Túrabeszámolók


Mályvád / Szanazug

nagypapaTúra éve: 20152015.08.31 16:42:39

  Mályvád 55

 
XXV. rendezés


  2015


   Lévai Béla emlékére


 


   Voici septembre! Le soleil brille avec un bel éclat, mais dans les jardins les feuilles commencent a jaunir. Ballagok a hûvös reggelen a gyulai vasútállomás felé és rejtelmes módon a 67 évvel korábbi középiskolai memoriter szavai jutnak eszembe. Valóban, minden együtt van: a békés kisváros nyugalmas csendje, a felkelõ nap fénye, a barátságos gesztenyefák sora, a még zöld pázsit, amelyen megjelentek az õsz elsõ sárga levelei. Polányi tanár úr talán meg is dicsért volna, hogy ilyen jól megjegyeztem az egykor feladott leckét. Úgy látszik, hogy érdemes volt Gyulára jönni, mert több lettem általa.


   Minden jól kezdõdött. A Körös IC idõben elindult és a jelenleg adott körülmények között, 5 perces késéssel meg is érkezett Békéscsabára. A figyelmes vasutasok erre számitva megvártak minket, igy sietség nélkül át lehetett szállni a Gyulára menõ piros vonatra. Gyulán nem láttam ismerõs arcot, õk a korábbi tapasztalatok birtokában inkább hamarabb érkeztek oda. Kényelmes lépésekkel igyekeztem az Implom József iskola felé abban a reményben, hogy az új évkezdési idõpont miatt nem kell várakozni az utcán. Az oldalsó vasajtón belépve Tolnai Laci és Barbara tûnt fel, de jobban körülnézve megláttam a Vidovenyecz családot is: Esztert, Zsoltot és a gyerekeket, Áront, Borit és Lénát. Ez, kérem, nem a reklám helye, hanem egy másfél évtizedes barátság tanúsitása, amely miatt szerettem ide járni. A túrázás közösségi tevékenység, és egy idõ után mindig emberi arcok jelennek meg elõttem. Egyéb várható arcok sem hiányoztak. A tornateremben már berendezkedett néhány törzsvendég: Deli Vince, Fekete Laci, Kocsis János, Szabó János.


     Szokásom szerint bejártam a szûkebb környéket. Az állomásnál már bezárt a fagylaltos, a kávézásról nem voltak kiemelt emlékeim. A sok mindent megpróbált Budrió befejezte pályafutását. Szerencsejátékot már nem játszanak,  szeszesitalt  máshol keresnek az emberek. A Reál üzlet virul, be lehet vásárolni estig. Vasárnap nem. A Sugár sörözõ négy órakor bezár, a Sörpatika viszont nyilt és zárt helyiségekkel várja az érdeklõdõket. Szép tiszta hely, nem drága és adóbevallásra is alkalmas alátétek találhatók az asztalokon. Nem mentem beljebb a városba. A középületeket ismerem, inkább azt figyeltem, hogy mekkora támogatásokat tudtak szerezni a helybeliek a különféle pályázatokon. Nem ritka a kilencjegyû szám, de - ha jól emlékszem - a vár környékén lévõ Almássy-kastély kerete tiz számjegybõl áll. Megérdemlik. Elfogult vagyok a kisvárosok érdekében.


    Este még feliratkoztunk, átvettük a térképes nevezési lapot, kifizettük részvételi dijat és tanulmányozni kezdtük az útvonal változásait. A Fekete-Körösnél új gát épül és azt mondták, hogy elég nagy területet bolygatnak meg érte. Az erdészet közremûködésével kerülõ utat tûztek ki, amely Sitkától indulva, a régi városerdei pontot, és a vasúti hidat kikerülve, a sarkadi közúti hidig vezet. Ott aztán átmegy a Fekete-Körös jobbpartjára és a szokott úton, a gáton megy Szanazugig. Némileg aggodalmasan néztük a térképet, de szóban és irásban megnyugtattak, hogy nem lesz gond a tájékozódással. Tényleg igy volt, de most várjunk még egy kicsit. Nem kell rohanni, pláne ebben az igazi, nyári napsütésben.


