Mecsek Éjszakai
Arra ébredek, hogy fáj a nyakam, és Kerek repkény mellettem lassan a Védett férfiak végére ér. Kanyarog velünk a városközi gyorsvonat a Kapos völgyében, a buszüléses személykocsi ablakain apró vízcseppeket húz lefelé tartó csíkokká a menetszél. Odakint szakad az esõ, és nemhogy a Mecsek északi lejtõire nem látunk, de a pályával szomszédos domboldalakat sem lehet kivenni a felhõben. Dombóváron a mérsékelten kényelmes vonatot határozottan kényelmetlen, de legalább lassú buszra váltjuk, vágányzár, vonatpótlás. A fehérkesztyûs személyfuvarozó minden utassal a csomagtérbe téteti a csomagját, aztán a mindkét oldalt nyitott csomagtérajtóktól elsétál a kollégáival kvaterkázni. Biztos rálát onnan is. Az indulás idõpontjában kiballag egy pirossapkás vasutas és meneszti a vonatpótló buszcsoportot. Mánfáig esõben, onnantól Árpádtetõig ködben kanyargunk végig a hegyeken, a lassan átépülõ pécsi fõpályaudvarra a menetrendhez képest pár perces elõnnyel érkezünk. Helyi busszal döcögünk fel Égervölgyig, ahol a belvárosban tapasztalt szeles, hideg, barátságtalan idõ helyett szeles, hideg, párás, barátságtalan idõ fogad. A többi, túrázónak látszó utast követjük Teca Mama Kisvendéglõjéig, a mai túra fõhadiszállásáig.
A rajtban jelentõs nyüzsgést tapasztalunk, de mielõtt bejelentkeznénk a rajtnál, megiszunk egy-egy csésze kávét és átöltözünk a szokottnál esõállóbb ruházatba. Aztán bejelentkezünk részvételi szándékkal Dénes Ibolyáéknál: egylapos itinert és hozzá tartozó lefûzhetõ genothermet kapunk, majd fõrendezõ pesza78 lát el rajtbélyegzõvel. Az itineren színes térkép, rövid tájékoztató, adatok szerepelnek rendre – ennél több nekem nem kell, különösen az itt látott jó jelzések mellett. A tíz órás szintidõt célozzuk meg: egyrészt, az ehhez tartozó érkezési idõ környékén úgysem járnak a vonatok. Másrészt a múltkor (szinte tegnap: 2006-ban) is nagy volt az arcom, aztán egy kis eltévedést követõen éppen, hogy sikerült beesni kilenc óra alatt. És akkor a mostanihoz képest tökéletes idõjárási és terepviszonyok mellett túrázhattam... Vissza a mába, nagy levegõt veszünk, irány a mélyvíz, vagy micsoda. Kint épp nincs csapadék, sem leereszkedett felhõ, a látási viszonyok jók, a terep olyan, amilyen, a megjelent túrázók létszáma távonként egy-egy erõs osztálykirándulásénak felel meg. Sebaj. Indulunk. Az út az Éger-völgyben vezet fölfelé, tavat kerülünk meg, piknikezõhely mellett sétálunk el. A túrán résztvevõ futócsapat rögtön az elején elrobog mellettünk, innentõl kezdve jódarabig alig találkozunk egy-két túrázóval.
