Téli Sóút 33
2007.02.03
Nem könnyû errõl a túráról beszámolót írni, de határozott vagyok abban a tekintetben, hogy akkoris, mert megérdemli. Szolnoki születésû lévén egyike ez a „legalább egyszer kötelezõ megcsinálni” túráknak, a tavalyi Aranyszarvas-teljesítésem során tapasztaltak alapján pedig nem volt kérdéses, hogy jó is fogom érezni magam. Persze elõtte végigböngésztem a topiktörténelem sóutas hsz-eit, alapvetõen kétféle kimenettel találkoztam: az I love Sóút és a Never again Sóút típusú véleménynyilvánításokkal – ezen a túrát teljesítve egyáltalán nem lepõdöm meg. Aki nem osztja Petõfi „mit nekem te zordon Kárpátoknak” életérzését és viszonyát nagy magyar Alföldünkkel kapcsolatban, annak ez a túra legfeljebb a monotónia, az esetleg kellemetlen talajviszonyok, vagy a tomboló szél, esõ, hóvihar legyõzését jelenti – bár rendes túrázó tiszteli a számára nem annyira felemelõ tájat is ugye.. Én csak attól óvnék mindenkit, hogy elõítélete erõsebb legyen a szépérzékénél – az alföld gyönyörû, egy-egy szép túrát mindenképp érdemes errõl a vidékrõl is választani.
Tatabányától Szolnokig hol erõsebben, hol csak szemerkélõsen, de végig esõben vezettem – kicsit tartottam is attól, hogy majd most aztán igazán, de hiteltérdemlõen megtudom, mi is az a szántóföld széle sárban és vízben. Aztán a 7órás vonattal Tápiószelére érve már elállt az esõ, és el is kezdtem bízni a napsütéses idõben – mint késõbb kiderült, derûlátásom megalapozottnak bizonyult.
A vonaton kellemesen sok túrázó, gyaníthatóan szolnoki fanatikusok, lelkesek és jókedvûek, bár egy hölgy kicsit elkenõdésének ad hangot az esõ miatt.. (legfeljebb vonatozok egy jót” – mondja, de társai rábeszélõképessége nem marad eredmény nélkül. Tömött csoportokban gyalogolunk a vasútállomástól másfél kilométerre lévõ mûvelõdési házhoz, közben begyûjtök a fényképezõgépbe egy keresztet és egy „Zoltán utca” utcatáblát, utóbbit a saját magam iránt érzett végtelen tisztelet jegyében.
A rajtban a fõrendezõ úr, Lipák István kezébõl kapom meg a nevezési lapot, gyorsan és gondmentesen tudom le az adminisztrációt, egy kis tollászkodás, és irány a történelmi Sóút.
Tápiószele a Sóút egyfajta forgalmi csomópontja, jelentõs állomása volt. Szigorúan csak azoknak, akik még nincsenek kimûvelve a témában: a Sóút a máramarosi havasokból kibányászott, a Tiszán leúsztatott és ott szekerekre rakott só Pestre és a Dunántúlra való eljuttatását szolgálta, jelentõsége a Pest-Szolnok vasútvonal megépüléséig meghatározó volt a térségben. Egykor csárdák és tanyák sokaságát fûzte fel, de ma mindez már történelem – egy elhagyott út, csak egyenesen.. elõre..
Tápiószele utolsó házait elhagyva nagyon kellemes, füves terepen indulunk, szikrázó napsütésbe csap át az eddig szomorkás idõjárás, elképesztõen messzire ellátni, próbálom folyamatosan belõni, hogy mikor merre mit is látok a horizont szélén. Gémeskutak, kis facsoportok, dobják fel a hol felszántott, hol zöldellõ végtelen földek látványát, itt-ott amott kis vízfolyásokra utalnak aprócska nádfoltok és mindenféle fûfélék; lesben ülõ ragadozómadarak, megzavart mezei nyulak, van itt élet kéremszépen.. Elképesztõ látvány, hogy a párhuzamosok nemcsakhogy a végtelenben találkoznak, de akár elõre, akár visszafelé tekintek, még mindig fel tudok fedezni egy-egy újabb elõttem vagy mögöttem járó túrázót.. Egy erdõfoltnál komoly S-kanyarkombinációt tudunk le, szerintem ez volt az összes „hirtelen” irányváltás a teljes útvonalon. Az elsõ ep-n, az újszilvási útnál szép kõkereszt, a kép is szenzációsan sikerül róla, szép fehéren a kék éggel, meg minden ilyesmi. Többféle croissant közül lehet választani – én legalábbis megengedem magamnak a luxust, a kedves pontõrhölgy nagyon készségesen választ ki nekem egy epreset. Feltámad a szél, a nagyfelületû hátizsák vitorlaként funkcionál, egy-egy lépésnél egyensúlyproblémáim is adódnak.. Újabb szépséges kõkereszt (duzzad a gyûjtemény), a felirata már nincs meg, talán vadrózsabokor nõtte be, mindenesetre a tövises benövés csak emeli szépségét. Pokoltanya már közel van, itt az újabb ep. Komoly Coop-os csokis nápolyi az ellátmány (hát jobb is, mint a Sznikkersz). Az egykor minden bizonnyal nagyforgalmú és rendesen lakott tanyára kis fácskákkal kísért út visz be, a romos épületek – köztük talán az egykori csárdaépület? – szomorú látványt nyújtanak. Innen aszfalton folytatjuk, elhagyott és lakott tanyák egyaránt feltûnnek, az autóforgalom elenyészõ. Azonkívül, hogy nem földúton haladunk, nem esik csorba az útvonal hangulatán. A megyehatártól keskenyebb aszfaltút, az elvadult útmentét éppen most nyesegetik. Vajon fizetett közmunkában, avagy magáncélú hasznosításra, neadjisten környezettudatos lelkesedésbõl. Ez nem derül ki. Egyre több a szemét - hiába, ide már könnyû bejönni autóval, és elég messze van, hogy senki se lássa a le- vagy kirakodást. A 3. ep-re érve már jól tud esni az ott felszolgált tea, egy kedves túratársnõ pedig szõlõcukorral kínál. Egykori keresztet említ az itiner, de nem emlékszem, hogy lett volna itt valami nyoma ilyesminek. Ismét földút, nem bánom, sok volt egy kicsit az aszfaltból egy húzásra. A Rózsás névre hallgató részen halad tovább az út, a szájhagyomány szerint Mária Terézia egyszer úrnõi dolgában errefelé szánkózgatott – na de nem havon, hanem són! Ha ez igaz, akkor ez volt az elsõ magyarországi Road-show (’ród-só’), khmm. Egy szó mint száz – ez már a Sósút. Megpillantom a szolnoki Széchenyi-lakótelep házait és a 24-emeletest, pedig itt még minimum 15 kilométerre vagyunk a várostól. A bazi nagy villanyvezeték zümmögését hallgatva azon tûnõdöm, hogy azért ez sem kis meló.. egy ilyet megtervezni, megépíteni és üzembentartani. Egyre végtelenebbnek és hatalmasabbnak tûnnek a szántóföldek, mindenesetre kevésbé változatos a táj, mint Tápiószele és -Györgye környékén volt. A 4. ep „felírós”, személyzetnélküli pont, az egész útvonal számomra legkedvesebb helye – egy fakereszten egy pléhkrisztus, mögötte kis zuzmóktól, moháktól zöldellõ kõkereszt fekszik a földbe félig már betemetve.. 1936-os évszám látszik rajta, megkapó látvány a semmi közepén.
Több fényképet is készítek a két keresztrõl, majd nekivágok az utolsó nyílt szakasznak, Abonyi út vasúti megállóig. A Máriácska-kegyhely közelében akác kezdi kísérni az utat, és szintén akácfák gyûrûjében, árnyékában találok rá magára az 1925-ben állított kegyhelyre. Ha jól emlékszem, egy Rozália nevû szolnoki illetõségû hölgynek köszönhetjük a többé-kevésbé sértetlen üvegablakos kis építményt. A ponton narancsot kapunk, és felvétetünk egy füzetbe, hogy megvagyunk, nem vesztünk el. Továbbindulva kicsit megzavar az itiner, ami a vasúti átjáró túloldalán lévõ kék nyomóskutat ajánlja figyelmünkbe (nagyon kedves apróság), de az utat a vasút innensõ oldalán kell folytassuk. Feledhetõ szakasz, sok szeméttel, elhanyagolt környezetû házakkal, lerobbant, egykor egészen biztosan virágzó tsz pusztulófélben lévõ és még használatban lévõ épületeivel. Már csak az aszfalt marad, a tsz bekötõútja, majd a 32-es, (egykoron 4-es) út nagy forgalma (szerencsére rövidke szakaszon), egy kockaköves út, a „lengyelpiac”, és végig a vasúti felüljáróig. Gyermekkorom kedvence, az óriásreklámokkal alaposan elcsúfított víztorony tövében a cél, a Víg Bakter Sörözõ, ahol virsli és tea (forralt bor a vonattal érkezõknek..), gyönyörû emléklap és kitûzõ, vers az elsõ teljesítõknek, többek között nekem, és Lipák István fõrendezõ elképesztõen lelkes sürgése-forgása a túrázók minél magasabb színvonalú kiszolgálásáért. A versbõl, Bágyoni Szabó István Sóút 1430 körül címû, nem kifejezetten gyerekversébõl Õ maga hívja fel figyelmemet néhány sorra, utalva rá, hogy bizony nem kéne kihagyni a nyári éjszakai verziót sem.. Már most biztosan ígérhetem Neki, hogy számíthat a visszatérésemre.
rafter
|
