Kiss Péter emléktúra a Mátrában 57km-es táv 2014.02.15
Az egyik társamnak meséltem túra közben azt a TV-s élményemet, amit péntek este láttam a Spektrumon. A közvetlen õsünk egy olyan futásra termett vadászó ember volt, aki a szavannán kergette az antilopokat. Hogyan???!!! Van ember, aki utolér egy antilopot? Igen, van. De, nem azonnal. Õsünk addig járt a vad nyomában, amíg az össze nem esett a fáradtságtól. És az ember kibírta ezt. Ha elfáradt is, csak a vágyott cél lebegett a szeme elõtt. A mai busmanok, akiknél még itt-ott él ez a módszer, gyakran 50km-en át ûzik a vadat. Nincs kitartóbb futó az embernél…
Ezekkel a gondolatokkal erõsítve magam, vágtam neki az 57km-es, 3000 méter szintkülönbséget kóstáló túrának. Reggel idõben érkeztem, s amíg a rendezõség precíz készülõdését szemléltem, az ismerõsök üdvözlése mellett arra is jutott idõm, hogy Kiss Péterrõl, a túra névadójáról elmélkedjek, aki hõsi halált halt a Himaláján. Talán nem kegyeletsértõ, ha megosztom a gondolataimat. Ott, abban a pillanatban, amikor döntött, Péter biztosan számot vetett a kockázattal, vállalva azt is, hogy lemond a földi életrõl, de ezzel a döntésével az örök életre „fizetett be”. Bármilyen sikeres hegymászóvá is vált volna élete során, egy pár évtized múlva nyilván leginkább csak szakmai berkekben emlékeztek volna a nevére, de így, sovány vigasz ugyan a családnak és a nemzetnek, neve örökké élni fog, sok-sok emléktábla, egyesület, mozgalom fogja viselni, mint ez a teljesítménytúra is, és szimbólumává lesz a magyar emberek szemében a hûségnek, a bátorságnak, a hõsi önfeláldozásnak. Nemzedékek ismerhetik meg a két hegymászó, tragédiájában is megható, gyönyörû, filmszerû történetét. Szívesen kidobálnánk az emléktáblákat, bárcsak élnének inkább, de mára már számot kell vetni a megmásíthatatlannal. Ma már nem firtatja senki, mi lett volna ha…
7:01-kor indulok. Elég nagy lendülettel kezdek, igaz nem sportcipõben, bakancsban indulok, de eleinte olyan futósra veszem a figurát. A lendületem jó, igaz a lejtõ adja hozzá a hajtóanyagot. Percek alatt lerobbanok Mátrafüredre. Eddig jó. Lássuk a Kékes-tetõt. A kék háromszögön felfelé beleadok apai-anyait, azért H.Feriék lazán megelõznek. Szerencsém van, hogy itt felfelé, így egy pár percet tudunk beszélgetni, mielõtt elrobognának. Eljön az idõ, amikor újra részese lehetek egy ilyen klassz futócsapatnak, addig is örülnöm kell, hogy a paleo-koszttól lesoványodva és valamelyest legyengülve most azért rendesen tolom felfelé. Így aztán Kékes viszonylag hamar bekövetkezik, az elsõ 8,5km könnyen kipipálva. Amikor újabb nagy lendülettel indulok lefelé a ponton felszívott forró teától hajtva, már úgy gondolom, ez a túra kész, lejátszott meccs. A Markazi-kapuig alig gyengülök, és az Ilona-vízesésnek, a Mátra egyik legszebb geológiai jelenségének is hamarosan újra örülhetek. Egy futó sráccal vágunk át az erdõn, navigálom az ismerõs terepen. Aztán „leugrik” a szikláról a mélybe, és gyorsan eltûnik. Én inkább kerülök a szerpentinen, bár úgy tûnik itt mandínerezni sem könnyebb, mint egyenesen a lyukba találni. Most egy pár pillantással végzek a „mûremekkel”, aminek jeges „partján” nem régiben egy jó félórát üldögéltem egyedül, míg csendben bealkonyodott, miközben álomittasan feloldódtam a jég folyamatosan átfestõdõ ezernyi árnyalatában, a tüdõcsúcsomig leslukkolva a „zuhatag“ steril, jeges lehelettét. A két héttel ezelõtti csodás jégbarlangnak már nyoma sincs, csak a magas sziklák peremérõl veti magát alá a bõségesen megduzzadt patak, nagy vastag sugárban, mint valami dögönyözõben. A vakító kristályfolyam peremérõl csillámló szálak rongyolódnak le, majd az egészet elnyeli a föld, hogy helyet adjon a felülrõl sürgetõen tolakodó újabb anyagfolyamnak.