Az elsõ ellenõrzõpont és magányos õre az Éger-forrásnál vár, alig pár percre állunk meg nála és sietünk is tovább. Kell az a tartalékidõ, hajtunk nagyon. Fölfelé megyünk, amíg az arcunkba nem kapjuk a Nyugati-Mecsek összes szelét, itt egy erdészetinek tûnõ aszfaltútra térünk. Hamarosan érintjük a DDP mecsekszentkúti ellenõrzõhelyét, fémládikó õriz matricákat. Keresztezzük a Pécs és Orfû között szerpentinezõ utat, szalagkorlátnál lépünk nagyot a csuromvizes aljnövényzetbe. A völgy mélyén elnyúló Mecsekszentkút felett kanyargunk hosszan, megtorpanva közben a Rózsa-forrásnál, ahol a soron következõ, magában ázó pontõrtõl megkapjuk a pecséthelyettesítõ aláírást. Lámpát kapcsolunk és bóklászunk tovább, érintjük a kisméretû városrész szélét és enyhe emelkedõn felsétálunk a turistaatlasz által „népszerû kirándulóhely” címkével ellátott Remete-rétre. A táblakavalkádból kiválasztjuk az itiner által diktált irányt mutatót és megcélozzuk a Sós-hegyi kilátót, ahol három pontõr fogad, rockzenével és szelet csokival. Bekéretõzünk a kõtorony száraz belterébe korai vacsorát tartani, aztán rock'n roll, irány a Lapis. A kavicsos ösvényen egy kiránduló pár érkezik szembõl, lámpa nélkül, halkan beszélgetve. Ideális randiidõ van, akárki beláthatja. Nemsokára egy T-elágazásba érkezünk, az irányító táblán jelzések nincsenek, csak néhány úticél, amelyek elsõre sokat nem mondanak. Balra sorompó, a sorompón túl országút, körülöttünk mindenhol enyhe köd. Megnézzük az országutat, jobbra semmi, balra keresztezõdés, ahol az egyik tábla Komló felé mutat. Ez teljesen elbizonytalanít, de érkezik egy autó, és a ködlámpák fénye egy rahedli jelzésre világít rá. Az autó vezetõje lelassít, megáll, majd visszatolat és aggódó hangon kérdezi, hogy segíthet-e. A helyzethez képest számára talán valószínûtlen vidámsággal tájékoztatjuk, hogy a kért segítséget már sikerült is nyújtania, úgyhogy mi elsétálgatunk egy ideig itt a környéken. Kedves autós jobbra el, mi pedig biztos léptekkel haladunk utána, el a Lapis hét kõbõl épített emlékmûve mellett. Ezt sem láttam még világosban, jegyzem meg Repkénynek. Õ sem, jegyzi meg válaszként. Ennyiben maradunk.
Az aszfaltot hamarosan egy szétjárt, sáros, a késõbbiekhez képest azonban alig csúszós erdészeti útra cseréljük. Az elsõ adandó keresztezõdésben engedünk a szépen nyilazott jelzés és a jobban járhatónak tûnõ út csábításának és elkanyarodunk balra, egy zöldnek látszó jelzésen. Kár, hogy ez a kék sáv, amelyen éppen Írottkõ felé sikerült eltérni, és még a kapcsolódó igazolófüzet sincs nálunk. Mintegy kétszáz méter után tûnik fel a visszavert hullámhosszbeli különbség. Visszatocsogunk a zöldre, a cipõm az elsõ pocsolyánál halk bluggyanással jelzi vízálló képességének megszûntét. Egy tisztásszerû helyen magányos személy bukkan ki a sötétségbõl, SzLA-t van szerencsénk felfedezni benne. Elmeséli, hogy egy álltó helyben is komoly fadõlési kockázatnak van kitéve, majd elmondja, hogy mi mire számíthatunk a következõ néhány tucat méteren. A mögöttünk érkezõ nagyobb létszámú társaság elõtt lelépünk, szó szerint. A Zsidó-völgy aljáig vesszõfutás következik: ha a lábam elé nézek, hogy ne essek el, akkor pofán csap egy sor faág, de ha a faágakra figyelek, akkor annyira felgyorsulok, hogy csak komoly oldalirányú kitérésekkel tudok ellenõrizhetõ sebességre visszalassulni. Aztán kezdõdik az egész elölrõl. Repkény mögöttem hasonló elõadást mutat be. Ehhez a szolid kis lejtõhöz képest maga a Zsidó-völgy máshogy trükkös: rövidebb köves, de jól járható szakaszok után egy-egy újabb kidõlt fánál kell akrobatamutatványokat elõadni. Eközben belenyúlok néhány nyálkás gombatelepbe, ami legalább eltereli a figyelmem a lerúgott lábujjaimról. Megfontoltan, vagyis elképesztõen lassan araszolunk elõre. Hamarosan papírtábla figyelmeztet a letérésre, nehogy belegyalogoljon az óvatlan turista a völgyet záró szakadékba a Kõlyuk oldalában. Fegyelmezetten letérünk, megérkezünk a Cserkész-/Eta-forráshoz, a pontõr pálinkával kínál, a forrás friss vízzel, mindkettõbõl köszönettel elfogadok. Ránézek az órámra, SzLA pontjától idáig azt a bõ másfél kilométert háromnegyed óra alatt tettük meg. Méghogy a teljesítménytúrázók csak rohannak.
