírja a napi kiképzést. Hullámvasút, be az erdõbe, és rohanás le a mûúthoz.
Idõvel jól állunk. Javában világos, és úgy tûnik, a pár kilométerre fekvõ Mogyorósbányát idén is megcsípjük lámpa nélkül. A pontban tea és hot-dog. Leülünk, kajálnuk, majd mire befejezzük, betoppan Attilla. Edit teljesen lemaradt. Attillát sem várjuk be: sietünk hogy minél több meglegyen világosban.
Egy felfelé keccsölõ eltévedt lelket útbaigazítunk. Neki nem volt egyértelmû a méretes kék bal nyíl, hogy ott megy be az út az erdõbe. Vissza is kérdez, hogy biztos-e, de ez tényleg egyértelmû volt.
Kapaszkodok a hegyen, mögöttem Sára tolja a naftát a motorokba. Felérünk, visszanézek, és meglepetésemre csak õ van mögöttem. Meg voltam róla gyõzpdve, hogy az a 4-5 ember is tarotta velünk a lépést, akik a pontban indultak, de mégsem. A tetõn némi telefonálgatás és eletjeladás, majd már zúzunk is lefelé a Péliföldszenkeresztre vezetõ mûútra. Az erdõbõl kiérve balra a Bajóti Öreg-kõ nyugalmat árasztó tömbje uralja a festõi szépségû völgyet, jobbra pedig a Hegyes-kõ vonulata, mögötte pedig a ránk váró Dorog elõtti legnagyobb kihívás, a Gete tornyosul. A képet a messzeségben kéklõ Pilis jellegzetes gerince zárja.
Péliföldszenkereszt mindkettõnk számára kedves: Sára sokat járt itt osztálykiránduláson, nekem pedig az egyik kedvenc részem a nyári Kinizsis és téli Iszinikes hangulatával. A hely fényét tovább növeli, hogy hamarosan féltávnál jár az ember, ami nem rossz lelki dopping, fõleg ha mindez még bõven világosban van:)
Egy mögöttünk érkezõ túratárs bevágja a balost az OKT-n. Szólni nem tudunk neki, csak reménykedünk, hogy vízért megy, és nem veszi bele az Öreg-követ a túrába.:)
Két kis kapaszkodás az õket ellenpontozó lemészásokkal, és már Mogyorósbánya központjában is vagyunk. Balos, és irány a Kakukk. Túrázók mindenhol: odabent és a teraszon is. Idén kegyes az idõjárás: se hó, se fagy, bárhol jó megpihenni. A pontban pecsét, majd nagy örömömre Sanyi és Zoli köszönt. Sanyi bokája küzd, sõt már a másik fáj helyette:) Az elsõ 48 km letudva.
Sör, tea, szendvics, Sárának zsíroskenyér, víztöltés, fejlámpa fel, és indulnunk kell. A tavalyi 8:10-es érkezéshez képest picit visszább vagyunk, 8:45. Sebaj, ez a rénszarvasagancsnyi hátrány még semmit sem jelent.
A kocsmából kilépve megcsap a nappalt váltó éj hideg lehellete, de az utca végére, üzemi hõmérsékletre melegedve már nem vészes a helyzet. A falu fõterére érve két delikvenst térítünk jobb útra: a buszmegállónál az egyenes helyett balost véve voltak éppen eltévedõben.
A Kõsziklához kapaszkodva nem kapcsolunk lámpát, de olyan érzésem van, hogy egyre inkább dacból megy a téma:) Felérve már nem marad sok választásunk: a sötét uralma a világosság felett immáron kiteljesedett, és egészen biztosan ez elkövetkezendõ 13 órában így is marad. Indulnak hát a fejre szerelt fényfegyverek. A trükkös balos kitérõnél épp egy eltéved túratárs lébecol, így garantáltan nem nézzük be idén a keskeny kis örvényt, ami némi kavargás után egy borospince kertjébe vezet, hogy onnan ismét a korábban hátrahagyott szekérútra térve hamarosan megérkezzünk a mûútra.
