Túrabeszámolók


Szondi György Emléktúra

kekdroidTúra éve: 20142014.07.04 22:57:01

 


Szondi György Emléktúra 100 -> 75


 


Összetévesztetted az eget az éjjel a tó színén visszaverõdõ csillagok fényével.”

Andrzej Sapkowski: Tündevér


 


A tavalyihoz szinte teljesen hasonlóan indul az idei történet. Amikor saját magamat is meglepõ elhatározással elõnevezek a százas távra, még az a gondolat jár a fejemben, hogy a túráig kénytelen leszek elmenni és részt venni valami bemelegítõ, felkészítõ jellegû eseményen. Vagy néhányszor futni a környéken. Vagy legalább sétálni egyet a tömb körül este. Ez mind elmarad, és csak péntek este jutok el oda, hogy végigböngésszem az útvonalat a térképen és a korábbi beszámolókat. Minden folyamatnak van eredménye, a fent vázoltnak már a címmel lelõttem a poénját: az erõnlét és a motiváció közös távolmaradása azt eredményezi, hogy lenevezek a vállalt távról. Addig – és azután – viszont történik egy csomó, átlagosan érdekes dolog. Álljon errõl itt egy beszámoló, tanulságul annak, aki szeret tanulságokat levonni, és szórakozásul annak, aki szeret hosszú túrákról hosszú leírásokat olvasni.


 


Szombat reggel van, pakolok gépiesen. Szendvics, kávé, sósmogyoró, szárított gyümölcs, gumicukor. Sok víz. Bögre, sapka, fejlámpa. Kidörzsölõdés ellen kenõcs. Ezek még jól jöhetnek. Elbúcsúzom a még alvó Kerek repkénytõl. Közlekedek, találkozom sétáLós bácsival, társalgunk mindenfélérõl, amíg vonat és busz igénybevételével elérjük Királyrétet. Számos túrázóval együtt szállunk le a jármûrõl, a szolid tömeg, mintegy tizenöt-húsz fõ ráveti magát a rajthelyre. Az elõnevezés megkönnyíti a rendezõk dolgát, és a miénket is: elég bemondanom a nevem, mire rögtön döntési helyzet elé állítanak az indulási idõvel kapcsolatban. Most, körülbelül. Itineremre ráíródik a most megtestesülése, negyed nyolcas formában. A kapott leírást megfosztom nejlontasakjától, áthajtogatom úgy, hogy a térképes oldal épp aktuális szelete legyen a kezem ügyében. Nem tanulmányozom át különösebben a füzetkét, de álljon itt a tartalma: útleírás, térkép, táblázat távokról és szintekrõl. Rengeteg hely van bélyegzéseknek. Az ingem zsebébe csapom a papírt, indulok.


