Túrabeszámolók


Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15

kekdroidTúra éve: 20132013.12.03 22:20:01

Iszinik 100


 


Vegyes érzésekkel kattintok az átutalást – és egyben az elõnevezést – megerõsítõ dologra (gomb? ikon?) a bank honlapján. Egyrészt nagyon szeretnék hosszú túrára menni, másrészt tisztában vagyok saját felkészületlenségemmel, legalábbis az erõnléti oldalon. Fejben már tudom, mire kell figyelnem: túra közben többet enni, túra elõtt többet aludni, jó zoknit választani reggel, és akkor nem lehet nagy gond. Az elõnevezés és az esemény közötti idõ elrohan, és az Iszinik elõestéjén azon kapom magam, hogy egyszerre próbálom bepótolni az elõzetes informálódást, amelyet azért egy héten keresztül, apránként szoktam végezni. Alvásból így nem is jut sok, majd evéssel pótlom, ha sikerül. Kedves Olvasó, alább következik az idei visszafelé-Kinizsi, ahogy én éltem meg, szûk hat oldalban, dacolva a kétmondatos bejegyzésekbõl álló mikroblogokkal és úgy általában a netes kontentgyártás mai divatjával.


A szürke õszi hétvégéken metrót pótolnak, így az átszállást a most még egyetlen metró-metró csomópont helyett egy megállóval arrébb ejtem meg, buszra. Indulását követõen az újszerû gépezet sofõrje tartja a nagyobb forgalomra méretezett menetrendet, magyarul harminccal döcögünk végig a Tabánon. Néha talán negyvennel. A Déli pályaudvarnál bevásárolok élelmiszerbõl, az így képzett készlet jelentõs részét érintetlenül szállítom végig a túrán, de a tudat, hogy bármikor elõ tudok varázsolni valamennyi ételt, feldob. Automatánál intézem a jegyvásárlást, gombnyomogatás felsõfokon, az bezzeg megy. A hathúszas komáromi személyvonat a harmadik vágányon ácsorog, dupla Flirtrõl van szó, elõresétálok az elsõ egység elsõ harmadáig, nem akarok tülekedni. (Mennyi számnév!) Pontosan közlekedünk Szárligetig, leszálláskor Szabó Elemérrel váltok pár szót, aztán õ továbbmegy a tömeggel nevezni, én várok pár másodpercet, fényképpel dokumentálom a vonat elhaladtát. Ezt követõen sem kapkodok: elõneveztem a túrára, ráadásul a rajtig majd' fél óra áll rendelkezésemre ügyintézni. A felüljáróról végignézek az összegyûlt tömegen, ismerõsök és ismeretlenek készülõdnek mindenfelé, legalább kétszáz fõre tippelem a létszámot a helyszínen. Meglátom -rafter-t, olsent, suvlajt, CsST-t, Kocsis Miklóst, késõbb Gyõri Pétert és tanker007-et, majd Fürész Andit, Ruttkay Diát, gjeklert is, utóbbiakkal már a Déliben is összefutottam. Örvendek a találkozásoknak. Eligazítanak a nevezés helyszínére, néhány lépéssel odébb, egy kempingasztalnál személyesen asciimotól vehetem át a személyre szóló itinert, a nevezési lapra kell csupán egy aláírást firkantanom. A reggeli hidegben alig fogó tollammal közepes krikszkraksz telik tõlem, de ez is jó. Nézzük meg az itiner tartalmát: köszöntõ, hevenyészett táv-szint táblázat, tavalyi teljesítõi lista, menetrendi kivonatok, ammonitesz-ismertetõ, szintmetszet, útleírás és végül egy oldal az igazolásoknak. Jó, tetszik. Még mindig van idõ a rajtig, asciimo szól a tömeghez néhány szót a tudnivalókról. Ellátás, jelölés, egyebek lesznek. Vadászat nem lesz. Fél nyolckor végre elhangzik a rajt hangjelzése, komótos tempóban lódul meg a mezõny, irány Mogyorósbánya és per vagy Csillaghegy, kinek-kinek választása szerint.


