Túrabeszámolók


A híd túl messze van...

kekdroidTúra éve: 20142014.01.26 19:00:43

Makó túl messze van – A Híd túl messze van... 90 -> 60


Show them the way to reverse their decline,

Guide them back on a River of Time”

(Ayreon: River of Time)


 


Szombat reggel nagy meglepetésemre magamtól, pár perccel az ébresztõt megelõzve ébredek. Ezzel nagyjából le is tudom mára az elõzés tevékenységét, a szó számos értelmében. Gyorsan rendezem gondolataimat: Tápén vagyok, a helyi plébánián, a rendezõk által valahogy mégis leszervezett közösségi szálláson, tucatnyi másik turista társaságában. Oké. Suvlaj fuvarozott ide tegnap este, -rafter-rel és Kerek repkénnyel. Oké. Tegnap este kártyákkal háborúztunk, vagy micsoda, CsST (Kinizsi Százas blog) jóvoltából, aki megutaztatja a túrán is a játékot, dobozostul. Ez is oké. Kilencven kilométert készülök túrázni, két folyó mindenféle gátján. Ez már kevésbé oké. Mellettem Repkény még bõszen küzd az álomból való kilábalás ellen, hiába, mert az idegesítõ hangú ébresztõ végül kirázza õt is a hálózsákból. Ezalatt lassan feléled a terem közönsége, emberek mosdanak, pakolásznak, reggeliznek. Összeszedjük magunkat, és autóval közlekedünk át az ATIKÖVIZIG telephelyére. Itt pár percig mélán nézünk egy olyan bejáratot, ahol nem tudunk bemenni. Aztán egy mérsékelten észrevehetõ papírlapot észrevéve átsétálunk egy olyan bejárathoz, ahol már igen. Étteremnek látszó helyiségbe lépünk be, itt rendezõi oldalon mindenféle fölösleges kapkodás nélkül zajlik a rajtoltatás. A sorban elfoglalt nagyon szerencsés helyzetbõl adódóan mindössze fél óra várakozással, és némi számolási segítségnyújtással (két nevezés plusz 2*1 éjszaka szállásdíj) megússzuk. A kapott itiner egy darab A/5-ös kartonlapot jelent, színes, 1:150000-es méretarányú térképpel, rajta az útvonalat pirossal emelték ki. Hátoldalán szerepel még néhány hely néhány igazolásnak, egy nagy rajtszám, valamint az érintési pontok rövidre fogott listája, résztáv adatokkal és a korábban már említett "tea, csoki, bély." típusú felsorolással. Kiegészítésképp egy ugyanekkora papíron kapunk leírást a Makón követendõ útvonalról. Ennyi információ bõven elég, ez nem olyan túra, ahol elkezdem keresni a szintmetszetet.


Hét óra öt perckor, a sorban álló tömegek között ellavírozva kilépünk az étterembõl, felsétálunk egy csúszós betonlépcsõn a gátra, balra kanyarodunk, és a Tisza mentén nekivágunk a hosszú, sík sétának. Mellettünk a mentett oldalon felújított gépház, a folyó felõl nyaralóházak sokasága. Alattunk nagyon enyhén sáros út, felettünk szürke, felhõs égbolt. Elõttünk a gát. Elérjük tápéi kikötõt, a tavalyelõtt szétvágott SZÕKE TISZA egykori kikötõhelyét[1], a gát oldalában roncsdarabok hevernek, itt egy terasz talán a tatról, ott egy híd, korláttal. A vízen egy kisebb hajó lecsupaszított torzója lebeg. Szomorú látvány. Sétálunk tovább, Tápé házai mellett: a templomhoz viszonyítva könnyen betájolható esti szálláshelyünk. Futók közelednek, ez nem akkora szám, de õk ketten most szembõl érkeznek: Cam Mogóék szaladnak nagy sebesen, egy köszönés erejéig megállunk, aztán mindenki megy tovább, Szegedre. Elhagyjuk a buszfordulót, ahová éppen beáll a Tisza Volán fehér alapon kék díszítésû jármûve, néhány felszálló jelzi utazási szándékát. Eztán nem sokkal Tápét el is hagyjuk, a távolban egyre hangsúlyosabbá válik az algyõi szénhidrogén-kitermelõ monstrum a magasba nyúló gázfáklyával. A másik oldalon ártéri erdõ, amelyet néha nyiladék szakít meg, hol villamos-, hol gázvezeték keresztezi a folyót. Elrobog mellettünk DJ_Rushboy, néhány szóra lelassítva hozzánk. Alkalmanként a vízmûvek egy-egy létesítménye bukkan fel, szivattyútelepek, gátõrházak mellett sétálunk el. Áthaladunk a Szegedet és Makót északról kerülõ M43-as autópálya alatt, kinézek jobbra, de a hídpilléreknek csak a teteje látszik.