Rögtön induláskor összecsapódok újra sétáLós bácsival, aki egészen a Saj-kútig bírja idegekkel a mellettem tötyörgést. Királyrétrõl kerti vasút pályája mellett sétálunk ki, aszfaltutat követünk hosszan, majd kezdõdik az elsõ, kényelmes, laza emelkedõ, amelynek a végén majd a Foltán-kereszt vár. Eleinte ez még nem okoz semmilyen gondot, beszélgetünk, ballagunk, hirtelen elérjük a Saj-kutat és az ottani két pontõrt. Figyelmembe ajánlják a forrásvizet, amely hidegen, frissen csordogál vékonyan a földszintes kifolyóból. Igénybe veszem a természettõl - és a forrás foglalóitól - kapott szolgáltatást, iszom fél bögrényi hideg vizet, majd elhagyom a helyszínt. Meredeknek tûnõ emelkedõn folytatódik az út, majd nyiladék mellett kanyargok egynyomos ösvényen. Barta Laci robog el mellettem lazán, könnyedén, hegymenetben. A távolban meglátom Bell Sanyi és Lépéshiba kettõsét, de hiába, hogy késõbbi állításuk szerint nem sietnek, alig bírok felzárkózni hozzájuk. Végül sikerül, de addigra csaknem felérünk a Foltán-kereszthez. Ez a második ellenõrzõpont, lelkes, egyfõs õrséggel. Elhagyom az OKT Csóványos felé folytatódó útvonalát, kék négyzetet kell követnem a Szén-patak-völgye felé, vagyis az érkezési irányhoz képest balra. Jobbra, vagyis egyenesen haladva késõbb komoly gondokba ütköznék a túra teljesíthetõségét illetõen. Így is fogok, de más okból. A végig lejtõs úton próbálom kihasználni a reggeli lendületet, és bele-belekocogok, hiába, mert azon kívül, hogy kifulladok, nem hoz komolyabb eredményt. És még a fényképezést is hanyagolom közben. A köves, csúszós, meredek szakaszon négyen is elengednek, nekik ezúton szintén szeretném megköszönni. Elérem a kanyargós mûutat, aztán még egyszer elérem, és arra gondolok, hogy a Börzsöny Éjszakain itt mégiscsak jobban éreztem magam. Aztán megijedek, mert ilyesféle gondolatok érkezéséhez még korán van. Ledöcögök a Szén-pataki Kárpátok per Spartacus-kulcsosházhoz, a padoknál Nád Béláék õrzik a helyszínt és a szörppel teli palackokat. Zöld ízû szörpbõl iszom, sokat, aztán búcsút veszünk egymástól.


Némi kényelmes, aszfalton való téblábolás után hirtelen meredek, poros kaptató visz fel a Suta-berki-nyiladékhoz. Onnan kevésbé meredek és kevésbé poros, de szép hosszú emelkedõ vezet tovább a Rakodó felé, nosza, elindulok rajta. Próbálok elkapni valami tartható sebességet, ezzel jó sokáig lekötöm magamat, mert vagy azt veszem észre, hogy túlságosan sietek, vagy azt, hogy siethetnék egy kicsit jobban is. Akárhogy is nézem, azért közben mégiscsak haladok elõre, sõt, itt-ott találkozom más teljesítmény- és nemteljesítmény-túrázókkal. Örömömre, mert legalább nem unatkozom addig se. A Rakodóra csaknem pontosan akkor érek fel, amikorra a túra elõtti tervezgetés hiperoptimista fázisában számoltam, hogy fel kellene érnem. Ez már a második összefüggõ emelkedõ teteje, jajdejó – teszem hozzá gondolatban. Aztán megtoldom azzal, hogy igen, második a tízbõl. A Fekete-patak völgyében folytatódik az út, biztos, ami biztos, itt is próbálok belekocogni, de ettõl csak görcs áll a lábamba, úgyhogy inkább váltok a terep és a táj bámulása szempontjából is elõnyösebb gyaloglásra. Csodálatos bükkerdõben haladok, közben orsipankáék húznak el mellettem, amikor alibi-fotómegállást tartok. Lentebb magányos pontõr vár, Mátra 115 teljesítõi pólóban, kezében komoly fotótechnikával. Nem idõzök nála sokat, indulok az Oltár-patak völgye felé, ami majdnem még az elõzõ völgynél is sokkal szebb, de azzal sem mondok semmi degradálót, ha azt állítom, hogy ugyanolyan szép.