Az eddigihez képest sokkal kényelmesebb ösvényt taposunk tovább a Nagy-Mély-völgy vége felé, aztán egy patakon átkelve nekiduráljuk magunkat a következõ emelkedõnek, amely a Kecske-hát nevet viseli, és meglepetésemre alig sáros. A hát tetején Vágotpusztát találjuk, közvilágítással és kisszemû kõvel felszórt úttal. Az utóbbinak különösen örvendek. Végigsétálunk a hegyi telepen, hófehérre meszelt harangláb után kanyarodunk újra az erdõ felé, hogy egy enyhén csúszós, agyagos lejtõn találjuk magunkat. Ezt hamarosan gyalogösvényre váltjuk, leereszkedünk a Lóri-erdészházhoz, ahol meglepetésemre a lelkes pontõrökön kívül ott találjuk körülbelül a fél mezõnyt. Pihenünk egy kicsit, beszélgetünk, közben fejben számolgatok egy kicsit és majdnem teljesen sikertelenül próbálom felidézni, hogy milyen terepviszonyokra kell számítani a továbbiakban. A ponton megnyugtatnak, hogy a legnehezebben már túlvagyunk – ez nagyon jó hír, de ilyenkor szoktunk 1) eltévedni, 2) valami más miatt irtózatosan lelassulni, 3) az elõzõ kettõt együtt. Patakvölgyben folytatjuk a túrát, a patak Toplica, a völgy Lóri, ezen merengjenek a térképészek és a nyelvészek, nekem a folyamatos hullámvasútra kell figyelnem, patakhoz le, patakon át, pataktól fel sokszor egymás után. Szerencsére a mederben alig lötyög némi víz, de a legkönnyebben járható csapást nem mindig sikerül elsõre megtalálni. Amikor kezdem unni a patakkerülgetõs játékot, akkor beleszaladunk egy sátorba, amely a Nagy-kõ-oldal nevû ellenõrzõpont õrét óvja. Bélyegzés, továbbsietés: elõttünk Mecsekrákos, elsõ osztályú, aszfaltozott utcákkal. Ennek örömére csokoládét fogyasztunk.
Az elsõ útbaesõ kék kútnál feltöltjük a kiürült palackjainkat, és végigvágtatunk Mecsekrákoson, majd el az Orfûi-tó mellett. Balra egy nyaralónál tinédzserparti zajlik, az éneklésbõl ítélve a minden mindegy-fázisban. Be kellene lógni a buliba, de persze megyünk tovább, lassítás nélkül. A tópartot elhagyva kialakítás alatt álló múzeumnál (újbeszélül bemutatóhelynek meg látogatóközpontnak nevezik, de nekem az utóbbi szóról mindig a Jurassic Park jut eszembe), majd Orfû keleti szélén sétálunk el, még mindig aszfalton. A Sárkány-forrás elágazása elõtt nem sokkal térünk vissza a természetbe, amely itt egy enyhén pocsolyás csapás képében hívogat. Felballagunk a késõbb elpocsolyástalanodó csapáson az országútra, hogy ott a következõ négyszáz méteren még élvezhessük a gyorsak Hatos Átlag nevû haverjának gondtalan társaságát. Hajtûkanyarban térünk be egy egynyomos ösvényre, amely egy fiatalos erdõfolton keresztül vezet a Szuadó-völgy oldala felé. Rövidesen feltûnik, hogy egyre nehezebben tudok haladni az úton, cserébe egyre több energiámat köt le az egyensúlyozás, mindeközben folyamatosan fölfelé kell menni egy nem is olyan enyhe emelkedõn. Kezdünk utolérni néhány túrázót. Ezen a távban rövid szakaszon mindenki, saját magunkat is beleértve ott és úgy halad, ahol és ahogy éppen sikerül. Kiderül, hogy egyáltalán nem volt fölösleges elhozni a túrabotot: némi karizommunka árán lassú, de biztos lépésekkel ballagunk fel az út könnyebben járható szakaszára. Pihenõhelyet, forrásokat hagyunk el, balra fent fények sokaságát pillantjuk meg: ott a Laci-forrás. Kitérünk, a pontot pesza78 õrzi egymagában, beszélgetünk vele egy kicsit arról, hogy milyen érzés órákon át egyedül ücsörögni, hogy aztán a mezõny háromnegyede fél órán belül megjelenjen. A hirtelen megjelent tömeggel együtt fel is szívódunk, kitéve peszát a meztelen csigák áradatának.