Lassan észak felé kanyarodunk a gáttal, Szegedtõl eddig távolodtunk, most azonban, mintha újra közelednénk a város széléhez. Elõttünk a láthatár tekintélyes részét lefedi a MOL itteni telepe, a lobogó gázfáklya újra és újra magára vonja a figyelmet. Hosszú ív megtétele után érkezünk meg Algyõ határába, elõbb kisméretû szennyvíztelepet, utóbb repülõtérnek írt létesítményt figyelhetünk meg. A reptéren katonai festésû Ancsa[2] pihenget kiállítási tárgyként, 05-ös oldalszámmal, valamint egy nagyobb gyûjteménynyi páncélozott jármû is sorakozik a kerítés mögött. A gátõrházat a falu déli végén találjuk, itt van az elsõ érintési pont, ahogy errefelé az ellenõrzõpontot nevezik. Nagyon finom teával kínálnak, ezen kívül egy Balaton szelet a szolgáltatás, és bónusz megszemlélhetjük a falra szerelt, különbözõ korú telefonkészülékeket. Zivatar esetén a csatlakozót még mindig ki kell húzni. Kint már látok némi változást, hordófedélre emlékeztetõ járólapok vezetnek a kertben elhelyezett pavilonig. Legalábbis remélem, hogy nem az egész hordót ásták be nagy munkával. :) Elbúcsúzunk a lelkes pontõröktõl, visszasétálunk a gát koronájára, megyünk tovább, szemben a Tiszával. Elhaladunk az algyõi templom mellett, fekete márványtábla emlékeztet, hogy a környéken a folyó az igazi úr. A templom után keskeny út húzódik át a gáton a folyó felé – talán strand lenne? Odébb elérünk egy szélesebb keresztezõ utat, amely az ártér felé vezet, azóta megnéztem, a faluhoz tartozó csónakkikötõnél ér véget. Méretes, mesterségesnek tûnõ tónál (lekerített holtág talán?) búcsúzunk Algyõtõl, elõttünk húzódik a 47-es fõút, mögötte a Szeged – Békéscsaba vasútvonallal. Még a tóparton járunk, amikor egy Uzsgyi[3] döcög el Békéscsaba irányába. Az országútra érkezve megcélozzuk a Tisza hídját, szalagkorlát kerít le egy keskeny csapást a padkán. Elhúz szembõl a Körös Volán Békéscsaba – Pécs buszjárata. Ezt az utat is elég lehet végigülni, bár -rafter- emlékeztet az egykor oly nagysikerû Gyula – Lenti országjáróra. Végigballagunk a hídon, alattunk csendben, lassan hömpölyög a zöldesszürke vizû folyó.