Sétálok fölfelé, találkozom Kovács Károlyékkal, sétálok tovább, szerpentinen kanyargok végig a Kõkorsónál és fölötte. Tábla adja hírül, hogy a szembõl érkezõ jó úton jár Kemence és mindenféle források felé. A lábaim azt adják hírül, hogy ismét jó úton járnak a görcsbe állás felé. Mindkét információt elraktározom, és megyek tovább a kiegyenesedõ, meredek parton fölfelé. Nem mondanám, hogy élvezem a helyzetet, és mivel nem is kérdezi senki, nem mondom. Más jelzések jelennek meg és a meredekség is veszít egy kicsit varázsából, felballagok az építési területnek álcázott Csóványosra. Szötske teljesít pont- és süteményõri szolgálatot, most épp magában. Leülök vele szemben egy fatörzsre, nyújtok, masszírozom a lábam, próbálom visszaállítani az eredeti állapotokat. Közben süteményt falok, hogy majd minél kevesebb maradjon a Magosfára. A torony belsejébõl intenzív flexelés hangja ad aláfestést a pihenõhöz, kívül kézi rádióval kezében grasszál fel-alá egy ember, aki elmondja, hogy a kilátó teteje nem lesz magasabb a lombkoronánál, tehát majd körbe kell vágni a fák tetejét. A kilátóépítészet további izgalmas szakmai fogásait már nem hallgatom meg, járást mímelve indulok tovább a pontról.


A kényelmes, egyébként könnyen kocogható, zöld sávval jelzett Ételhordó úton hosszan gondolkodom azon, hogy a jelenlegihez hasonló állapotot megengedhetek ugyan magamnak egy hosszú túrán, de nem húsz kilométer körül, hanem mondjuk nyolcvannál. Sétálok tovább a harsányzöld lomb alatt, örömmel veszem észre, hogy enyhén befelhõsödött az ég, és könnyû szellõ jár a fák között, tehát végre nem szakad rólam a víz. Jönnek sorra az ismerõs helyszínek: Hárombarát-nyereg, Gál-rét, Csehvár. Utóbbi elõtt elõcsomagolok egy darab szendvicset a bekészített ötbõl, elnyammogok rajta egészen a várig, ahol kisebb kirándulócsapat néz végig rajtam sajnálkozó tekintettel. Leóvatoskodok Diósjenõre, ezen az utolsó nagyonlejtõs szakaszon újra kisüt a Nap, és megint nagyon meleg van. Az idõjárás ezen állapota egészen sokáig elkísér, hadd fogyjon nagyon az a víz. Elérem a felsõbb, majd az alsóbb aszfaltutat, és utóbbival Diósjenõ belterületét. A tavalyi stikában meggyezõs háznál már leszüretelték a gyümölcsöt, csak néhány szemet látok valahol a magasban. Felsétálok a Havas presszóig és inkább nem írok ide semmilyen erõltetetten poénos utalást a Trónok harcára, pedig ezeken ötletelek. A büfé elõtti padokon lelkes pontõr fogad, és kínál mindenféle ehetõ-iható csodával. Lecsapok a szolgáltatásként kihelyezett magnéziumos pezsgõtablettára, hátha lesz némi jótékony hatása. (Lesz.) Esemesezgetek pár sort Kerek repkénnyel és Suvlajjal, aki valamikor korábban írt rám, de a telefon a zsákomban volt, és nem hallottam. Betérek a kocsmába, három asztalnál ül három, közepesen törzsvendégnek tûnõ személy, egyikük értesíti az éppen teregetõ pultosnénit. Iszom kettõ kávét, amelyeket a néni egy nálam talán alig idõsebb, Saeco márkájú géppel állít elõ. Nagyon kellemesen csalódok a kávéban.


