Túrabeszámolók


BEAC Maxi / Turista Kékszalag

PetyeszTúra éve: 20142014.09.09 00:15:16

Száztíz


Elég volt néhány gyenge pillanat ahhoz az elhatározáshoz, hogy errõl a szörnyûségrõl majd hitelt érdemlõ írást készíthessek. No meg az a 24 órába belekalapált, eszméletlen nagy élménycsomag, ösvények, gulyások, sörök, borok, dinnyék, kardiotréner emelkedõk és térdhóhér lejtõk, melyek az idei, és az eddigi életem leghosszabb teljesítménytúrájába, a BEAC MAXI 110-be belefértek. Sajnos ebben az évben legutoljára márciusban voltam egy 50-es túrán, ezért augusztus közepén egy ötnapos OKT-val próbáltam visszahozni az addigra jócskán leapadt fizikumomat. Emellé, a hosszútávú TT kiírások olvasásakor fellépõ lázas motivációt, és beteges fanatizmust sem találtam meg magamban idén. Az említett OKT-n futottam össze Ádámmal, aki jópár százast megjárt már (köztük a BEAC-ot is) és abban maradtunk, hogy szeptember 6-án, miértne-alapon ugyan fussunk már össze Magyarkúton, és ha már 3000 Ft, akkor sétáljunk át 4 tájegységen, egészen a budapesti Hûvösvölgyig.


Magyarkút - Csóványos (0 km -20 km)


Ádám véletlenül a vonaton mellém huppant be és együtt döcögtünk át Magyarkútra. 08.18-kor megadtuk nevünket és TELEFONSZÁMUNKAT a rajtban, majd a szemerkélõ esõben elindultunk. Egészen kevésnek véltem az ott helyben látott tömeg létszámát azokhoz legendákhoz képest, amik errõl a hírhedt túráról szóltak, illetve a rajtban kapott KÜLÖNKIADÁS Itiner picit arrogáns, múltból táplálkozó, de büszkén és aranyosan ajnározó bekezdései is valami nagyobb nép képeit vízionáltatták. Unalmasan és álmosan telt el az út 8 km-en keresztül, egészen Nógrádig. Leginkább a vidék és Budapest ellenpólusairól beszélgettünk és én elég sok szedret zabáltam be Nógrád szélénél. Sokat ásítoztunk és én próbáltam kiolvasni a KÜLÖNKIADÁS-t, mondanom sem kell jókat mosolyogtam, a túra ötlete a szöveg alapján az 1980-as évek  Kinizsi Százas távjának a lealázása akart lenni, egy festõ útvonalon. A szerzõ, (idézem:) "férfias sétának" nevezi a BEAC 110 km-ét... Felidézte a legtöbb év szeptemberi eseményeit, hogy melyik évben milyen királyságot követtek el a túrázók javára, GASZTROMAXI, kajakavalkád és hasonló, szép ajnárok, ami ilyenkor kell. Ellenben az Itiner szintmetszete 1991-bõl való kézzel rajzolt valami és nem is a jelen útvonalat mutatja.. a táblázatban pedig megtett/hátralevõ szint sajnos nincs feljegyezve, ami igen jól szokott jönni néha a megfáradt léleknek (jaj, innen 830 m fölfele, csakkibírom!!!..stb) illetve hiányzik róla mégvalami, de errõl késõbb, mert EGÉSZEN LÉNYEGTELEN. Nógrádon vizet töltöttünk a forrásnál, bevarrtunk egy jóreggelt kekszet és felkészültünk a Csóványosra. Én egészen nehezen bírtam az Ádám tempóját, be kell vallanom, hogy jóval vastagabb vádlival áldotta meg a teremtõ, és ránézésre sem az az anyámasszony katonája, nemhiába számoltam kb 6 km/h-s összátlagot a Saj-kút bérc elõtt.. Lódarazsakat nem találtunk, viszont jött az emelkedõ és az élre törve én diktáltam a tempót. Hallván mögöttem Ádám sóhajait megnyugodtam, emberbõl van õ is, az én lábam és tüdõm meg végre felébredt a nyári álomból. A kaptatón mindenkit sikerült magunk mögött hagyni, a Foltán-kereszten átsuhanva szép bükkösben andalogtunk fel a Csóványosra. A gerincen, a kitett részen megláttam az Óperenciás-tengeren túli, ködös Visegrádi-hegység sziluettjét, a túra kb. hatvanadik kilométerét.. jaj. 938 méteren megpihentünk, a kilátó építése egészen jól halad, MERT már körbe van kordonozva, és embereket is láttam.