A Csevicéig még kocogok, de már érzem, hogy nagyjából idáig tartott a gyorsasági szakasz. A sárga sávon felfelé még némi erõt mutatok fel, de mire a sárga kereszthez érek, már magához csalogat egy szimpatikus farakás. Befészkelem magam az oldalába, a túrán való bõséges ellátás ellenére elkezdem kienni a zsákomat. Sok szõlõcukrot szétrágok, de egy ellenáll, sõt, olyan kemény, mint a kõ. Végül õ gyõz, lepattan a teljesen épp rágófogamból egy darabka. Ezt inkább elszoptam volna, mert így beszoptam. Nem lesz tõle túl jó kedvem, de most elsõ a küldetés, a „veszteségeket” majd a csata után mérjük fel. Ez a további „étvágyamat szegi”, így felhagyok a tájékozódási kulcspontban elnyert ideiglenes forgalomirányító szerepemmel is, tovább indulok, pedig már olyan jól letelepedtem ide. Felfelé összefutok Istvánnal, már a Rózsaszállás erdészház után, akivel egy darabig társak leszünk. Épp a Kékes északi oldalán elterülõ, nagy kiterjedésû természetvédelmi területen, egy õs bükkösben haladunk át, kidõlt, évszázados bükkfák alatt bujkálva, sok helyen csodálatos panoráma nyílik észak felé kitekintve. Ha egy picit keskenyebb lenne az ösvény, még félelmetes is lehetne, gondolom, mert mellettünk szinte függõlegesen szakad a mélybe a hegyoldal, egy nyári, szlovéniai magashegyi kalandomra emlékeztetve. De így bátran haladhatunk egymás mellett beszélgetve is, az õserdõk fontos fajmegõrzõ szerepérõl értekezve. Kár, hogy, csak ilyen helyen hagynak meg kisebb rezervátumokat, szinte mindig bükkösöket, ahol egyébként is szinte lehetetlenség lemûvelni, a legtöbb helyen meg tarra vágnak mindent. Késõbb még egy kis kocogásra is ingerel a pazar környezet, bár mára ez az utolsó kitörési kísérletem a gyalogos sávból. Sombokornál megint hangulatos ellenõrzõ pont következik. Ezen a túrán, méltóan a tartalmához, mindenhol családias fogadtatásban, bõséges ellátásban részesültünk kivétel nélkül minden ellenõrzõ ponton. Ha másért nem, már ezért megéri végigjárni ezt a csodálatos vonalvezetésû teljesítménytúrát. S akkor még nem beszéltem a remek, kora tavaszi színezésû fényekrõl, a kedves túratársakról. Amikor leültem a farakásra, összegubancolódó izmaimat kisimítani, sok túratársam, látva mi történt, azonnal felajánlotta a saját magnézium készletét segítségként, senki nem ment el mellettem egy bíztató szó nélkül. Készleteket cipelek magammal eleget, de a bíztató szavak is hozzájárultak, hogy pár percen belül már kutya bajom nem volt, kiállt a görcs, csak a futást kellett mellõznöm az napra. Most a túra legszebb szakasza következik, a zöld kereszten Lajosháza felé, a Csór-réti víztárolóból érkezõ Nagy-patak völgyében szlalomozva, a régi kisvasút nyomvonalát követve, amelynek mûtárgyai, sõt egyes helyeken még a talpfák nyomai is kivehetõk. Mindig fájdalmas, funkcióját vesztett, megszûnt kisvasutakat látni, de a természet azért köszöni szépen, jól elvan vonatok nélkül is. Ráadásul, épp a közelben található a közelmúltban újraépített szárnyvonal, Lajosházától, Szalajkáig. Vannak még csodák. A patak átkelések némileg lelassítanak, István a botjával átszáguld a víz felett. Késõbb látom egy vasúti híd gerendáján egyensúlyozni. Egy pillanatra megtorpan úgy közép tájt, majd átrohan rajta. Ezt inkább kihagyom, mert mûugrásra ma nem vágyom valahogyan. A fûzõmmel is bajlódok, mert csak lazán csomózva tudom a bakancsot elviselni, de mióta nedves lett a fûzõ állandóan kienged. Ha újra kötöm, le kell evickélnem a patakig, hogy kezet mossak, mert az új kisgépemet csak nem akarom sáros kézzel markolászni.