A pontról távozok, nem mûködõ strand és csoda tudja, hogy mennyire mûködõ kempinget, késõbb kalandparknak nevezett akadálypályát követ egy emelkedõ, amelyen nagyon meleg van. Az emelkedõ elviselhetõen meredek, a hõmérséklet elviselhetõen magas. Felbattyogok a Závozra, feltûnik, hogy az a fakilátó, amelyre februárban erre kirándulva új tájelemként rácsodálkoztam, már nincs itt. Eloldalgok a sárga sávon, új figyelnivalót találok, és az a derekam, amely szintén fájt már a Csóványosnál is, de akkor a lábammal voltam elfoglalva. Igazítok a hátizsák pántján, a beállításokkal elbíbelõdök annyit, hogy közben elsétálok a Kun-forrás letérõje mellett, és végig a Kun-rét mellett. A rét végében kilátó áll, kísértetiesen hasonlít arra, amit a Závozról hiányoltam. Kirándulók népes csapatának az utóvédét érem utol, majd szép lassan elsétálok a leghátul lévõket bevárók kisebb, szétszórtan elhelyezkedõ csoportjai mellett. Alig szólnak be néhányan a „hová kell annyira sietni”-vonalon, ez már eredmény. Mármint az, hogy a jelek szerint nem feltûnõ annyira, hogy a beleim lógnak kifelé, és csak ványadt vánszorgásnak érzem a haladásomat. A Kámor emelkedõjén telefonálok Repkénnyel hosszan. Közlöm vele, hogy Drégelypalánk vasútállomása az adott pillanatban mennyire szimpatikus úticélnak tûnik. Van olyan kedves, hogy rám hagyja a döntést. Felérek a Kámorra, felfirkantom a kódot, megállok pár percre pihenni. Muszáj. Megpróbálom meggyúrni kicsit a derekamat, a mutatvány fáj, de valamennyire hatásos. Amikor meghallom a közeledõ gyerekzsivajt, elmenekülök a tetõrõl.


A lejtõ felsõ, meredekebb szakaszát követõen ér utol az utoljára Diósjenõn látott Gábor és Szilárd kettõse, akikhez itt csapódok, próbálva tartani velük a lépést. Lelkesedésükért kifejezetten hálás vagyok, valamennyi át is ragad belõle rám, beszélgetve túrázunk tovább. Csánki-kert, majd a Pénzásás következik, lekötöm magam az informálódással és informálással, pedig csinos kis környék ez. Pénzásásnál tavaly volt valami kajapont, ez most nincs, de végül is nem számít. Felballagunk Drégelyvárhoz, a vár alatti pihenõhelyen ül a két pontõr, akik korlátozott mennyiségû vízzel és csokival látnak el. A vár meglátogatását kihagyom, sõt, szokásomtól eltérõen gondolkodás nélkül leülök, és hosszan ücsörgök a pontõri padnál, újdonsült útitársaim társaságában. Úgy határozok, hogy most mégsem nézem meg közelebbrõl Drégelypalánkot. Körülbelül öt percig tart a hosszas ücsörgés, összekapjuk magunkat, indulás tovább, irány a Börzsönyi Kék hosszú, északi szektora, a hegység ellaposodása feletti magas dombsoron. Eszem ágában sincs a kapcsolódó csúcsgyûjtögetõs mozgalomhoz kitéregetni a csúcsokra, ami a környék újbóli meglátogatását helyezi kilátásba. A nagy börzsönyi párhuzamos útvonaláthelyezések itt kifejezetten elõnyére voltak a túrának: a széles, de eseménytelen dózerútról letérünk egy ösvényre, ahonnan adódik némi kilátás a fák között az Ipoly völgyére, és az azon túl elterülõ síkságra.