Csóványos - Nagymaros (20 km - 50 km)


A csúcsról lefelé zeneileg összehangolódtunk, mert kiderült mindketten ismerjük ugyanazokat a mocskokat, sõt idézni is tudunk belõlük. Körülöttünk amatõrebb bringások tolták a montit, sokszor egészen bicajozható részeken is. A Rakodó nyereg elõtt elkezdõdött egy igen vészes, szúró térdfájdalom, ami leginkább 50-60 km után szokott lejtõn lefelé jelentkezni. Megnyugtató volt. A Nagy-Hideg-hegyre könnyen felértünk, és Ádám tanácsára nem sörtünk, hanem szétverettük a térdünket az Inóci-vágás köves, zuzalékos és utálatos gerincén. Nagyon elkezdett fájni a bal térdem. Kisinócon pecsét és két korsó hideg Borsodival múlattuk el az ötperces pihenõt. Innen nagyon kényelmes utunk volt, szinte szintben, jókat beszélgettünk az autósoktatókról, a fingásról, és további, ilyen szokványos, mindennapos dologról. Útközben szembe jövõ túrázók kérdezték utunk célját, én azt félve vallottam be, de kedvesen invitáltam õket jövõ szeptemberre. Nem fognak jönni. Monoton szakaszon száguldottunk be Törökmezõre, ahonnan nagy szomorúságomra, de Ádám határozott kérésére rögtön tovább is hajtottunk. A következõ szakaszt nagyon szeretem Köves-mezõig, laza, kedves rész, érzõdik a Duna illata és a nagymarosi alkoholfelvétel lehetõsége is. A Hegyes-tetõn felfelé rosszabbra emlékeztem, igazán könnyen megvolt, nagyon élveztem a kirándulást. Fenn korlátlan mennyiségû dinnye várt ránk, így pusztítottuk rendesen. Rendezõi kérésre dinnyehéj-távolbadobó versenyt rendeztünk, a Dunába kellett célozni, nem nyertem semmit.. :(. Közben jött a rendezõi telefon, hogy az elsõ bringás beért a célba. Kérem. Innen éreztem magam a legjobban, a térdem viszont a halálán volt. Ádám, ha jól láttam kisebb mélypontot élt át, nem volt kedve nagyon túrázni már. Mindez Nagymaroson megváltozott, ugyanis 17.50-re értünk be, így elcsíptük a hatos kompot. Persze elõtte betömtünk a pofánkba annyi zsíros deszkát, amennyit csak tudtunk és Ádám kapott 3 kiló ropit útravalónak a fõrendezõtõl, mert nem hozott sós kaját. Szerintem még most is van belõle. Nem hittem el, de 9 óra 32 perc alatt, kb 5,2-es átlaggal odavertük a Börzsönyi Kéktúra szakaszt, így a BEAC elsõ 50 km-ét. Ez a finom fagyi nekem éjszaka erõsen visszanyalt.



Nagymaros - Dobogókõ (50 km - 80 km)


Megérkezvén a Dunántúlra, bevetettük magunkat az elsõ visegrádi kocsmába két jéghideg Soproniért, amit ezúton is köszönöm annak, akinek valaha is meg lehet köszönni (sörfõzõk, soproniak, Ádám stb..). Enélkül ugyanis nem sok kedvünk lett volna felmenni a fellegvárba, legalább is nekem nem. Pecsételés a Nagy-Villám-nál és irány dél. Ránkesteledett és ideiglenes útitársammal elszakadtunk egymástól. Mélypont Úr eljött értem és hihetelen módon, egész korán, 60-61 km-nél mentem át azon a zombikapun, amin máskor 80 után szoktam. Kedvtelenség, Halálfélelem, Zombulat, Utálat és Gyûlölet ötöske felváltva ülte meg Péter nevû lovát ezen az istentelen hosszú, monoton, Pilisszentlászlóig tartó szakaszon. Az esõ motiváló hatásairól pedig jelen írásban nem értekeznék. A Kis Rigó Vendéglõben megtörtént a csoda, ami mindig megtörténik. Túrapecsét, Finom gulyásleves, 3 deci Kóla, Egy forró presszó tejjel, és Egy csinos pincérlány hatására majdnem átneveztem a 150-es távra, de sajnos nem volt hosszabb az általam nevezettnél. Ádámmal megterveztük, hogy nem a kéken megyünk Dobogókõre hanem alternatívkodunk, mint ahogy mások is tették. Hosszú, jelzés nélküli, monoton betonúton áztunk szarrá immáron hárman, majd a PirosHáromszögön a sáros, esõs emelkedõn másztuk meg éjfélkor a hegyet. Az idõ, a talaj és az éjfél ellenére megint nagyon jól éreztem magam, kiderült, mert felfelé verhetetlen vagyok. Önmagammal szemben, egyszemélyes versenyben legalább is...



Dobogõkõ - Hûvösvölgy (80 km - 110 km)