A Tiszántúlra érkezve az elsõ jobbkanyarnál elhagyjuk a fõutat, Nagyfa felé kanyarodunk a keskeny, gátkorona szélességû sokadrendû országúton. Néha személyautó húz el mellettünk, közös tulajdonsága sofõreiknek a bámulatosan labilis úttartás. Megelõz egy csuklós Ikarus is, különjáratként szállít néhány, az ablakon érdeklõdve kibámuló utast. A borsosi gátõrháznál hagyja el a gátat, és vele együtt minket a környéket feltáró aszfaltút, mi maradunk az immár burkolat nélküli, a korábbihoz képest meglehetõsen sáros (de még mindig egész járható) gáton. Néha inkább a gát oldalában ballagunk a letaposott fûben, ahogy a mezõnynek az éppen látható többsége is teszi. A telefonpóznákon húzódó vezetékek felõl néha felerõsödik, néha elhalkul a zúgás, de az oszlophoz közel hajolva mindenképpen hallani valami alapzajt. Késõbb egy út húzódik le a gátról az ártéri erdõ felé, erre haladhatott a koronát feltúró jármû is, mert végre kényelmesen haladhatunk az enyhén füves gátkoronán. Jobbra az erdõ, balra az itt már valóban végtelennek tûnõ Alföld látványában gyönyörködhetünk. Elérjük a györpölési szivattyútelepet, gondozott gépházba belesve gondozott gépeket látni, kint pedig feketére festett, méretes szerelvényeket. Nem sokkal késõbb elmegyünk a bv nagyfai, saját holtággal lekerített komplexumának külsõ kapuja mellett. A minket még a gát és az országút közös szakaszán megelõzõ gépjármûvek többségét itt látom parkolni. Odébb, a gáton az egyik telefonpóznán taxitársaság hirdetését találjuk, kiemelve, hogy beszélnek angolul. Eltöprengek azon, hogy kik alkothatják a hirdetés célközönségét.


Menetelünk tovább, elkezd szemerkélni az esõ, és néha feltámad egy-egy fuvallatra a szél. A csepergés nem sokáig tart, a szél viszont változó erõsséggel kísér végig a túrán. Az ártéri erdõ mellettünk más formát ölt, most fekete, nem túl magas, szétterjedõ koronájú fák kísérnek utunkon. A Tiszát egy helyen egészen megközelítjük, majd ez elmúlik, és a túra során már nem is látom újra. A nagyfai holtágnak láthatjuk a dél végét is, és nem sokkal odébb a kapcsolódó nagyfai szivattyútelepet érjük el. A társaság itt újra összetalálkozik, rövid pihenõt tartunk egy betontömb kényelmét élvezve. CsST sajtos tallérral kínál, köszönöm. Amire eszembe jutna, hogy akár egy gyors kártyapartit is lehetne intézni, már tovább is állunk a helyszínrõl, követjük a piros sáv jelzést, amelyet az algyõi híd után értünk el. Újra áthaladunk az autópálya alatt, errõl az oldalról jobb rálátást találok a hídra, készítek róla egy közepesnél valamivel gyengébb fényképet. Az aluljáró után letérünk a folyó felõli oldalra, megnézzük a Porgány-foki zsilip feltárt maradványait. Visszatérve fent érdekes határkõ hívja fel magára a figyelmet: Sövh. és Tápé határa, valószínûleg a vízügyeseknél valami szakaszhatár. A következõ nevezetes helyszín a porgányi gátõrház, suvlaj és CsST a sorompón ülve várnak be minket. Ballagunk tovább, nézegetem a szántókat ellepõ, földgáz- vagy éppen olajtermeléssel kapcsolatba hozható létesítményeket. Hihetetlenül nyugodt környék ez, állapítom meg négy év után újra. Emellett az is feltûnik, hogy most mintha jóval nagyobb lenne a nyüzsgés a környéken, mint azon a bizonyos korábbi túrán – emlékeztetem is magamat, hogy akkor köd volt, ami most nincs. Elérjük a Holt-Tiszai gátõrházat, korábban itt is ellenõrzõpont volt, most csak tyúkok kapirgálnak a töltésoldalban, odébb terepjárós csendélet figyelhetõ meg. Nem messze innen térhetnénk le a Maros torkolata, pontosabban a térkép által tápairétiként ismert rév felé. A nyiladékon benézve a látott épület a kör alaprajzú toronyszerûséggel már a túlparton emelkedik. Hozzánk sokkal közelebb, egy póznán újnak tûnõ piros és sárga sáv jelzéseket látunk, mint a turista infrastruktúra megtestesülését. Találunk táblát is kitéve, amelyen a térképi részbõl csak a pirossal színezett vonalak maradtak meg, ennélfogva érdekes, de teljesen használhatatlan emlék. Nem mulasztjuk el megnézni a Maros gátjának a nullás kilométerkövét, a szelvényszámot a telefonpózna beton támasztójára festették. A táv harmadánál járhatunk, kelet felé kanyarodunk, irány Makó.