Kényelmes sétával indít az összegyûlt társaság, suvlajjal, -rafter-rel, CsST-vel, Miklóssal beszélgetve haladunk az õszi erdõ egynyomos ösvényére térõ jelzésen. A Szárliget határában húzódó dombon végigsétálunk, majd kerítést kerülve ballagunk le a nagyegyházi bekötõútra. Az autópályával párhuzamos szakaszon Miklóssal és tanker007-tel lassan ellépünk a tömeg mellett, egy idõvel késõbb majd vinattit is sikerül utolérni. Áthaladunk a soksávos nyugati fõút alatt, és nekivágunk a Somlyóvár felé vezetõ hosszú kanyargásnak. A reggeli fények délelõttivé változnak, enyhe, késõ õszi napsütést is kapunk, a felhõtakaró egyelõre szakadozott, a nap folyamán azonban összefüggõ, sûrû, de néhol elvékonyodó réteggé áll össze. Az elõrejelzésekhez képest hatalmas szerencsénk lesz a túrán, nagyon sokáig kellemes, az évszakhoz képest enyhe idõjárási körülmények uralkodnak. Lassacskán elhagyjuk Nagyegyháza környékét, belépünk az erdõbe, a sáros, pocsolyás utakat kényelmes, avaros ösvények váltják. Fokozatos emelkedéssel haladunk, hosszú szintbéli szakaszok közbeiktatásával, és a fölösleges hullámvasutazást is elkerüli a kék jelzés. Egyetlen helyen sikerül benézni egy kanyart és kiderül, hogy a tömegtúrákra jellemzõ hatás, miszerint egy ember legalább egy tucatot be tud vinni a málnásba, még mindig igaz. Ötven méter után korrigálunk, mászunk tovább a Hársas oldala felé. Nem sokkal késõbb felérünk a Somlyóvár alatti kis fennsíkra, kulcsosház fogad, mindenfelé túrázók tesznek-vesznek, és ellenõrzõpont is van, kétféle. A hagyományos bélyegzés mellett ugyanis lehetõség nyílik – megfelelõ felszerelés és regisztráció birtokában – QR-kódos igazolások begyûjtésére is. Szerintem hatalmas ötlet, pedig én egy barlangban, valami dohos kõ alatt élek (ti. hiába keresnek fészbúkon), és még okostelefonom sincs. =) Tanker007 viszont késõbb mutatja az igazolással összekötött online közvetítést, ez is tetszik. A pontõrök jóindulatúan figyelmezetetnek, hogy az igazolófüzetre nem írtam fel a nevem, sõt, ezt a hiányosságot gyorsan pótolják is, köszönöm. Feltûnik, hogy a kulcsosház oldalán a kék és piros sáv jelzések mellett az E4-es vándorút is kapott irányított jelzést, festve. Eddig még csak a táblákat láttam E4-mûfajban. Rövid megállást követõen továbbhaladunk.


Elballagunk a Somlyó csúcsa alatt, egy pár épp kitérõt készül tenni, igazuk van, szép a kilátás fentrõl. Kényelmesen ereszkedünk Tornyópuszta felé, az ösvényeket széles erdészeti útra cseréljük, majd megérkezünk a közigazgatásilag Tardoshoz tartozó külterület szélére. Depóautók ácsorognak, némelyiknél intenzív frissítés zajlik. Az állattelepek általában intenzív szaga most egyáltalán nem érezhetõ. Remélem, azért még üzemelnek. Elhagyjuk a minitelepülést, a keskeny aszfaltcsíkról rövidesen szélesnek számító erdei útra kanyarodunk, pár száz méterre rátérünk a Tatabánya-Tardos országútra, majd újra megközelítjük az M1-est, ami nem a földalatti, hanem autópálya. Kerek repkény hív, még bizonytalan, hogy este lesz-e kedve becsatlakozni a Nik 40-es résztvevõjeként. Biztatom, hogy legyen kedve, mert túrázni jó, meg különben is. Átkanyargunk Koldusszállásra, közben kezdek éhessé válni, ennek ellenszereként elfogyasztok egy szendvicset, melyet menet közben állítok össze vizes zsemlébõl és szeletelt löncshúsból. (Valahol a távolban egy gasztroblogger a szívéhez kap és összeesik.) A táv itt még meglepõen gyorsan fogy, nemsokára a koldusszállási kódot írhatom fel az itiner megfelelõ rovatába. Elsétálunk a vadászház mellett, tábla figyelmeztet, hogy a kerti csapból nem ivóvíz folyik. Az egyik épület elõtt osztrák rendszámú autó áll, de mozgást sehol nem látok a házcsoport körül. Elhagyjuk a környéket, alacsony falú mélyút vezet hosszasan fölfelé. A gerecsei szakasz egyik kiemelten szép részére érkezünk, mellettünk a Pes-kõ hosszú, meredeken emelkedõ oldala húzódik, ennek a tövében oldalazik velünk a Kéktúra ösvénye, kibukkanó fehér sziklák színesítik mindenfelé az erdõ alját. A következõ állomás Vértestolna, mûút, ide vinattival már ketten érkezünk, mögöttünk pár perccel érkezik tanker007 és Miklós, továbbá beérjük kaleditet, aki rosszullétre panaszkodik, de eddig így is nálam gyorsabban haladt. Az igazolások begyûjtése után most kaledittel és vinattival hármasban haladunk tovább.