Rétre érkezünk, elõttünk a Major-kereszthez címzett ellenõrzõpont. Itt kódot írunk fel ismét, majd induláskor váltjuk egymást Melinda és Tibor lendületesen érkezõ duójával, velük a túra eleje óta körülbelül egy tempóban haladunk. Meredek lejtõ következik, levezet a Kalakocs-pataki pihenõ fedõnéven ismert ellenõrzõpontra. Nád Béláék a Spartacus-kulcsosháztól ide tették át székhelyüket; itt is ellátmánnyal szolgálnak, amely fõleg szörpbõl és valami sós dologból áll, de ha megütnek, sem emlékszem rá. Talán ropi. Van magnéziumos pezsgõtabletta is, másfél deci elõre bekevert szörpben oldom, nem akarom fogyasztani a szörptelen vizet. Rémes íze van, de ez most a legkevésbé sem számít. Az evéssel-ivással töltött rövid megállás után elsétálunk kelet felé a Nagy-völgyben, közben azzal szórakoztatom magam, hogy erõsen tartok a Lopona-fõre vezetõ emelkedõtõl. Okkal. A következõ szakaszon lemaradok Szilárdéktól, akik egyenletesen, könnyedén sétálnak fölfelé, nekem meg minden második fánál meg kell torpannom. Ezt így nem lehet sokáig mûvelni, gondolom magamban, miközben sípolva kapkodok levegõ után. A nagyon meredek szakaszt kevésbé nagyon meredek követi, ezen egész kényelmesre beáll a légzésem, felballagok a délutáni napfényben fürdõ bükkösben a tetõig. Aztán, immár a Kámor után elhagyott sárga sáv jelzésen az akkori iránnyal szembemenve – ez egy kicsit bonyolultra sikerült –, még feljebb kell menni a piros sáv leválásáig. Leválok én is, a jelzéssel együtt, a nagyon meredek emelkedõ után igazából nem érzem nagy megkönnyebbülésnek a nagyon meredek lejtõt. Végül lehuppanunk Királyházára, rátalálunk az ellenõrzõpontra, és örvendezünk, mert korlátlan mennyiségben ehetünk dinnyét és ihatunk vizet. Nem túlzok, ha azt írom, hogy legalább egy harmad dinnyét betolok itt. A rendkívül kedves pontõrök sorra szelik, kockázzák a gyümölcsöt, és közben még vizet is töltenek az arra szorulók palackjába. Fantasztikus!


Ez a pihenõ, és fõleg az elfogyasztott sok dinnye visszaállítja a lelki egyensúlyomat. Felvidámodva sétálunk tovább a Tûzköves-forrásig, ami alternatív víztöltési lehetõségnek nem jó, kézmosónak viszont még elmegy. A kifolyó környéke, és a máskor folyton vizes, csöpögõs fal most csontszáraz. A kézmosást követõen még elsétálunk egy darabig a völgyben, majd megkezdõdik a szigorú, monoton emelkedõ a Nagy-Mánán keresztül a Magosfára. Lemaradok, a látszólagos lendületem ellenére alig bírom tartani a lépést a többiekkel. A szélharangnál még épp ott lelem a társaságot, de utána a Nagy-Mána nyitott, füves tetejéig leszakadok tõlük, csak fent, az elsõ, jó kilátással rendelkezõ helyen érem be az immár négyfõssé váló csapatot. Szétnézek én is, a szomszédban a Pogányvár gerince húzódik, északon még látni az Ipoly völgyét, délen pedig a Csóványos fordít nekünk hátat. A Nap már nem süt le ránk, de fénye még hosszan elkísér. Meglódulunk, a többiek tempósan, én mérsékelt sebességgel. Beérek az erdõbe, ballagok szépen fölfelé, de sem a szint, sem a táv nem akar elfogyni, kénytelen vagyok száz méterenként megállni legalább egy másodpercre. Fújtatva, szuszogva, fáradtan, de fõleg nagyon lassan érem el a fõgerincen a zöld sávot, szerencsére innen már nincs messze a Magosfa csúcsa. Ez az emelkedõ véglegesíti bennem az elhatározást: a Vilatitól átváltok a hetvenötös távra, ha elfogadják teljesítésnek, ha nem. A Nagy-Mána tetejétõl idáig nincs két kilométer az út, ezt volt szerencsém ötven perc körüli idõ alatt megtenni, és ha valamit, hát gyorsulni biztos nem fogok ma este.