    Egyelõre tehát élvezzük a reggel hat órai kisvárosi atmoszférát, ahol a gondos háztulajdonosok leseprik a járdát. A rohanó, bumlis városinak fogalma sincs arról, hogy milyen élmény a fákkal szegélyezett utcában tisztogatni a saját ház elõtti részt. Hat órakor indulok és hamarosan már az Árpád utcában megyek el egykori egyetemi tanárom, a gyulai születésû Kertész Andor emléktáblája elõtt, amelyre rávésték zongorista testvére, Kertész Lajos nevét is. Nekem ez a két név fontos a sok hires ember közül, pedig Apor Vilmos szobra sincs messze. Következik a vár, a gyógyszálló, a kemping. Közben utólér Hoffmann Éva és néhány percet rámáldoz a szintidejébõl. Régi barátok vagyunk, a Mátrában ismerkedtünk meg. Van már úgy 15 éve. Örülnék, ha meg tudná mondani a pontosabb dátumot, az én feljegyzésem nem olyan biztos. Õ pár perc múlva elszalad. Igen helyes, a teljesitménytúrázást nem fecsegésre találták ki. Most már  elérjük a Fehér-Körös gátját, majd átmegyünk a hidon. Párás az idõ, nem látjuk a kéklõ világosi hegyet. Leereszkedünk Gyulaváriba. A szilvaszedés elmarad, a tartós, erõs napsütéstõl felkunkorodtak a levelek, alig van gyümölcs az utcai  fákon.


    Ellenõrzõ pont az Almássy kúriánál, utána elkezdjük morzsolni a Dénes-major felé vivõ országút kilométereit. Tulajdonképen felesleges lenne most bármit is irni, hiszen Plecs sporttárs már 2010-ben megjegyezte, hogy a beszámolóimban "úgyis minden benne lesz". Dehát akkor még nem tudta, amint én sem tudtam, hogy a solymosi pont után, a gátról letérve és az erdõbe betérve, a földbe fog gyökerezni a lábunk. Ameddig a szem ellátott, a máskor megkopasztott fatörzseken most fehér alapozó festés várta, hogy (gondolom) piros sáv kerüljön rá. Szédületes, hogy milyen csodák tudnak megtörténni, ha valakik állhatatosan kérik a hatóságokat, hogy engedélyezzék egy szerény útjelzés megvalósitását. Én közönséges ember vagyok, nem látok a kulisszák mögé, lehet, hogy egyszerûen csak az õsi tapasztalat valósult meg: Patientia omnia vincit, azaz a türelem mindent legyõz. Esetleg a belátás. Legyünk azonban tárgyilagosak: a szép festés az elsõ derékszögû fordulónál véget ért, de már ez is pihentetõ volt és arról gyõzött meg minket, hogy a munka nyilván folytatódni fog. A balra vivõ második nyiladékban a figyelmes túrázó találhatott négy-öt öreg, kopott piros sávot. Derékszögû hálózatnál ez is segiti a haladást. Jó volt valamikor az úton terpeszkedõ magasles, rajta a piros jellel, dehát a térkép alapján egyébként tudni lehetett, hogy addig kell menni elõre, amig a következõ pontõr kezelésbe nem vesz minket.


    Kissé türelmetlen voltam és nem vettem észre a vascsövet, pedig korábban mindig ejtettem róla pár szót. Azt hiszem, láttam azokat a bokrokat, amik most eltakarták, de nem mentem oda, hogy széthajtsam az ágakat. Megelégedtem annak tudatával, hogy most nem kell zegzugosan haladni - ismertem a facsoportok jellegét - és majd jön a sitkai gáthoz vivõ szakasz. E tájon szokott menetrendszerüen  szembejönni Hoffmann Ádám és most is igy volt. Nagyjából együtt lépkedett Deli Vincével. Remek, de az ördög mindig a részletekben van. Az erdõmûvelés folytán valami megváltozott és nem ismertem fel azt, ami 11 bejárás következtében égetõdött be (burn in) az agyamba. Most is úgy látom, ahogy régen - mondom 11-szer mentem itt végig - és nem egyezett a két kép: az aktuális és a 11 korábbi. Legjobb lenne most mindjárt visszamenni és tisztázni a helyzetet. De mivel ment az idõ, pragmatikusan beértem azzal, hogy megkérdeztem egy ott haladó, megbizhatónak látszó túrázót, hogy merre van a sitkai töréspont. Röhej, igy kell leirni! Torda Lajos tanusithatná, hogy mindig váltottunk néhány mondatot. Többször volt õ ott pontõr. Kaptam tõle szép almát is. Ott volt most is a vizes árok, de nem vacakoltam, hogy keresgéljem a vas zsilipet. A pontõr rámutatott, hogy melyik csapáson kell menni és amikor elindultam, már tudtam, hogy "otthon vagyok". Mindig is ott mentem - bal kézre az árok - ha derékig érõ gaz vagy csalán takarta is az indulást.