Az erdei kisösvényen kanyargunk fölfelé, távvezetéket keresztezünk, és végre kilépünk a mezõre, mellettünk kilátás a Vértestolnán túl húzódó Öreg-Kovács tömbjére, a fák között megbúvó fehér sziklafallal. Szép. És még a Nap is süt ránk, néhány óvatlan pillanatig. Elõttünk fent a Gerecse teteje húzza meg magát szolidan, a piros-fehér TV-toronnyal. Oda sem megyünk fel ma, legfeljebb valamennyire megközelítjük. Átvágunk a vadföldön (a szót az itinerbõl vettem), elhagyjuk a kerítések egykori övezetét és visszatérünk a tölgyerdõbe. Természetesen túrákról beszélgetünk, vinatti mesél a brassói többnaposok rendezéseirõl. Jó hallgatni, egyszer jó lenne menni is. Közben megérkezik mellénk Héreg felõl a zöld sáv jelzés, tõlünk jobbra rét, balra bánya, elõttünk hegy. A bányahegyi ponton Balaton szelet jár és lehet vizet tölteni. Idén élek a víztöltés lehetõségével, fél bögrényit iszom a helyszínen. A csokit sem felejtem el. Ha jól rakom össze az eseményeket, a neveket és az elõzõ beszámolót, akkor itt érjük ma elõször és utoljára utol Sára és atomcat duóját. Bányahegyen sem tartunk hosszú pihenõt, röviddel a megállás után elindulunk a Gerecse-tetõt hosszan kerülõ ívre, sûrû erdõ kísér, vegyesen tölgyek és bükkök és hársak. Átvágunk egy szélesebb irtáson, az egyértelmûnek látszó csapás trükkösen bevisz a fakitermelés területére, még jó, hogy elég hamar vissza lehet botorkálni a sáros, de legalább akadálytalan eredeti szekérútra. Kaledit lassacskán hátramarad, vinattival ketten ballagunk tovább. Mellettünk kisvasúti töltés, ezúttal lemaradok az egykori híd két támpillérérõl. Eltér a kék háromszög jelzés a hegytetõ felé, késõbb a kék kereszt Tardos felé. A kéknek ezt a kis szakaszát augusztusban, a Lábatlan túra napján volt szerencsénk bejárni Kerek repkénnyel, amikor pontõri helyünkrõl igyekeztünk le Tardosra – az idõjárási körülmények meglepõen hasonlóak voltak a mostanihoz. Feloldalazunk a Sandl-hársig, mohás kövek, szürke kérgû fák kísérnek, ahogy a csúszós avaron baktatunk. A vén hárstól lejtmenetre vált alattunk a jelzett út, elérjük az üdülõt és a keskeny, csúszós ösvényt, amely levezet a sziklák között Pusztamarót környékére. Ezúttal itt nem állunk meg, elhaladunk az emlékmû mellett. A tábornál mozgást látok, talán gyerekek szaladgálnak. Egyenletesen, kényelmesen lépdelve megyünk tovább, kerítéskapuhoz érkezünk, az egykori lelógatott fadarabokból álló függönynek csak maradványai láthatóak. Van helyettük fémkapu, a túrára kinyitva. Völgyet kerülünk, a végében megint eltérünk rosszfelé, ezúttal nagyjából hetven méter után korrigálunk. Ilyen félretérések elõfordulnak ma, mentségünkre szóljon, hogy ezúttal éppen intenzív beszélgetést folytattunk különbözõ kajákról. A távvezeték nyiladékában lefelé, majd kicsit fel, majd megint lefelé trappolva érjük el a Bika-völgyet a bajóti országúttal és a hotdogmen-féle etetõponttal.