Így érkezem a pontra, ahol a szokásos buli hangulat fogad, komplett svédasztallal. Mindenkit nagy tisztelettel, és kitörõ örömmel fogadnak. Látom, mások is hosszasan elidõznek itt. Nehezen akaródzik nekivágni a túra leghosszabb emelkedõjének, amikor a lajosházi gödörbõl, Mátraházán keresztül újra ki kell mászni Kékestetõre. Egyedül indulok felfelé. Erzsikéék elõznek be, de „örömmel” látom, hogy ez az emelkedõ még õket is megdolgoztatja, bár késõbb a lapályosabb részeken már kocogásba fognak. Ezt most mellõzöm, inkább pár szép zselégombás felvételt készítek a ragyogó napsütésben, közben hallgatom, ahogy a cinkék a környezõ bokrokon ugrándozva felháborodottan pörölnek velem, mert éppen behatoltam a felségterületükre, és úgy általában élvezem a kora-kora tavaszi erdõ nyugodt, derûs hangulatát, most sehogy sem vágyom száguldozásra. Lassan felaraszolok tehát Mátraházára, a gyors tempó amolyan savanyú szõlõ számomra, igaz, a sok túrázó közül, akiket még Lajosházán hagytam magam mögött, csupán egyetlen srác elõz meg, amikor éppen belemélyedek egy korhadó fatörzs kínálta sokszínû étlapba. Errõl jut eszembe, már másfél éve próbálkozom paleolit étrenddel, a súlyom jelentõsen csökkent ugyan, de valahogy mintha a kirobbanó energiaszintem is elszállt volna az elvesztett kilókkal. Mátraházán aztán „súlyos döntést” hozok, felfüggesztem az eddigi étrendemet, és benevezek egy „sajtos-tejfölös-fokhagymás” lángos evõ versenybe, amit megnyerek. Magam is meglepõdöm, amikor a kocsikeréknyi, ínycsiklandóan finom illatú, lágy, omlósan olvadó tésztájú képzõdmény pillanatok alatt eltûnik a szemem elõl az asztalról, és két perc múlva már csak a zsíros papír, és a szanaszét hulló sajtreszelékek emlékeztetnek rá. Tonikot szeretnék még inni, mivel a kinin kiváló izomlazító, de nincs, így maradok a kólánál. Sajnos ezen a túrán már erõsen túl koffeinizáltam magam, ami viszont fokozza a görcskészséget, amit a bakancs miatt fõleg az alsó lábszáramban, a sípcsontom körül érzek. Kékesig a lángos azért jól felrepít. Sombokornál találkozom Ferivel (egy másik Feri), s már éppen bemelegednénk a beszélgetésbe, amikor a kékesi teázóban találjuk magunkat, ahol Vándorcsillag a házigazda, akivel, hagyományt teremtve, minden év február 15-re szoktunk találkozót megbeszélni.
Feri sokat panaszkodik a lábára, de Kékes után olyan harmonikus mozgással, könnyen veti alá magát a hegyrõl, amit inkább csak irigyelhetek, mostani helyzetemben. Kis kocogást azért beiktatok én is lefelé, de a Kis-kõ meredek oldalán már újra le kell lassítanom, a Mátra meredek lejtõit már érzem a „fékezõ izmaimban”, így lefelé sem vagyok képes túl nagy tempót diktálni. Eredményeképpen Istvánnal, aki idõközben huszáros rohamban bevette a Markazi várat, már a Vár-völgyben találkozom, amint szembe jön. „Ez a Te napod!” – jegyzem meg tréfásan, és látom még, hogy szélesen mosolyog, mielõtt végleg elviharzik. Erzsikéékkel éppen a kanyarban találkozom, elõzékenyen mutatják az utat a vár felé, ennyit vertek rám. Ez az emelkedõ már nem olyan vad, de hosszú, és a koffein is kiváltja az elõbb már említett mellékhatását, de még egyszer, utoljára megsózom az izmaimat, ami a túra végéig most már kitart. A várban nem sokat idõzöm, pedig több irányban csodálatos panoráma tárul itt elénk, szeretnék még sötétedés elõtt túl lenni a Kis-kõ brutális emelkedõjén. A Vár-völgyben már az agykontrollt is bevetem, hogy az elkövetkezõ nehéz akadály leküzdésére felkészítsem magam. Ez bejön, felfelé még egy futót is megelõzök (nem fut), és elég jó a tempóm, sõt még az erdõk tetejét megfestõ naplementében is van kedvem elgyönyörködni. Engem már a túra végéig nem ér utol senki, bár nagyjából a fél mezõny még mögöttem van.
A Kis-kõ után kezd sötétedni. Egy fiatal párral sodródom össze a dózer úton. Jó a tempójuk, így gyalogosan képtelen vagyok hosszabb távon magam mögé tudni õket, de lemaradni sem tudok. A jelzésig nem gyújtunk lámpát, de a srác a már a vaksötétben is kiszúrja a lefelé haladó ösvényt, amit elismeréssel nyugtázok. Ez a piros sáv már amolyan örömszakasz Mátrafüredre, lefelé a sötétben. A lámpán által felélesztett fénykörben haladok, ennyi most számomra a világ, bár néha felpillantva megcsodálom a távolban, a Mátra tövében szélesen elterpeszkedõ Gyöngyös éjszaki díszkivilágítását. Azután már csak az iszonyatos sárdagonyával kell megküzdeni az Adrenalin Parkig felfelé a sárga körön. Minden erõmet be kell vetni, hogy ne ragadjak le a sárfolyóban, igazi erõpróba így a végére. Megpillantom végre a több száz falépcsõt, amin pont egy fél napja jöttem le, ez már a boldogság ugyan, de nem tagadom, idõnként a karfán is húzkodom magam a meredeken, hogy valahogy feljussak. A célban az emléklap, a kitûzõ, az ismerõs túratársak aztán kárpótolnak minden nehézségért, és egy pillanat múlva, ahogy ez lenni szokott, már csak a szépre emlékezem. Moiwa-val, az egyik fõszervezõvel egy tavaszi bükki túrát emlegetünk. Üdvözlöm még Jámbort és Ferit, majd egy jó meleg fürdõre gondolva, végleg kifordulok a fogadó épületbõl.
Szegedi József
Pétervására
-marton4-
|