     Jól ismertem a hosszú egyenes ösvényt, esetleges leágazásait, hiszen mindig azon mentem. A elsõ, jobbra lévõ vaddombnál kis tó alakult ki, gyakorta láttam ott õzeket, hiszen inni jártak oda. Sõt, a késõbb enyhén balra forduló bokros-fás részen is hol itt, hol ott ugrott ki néhány vad. Most azonban egyenesen kellett menni, túl a széles keresztezõ úton, amely valamikor jobbra, a gát alá vitt el. Az itiner közölte, hogy majd jönni fog egy második vaddomb is. Jött is, bár késõbb, mint gondoltam. Dehát az ilyesmi hangulati kérdés. A jól látható domb tetején vadles állott, rajta festett fehér négyzet. Egy kicsit fékeztem, mert nem láttam, hogy merre van a következõ jel. Azt viszont közölte az irodalom, hogy át kell menni a domb túlsó oldalára. Ott elõ is bukkant a fehérség és szépen elvezetett minket a városerdei ellenõrzõ pontig. Ide másolom, hogy az útvonalat Puskás Lajos javasolta a DALERD részérõl. Azt hiszem, jó lett volna, ha már korábban van olyan partnerünk az erdõgazdaságnál, aki szóba áll velünk. Legyünk azonban gyakorlatiasak és örüljünk minden jónak, ami kialakult és fejezzük ki Puskás úrnak tiszteletünket a hasznos közremûködéséért. "Hogyan tovább?" - kérdeztem. "Menj fel a gátra, ott meglátod, hol vagy" - válaszolta Ica néni - Túróczy Józsefné - a jól ismert, kedves õszhajú pontõr. Valóban, a sarkadi közúti hidnál kötöttünk ki.


     Innen Dobozig nincs újdonság. Megyünk  a gáton, lekanyarodunk a szanazugi üdülõtelepre, bélyegzünk, megköszönjük az "ellátást " és tovább kanyargunk. Úgy látszik, hogy nagyon elmerültem a gondolataimba, mert egyszer csak szemétdombba ütköztem. Ez nem zavart, Doboz mindig szemétdombbal fogad. De mintha túl hamar történt volna a megjelenése. Hiányzott a korábbi távvezeték. Az alagútszerû fiatalos. Furcsa volt a település szélének kinézete. Legszivesebben visszamennék oda, megnézni alaposabban a környéket. Mintha más utcához jutottam volna. Idõkimélés miatt azonban nem kutakodtam, hanem egy  csoporthoz csatlakoztam, amelynek vezetõje nagyon határozottan mozgott elõre. De mégis, hol van az utca kanyarulata után a keresztcsatorna, néhány emlékezetes kerités, szilvafák a járda mellett. Behúnyt szemmel látom õket. Merre van a református templom? A megkérdezett egyén rámmeredt, nyilván hiányosak voltak a teológiai ismeretei. Lefékeztem az agyamat, mert feltünt a templomtorony és ott volt az ellenõrzõ pont is. Hagyjuk abba a tépelõdést. Ami nem megy, azt ne erõltessük, különben is itt lesz mindjárt az abszurd nevû italbolt, a "Gumihangya", és iszom egy pohár sört a rekkenõ meleg ellensúlyozására.


    Rövid szünet után nekivágtam a Kettõs-Körös hidjára vivõ útnak, ami attól lett érdekes, hogy éppen egy héttel elõtte mondta el nekem a Keleti pályaudvaron árusitó újságos ismerõsöm, hogy Békésen született. Gyakran szoktam nála hirlapot venni és valahogy emlitettem, hogy Gyulára készülök. Ettõl felélénkülve megragadtuk a témát és közben az is szóba került, hogy a hid közepérõl, és csak onnan, jól látható a békési templom tornya. Jó kis téma. Mindig örülök, ha új dolgot tudok meg emberekrõl vagy tájakról. Megigértem neki, hogy ha majd fenn leszek a hidon, akkor gondolni fogok rá. Igy is lett. Azt viszont utólag tettem hozzá, pedig már korábban is tudtam, hogy a torony Muronyból is látható, ha vonattal indulunk Békéscsabától Pest felé.


    Nem akarom ismételni, amit már korábban többször leirtam. Póstelekig csak annyi volt az újdonság, hogy egy ifjú sporttársnõt biztositottam arról, hogy hét órára be fog érni az ellenõrzõ pontra. Gyorsabb volt, mint én, biztosan sikerült neki.