A Maros gátjának ezen szakaszán jórészt CsST-vel társalgok, ezzel el is szalad némi idõ, és megérkezünk – röpke 24 kilométeres szakasz után – a második ellenõrzõpontra, a vetyeháti gátõrházhoz. Algyõ és Makó között ez az egy ep. maradt meg, nagyjából a korábbi kettõ között félúton. Kedves pontõrök kínálnak halvány ízû teával és finom almával. A kertben telepedünk le, az idõjárás inkább márciusra, mint januárra utal, nyugodtan le lehetne heveredni a fûre. Itt találkozunk popeye-ékkel, akik még valahol a Tisza gátján elõztek meg, õk nem sokkal érkezésünk után tovább is állnak. Ücsörgünk, eszünk, iszunk. Majd' félórás pihenõnk után nehezen (sehogy sem) megy a korábbi utazósebesség felvétele, de Makó a papír szerint még 23 kilométer, jó lenne a sötét beállta elõtt odaérni. Meglódulunk. Jobbos ívet követõen megközelítünk egy országutat, facsoportnál két kereszt áll – a látnivalóhoz kitérõ, azt közelrõl is megszemlélõ -rafter- elmondja, tanyasi iskolának állít emléket a hely. Elõttünk felbukkan egy település: Maroslele, ez még nem Makó, egyáltalán nem. Az ártér felé nézve megsokasodnak a nyiladékok, átjárók. Néhol favágás zaja hallatszik, néhol csak beszélgetésé a sûrûség felõl. Vagy az utóbbit csak képzelem? Balra traktorral dolgoznak valamit, gyalogos kísérettel. Sétálunk, Kerek repkénnyel kezdünk leszakadni a többiektõl, akik aztán a Feketecsárdai gátõrháznál várnak be. Emlékpihenõ az itteni ellenõrzõponthoz. Leülünk, de csak azért, hogy még nehezebb legyen elindulni. Indulást követõen egybõl le is szakadunk a csapattól, és Makóig már nem találkozunk. Balra a hosszú ideje látható Maroslele kínál csábító alkalmat a kiszállásra. A következõ pár kilométeren feljavított, kavicsos út vezet a gáton, a nyugati végpontján kitáblázták, ki és mennyi pénzt költött a felújításokra, melyik program keretében. Remélem, a majd' másfél millió eurós mutatványnak csak egy kis szelete az útfelújítás. Húsz percig lépkedünk a szürke úton, akkor elérjük a makói szivattyútelepet. Ezzel elértük Makó külterületének a határát, leülök Repkény mellé a sorompóra. Beszélgetünk, fõ téma a Makó és Szeged közti buszközlekedés. Közben megérkezik régészlány és sétáLós bácsi, pár perccel késõbb, amikor továbbindulunk, már csak két pont látszik belõlük, messze a gáton. Mögöttünk a felhõkön túl a naplemente fényei festik különös színûre az ég alját. Szürkülni kezd.