A kapott hot-dog nagyon jó, olyan jó, hogy gyorsan veszek belõle még egyet, valamint kihasználom a teavásárlási lehetõséget is. Ez egy elég jól elhelyezett etetõpont, bár, aki itt jóllakik, az vélhetõen kisebb mértékben járul hozzá Mogyorósbányán a fogyasztáshoz. Miközben a padka mellett eszegetek, figyelem a többi túrázót, ki fárad látványosan, ki nem, és ki az, aki látványosan palástolni próbálja, hogy õ most nagyon elcsoffadt. Mindenre van példa, és még alig több, mint negyven kilométernél tartunk. Más figyelnivaló is van, mégpedig az áthaladó autósok arca. Egy hotdogos stand egy mellékúton, körülötte egy csomó emberrel – meglepõ látvány minden arrajáró számára. Egy nagyobb teherautó sofõrje annyira lelassít, hogy szinte várom, hogy félreálljon és õ is bevásároljon. Tanker007-ékkel váltjuk egymást, õk érkeznek, mi indulunk. A következõ dombtetõrõl visszatekintve szép a kilátás a Gerecse központi tömbjére és a közelebbi kõbányákra. Átoldalgunk az erdõfolton, nyílt területre, szántó szélére érkezünk, kaledit utolér, innen Mogyorósbányáig ismét hárman haladunk együtt. Balra elõttünk az Öreg-kõ emelkedik a környék fölé, ha pedig kelet felé tekintünk, a Nagy-Gete mögött kivehetõ a Pilis hosszú, távoli háta. Latolgatom, mennyi esélyünk lehet arra, hogy éjszakára leszáll a köd, de nem tudok értelmes következtetést levonni. Vagy lesz köd, vagy nem. Átsétálunk Péliföldszentkereszten, elhagyjuk a Kéktúrát és átvágunk a térkép szerint Látó-hegynek nevezett hupli felé. A sötétedés lassan kúszik ránk fentrõl, az újra sûrûsödõ felhõzet még elõrébb is hozza az estét. Felmászunk egy második dombra, a kék kereszt emlékezetesen trükkös elágazásába. A helyes irányt számos, fényvisszaverõ bevonattal ellátott szalag jelöli. Észak felé kanyarodunk, elõttünk Mogyorósbánya házai, fényei terülnek el. Leérünk a központba, irány a Kakukk vendéglõ. Búcsút veszünk az innen tovább busszal közlekedõ kaledittõl, leülünk a kocsmában. Pohár tea és szeletelt paprikával bõvített zsíroskenyér az ellátmány, mindkettõt hasznosítom – a kenyeret fõleg a sópótlás miatt. Megérkezik tanker007 és Miklós, közülük tanker007 az Iszi 50 résztvevõjeként itt célba ért, Miklós pedig majd jön tovább, még Dorogon találkozunk. Rövid, beszélgetõs pihenõt követõen indulunk tovább vinattival, a lámpát elõkészítem, a láthatósági mellényemet viszont otthon felejtettem, legalább nem kopik el.


Éppen telefonon értekezek menetrendrõl és buszokról Kerek repkénnyel, amikor Mogyorósbánya utcáin szembõl érkezik suvlaj, -rafter- és CsST triója. Suvlajtól kapok egy szelet csokit, köszönöm! Még megállunk vizet tölteni a közkútnál, aztán megcélozzuk a hosszú kaptatót a Kõsziklára. A monoton emelkedõ tetejénél csatlakozik vissza a Mogyorósbánya elõtt elvált K+, ezúttal talán már nem tévesztette el senki. A szeles tetõrõl továbbhaladva igen impozáns kilátás tárul elénk a nyílt domboldalon: elõttünk-alattunk Tát, Tokod, Tokodaltáró fényei látszanak, és a távolban Esztergomé, mellettük északra sötét sávot alkot a Duna fõ- és mellékágaival. A túlparton pedig Párkányt látni, kivehetõek a papírgyár kéményei. Fantasztikus látvány. Közben leóvatoskodunk a vízmosásnyi csapáson, egy helyen el is vétjük az utat, de még idõben megfordulunk és visszamegyünk az utolsó látott jelzésig. Immár a helyes úton érkezünk le a tokodi pincékhez. Több benézett kanyar már nem lesz a túrán. Lesétálunk a kertek között az országútig, a keresztezõdés tele van fényvisszaverõ biztonsági objektumokkal. A Tokod-Kolónia felé vezetõ utat választjuk a forgalmasabb táti irány helyett, majd ezt is elhagyjuk a Kis-kõ érintésével a Hegyes-kõre vezetõ utak kedvéért. A környezet figyelésérõl drasztikus váltással kénytelen vagyok áttérni saját állapotom figyelésére, ugyanis minden elõzmény nélkül elkezd vérezni az orrom. Ezt most miért? - teszem fel a merõben fölösleges kérdést. Közben zsebkendõmmel próbálom megakadályozni, hogy Dorogra olyan véres kabátban érkezzek, mintha egy kis költségvetésû horrorfilm eltévedt szereplõje lennék. Eszembe jut, hogy orrvérzéskor jót tesz, ha vizes borogatást teszek a tarkómra, ennek szellemében sikerül a pulóverem nyakán keresztül a hátamra juttatni jó deciliternyi vizet a palackomból. Utána az is eszembe jut, hogy a kezemben hordott túrabotok fémbõl lévén jó hõvezetõ tulajdonsággal rendelkeznek, ráadásul eléggé hidegek is. Tarkóra veszem a botokat, figyelve, hogy a hegyes végük felõl ne nagyon lehessen megpróbálni az elõzést, a másik oldalamon viszont elég hely maradjon ugyanerre. A módszer valamennyire beválik, a vérzés kezd csillapodni. Közben feltûnik, hogy sikeresen vesszük a Kis-kõ, majd a Hegyes-kõ jelentette akadályt, utóbbit megkerüljük, utána a Kéktúrát ismét elhagyjuk. Elõttünk a Nagy-Gete, néha fények villannak a tetõn és a hegyoldalban. Ott fent lenne jó lenni.