    Pósteleken még viszonylag élénk élet folyt. Sokan sétáltak a parkban, de látszott, hogy készülnek haza. A büfé bezárt, a csoportok inkább beszélgettek és nyilván a közlekedési eszközöket keresték. Hét óra volt, az én szintidõm eltelt, azonban az ellenõrzõ pont még nyitva volt. Pirosan viritott a 9-es szám, messzirõl lehetett látni. Nagyon jó. Tárgyalásba kezdtem a két pontõrrel: Tolnai Lacival és Barbarával. Elmondtam, hogy a szintidõ letelt ugyan, én azonban mindenképpen szeretném megtenni a távot. A Z jelzést jól ismerem, de hamarosan sötét lesz, lámpám pedig nincs. Ha nem ellenzik, akkor kimennék a Gyulára vivõ szervizútra, amely párhuzamos az autóúttal és forgalommentes. "Az jóval hosszabb, mint a Z" - mondta Laci. "Nem baj, az idõbõl úgyis kiestem, fõ hogy beérjek a városba" - válaszoltam.  Tervemet bejelentették Vidovenyecz fõszervezõ úrnak és az õ tudtával vágtam neki a maradék útnak. A rend kedvéért, néhány lépés után visszafordultam és közöltem, hogy rengeteg ennivaló van a hátizsákomban, tehát ne tartalékoljanak nekem semmit az estére. Aztán tényleg elindultam Póstelekrõl.


    Egyelõre még, nagyjából 800 métert egyenesen kell menni a Z-n és utána derékszögben jobbra fordulni az autóút felé. A pontõrök - biztonság kedvéért - a derékszögig elõreautóztak, hogy meggyõzõdjenek arról, hogy jó irányban haladok, aztán elbocsátottak a nagyvilágba. Gondoltam én. Jó kedvem volt, szépen lépegettem elõre, vártam, mikor érem el az autóutat. Leszállt az alkony. Forgalom ezen a bekötõúton nem volt. Lehetett vagy 2 kilométer, amikor arra lettem figyelmes, hogy hátulról autó közeledik, sõt lassit. Biztosan valami jó lélek akar felvenni, mert vannak emberek, akik megszánják az útszélen baktató gyalogost. Annyira nem voltam gyanakvó, hogy azt higgyem csavargónak néznek és igazoltatni akarnak. Nem is annak néztek. Szeretett, elhagyott pontõreim voltak, akik utánam jöttek még egy futamatra, hogy ellenõrizzék állapotomat. Hálából - minthogy már sötét volt - József Attila sorait idéztem fel. "Az éjjel hazafelé mentem, éreztem bársony nesz inog, a szellõzködõ lágy melegben tapsikoltak a jázminok.  Nagy álmos dzsungel volt a lelkem és háltak az utcán" ... Ebbõl valami igaz volt, valami nem, mivel ha egy álló napon át, alaposan tûzõ napon át, járkálunk az úton, könnyen megeshet, hogy egzaltált állapotba kerülünk és ha nincs mellettünk útitárs, aki állandó szöveggel foglalkoztat minket, akkor szabadon kóborolhatnak a gondolataink. Itt nem is a jázminokkal volt probléma, inkább az volt kérdéses, hogy nem lesz-e belõlem újsághir, mivel a költészetet nem kedvelõ kutyák idõnkint keményen döngették vikendházuk keritését. Dehát annak is vége lett elég hamar. Maradt lelkem dzsungele, ami a mai zavaros világban egészen természetes és annak tudata, hogy valakik valahol hálnak az utcán vagy a kukoricásban ebben a felkavarodott világban.


    Nem tudom, barátaim be tudtak-e illeszkedni romantikus hangulatomba, mindenesetre Laci elmondta, hogy  lesz majd egy felüljáró, késõbb egy körforgalom bukaresti kijárattal. Figyeljek oda. Jó. Egyelõre a távolban hunyorgó fényeket nézegettem és vártam az esedékes letérés megjelenésére. Az is meglett.  Negyedóra vagy inkább félóra múlva elértem a forgalmas autóút közelébe. Balra át, és irány kelet felé. Az addig mozdulatlan fénypontok megelevenedtek, jobbra és balra szaladó, gyorsmozgású fehér és piros lámpák húztak szalagokat közéjük. Már elég magasra emelkedett a hibátlan telihold. Erdõ hiján, teljességgel szükségtelen volt bármiféle világitás. Mesevilágban éreztem magam, Rousseau magányos sétatársának, vagy Ányos Pál szentimentális kisérõjének. Szeretem ismételgetni ezt a fordulatot. De tulajdonképen egy megöregedett fiatal gyerek voltam, aki a nem éppen közeli Mecsek alatt gyalogol egy fasorban a török idõkben. Tiz éves koromból emlékezhettem ilyen szines képre  az Egri csillagokból. Kitalálás az egész, de jól elszórakoztatott. Jó kis anakronizmus, hiszen a 16-ik században nem robogtak karnyújtásnyira autók tucatjai, a lóerõt még igazi lovak testesitették meg, de mit számit a rideg valóság, ha az ember hangulatban van.    