Felballagok a Magosfára, a csapat éppen indulófélben van a Szötske és társa által õrzött, meglehetõsen szeles ellenõrzõpontról. Értesítenek, hogy Bubuék áthaladásakor elfogyott az összes süti, ezt egyáltalán nem bánom, mivel csak sós ételt tudok magamba diktálni. Diktálok is némi földimogyorót, direkt aus dem hátizsák. Némi beszélgetés után elhagyom a hegytetõt, következik a lehetetlenül hosszú lejtõ a Fekete-völgy alsó vége felé. Ha nem lennék olyan fáradt, amilyen, és ha nem próbálnék mindenáron a szédítõ 4,3 km/h-s sebességgel rohanni, hogy még sötétedés elõtt leérjek a völgybe, akkor azt mondanám, hogy nagyon hangulatos ez a hegygerinc a süvítõ széllel, a hajladozó bükkökkel és a lemenõ Nap maradék fényével. Jobban meggondolva így is azt mondom, hogy hangulatos. A Dosnya-nyereg környékén a zöld sáv természetesen nem arra megy, mint amerrõl a februári éjszaka emlékszem, hogy érkeztem. Örülnék, ha végre eldöntenék, melyik nyomvonalhoz ragaszkodnak a sok közül. Lejjebb térek az egynyomos csapáson, kanyargok, ha kanyarogni kell, felváltva fájlalom a vízhólyagot a bal lábamon és a derekamat, ami csak úgy spontán nem érzi jól magát. Késõbb még lejjebb térek, és egy arra a kilátás miatt kiemelkedõen alkalmas helyen hirtelen beleütközök a társaságba: Melinda, Tibor, Gábor és Szilárd láthatóan éppen tanakodnak az éjszaka további lehetõségei felõl. Innen együtt közlekedünk újra, immár ötösben. Közben észrevétlenül lemegy a Nap, mi pedig nagyon is észrevehetõen leszenvedjük magunkat egy kiemelten meredek lejtõn. Innen már nincs messze a völgybe vezetõ út, majd maga a völgy – és tényleg. Még éppen van némi világosság, amikor elérjük a Vilatit. Bent buli és nagy zeneszó, kint túrázók és a Diósjenõrõl ismerõs pontõr. Õ kerít nekünk levest, a szomszéd asztaltól átadják a kenyeres kosarat: kiváló babgulyást eszünk vacsorára. A háromnegyed órás pihenõ alatt lemegy bent néhány, mérsékelten elviselhetõ zeneszám, elmutogatom a büfében kávé iránti igényemet, és megérkeznek a mögöttünk levõk, közöttük Csapó Judit, akitõl végül úgy búcsúzunk el, hogy még mindig peszát várja.


Innentõl eltérek tehát az eredeti tervtõl, hiába Repkény biztatása és suvlaj üzenetei. Egyszerûen nem lennék képes keresztülvergõdni a Salgóvárra vezetõ hosszú, köves, egy nyom széles, folyamatosan emelkedõ csapáson, a Hegyes-hegy-orom meredélyén, az Inóci-nyeregre felhúzó földúton és a szinte nyílegyenes Inóci-vágáson. Tévesen mértem fel a képességeimet. Most azonban kifejezetten örülök a döntésemnek, a következõ szakasznak ismerõsnek kell lennie, a Nagy-Hideg-hegyrõl pedig majdcsak sikerül lejutni valahogy. Rögtön a Fekete-völgyben nem tudunk a tervezettnek megfelelõen haladni, a patakmeder-sínek-gyalogösvény trió kaotikus kavarodásában nem mindig választjuk egybõl a megfelelõ irányt. Ez néhol szórakoztató, néhol enyhén bosszantó mutatványokba torkollik, de végül felérünk a Hamuházhoz, itt szusszanunk pár percig. Innen következik a Nagy-Hideg-hegyig vezetõ, változó meredekségû, meglehetõs hosszú emelkedõ, amibõl nagyjából arra emlékszem, hogy sokáig tart, és van közben valahol egy kódfelírós ellenõrzõpont. Arra is emlékszem, hogy a szélvédett helyeken annyi a mindenféle éjjeli rovar, hogy nem gyõzöm elhessegetni õket, valami meg is csíp, egy észre nem vett kullancslégyre gyanakszom. Végül valamikor, a vártnál rövidebbnek tûnõ meredek szakasz után mégiscsak felérünk a ház alatt a mûútra, majd a turistaházhoz. A pontõr srácok bent ülnek, még van néhány szelet paprikás-zsíros kenyér, a turistaház felajánlásából. Elõhalászom a kávés termoszt a hátizsákomból, a hosszabbra tervezett éjszaka holtpontjaira tartogattam, de arra már nem fog kelleni. Megkávézom, sikerült elfogadhatóan erõsre fõzni a löttyöt. A negyedórányi szünet után újra útra kelünk, pont, amikor felérnek sétáLós bácsiék. SétáLós meg is jegyzi, hogy én neki még szintidõközeli teljesítési tervekrõl beszéltem, de megnyugtatom, hogy ebbéli terveim nem változtak sokat, csak a táv, amin vagyok.


