Túrabeszámolók


NaHáT / Hangya

kekdroidTúra éve: 20152016.02.14 16:12:52

NaHáT 35


(asztalfiókból előkotort túrabeszámolók-ciklus, I. rész)


A túra korán rajtoló – és gyorsan haladó – résztvevői bőven Kóspallag környékén törnek előre, amikor leszállok a vonatról Nagymarosnak a túlparti várossal közös nevet viselő megállóhelyén. A rajtnál rég nincs semmiféle sor, a pavilon alatt néhány futó készülődik indulni; közülük az egyedüli ismerős DJ_Rushboyjal váltok pár szót. Nevezek, megkapom az itinert, pár percig tanulmányozom a rengeteg információt, amellyel elláttak, majd a térképvázlatot kívülre fordítva eldugom valamelyik zsebembe a papírt. Öt perccel a távra vonatkozó rajtidő vége előtt elindulok. A rajthelyről kifelé menet írok egy szurkolói üzenetet Kerek repkénynek. Őszre jellemző ködös, hűvös idő van, az a fajta, amikor az ember legszívesebben otthon ücsörögne és túrabeszámolót írna – de ehhez a tevékenységhez célszerű például részt venni egy túrán. Indulok, kikapaszkodok Nagymarosról egy alig sáros, lassan vízmosássá váló úton, majd a fölé kanyarodó csapáson. Felballagok Köves-mezőre, utána az itiner által tölgyligetes csapásrétnek írt tölgyligetes csapásréten vágok keresztül. Egyik óriásfától alig látszik a következő, akkora itt a köd. Erdőbe térek, találkozom a Vizes-árok felső végére rendelt pontőrrel, aki nem lát el bélyegzéssel, mert az nála csak a Hangya távnak jár.


Kirándulgatok tovább az erdőben, a fejemben valami ostoba dal zümmög kiirthatatlanul, de a lépéseimet legalább elfogadható ritmusra állítja be. Így érem el Törökmezőt turistaházastul, utóbbiba hiába nézek be, egy lelket sem látok. Kint a trombitavirágok alatt rackajuhok rejtőznek, magukat kevés sikerrel ázott felmosórongynak álcázva. Elsétálok a Fehér-forrást rejtő vízmosás oldalában kapaszkodó fák közelében, le a halastóhoz, ahol ellenőrzőpont üzemel, teával és zsíros kenyérrel és a tóban tükröződő szürke éggel és még zöld lombú fákkal. A ponton bélyegzés után felkapok két szelet kenyeret, összehajtogatom őket, menet közben tízóraizom meg. Visszasétálok a kék sávra, fel a Békás-rétre, ahol a kerítésen, egy halomba hordott vasbeton keresztaljon és egy jól szituált fán kívül ezúttal szinte semmiféle látnivaló nem akad. A Magas-Börzsöny ormai valahol a felhőn túl kelletik magukat. Betérek az erdőbe, egynyomos csapás hullámvasutaztat hosszan, amíg hirtelen el nem érem a kóspallagi országutat útelágazással és pontőrökkel. Bélyegzés, beszélgetés a túráról, futókról, gyalogosokról és erre járó autósokról.


Lebandukolok Kóspallagra, kerítésen kívánja tábla, hogy legyen szép a napom. A feliratok valahogy most megragadnak: az iskolán régi, hajlított vas betűk hirdetik az épület rendeltetését, odébb pedig virágtartós fatábla hirdet, kér vagy parancsol tiszteletet. Kisétálok a településről a Kis-Hanta-patak völgyében. Évszaknak megfelelő mennyiségű víz folydogál a mederben, egy helyen átlépek könnyedén, majd rövidesen elérem a soron következő pontőrt, akit az összes pontőrök közül a legkevésbé irigylek ma. Itt van szegény, egymaga a bozótoson átvágó út szélén, amint fedezéket barkácsol a nála levő miazból, körülöttünk minden csurom víz, így tüzet sem tud könnyen rakni, ráadásul másnap hajnalban ér véget a műszakja. Kitartást kívánok neki, aztán továbbtrappolok a következő patakátkelésig. A gázló valamiért elsőre csúszósnak és túl mélynek tűnik, bezzeg jobbra tőle ott egy törmelékhalom és egy egész biztatónak tűnő, letört faág. Utóbbira rálépek, kicsit ráhelyezem a testsúlyomat, hogy ellenőrizzem, megtart-e. Megbír ez, megbír, győzködöm magam, majd a következő pillanatban megcsúszok és lendületesen belemerülök egyik lábammal combközépig a patakba. Meglepetésemben a törmelékhalmon próbálok korrigálni, amelynek az eredménye csak az lesz, hogy a másik lábam az előzővel szimmetrikusan ázik el. Visszahátrálok a partra, mint a rák, aztán áttocsogok az egyáltalán nem csúszós gázlón, másfél centi mély vízben. Nagyszüleim ezt a pillanatot választják arra, hogy telefonon érdeklődjenek általános hogylétem iránt. Igyekszem elterelni a témát és inkább én érdeklődöm az övék iránt.