A jelzett letérésnél elhagyjuk a szántás szélén haladó utat, hogy ugyanennek a szántásnak egy másik szélén mehessünk tovább. A szántásokat követõ meredek, vízmosta lejtõ szerencsére homokos talajon található, és alig csúszik. Leérve visszacsatlakozunk az OKT-ra és nekivágunk a Nagy-Gete két, jól elkülöníthetõ szakaszra váló megmászásának: az elsõ szakasz az Öreg-kõig – a Gerecse északi részén nem bonyolították túl a névadást – tart, a második meg onnan a csúcsig. Szépen, kényelmesen, de megállás nélkül felsétálunk a tetõig, közben eszembe jut a Csolnok Ring túra, ahol a szerpentines szakaszon lefelé ereszkedtünk. Az kényelmesebb volt. Fent Oczal és Reckeb pontõrködnek, ezt speciel a vonatkozó index topik zugolvasójaként tudom csak. Kérek vinattitól három kötõjel öt perc pihenõt, hogy kirázzam a cipõimbõl a talpam alá szorult törmeléket. Végrehajtom a cipõbelsõ-tisztítást, és már mehetünk is tovább. A tetõrõl közel tökéletes kilátás nyílik, már tényleg csak a csillagos égboltot lehet hiányolni. Továbbhaladva is panoráma-jellegû úton megyünk egy darabig a Getén, dél felé tekintve Csolnok, Annavölgy, Sárisáp fényeit látjuk. Elõttünk pedig a Pilis immár hangsúlyos tömbje bukkan fel egy pillanatra, felette halvány-narancsszín ég jelzi a fõváros közelségét. Újra telefonál Kerek repkény, aki vállalta a kényelmetlen Volvózást és megérkezett Dorogra. A kocsmából Sára üdvözletét közvetíti vinatti felé. Átadom a két lépcsõben érkezett üzenetet. A dorogi idõtorzító még mindig mûködik, mert marha messzinek érzem az odaérkezésünk várható idõpontját. A valóság szerencsére megengedõbb, az elõzõ ellenõrzõpontra érkezéshez képest egy órán belül lent vagyunk a Molnár sörözõben. Addig viszont nem sok említésre érdemes dolog történik, menetelünk mélán a sötétben, figyelve az út néhány hirtelen irányváltására. A kocsmába érkezve elintézzük az igazolást és leülünk Kerek repkényhez, aki a forralt bort épp jókor kérte ki hármónknak. Elforraltborozunk egy darabig, számomra ez a lélektani féltáv, az utolsó fedett és fûtött lehetõség a pihenésre – valamint az utolsó igazán logikus lehetõség a kiszállásra. Fél órácskányi pihenést követõen indulunk tovább Dorogról.