Visszaoldalgunk a Szuadó-völgyön végigvezetõ kék kereszt jelzésre, feltúrázunk a Szuadó-nyeregbe. Az út minõsége és a terepviszonyok innentõl rohamos javulásnak indulnak, mintha a Mecsek déli oldala nem is kapott volna esõt. Elérjük újra a Rockenbauer Pál nevét viselõ DDK-t – ezúttal tényleg a kéket kell követni, és tényleg nyugat felé. Széles, köves utat tapodunk, ez vezet fel a Jakab-hegyre. Ahogy egyre közelebb kerülünk a tetõhöz, úgy csökken a látótávolság: a jelenséget az elõttünk haladó két túrázón tudom legkönnyebben lemérni, ugyanis egy ponton egyszerûen elvesznek elõttem a felhõben. Egy bevágáson keresztezzük az egykori földvár magas sáncát, ez jelzi, hogy fent vagyunk végre. Nagyjából. A hegyen a tornyos, kilátószerû építmény meglátogatását ismét elhalasztjuk egy késõbbi, világosabb alkalomra, helyette inkább a helyes irány megtalálásával molyolunk egy kört. Tovabotorkálunk a kéken, táblától tábláig, újra rácsodálkozva a környék változatos jelzésvilágára. Az egyik táblánál elengedjük a kék sávot, meredek ereszkedésbe kezdünk a hegy sziklás oldalában. Nem érdemes nem odafigyelni a lépésekre és a jelzésre. A háromszög alakot keresztre váltjuk, ez vezet ki a Babás-szerkövekhez, ahonnan sejtelmes, kissé ködös, de így is gyönyörû éjszakai kilátás nyílik az elõttünk elterülõ falvakra, a cserkúti templomra és Pécs távolinak tetszõ fényeire. Egy újabb szelet csokival kínálnak meg a meleg ruhába alaposan bebugyolált pontõrök, ezt az öt perces pihenõ alatt el is fogyasztjuk.
A hosszan kanyargó Panoráma út következik, néhol tényleg van panoráma róla, de jellemzõen az ösvény egyenetlenségeit kell figyelnem. Kezdek álmosodni. Szép lassan elkezd lejteni a csapás, jobbra piros kör jelzés vezet a Farkas-forrás felé: jellemzõ a lelkiállapotomra, hogy amikor a térképre pillantok, elõször az Árnyas-forrás felé tartó jelzés tûnik fel, pedig az nem jobbra, hanem balra kell, hogy eltérjen a mi irányunkhoz képest. Azért sikerül a frászt hoznom mindkettõnkre, hogy túlmentünk a zöld sávon. Pedig nem: a következõ sarkon ott is van a zöld, ezen haladunk tovább, néhány kanyarral késõbb kiérünk az Éger-tetõi kilátó tágas rétjére. Itt újra kevergünk egy sort, mert túlságosan a rét szélén maradunk, egészen addig, amíg hirtelen a kilátónál találjuk magunkat. Úgyis olyan jól állunk idõvel. Visszamegyünk az utolsó látott jelzésig. Itt jobban figyelve egészen triviális megtalálni az utat, letrappolunk rajta a mai utolsó ellenõrzõponthoz. A pontõrök egy sátorban várnak a Mohosi-kis-kút szomszédságában. Innen egyenesen beballagunk a célba, visszacsatlakozva a túra elsõ szakaszáról ismerõs útra. Pihenõhely, tó, dózerút, vendéglõ. Nem sokon múlt: negyed órát hagytunk a szintidõben. Bent díjazást kapunk oklevél és a huszadik rendezés alkalmából jubileumi, jelvényszerû kitûzõ formájában. Adnak továbbá frissen fõtt virslit és kenyeret, és veszünk színes ízû lónyálat a büfében, hogy leöblítsük valamivel, ami nem kútvíz. Köszönöm a túrát ezúton is a Fekete Bárányoknak: nekünk kaland, a rendezõknek viszont komoly feladat nem kevés diszkomforttal, akár kint ácsorognak egy helyben a hidegben, akár a célban várják az érkezõket. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, aki a kezdeti húzódozása ellenére lelkesen tocsogta végig a túrát.
A célban elücsörgünk egy kicsit, a mezõny nagyobb része is megérkezik – van, aki szabadkozik, hogy ha egyedül ment volna, akkor gyorsabb lett volna, van, aki örül, hogy egyáltalán végigért. Megnyugtatom (vagy pont elkedvtelenítem) Átol Csabit, hogy a mai zalakarosi túra a legjobb tudomásom szerint elmarad. Ibolya van olyan kedves, hogy felajánljon egy fuvart a pécsi buszállomásig, amellyel komoly kényelmetlenségtõl ment meg, ezúton is külön köszönöm! Pécsrõl Komlóra buszozunk át, innen a napi két személyvonat közül az elsõvel Sásdra utazunk. Innen személyvonat visz tovább Dombóvárra, majd a svájci motorvonatot választjuk a zsúfolt IC helyett Budapest felé. Kint felhõk hömpölyögnek az égen, a távolban halványan néha felderengenek a Mecsek vonulatai. Szép túra volt, tetszett, a Szuadóra is el kellene menni.
-Kékdroid-
Képek, sötétek |