Közben elérem a Pusztatornyot, ahol minden mindegy alapon felsétálok a vár tetejére, feljegyezni a kódot, ha már éppen erre járok. A következőkben aszfaltutat keresztezve megcélzom Törökmezőt, csak úgy kényelmesen sétálva a száradni nem akaró cipőben. A jelzett utat jelzetlenre kell váltani, bokrok között jutok le két halastó közé, egy, korábban jelzett útként működő, ma azonban láthatóan ritkán járt, patakmeder menti csapásra. Fantasztikusan szép része ez a túrának, kár lett volna nem látni. Jónéhány, ezúttal problémamentes patakátkelés után elérem a törökmezei halastó északi csücskét, a parton vezető ösvény vezet le az ellenőrzőpontig. Zsíros kenyér, tea. És még tea. Aztán a zöld sáv, végig a Malomvölgyi-patak völgyében. Erdei kereszt, vízmosta völgyek és néhány eldugott ház jelentik a látnivalót, amíg el nem érem a völgy kiszélesedő szakaszát. A dózerútról leterelt, azzal párhuzamosan jelzett, fák között csatangoló csapást követem. Nyaralók tűnnek fel, a dózerút aszfaltos utcává válik: megérkezem Zebegénybe. Vagy az autósok sietnek nagyon, vagy csak úgy látom, mintha sietnének, de némelyiknél túlzás nélkül merem legalább hatvan kilométer per órásra becsülni a sebességet. A központból felsétálok a lépcsőn a kálváriára, a pontőrök pavilonja a trianoni emlékmű mellett áll. Kisüt a nap, amíg beszélgetek egy kicsit, majd kapok egy szem almát útravalóul, és nekiindulok a Hegyes-tetőnek.


Újszerű fakilátó mellett visz az út, lent nemzetközi vonat suhan a viadukton, a Škoda új mozdonya vontatja. Becsszóra nem direkt időzítettem, hogy most érjek ide. Megyek tovább a meredek kaptatón, ez nagyon nem esik most jól. Az sem lelkesít, hogy minél föntebbre kerülök, annál nagyobb köd vesz körül. A Hegyes-tetőn szusszanok egyet, leülök, amíg megeszem a zebegényi almát. Kilátás semmi, a toronyba nem nézek fel. Lerobogok a Szent Mihály-hegy nyergébe. Ez egyre inkább a magányos rendezők napja; ponyva alatt üldögélő, nyakig hálózsákba bugyolált pontőr igazolja, hogy ma itt is jártam. Kérdezi, hogy írjon-e időt. Ködös, tehát inkább ne, próbálom elütni béna viccel a dolgot. Láthatóan nem én vagyok az első, aki így tesz. Robogok tovább, ismerősökkel és nem ismerősökkel találkozom, amíg leérek a Templom-völgyön Nagymarosra. Besétálok a célba, választhatok egy csomóféle szép díjazás közül. Választok, aztán elmajszolok pár szelet kenyeret, mielőtt kisétálnék a vasútra. A prágai vonat érkezik a nekem jó irányba tartók közül elsőként, retro festésű és pályaszámú mozdonnyal az élen, a szokásoshoz képest is kevés utassal a fedélzten. Ez elvisz Vácig, onnan vadiúj motorvonaton ácsorgok Rákospalota-Újpestig. Köszönöm a túrát, szép volt. Ideje lesz kipróbálni a többi távot is.


-Kékdroid-


Képek