A házból kilépve kellemesen hûsítõ szél fogad, sajnos ez nem tart sokáig, a fák között már alig érezni belõle valamit. A hosszú emelkedõ után a hosszú lejtõben sincs nagy köszönet, minden második kõdarabba belerúgok, csúszkálok össze-vissza a lejtõn, és úgy általában nem érzem éppen csúcsformában magam. Jelzésváltás követ jelzésváltást, néhol sárfoltok teszik változatossá a terepet, de továbbra is úgy érzem, hogy nagyon szeretném, hogy végre vége legyen. Aztán elérjük a parkolót, innen már nincs sok. Tényleg nincs. Végre lehet kényelmeskedni, kiderül, hogy van még bõven idõnk, és végre nyíltabb terepen megyünk, alkalom adódik arra, hogy élvezzem a csillagos ég látványát. Végül megérkezünk Királyrétre. Cél. Különös, de meg sem fordul a fejemben a kérdés, hogy mi lett volna, ha továbbmegyek a százason, mert pontosan tudom a választ. Az lett volna, hogy kicsúszok a szintidõbõl, mint a veszedelem, és talán még a célban értem volna a rendezõket, talán nem. Most viszont itt vagyok, meg lehet állni. A vendéglõ belsõ végében Petkes Zsolt kézzel, GISBalazs géppel iktatja a teljesítést, kapok díjazást, szépet, régi kitûzõvel. Utóbbinak különösen örülök. Leülök, falatozom a tetszõleges mennyiségben fogyasztható virslibõl. Jólesik. Gábor és Szilárd hamarosan távoznak szállásukra, maradok Melindával és Tiborral, beszélgetünk, messze van még a reggeli busz. Végül sétáLós bácsi kerül elõ megint, aki valahogy leboltolt az idõközben elõkerült Tincával egy fuvart az elsõ vonathoz Kismarosra. Lecsapunk a lehetõségre. Az autós eljutást vonatozás, majd villamosozás követi. A korai hazaérkezést némi rendezkedés után alvással ünneplem.


Szeretném most is megköszönni a túrát a rendezõknek, a hosszúra nyúló, sokszor több helyen történõ pontõrködést a pontõröknek. Tudom, ez nélkülük nem jött volna létre. Köszönöm a társaságot, a lelkesedést, ami rám ragadt tõlük minden útitársamnak. Itt is megköszönném a hajnali fuvar leszervezését sétáLós bácsinak és természetesen magát a fuvart Tincának a hazajutás idején és komfortján is sokat segített! És végül, de egyáltalán nem utolsósorban, köszönöm a telefonos biztatást Kerek repkénynek és suvlajnak. Most, a beszámoló írásakor kicsit sajnálom, hogy nem készültem jobban, és nem jött össze minden, de remélhetõleg lesz még sok hosszú túra, akár idén is.


-Kékdroid-


Néhány kép itt