Túrabeszámolók


LeFaGySz

stabatTúra éve: 20152015.02.24 17:25:49

Négykor már kivetett az ágy, hat palacsintával kezdtem a napot (ennek még késõbb lesz jelentõsége). A buszon próbálom fejben összerakni a teendõimet, amik az induláshoz szükségesek. Rájövök, hogy nincs nadrágom, csak egy futónadrág, nem mintha olyan sokat futnék. Végül nagyon jó volt, még a biciklin se fáztam benne, csak a lábujjaim, de az nem a nadrág miatt volt. Vácról ugyanis 6.05-kor indulunk Sebivel kerékpárral Királyrétre. Éppen kel fel a (hátunk mögött) a Nap. A friss levegõtõl piros az arcunk. Útközben hívják õt, majd kiköpöm a tüdõm, õ meg nevetgélve beszélget. Bõ egy óra és a rajtnál vagyunk, mondhatni bemelegedve, vagy inkább kifáradva? Hét óra húszkor esünk neki a távnak, egyre másra elõznek ki minket, nem baj, majd az utolsó 20 kilométert megfutjuk. (Persze, soha nem futjuk meg.) Jégen csúszkálással kezdünk, elkelt volna a bot, mondja Sebi, mikor elõttünk majdnem elesik valaki bottal, megnyugszunk a botnélküliségben. Majdnem továbbmegyünk Kisinócra, pedig egyértelmû, hogy a kéken jobbra kell kanyarodni, a tapasztaltak segítségével mi is megtesszük (nem mintha nem jártunk volna már erre elégszer). Zöld ruhában és fényképezõvel egy fiút csodálunk, nagyjából középiskolai tanulmányai elején járhat. A kéken többször futottam lefelé, most, a túra kezdetén határozottan jobb felfelé menni. Egy baj van, hogy meleg van, de ez sem tart sokáig (nem is meleg van, hanem meredek). Az Inóc oldalában be kell öltözni, de a havi vágta újra felmelegít. Tartjuk a lépést egy futóval, fejben már a jobb csípõmön csúszom, de mégis talpon maradok. Fagyos-kút nem is olyan fagyos, jólesik a „langyos” víz. Zoli interjúkat készít, én törülöm az orrom. Apropó, az orrom önálló életet él, néha (5-10 percenként) fújok rajta egyet, de amúgy állandóan szolgáltat némi nedvet, Janus Pannoniust idézem: „kékül már ajakam, híg nedv csöpög orrlyukaimból" (Mikor a táborban megbetegedett), más sorai is passzolnak a túrához. Gyomorgörcs, eszembe jutnak a palacsinták. Negyed óra és el is múlik. A Hegyes-hegy-ormot gyorsan leküzdjük, a túloldal kanyargós és meredek, pont az én térdeimnek találták ki. Nagybörzsönyben újabb görcs, nem is tudom, mit akarok csinálni. Végül már csak ki akartam érni a faluból, hogy egy félreesõ helyen elintézzem a dolgot. Épp a patak mellett haladtunk, akkor már minden megfelelt, de azt mégsem vállaltam be, hogy szembõl integessenek, mert a patak túloldalára tekintve ez a helyzet állt elõ. Némileg megkönnyebbülve folytattam az utat, de pár km után újból hívott a természet, most már nem hagytam eszkalálódni a helyzetet, azon nyomban intézkedtem. Szóval legközelebb a túra kiírásának megfelelõen, csak utána eszem palacsintát. A kék + ezt leszámítva remek útvonalnak bizonyult, egy szakaszon nemhogy hó, de sár sem volt (hála a pozitív lejtõkitettségnek). A Katalin-forrásból nagyokat húztunk (most nézem, hogy nem ivóvíz, tulajdonképpen már többszörösen mindegy). Aztán nekiestünk a pirosnak. Egyre jobb részek következtek, ez sem lógott ki a sorból. Páran keresztben ültek az egyik kidõlt fán és eszegettek, idõvel nekem is eszembe jutott, de akkor már nem volt csak hó és fagy, végül a Salgóváron (alig fújt a szél) fogyasztottuk el elemózsiánkat (kenyér, töpörtyû, Sebitõl kapott hagyma), ebbe Csoki is besegített (illetve a párja, akinek már nem emlékszem a nevére, mintha vizslák lettek volna, de meg ne kövezzenek kutyológiai tájékozatlanságomért). Felfelé menet még láttuk a „zöld fiút”, õ már lefelé tartott. Útközben felmerült egy