Átvágunk a városon, visszatérünk a Kéktúra útvonalára. Egy nagyobb csapat bulizóból egy lány azt kérdezi, hogy mennyi van még hátra. A kapott információval, miszerint alig negyven kilométer, láthatóan nem tud mit kezdeni. (Ha azt mondtam volna, hogy húsz, vagy azt, hogy száznegyven, azzal ugyanúgy nem lett volna elõrébb.) A homokos ösvényen átsétálunk Kesztölc szélére, az országúton kék villogókat látunk Esztergom felõl közeledni, a hozzájuk tartozó tûzoltóautókat már a faluból visszanézve figyelhetjük meg. Végigballagunk Kesztölcön, a kocsmánál depózó társaságot nézünk elõször pontõröknek, de õk nem azok. Elhagyjuk a magáncélú frissítõpontot, és ezzel együtt a települést is. A következõ lakott település, amelyet megközelítünk, Csobánka lesz, addig végig kell gyalogolni azon a nagy, sötét tömbön, ami elõttünk tornyosul, fenyegetõ-fehér sziklafalai sápadtan verik vissza a közvilágítás és a felhõk mögül átsejlõ félhold szórt fényét. A Kétágú-hegy alatt találjuk a Petró-házaspár ellenõrzõpontját. Innen bélyegzés és pár mondat beszélgetés után indulunk neki a hegynek. Tavaly sokkal rosszabbul esett az emelkedõ, már a Kétágú-hegy nyergéig is, pláne az onnan bedurvuló folytatás. Erre most külön készültem fejben, és néhány szusszanós megállót beiktatva sikerül felküzdeni magamat különösebb megrázkódtatás nélkül. Kerek repkény vontatóként állandó sebességet vesz fel elöl, és kialakul a sor, amelyet sokáig alkotunk hárman: Repkény valahol elöl halad úgy, hogy nem hagyom látóhatáron kívül érni a hátizsákját, mögöttem pedig vinatti jön. Nem rossz, hogy így estefelé egyedül maradtam önmagammal, mert legalább csak a saját morálomat rombolom az ilyenkor szokásos mentális mélypontomban. Átalakul az idõ- és a távolságérzetem; akármennyire jól vontat elöl Repkény, nem érzem, hogy haladnánk; mindig a következõ távoli kanyar utánra teszem a Pilis-nyerget; elkezdek vélt problémákat túlgondolni. Utolérünk valakit, aki a Szakó-nyereghez mért távolság felõl érdeklõdik. Lehet, hogy lélekben még a Piros 85-ön van? Vagy a Szántói-nyeregre gondolhat? Pár mondatot váltunk, majd elhagyjuk õt, megint jön a viszonylagos egyedüllét kényelmes, egyben félelmetes élménye. Nem az esti erdõtõl tartok, az már elmúlt régen, hanem a saját társaságomtól. Aztán szerencsére ennek vége szakad, meglátom az illusztris helyszínt, az emlékmû fehér sziluettjét, ahogy valaki elöl megvilágítja. Fent vagyunk a Pilis-nyeregben, kódot írunk, leülünk pihenni. Repkény csokival kínál, vinatti banánnal, én pedig a teás termoszt ásom elõ a hátizsákból. A közérzetemen, ha mérni lehetne, több nagyságrendnyi javulást tapasztalhatna a mérõmûszer kezelõje.