Az út után jobbos, újból be a rengetegbe. Megkezdjük a Hegyes-kõ ostromát. Az ösvény eliente kétemberes, majd egyre inkább csak egy fõt preferál. Sára megy elõl, mögüle súgok neki, ha nem egyértelmû elágzásba érünk. Erdõ-mezõ váltások, csak a felfelé irány marad, majd végre az utolsó gerincre bezetõ inszaggató kapaszkodás, és a hullámvasút a kõ tövéhez. Kis emelkedõ, és egy közel szintút. Idõközben kisebb csapat verõdik össze, 5-6-an vizslatjuk az éjszaka sötétjét, hogy megtaláljukl a balos leágazást a Horgász-tó felé. A távvezeték hirtelen túl közel kerül, ezért szólok a többieknek, hogy vágjuk be az erõs balost ott helyben. A dolog bejött, a távolban lámpáink fénye az Asciimo által hátrahagyott fényveisszaverõn reflektál. A következõ legágazást benézem, eggyel hamarabb megyek ki jobbra, de 50 méter után érzem, hogy nem stimmel, visszát parancsolok. A következõ jobbos már jó lesz.
A nyáron poros, löszös meredek lemenetel a korábbi sok esõ ellenére is meglepõen száraz. Már kissé unjuk a témát, mire végre elérjük a szekérutat. Rövid egyenes, és indulás a Getére. Az elsõ feladat az Öreg-kõ bevétele. Indul a tánc. Sára kilõ. Állva hagy, mint bliccelõ a BKV jegyautómatát. Pár perccel késõbb rájövök, hogy nem õ lõtt ki: velem akad valami gond. Életemben így még a Getére felfelé nem szenvedtem ebbõl az iránybõl, pedig voltak már ennél sokkal de sokkal rosszabb körülmények az emlúlt 3 alkalommal. Hiányzik a CSÍ a lábamból. Szenvedek. Nincs erõ a lépteimben, a pulzusom távol az eget verõ frekvenciáktól, botorkálok mint légy a késõ õszi bágyadt napsütésben. Az egyetlen teljesíthetõ célnak az tûnik, hogy a közel 300 méter szinten akkor sem állok meg, ha törik, ha szakad. Ez legalább sikerül. Tudom, hogy itt a csúcs mindig kicsit túl messze van, de végre vége a dögledezésnek: felérek. Sára 5 percet várt rám (gyászosabb eredménytõl tartottam). Mondom neki, hogy menjen, velem valami gáz van, kidurrantam. Hajthatatlan, marad, én meg kicsit rosszul érzem magam, mert nem tudom, mi lesz, és nem fogom-e feltartani. Gyorsan keverek egy izo-t, és betolom. Idén sokkal jobb erõben vágtam neki a túrának, mint az elõzõ években, csak egy magyarázat lehet: eléheztem.
Az Isostar gyorsan felszívódik, és a lefelé menetben erõre kapok. A félsz azért még bennem marad: a Kétágú-hegy mondja majd meg biztosan, hogy csak energiahiány volt-e a gyenge Gete. Lefelé menet sms Haritól: Budapesten esik, õk színházbn, de gondolnak rám:).
Dorogra jó tempóban érünk le. Izo pancsolással együtt 1:02 alatt megvan az 5.5 kilométer. A pont elõtt bevesszük magunkat a kisboltba, met Sára összes zsebkendõjét feléltük, plusz némi körtelével erõsítünk.
A Molnár-sörözöben kicsit kifújjuk magunkat. Eddigre - a Getés gyengeséggel együtt- már csak 10 perc hátrányunk maradt a tavalyi idõhöz képest. Alakul, és mindez a táv 2. felében.
Iszom egy sört. Két akkor betoppanó másik túratársat is meghívom. Szendvics, MagneB6, marcipán, és minden, ami segíthet helyrehozni a pár kilométerrel korábban megbillent energiaellátást. Épp minden közepén járunk, amikor Sanyi és Zoli belibben mögöttünk. Ezen némileg meglepõdöm, mivel Mogyorósbányán még elõttünk startoltak. Sajnos benéztek ezt-azt, valószínûleg ezért változott a sorrend.
Végzünk a dõzsöléssel vizet veszünk és indulni kell. A start már kicsit Moonwalk-os, de azért hamarosan bemelegednek azok a fránya izmok és izületek. Lesz ez még sokkal rosszabb is nemsokára:)
Dorogról teljesen jól kikavarunk. A vashíd után megint segítünk egy adag túratársnak, akiket ez egyértelmû jobbos OKT kék nyíltól eltántorított a mellette levõ kerítés, így épp teljes gázon szántottak bele az éjszaka téves irányába. Kesztölcig jó tempóban szinte repülünk. Az akácosban utolérünk egy srácot, aki fizikálisan teljesen rendben lévõnek tûnik, mégis Kesztölcön barátjánál kiszállni készül. Talán nem elég erõs a lelke, hogy megerõszakoklja testét a továbbiakhoz. Barátja házáig együtt haladunk. A kocsma sajnos zárva, és a pont sem a szokásos keresztezõdésben van. Faluból ki, kapaszkodó, pont. A pontõr néni nincsen vicces kedvében. Hiába próbálok vele jópofizni, inkább hagyom is az egészet.