probléma (nem új keletû ez): mit csinált volna Jézus, ha a házasságtörõ asszonyt, akit megmentett a megkövezéstõl, újra elkapják ugyanazzal a váddal. Azt mondta neki, menj és többé ne vétkezzél, ezek után is kiállt volna mellette? Erre is vonatkozik a hetvenszer hétszer való megbocsátás? Sajnos az evangéliumok egyszer sem számolnak be visszaesõ bûnösrõl. Ugyan a kérdés nyomasztó, de nem akadályoz abban, hogy tovább folytassuk utunkat. Piros +, majd a börzsönyi kék. A Csarna-patak völgyében felidézem a tavalyi éjszakai teljesítménytúrát, amikor a Hamuházból kilépve jobb helyett balra kanyarodtam és mentem vagy két km-t, aztán még kettõt vissza. Sokat tanultam belõle. A zöld négyzet finom emelkedõje után következett a túra megkoronázása, a zöldön fel a Csóványosig. A Miklós-tetõt a zöldön az itinernek megfelelõen balról kerültük, a lábnyomok alapján mi voltunk a kisebbség (itt minden út zöld és ugyanoda vezet). Magosfára érve némileg elkészültem az erõmmel, a napnyugta sem töltött fel igazán. Pedig/mert a "Csóványos északi oldala" kiüresített, lemeztelenített. "Az emberben kilencszáz méter fölött fehér fény ömlik szét, lemenni nem akar, szemeit beragasztják a jégkristályok. Az a valami, én, az a ködnél nem nehezebb rész belõlem, most alattunk lebeg." (Gyõrffi Ákos) A Csóványoson felmentünk a kilátóba, gyors szemlét tartottunk, minden a helyén volt, csak a fejünket fújta le majdnem a szél. Egy Mars csokit engedélyeztem magamnak, nagyon helyre tett, bár lehet, hogy a lejttudatnak köszönhetõ minden. Sebinek még volt egy kis vize, észrevehetõen szomjaztam. Lefelé siklottunk a havon, amíg volt, sötétben a sárban már kevésbé volt élvezetes a haladás, de az élvezet nem minden. Gyorsan elrepült a 11 óra 45 perc, fõleg, hogy egy órával többet terveztem (kevésbé fogott vissza a hó, mint két hete éjszaka). Így nyugodtan jutott volna idõ vacsorázni, de nem kértünk, nem is kaptunk. Egy tea azért belefért. De a java még hátravolt. Legkésõbb nyolckor terveztem indulni, hogy a bicikli letétele után elérjem a 9.15-ös buszt hazafelé. Ezt a 7.05-ös célba érkezés eléggé megalapozta. Sebi végül ráakadt a ruhájára, és már indulhattunk is, de mikor kiérünk az útra, közli a jó hírt: defekt. Elsõ körben megállapítottuk, hogy egyikünknél sincs szerszám, pótbelsõ, ragasztó, semmi. Hátha valakinek a csapatban. Vissza a Fogadóba. Nem nyert. Akkor guruljunk le Kismarosig, onnan majd vonattal. Újra kikecmergünk az útra. Eszembe jut a kamásli, mit a földre tettem a bicikli mellé és ott is hagytam. Gurulj csak, én még visszamegyek. Harmadik indulásom háromnegyed nyolckor volt. Rövidesen utolérem, elköszönünk, de aztán eszembe jut szokolyai kollégám, hátha tud segíteni. Biztos tudott volna, csak nem találtuk otthon. Közben ketyegett az óra. Újra elváltunk, tekertem, de nem túl acélosan, a lámpám is óvatosságra intett, az éjszakai túrát is azzal tettem meg, még nem cseréltem elemet. A bicikliúton egyre másra vakítottak el a szembejövõ autók (nem kell belenézni a lámpába). Éppen ott is, ahol egy kis kanyar van az úton, nem is vált be az óvatosan, lassan, irányt tartva taktikám, hirtelen nem is tudtam, hogy miként kerültem az árokba, aztán eszembe jutott fékezni. Vác elsõ fényeinél kilenc lesz öt perc múlva, innen száguldó üzemmódba kapcsolok, a Fõtér végén valaki botor módon át akar menni elõttem az úton, jobbra térek és gyorsítok, visszahõköl az illetõ. A biciklit leállítom a munkahelyemen, na, még egy km futás ráadásképpen. Kár, hogy a Dunát nem kellett átúszni.


Köszönöm a túrát minden túratársnak, rendezõnek, pontõrnek:)