   Annyira azért nem rugaszkodtam el a valóságtól, hogy ne vettem volna észre a jobbkézre lévõ felüljárót. Másképp képzeltem el, dehát az ember ne válogasson. Különösebb látnivalók nem voltak a környéken. Fák, bokrok, szántóföldek. Még azért menni kellett, unalmassá is vált a haladás. Amikor nem  számitottam rá, hirtelen azt vettem észre, hogy elértem a körforgalmat. Úgy néztem a táblákat, mint Mehemed, aki sose látott tehenet. Balra Békéscsaba, jobbra Bukarest, szemben Gyula központja. Ekkor szólalt meg a mobil. Zsolt volt és arról érdeklõdött, hogy hol vagyok. "A körforgalomnál" - közöltem. "Jó, akkor most odamegyünk". "Te jössz?"  - kérdeztem. "Nem, a póstelekieknek szólok". "Rendben van, itt leszek a buszmegállóban." Ezután valami elképzelhetetlen történt. Úgy érzem, hogy szellemi erõm teljes birtokában voltam, de nem tudom megmondani, hogy fél- vagy egy egész perc múlva kanyarodott-e elém a "póstelekiek" autója. Sajnos, nincs a kezemben dokumentum arról, hogy mi volt a valóság. Ott voltak. Bevittek az iskolába. Hogy az égbõl szálltak-e alá, vagy titokban követtek, nem tudom. Ha nem igaz az egész, akkor jól kitaláltam a történetet. Végeredményben a KVTE könyvelheti el a mese hasznát. Nyugodtan állithatják, hogy egyetlen rakoncátlan résztvevõ sem tud megszökni "vigyázó szemük" elõl, pillanatok alatt lecsapnak elkóborolt báránykáikra. Ilyen kiváló egyesület 25 év után a körösvidéki csapat. Tulajdonképpen idõm sem volt rendesen megköszönni nekik a fuvart. Amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is tüntek.


   Kérésemet nem hallgatták meg, mert Zsolt egy tányér babgulyást tett elém, jóminõségû kenyér kiséretében. Szépen összejöttünk, még egy fél doboz sört is kaptam. Hámori Pistára gyanakodtam, de õ öntudatosan azt mondta, hogy nem fogyaszt alkoholt. Abba is hagytam a találgatást. Kocsis viszont annak örült, hogy a vacsora kapcsán személyes dolgokról is tudunk beszélni. A túra közben nem mindig kerül sor ilyen témákra. Való igaz, hogy túra közben nem vagyok bõbeszédû, inkább nézelõdöm. Vacsora után jólesett a zuhany, hála a felujitott berendezésnek.


   Másnap meg sem néztem a menetrendet, már érzésbõl tudtam, hogy mikor kell indulni a vasútállomásra. A rendezõség - magához illõen - szintén rendezkedett. A magányos utazó veszi a hátizsákját. Még egyszer körülnéz, mert nem tudja, látja-e újból a házat, az udvart és - elsõsorban - a társakat. Adott korban, korához illõ gondolatokkal foglalkozik. Akkor még nem tudtam, hogy Lévai Béla, sokszoros túratársam, tõbb éven át a maga kategóriájában az év teljesitménytúrázója, két nappal a mostani Mályvádra érkezésem elõtt halt meg. A kedves olvasó tekintse ezt a beszámolót tiszteletadásnak az õ emlékére.


   Keretes elbeszélésként visszatérek az elsõ sorokhoz, a szeptemberi iskolakezdés francia nyelvleckéjéhez. Mire "tapasztaltabbak" leszünk - ez Lévai szokásos kifejezése - már a költõ Ronsard szól hozzánk Radnóti Õszi kertjébõl. Ez nem lecke, nem memoriter. Élet az elmúlás elõtt. Nem kötelezõ, inkább ajánlás 12 éven felülieknek. Azoknak, akiknek a túrázás már nem a feltört lábakról és egyéb kellemetlenségekrõl szól. Amikor kiérek az állomásra, eszembe jutnak a fecskék. Õk is részesei a mályvádi túrának. Megirtam már, hogy néha hetven fészek lakói cikáznak a napfényes reggeli égen. Most csend van. Nincs mozgás. Igen, augusztus 30-adikát mutat a naptár. Késõre jár az idõ. Elmentek a madarak. Tényleg, elmúlt a nyár?