Asciimo kiváló munkát végzett: a Kétágú felmenetel még sohasem volt ennyire egyértelmû. Felszállópályaként világít elõttünk a rengeteg fényvisszaverõ matrica, mutatva az utat a Pilis elõttünk tornyosuló gerincére. Sára adja az ütemet, én pedig megnyugvásomra tartom azt. Tényleg csak elkajáltam magam. Felérünk az elsõ lazításhoz, ahonnan még egy etap, és ténylegesen a Pilis-gerincen vagyunk. Felfelé a fényvisszaverõk hûen elõre vetítik a ránk váró meredek utat, amit talán néha jobb is volna nem felfogni:)
Végre közel szintút, a maga pár éves bokatörõ felszórás-betéteivel megfûszerezve. Ezt a részt kicsit unni szoktam. Nem elviselhetetlenül, de azért picikét pofátlanul hosszú és monoton így a vak éjszakában. A gerincen nõügyektõl kezdve az emberiség ellenes bûntetteken keresztül sokminden szóba kerül, mígnem már nagyon várjuk, hogy végre a hõsi emlékmû fehér obeliszkje felsejljjen a koromsötét éjszakában.
A pontban csak kód vár ránk, hideg szél, és a kihalt, bagolysikoly járta éjszaka. Szerencsére az eddigi évekre jellemzõ ködnek se híre, se hamva. Az esõmentes idõ is kitart. Néha minimálisan szemetel, de még csak a csuklyát sem kell feltenni. Öröm az órára nézni: fél órával a tavalyi, legjobb idõ elõtt. A padokat kihasználjuk, és töltünk magunkba egy kis energiát. A hideg szél gyorsan ránk parancsol még egy réteget így tudtva velünk, hogy elértük a túra legmagasabb és egyben leghidegebb szakaszát. Kibeszéljük a Getét, és megállapítjuk, hogy tényleg nem toltuk túl az elsõ 50-en a kaját. Páran utolérnek minket, majd hamarosan indulunk is tovább.
A nyeregbõl kivezetõ út szokásához híven bokatörõ és csúszós is egyben. Végre vége, és indul a jellemzõen unalomba fulladó hullámvasút. Valahol itt kezdünk túlmelegedni, vetkõzés. Amíg a polárral küzdök, odadom a botom Sárának. Végül pár kilomáterre nála is marad tesztelésre:) A táv repül, unalom és monotonitás nélkül érjük el a jellegzetes tisztást, ahonnan csak párszáz méter a szerpentin elsõ kanyarja. Hirtelen olyan érzésünk támad, hogy az elõzõ monotonitás érzet hiány miatt a hegy duplán kárpótol minket a tekergõ, szintet leadni nem akaró szerpentinnel. A monotonitásért az idõközben igencsak közel került Budapest esti fényei kárpótolnak, nomeg a túra innen már jól belátható hátralevõ szakaszának látványa. Végül egy utolsó balos visszatörés, és indul is le a köves ösvény. Egy kis kilátóhelyen nyújtunk egyet. Jól esik ez már így a 80. km felé.
Végre újabb jellegzetes pont, a sorompó. Kínomban már ódát zengek leendõ Heineken sörömhöz annak hõsies önfeláldozásáról a túra sikerének érdekében. Sajnos nem jegyezzük le, de leglaább egy perc alatt elfelejtjük némileg kómás tudatállapotunkban:) Erdészet által frissen járt utacska, kellõen felvizeve. A pirosat nem nézzük be mint tavaly, így gyors sörkiásás, és máris Sistergõs pontjában vagyunk. Ez a pont maga a kánaán, sörrel megfûszerezve:) Tea, forralt bor, körözöttes kenyér, lesütött hús zsírban, elõre megpucolt mandarin, kóla, és maximálisan szívélyes vendéglátás. Komolyan mondom, ez a pont kárpótol a 80 km minden addigi fáradtságáért!