Innen Makóig még egyszer megpróbálunk belehúzni úgy igazán, de féltáv környékén – amikor a város fényei már látszanak, de nem akarnak közelebb kerülni – elkezd csökkenni a lelkesedésem a túra folytatása iránt. Repkény már korábban kifejezte, hogy a maga részérõl teljesen elégedett lesz a hatvanas táv teljesítésével. Én még hezitálok, és azt számolom, hogy mennyi elõnye lehet suvlajéknak. Elsétálunk a leengedett redõnyû Nagykarikai gátõrház mellett. Lassan besötétedik, elõttünk Makó nagytemploma tornyosul, még mindig elég messze, és a Szegedi út fényei mutatják, hogy körülbelül hol érkezünk majd meg a városba.Oldalt fémalakzat látszik, bent, a gát ártéri oldalán. Az 1970-es árvíz emlékére állították. Innen már emlékeim szerint már nem kell olyan sokat menni a városig. Tévedek, még majd' egy órán keresztül botorkálunk a töltésen, azért sem használva a fejlámpánkat. Mellettünk kisebb telkek, bódék, épületkék állnak, amennyire ki lehet egyáltalán venni a sötétben. Telik az idõ, trappolunk néma csendben. Valahol megállunk két pillanatra, aztán megyünk tovább. Rájövök, hogy lámpáinkra Makóig így sincs nagy szükség, még épp akad annyi természetes fény, amennyinél megoldható a haladás, no meg a gátat amúgy sem könnyû eltéveszteni. Mielõtt beérnénk Makóra, megállunk megint, Repkény leül, kér öt perc pihenõt. A túra városszéli telefonoszlopra helyezett „Üdvözlünk Makón” táblájánál megint megállunk, itt eldöntöm, hogy nekem sem hiányzik a maradék harminc kilométer Szegedig. Besétálunk Makóra a leírás és a szalagok útmutatását követve, közben találkozunk a már szembejövõ popeye-ékkel és Rudi Istvánékkal.


A makói cél-ellenõrzõpontnak a József Attila Gimnázium ad helyet, elõször gyanakvón nézem az ugyanott konszolidáltan bulizó, jólöltözött osztálytalálkozókat, majd észreveszem a HTMV irányító tábláit. A rendezõi asztal mögött szigorúan nézõ Mendei mester kérdezi, továbbmegyünk-e. Most inkább nem. És egy tál levest azért ugye megeszünk? - kérdezi megenyhülve. Köszönettel, az bármikor jöhet. Leülünk suvlaj, -rafter- és CsST triójához, jó utat és sok szerencsét kívánunk a továbbiakhoz, Repkény készít róluk egy indulós fotót. Õk továbbállnak megszemlélni a Maros bal parti gátját, mi pedig lelkesen kanalazzuk a jó sûrû lencselevest. Elpihengetünk, majd átsétálunk a buszállomásra, innen a Körös Volán jármûve szállít Szegedre. Az utat jórészt átalszom, a Mars tér elõtt nem sokkal ébredek, jármûvünk tömve van utassal, fõleg a bulizni igyekvõ tizenéves korosztály képviselõivel. A végállomáson leszállunk, meglepetten tapasztalom, hogy a körülményekhez képest könnyedén mozgok. Iszunk egy-egy automatás kávét a várónál, majd teszünk egy sétát a belvárosban – már majdnem elfelejtettem, milyen szép hely Szeged. Elsétálunk erre-arra, végül, hogy ne maradjunk autentikus tiszai gátak nélkül, átsétálunk a Belvárosi hídon, hogy a Bertalan hídon, stílszerûen a túra útvonalának utolsó néhány száz méterén jussunk vissza a reggeli kiindulópontra. A 90-es táv céljában keresünk egy csendesebb sarkot, leülünk aludni (miután tisztáztuk, hogy mi tényleg nem a hosszútávot teljesítettük), megvárjuk a csapatot, akik a számításaimnak megfelelõen, nem sokkal hajnal egy után érnek célba. Ezúton is gratulálok nekik, valamint minden távon minden teljesítõnek! :) Suvlaj egy rövid pihenõ után Budapestig fuvarozza a társaságot, -rafter-tõl és CsST-tõl a Kelenföldi pályaudvaron búcsúzunk el, majd Repkénnyel ketten a suvlajmobilt a Népligetnél hagyjuk el. Ezúton is köszönöm a fuvart suvlajnak, és természetesen a társaságot minden útitársamnak! Különleges, nehéz túra a HTMV, egyszer szeretnék majd visszamenni és teljesíteni a most kihagyott plusz harminc kilométert is.


-Kékdroid-


Képek a gátról