Elõttünk van még azonban a Pilis oldala. Egy meredek, de rövid kapaszkodó és egy enyhe, hosszan elhúzódó emelkedõs szakasz következik. Az elsõt hamar letudjuk: fent tábla tájékoztat tévesen arról, hogy a zöld sáv a Pilis-tetõ felé vezet. Most már értem, miért írja egy csomó Kinizsi Százas beszámoló, hogy a Pilis tetején voltak, pedig nem is (hacsak nagyon el nem tévedtek). Rátérünk a kényelmes hegyoldali útra, az egész túrán itt érzem a leghidegebbnek a levegõt, ugyanakkor nem tudok túlságosan jól haladni ahhoz, hogy helyreálljon a hõkomfortom. Sebaj. A szerpentinek elõtti réten Repkénnyel megállunk pár pillanatra, megvárjuk vinattit, együtt indulunk el lefelé. A kilátás innen fentrõl éjszaka talán sokkal megkapóbb, mint nappal: elõttünk a távolban Budapest végtelen méretû tömege húzódik, sárgára festi felette a felhõket a köz- és egyéb világítás. A Nagy-Kevély, mint óriási, fekete Gauss-görbe takar ki a város fényeibõl egy darabot. Valamivel odébb, dél felé fordulva Pilisvörösvár és Pilisszentiván látható, mögöttük a Budai-hegyek vonulatával. Látni a Hármashatár-hegy adótornyainak a piros pöttyökkel világító csoportját, tõlük nyugatra a Nagy-Szénás felé vezetõ gerinc nyúlik el feketén. Mellettünk az egyik oldalon Pilisszentkereszt, a másik oldalon Pilisszántó fényei húzódnak, felismerhetõ, melyik utca régebbi, és melyik származik újabb kori felparcellázásból. Fehér és sárga pöttyök sorakoznak kanyarogva és egyenes vonalakban.Nincs az a fénykép, amely visszaadná ezt a hangulatot. Ennek ellenére megpróbálok valamit kihozni a helyzetbõl, de az, hogy nincs állványom (és megfelelõ gépem és nem is értek a fotózáshoz), sokat ront az eredményen. Mellettünk olsen sétál tova, csak a hangsúlyozásán hallatszik némi fáradtság, mert amúgy elég gyorsan riposztol vinattinak. Gyorsabban, mint én, amikor friss vagyok. A lekanyargás során még nézzük egy kicsit a csodálatos-szép kilátást, amíg lehetõség nyílik rá, mert rövidesen leérünk a László-kúpjához – ez most nem gyógyászati fogalom, inkább geometriai. Elhagyjuk a szerpentinezõ utat, köves úton botladozunk a Szántói-nyeregbe. Annyi baj legyen tavalyi, príma videója találó címet visel, Rocky road to Csillaghegy, még mindig érvényes. Lent kényelmessé válik a haladás, sáros földutat taposunk, majd elérjük az éjszaka felezõpontját, az asciimo által találóan Sistergõ-féle Mennyországnak nevezett ellenõrzõpontot. Lehet tippelni, ha ez a pont nem ebben a formában lenne jelen, akkor mennyivel romlanának a teljesítési statisztikák. Kõrözöttes kenyeret eszek, legalább hármat, meg egy óriási zsömlét is, hozzá boros teát kapunk. Mindkettõ nagyon-nagyon finom. Nem mellesleg le lehet ülni annak, aki fáradt, és az evés-ivás-pihenés háromságra a helyszín kifeszített ponyva alatt terül el, ha esetleg eleredne az esõ. Amíg elpihengetünk, jönnek-mennek a túrázók, Fürész Andi érkezik, és Ottorinót is látom leülni, majd gjeklerék akkortájt érkeznek, amikor mi épp indulunk. Sistergõ tölt egy búcsúbögrényi boros teát Repkénynek, ezt elkortyoljuk indulóban.


Fiatal a hajnal, még kettõ óra sincs, amikor nekivágunk a Hosszú-hegy hosszú, kényelmes meredekségû emelkedõjének. A jelzésekre szerencsére nem kell minden idegszálunkkal figyelni, fényvisszaverõ pöttyök mutatják a követendõ utat. Fent, egy kilátópontnál ismét gyönyörködhetünk a kilátásban, alattunk Pilisszántó alszik békésen. Megállunk két-három pillanatra, hallgatni az éji csendet. Odébb kódot írunk a kódírós helyen, betû és két szám, de nem merem azt tippelni, hogy valami AutoCAD-kiadásra emlékeztet a kombináció. Felírást követõen hosszan botladozva haladunk tovább. Az elõttünk haladó társaságból valaki visszakérdez: „Mögöttetek van valaki, aki tudja, hogy jófelé megyünk-e?” Ezek szerint mi nyilván nem tudjuk, értem. Egyébként teljesen jófelé megyünk, a jelzések és a fényvisszaverõ pöttyök sûrûsége és állapota nem változott a Hosszú-hegy elõttihez képest. Leérünk a lejtõn, szintben közel lapos és irányban közel egyenesen haladó útra válthatnánk, de elõtte még bebóklászunk egy egynyomos, botladozós ösvényre, és csak utána lépünk ki a széles dózerútra. Elválik tõlünk a zöld sáv jelzés, amelyet Kesztölc után kezdtünk követni, helyette azonban visszatér a kék sáv. Ez a Pilis megmászása helyett azóta tett egy méretes kanyart a Budai-hegység felé, és most szembe haladnánk azzal a képzeletbeli túrázóval, aki Kesztölctõl a kéken maradt volna. Ezeken az apróságokon gondolkodom, közben néha visszanézek, és nem látom vinattit. Lemaradt volna? Ennyire? Nem létezik. Nem bizony, de errõl majd késõbb. Felzárkózom Kerek repkényhez, megérkezünk Csobánka határába, majd el is hagyjuk a települést a Kevély alatt eltérve az eddigi egyenesrõl. A fényvisszaverõ jelek szépen mutatják itt is a helyes irányt, nehogy valaki bekeverjen a kõbánya felé. A Kevély-nyeregre megint megszenvedem a feljutást, erre már kevésbé készültem fel fejben. A terepviszonyok sem segítenek sokat, a vékony sárrétegen minduntalan megcsúszok, mégis örülök, hogy ezt a részt még az esõ elõtt letudjuk. A tavaly benézett kanyar idén kijelezve vár, innen már csak pár lépés a nyereg, ahol a pavilonnál Forester õrzi a pontot. Elõkeresem a kávés termoszt – Repkény nem kávézik most – és gumicukrot eszem hozzá, tuti nem egészséges, de legalább jó cukros kombináció. Ezzel végig kell mennem.