Ádám már megint sietett valahova, pedig még mindig 5km/h-val jöttünk a rajttól. Ez már egy kicsit zavart, de nem akartunk szétválni, így én engedtem. Gyorsan el is tévedtünk, egy GPS-es arc vette át az irányítást és toltuk el magunkat a Zsivány sziklákig. Innen le Pilisszentkeresztre, ami a túra legrosszabb lejtõjét jelenti. Idáig. Köves, sziklás, zuzalékos, igazi térdhóhér kegyetlenkedés. Viszont a faluban, amire végképp nem számítottam, egy utcai pecsételõponton, áldott házi úr és két kedves és csinos hölgy kínált meg minket süteménnyel, lekváros kenyérrel, zsíros deszkával, savanyával, és ami tényleg parádé: háziborral. Utóbbinak kifejezetten örültem, és ha valaki ezen jóságokon túl cigarettával is megkínált volna, tuti feladom a túrát. Persze ez nem igaz, viszont szívesen vedeltem volna reggelig, de Ádám már megint sietett valahová, így sokszori noszogatásra és útravaló borikával végre megindultam. Ez a volt a világ legjobb ellenõrzõpontja, ezúton köszönjük szépen! A jóadag tütü átsegített a következõ ultramonoton szakaszon, de az irdatlan sár, és hogy Ádám megint elõrezúgott elfeledtette velem sosevolt helyismeretemet, így a kiírt útvonal helyett lekirándultam Csobánkára, hogy megnézzem azt a nettó nulla helyit az utcákon. Hajnali 3 volt és gondoltam felhívom Ádámot, ne várjon, tutira más úton megyek. Nem volt meg a száma, oké hívjuk fel a rendezõket, adják meg a rajtban leadott nevezõlapról a számát. AZ ITINEREN NINCS RENDEZÕI TELEFONSZÁM! Nem hittem el. Minden szar rajta van, de ilyen jelentéktelenség nincs. Mégis minek? És még nyílt törésem sem volt. Ha ezt a félkomoly beszámolót olvassa egy illetékes, kérem erre azért figyeljenek oda, mert ez azért még annál is cikibb, mintha elcsapna egy pótkocsis ifa, de a 104-es számon valami emelt díjas pornó köszönne be. No, jólvan, lehet most megszopatom Ádámot, aki lehet, vár rám, de én más úton megyek a Kevélyre az tuti. A kövesúton, meghosszabbítva a sajátomat elmetszettem a kéket és vártam 10 percet, hátha jön, de csak mások jöttek. No, akkor irány a Kevély-nyereg. A sárban nemvolt vicces az a fölfelé, de a nyeregben kiderült, hogy 20 perce tovazúzott a srác, hálaisten nem várt meg. A köcsög!! Leültem a tûzhöz 95 km után, és eljött a túra utolsó (leghosszabb) mélypontja. Nem tudom szavakba önteni, mit éreztem a Kevély-nyeregbõl lefelé,de ilyen megható, férfiúi könnyezés téma volt asszem. Mind testileg, mind lelkileg padlón voltam, énekelgettem, magamban beszéltem satöbbi, volt már ilyen, unalmas sorok. Pilisborosjenõre rendbe jöttem és a Rozália téglagyárig, az eddigi sajátrekord 100 000 méterig semmi baj nem volt. És sajnos vizem sem. Kitikkadva beromboltam magamba egy sport szeletet, had ragadjon össze mégjobban a pofám, hadd szomjazzak még jobban ugye. A téglagyár mellett a padkán lefeküdtem és néztem a pirkadatot és hallgattam a gépek mindent átható zugását. 100 km után innen már kutyafasza az a 10 km nemigaz?? :) Nem. Mondjuk ismertem a terepet, így nem voltam elkámpicsorodva a maradéktól, inkább csak nem volt kedvem felállni, mondjuk hazamenni se, de ez már más kérdés. Hihetetlen, de éreztem, hogy mindjárt vége, és nem akartam, hogy vége legyen, bármilyen szarság ez az egész, csak az útvonalon akarok maradni, mert már a részemmé vált. Itt szerettem bele a Maxi-ba. A szerelem pedig múlandó. Fogtam magam, istentelen szomjasan és kattogó halántékkal nekimentem a Hármashatár-tömbjének. A Virágos-nyeregig a hányinger kerülgetett, itt viszont egy csinos pontõrlány kihúzott a mélybõl. Kiderült, hogy Ádám még nem járt itt. Akkor meg hol a répában van?? Mégis megszívattam? Ültem a lánnyal 15 percet, majd segítettem neki tüzet rakni, teljesen feltöltõdtem, mintha akkor ébredtem volna az ágyikóból. Durr lefelé, szinte újjászületve lekocogtam a maradék 4 km-t be a célig, probléma egy szál se, agyilag-testileg nulla fájdalommal érkeztem be a célba 23 óra 35 perc, 110 km sétafika és 3850 m szintemelkedés után. Érdeklõdtem ugyan telefonszám után, de azt mondták: jaa, a nevezési lapok még nincsenek itt...jaj. Bevertem a húsmentes gulyáskát, finom és forró volt. Ádám 15 perccel utánam ért be, kiderült a téglagyár után aludt egy farakáson egy jó órát, simán elzombultam mellette, pedig még emlékszem is a farakás helyére. Bekajáltunk, örömködtünk, repeta, ilyenek, villamos moszkvatér, 4-6. Hazaérve fürdés, beacbúcsúzó 2 sör reggelire, majd délelõtt 11 kor a sokadik hír elolvasása után lefejeltem a monitort, majd a faliórára nézve kiderült, hogy még van a szintidõmbõl 18 perc. Lefeküdtem aludni.



ÖSSZEGZÉS, SUMMÁRUM, JÓTANÁCSOK, JAVALLATOK, ÚTRAVALÓK, BATYUK A HÁTRA:

Mindenkinek javaslom ezt a kirándulást. Egyszer.