A pontban végül 37 percet töltünk. Kb. 10-nek tûnik, de így 80 km felett már az ember nem bízhat az idõérzékében. Kaja, pia, láb ki a bakancsból, kánaán:). A lelkünk mélyén tudjuk, hogy ennek véget kell vetni, mert még vár ránk 18 kilométer a maga összes meglepetésével. Indulás hát tovább!
A Hosszú-hegy-Csobánkai-nyereg szakasz kellemes meglepetésként kb. 7-es átlaggal tûnik a múlt homályába. Itt elrejtett kólám vár rám, és tartunk egy utolsó energiafeltöltést, nomeg Sára kisegít elemmel egy már nem is világító túratársat. Az indulás már a távnak megfelelõen nehéz. 90 km körül már tényleg minimalizálni kell a megállásokat a hosszas beindulási fázis miatt.
Indultunkban mellénk szegül egy túratárs, akinek demoralizáló dumájához végképp semmi kedvem így az utolsó 10 km-ben. Tolom is a gázt, hátha lemarad, de sajnos a kék meredek felindulásáig mindez várat magára. A Kevély-nyeregbe vezetõ út sáros., Úgy tûnik, itt nappal volt egy kis vízutánpótlás odafentrõl. Diktálom a tempót, Sára kapaszkodik mögöttem. Szegénynek igencsak jól jönne a bot, meg is kérdem, ne adjam-e oda az egyiket, de nem kéri. Asciimo itt is kiváló munkát végzett: a szinte nem létezõ kék jelzéseket kiválóan megerõsítette fényvisszaverõ szalagokkal. A pontba minimális, percen belüli különbséggel érünk fel végül.
Sokat nem pihenünk. Nincs értelme. Tovább, szól a parancs, és már kapaszkodunk is a Kevély csúszós mészkövein a csúcs felé. A vízhólyagokat kiválóan maszírozza a köves terep, amit igazán jó lenne kikapcsolni, de sajnos ez nem kívánságmûsor. A tetõn kis szintút, aztán végre a csúcsjel. Indulhatunk le. A lefelé még nagyob horror, mint a felfelé. Az izületeknek is rossz, a talpaknak meg egyenesen kínzás az egy-egy pontot meg-megnyomó lefelé vezetõ sziklagumó rengeteg.
Az Ezüst-hegy megváltás. Sára már tényleg kezdi nagyon unni, szegénynek a lámpája is lassacskán gyengül. Sebaj, a dózerúttól tudunk egymás mellett menni, és úgy lesz elég fény, ha esetleg bedobja az unlmasat.
Már sokadszor mesélem el a ránk váró résztávokat, és közben a különbözõ búvár gázkeverékekrõl, és a norvég olajipar kezdeti búvárkalandjairól mesélek, hogy legalább percekre is kitörjünk a monotonitásból, de csak-csak visszatérünk a mi vár még ránk kérdéshalmazhoz:)
Végre a régen annyira bokatörõ, alámosott, ám mostanában jobb formáját mutató út, ami hamarosan az Ürömi mûútba torkollik. Alakul. Ismét átvesszük, kb. mi vár ránk:), majd keresztezzük azt a régen várt aszfaltcsíkot. Hegy sok már nem lesz, inkább csak pukli - nyugtatom meg Sárát.
A pirosat egészen szépen követjük, és eltévelyedés nélkül kanyarodunk rá a végfelvonásra: kis mászás, bozótba be, és hajrá. Az órára nézve szép célidõ formálódik: talán 21 óra?
Bozótrally vége, enyhe lejtszögû túristaút, majd a hab a tortán: a lépcsõk le Csillaghegyre. Ezt már nagyon nem szeretjük, de végre eljön a megváltás, a közkút és a mellette elterülõ bitumencsík. Innen már csak kb. 1 km. Balos, jobbos, Ürömi út, és hamarosan a strand mellõl megpillantjuk az elõttünk fekvõ célt. Odabent Asciimo igencsak megörül nekünk, majd gyorsan bevágódik az éppen felszabadult mosdóba, hogy visszatérve gratulálhasson mindkettõnknek, és átadja a kitûzõt és az oklevelet. Végül 20:54 perc gyaloglás után leülhetünk, és úgy hirtelenjében most nem is kell egy ideig felállnunk:)
Köszönjük szépen az idei rendezést, a kiváló jelmegerõsítést.
Gratulálok minden teljesítõnek.
Találkozunk jövõre újra Szárligeten! |