A Nagy-Kevélyre a kávézás után nem meglepõ módon könnyedén fellépdelünk. Itt pár perces pihenõt ejtünk meg, nézegetjük az elõttünk elterülõ Budapestet, a könnyen és kevésbé könnyen kivehetõ épületeket, városrészeket figyelve. Szép. Visszatekintve pedig kivehetõ a Pilis tömbje, ahogy uralja az alatta elterülõ vidéket. Elkezdünk lefelé botorkálni, kényelmesen, lassan, óvatosan. Még Repkénynek is maradt bõven tartaléka a Nik 40 szintidejébõl, pláne nekem a százasból, tehát ráérünk lazítani. A kövesebb rész alatt futó érkezik fentrõl, legalábbis azt képzelem, de valójában vinatti érkezik, zergeként ugrálva lefelé. Elmondja, hogy azért nem láthattam a Csobánka melletti hosszú egyenesben, mert lekapcsolt lámpával haladt – igaza van, azon az úton tökéletes láthatósági viszonyok uralkodtak. Újra összeáll a triónk, ennek örömére szolidan elkezd csöpögni az esõ. Ez már nem csak pár pöttynyi víz: amire leérünk az ürömi mûúthoz, egész komoly esõvé növi ki magát. Csoszoghatunk a sáros felszínû úton a Róka-hegyen és környezetében, közben pedig figyelünk, nehogy elvétsük a telkek között trükközõ piros sávot. Egy csaknem benézett kanyartól eltekintve (majdnem lemegyünk valami betonlépcsõn, de aztán gyanússá válik és mégsem) könnyen elnavigálunk fent. A fenyõk között ereszkedõ, meredek lejtõt is megússzuk mindenféle egyensúlyvesztés nélkül, és onnan már csak Csillaghegy házai között kell betocsogni a célba, az immár szakadó esõben. A Sarok kocsmában asciimoék fogadnak, kitûzõ jár és oklevél, továbbá egy pár virsli és egy pohár tea. Leülök, örülök, hogy vége van. Vinatti elmeséli, hogy amikor hazamegy, szór egy kis kádat a parajdi fürdõsóba, majd teleengedi fenyõillatú vízzel. Vagy valami ilyesmi. A hévre várva, majd a héven egy helybéli nõ hüledezését hallgatjuk, és azt, hogy éppen mit kellene csinálnunk ahelyett, hogy hazamegyünk. Ennélfogva Kaszásdûlõnél le is szállunk a motorvonatról (Ottorinóékat otthagyjuk, prédának), és busz-metró-villamos kombinációval intézzük a hazautat, vinattitól az Árpád híd metróállomásnál elbúcsúzva. Szeretnék köszönetet mondani a rendezõknek, különösen a pontõröknek a túráért, a kiváló szervezésért, sistergõnek külön a csodálatos éji frissítõpontért. Köszönöm Kerek repkénynek, vinattinak, tanker007-nek, Miklósnak és mindenkinek, akivel több-kevesebb ideig együtt haladtam, a társaságot. Nagyon sokat jelent, komolyan. Nem tudom, hogy jövõre elmegyek-e az Iszinikre (Repkénynek a Kevély-nyereg emelkedõjén azt mondtam, hogy üssön meg nagyon, ha nevezni akarok, de ezt minden hosszú túrán elmondom és még nem ütött meg... eléggé :)), de ettõl függetlenül mindenkinek szívbõl tudom ajánlani ezt a túrát.


-Kékdroid-


---=== képek a túráról ===---