Lemaradás 100 - Az elsõ százas!
(Kép: két turista vonszolja magát az éjszakában Pécel felé.)
Szombat hajnalban még zajlik az éjszakai élet maradéka a Nyugati pályaudvar környékén, én pedig egy pár túrabottal, a hátizsákommal és a nagytáskámmal felszerelkezve sétálok a vonat felé. Száz kilométer. Ezt még ismételnem kell egy párszor, ennyi vár most rám, ezt kell tudatosítani önmagamban. A vonatutat végigbeszélem két futóval, így pillanat alatt megérkezünk Verõcére. Itt némi sor alakul ki a rajtoltatásnál, de aránylag hamar kapok egy itinert, rajtbélyegzõvel, a nevemmel és a 31-es számmal.
Kellemes emelkedõvel indít a túra, a Pest megyei Piros jelzésen, amelyhez az út során jó sokszor lesz még szerencsém. A Fenyves-hegyre vezetõ útról gyönyörû panoráma nyílik a Dunakanyarra, a Pilisre. Alant, jobbra fut a 70-es vasútvonal, éppen elhúz egy szerelvény Szob felé. Jön a többi túrázó, gondolom. Nemsokára elérem a Fenyves-hegyi pontot, innen szaladok egy kicsit a lejtõn, megelõzve pár túratársat. Az itiner által is említett lovaspálya környékén a lovasok esetleges jelenlétére csak az utal, hogy az út minõsége nem túl jó. Egészen a mûútig tart ez az áldatlan állapot, lefelé elég idegesítõ az ösvény. Nem sokkal az aszfaltút elérése után utolérnek és lehagynak az útitársaim a vonatról, jó utat kívánunk egymásnak. Katalinpusztán hamar átérek, közben feltûnik, mennyire hidegen hagy néhány autóst a lakott terület kezdetére utaló tábla.
A Naszály felé már az OKT vonalán megyek. Egy futó elhagy, majd egy pillanat múlva ugyanazon lendülettel elhúz a kék pecsét jelzésen. Utána akarok szólni, de csak egy halk, elnyújtott "Aaaöööööö"-szerû sóhaj jön ki a torkomon. Az engem éppen itt utolérõ sporttárs megnyugtat, hogy valószínûleg valamilyen mozgalom igazolása céljából tett kitérõt a másik sporttárs. Innentõl együtt haladunk tovább, beszélgetve, néha belekocogva a távba. Egy helyen sátrat vert túrázókkal találkozunk, üdvözöljük egymást. Következik a Bik-kút, majd az elsõ emelkedõ után a Nagy-Szál-Erdõ nevû ellenõrzõhely pontõrei üdvözölnek. Durvább emelkedõ következik, de a táj szépsége, a nyíló virágok elfeledtetik az izzasztó emelkedõ nehézségét. Még egy, majd még egy kanyar, és már látszik is a Naszály csúcsán lévõ geodéziai torony. A csúcson, igazolás után kilépünk, jószerivel száguldunk a lejtõn, még ott is, ahol az voltaképpen emelkedõ. Közben bele kell fékeznem, hiszen észak, dél és kelet felé csodaszép, bár némileg párás panorámát látunk.
Török-rétre hamar megérkezünk, a pontõr szódával kínál, közben nézzük, hogy a szomszédos favágók éppen tüzet akarnak csiholni. Elhagyjuk a Kéket, megint a piros a követendõ út. Az itinert kihagyjuk, viszont így belekerül egy plusz kilométer, legalább, az elnézett elágazás miatt. Visszatérve a helyes útra, jó utat kívánva elválunk egymástól, én nem tudom tartani a tempót. A mélyút lassan kiszélesedik, majd egy kisebb emelkedõvel beérek Kosdra. Sokat nem mutat meg magából a falu, legalábbis nem ezen a túrán, hiszen a buszforduló után nem sokkal el is hagyom. Alig történt ez meg, máris újra találkozom iménti sporttárssal, akirõl azt is megtudom, hogy tûzszerész, megint együtt haladunk, csak a móka kedvéért pedig még Rád elõtt még egy kilométert ráteszünk a távra :).
Visszanézünk még egyszer a Naszály tömbjére, majd besétálunk Rádra, utolérve egy õszes hajú túratársat, aki szintén elõkerül még a nap folyamán. Rádon én töltök egy kis vizet, majd továbbmegyünk. A táj dimbes-dombos, szelíd, kellemes, bár nem volt sok árnyék az úton. A Bárányos-oldal nevû ponton narancs a jutalmunk, innen a következõ szavak írják le a legjobban a túrát: földút, patak, híd, földút, aszfalt, földút. Árnyék nem jellemzõ. A Burgundia-völgyön indulunk el, felfelé, az elõzõ ponttól pont egy óra telik el a következõig. Ezután nem sokkal sporttársam kilép megint, én nem veszem fel a tempót, sétálok tovább.
Kissé egyhangú szakasz következik, de ez egyrészt járható, másrészt nem jellemzõ a szemét a környékre. Viszont jó meleg van, meg kell állnom frissíteni, saját készletbõl. Országút, vasúti felüljáró, majd Váchartyán. A falu végén Rudnaykert lakott vasúti megállója (fura, hogy a két váchartyáni megálló közül egyik sem viseli a falu nevét), itt kezdõdik számomra a kellemetlen szakasz és voltaképpen egészen Szadáig tart. Egyrészt egyfajta személyes holtpont miatt, másrészt a környék enyhén szólva... elhanyagolt mivolta miatt. A Vácrátót legszélén lévõ pont elõtt két dolog volt feltûnõ, az egyik a szemét, a másik pedig a helyi különleges növényfaj, a Pestmegyei Kapcsolószekrény tömeges elburjánzása. Ez utóbbi talán azt jelenti, hogy pár év múlva erre lakni fognak emberek és megszûnik az út szemétlerakó jellege.
Vácrátóton csokitojást kapunk, innen homokos úton kell továbbmenni Õrbottyán felé. Mellettünk (talán) agyagbánya, éppen három különbözõ teherautót kell elengedni. Legalább nem a homok zavar. Õrbottyán szélénél eltér a piros sáv, de egy villanyoszlopra ráfestetett a L100 --> jele, tehát azt követem. A vasútállomásig elsétálgatok, elõtte ér utol Rush2006 (másutt DJ_Rushboy) néven beszámolóíró túratárs, váltunk pár szót, majd belép a hipertérbe az állomásnál. Én még megnézem a két BDV motorvonat keresztezését és indulok is tovább. Maga az õrbottyáni pont legfeljebb csak közigazgatásilag van a faluban, a pontõrök kellemes tisztáson tanyáznak. Veresegyház következik, hosszú, barátságtalan aszfaltkoptatás a gyógyszergyár hosszú, barátságtalan kerítése mellett, a város központi része jóval kellemesebb. A vasútállomás pedig még szebb élmény, étel-ital, barátságos fogadtatás.
Innen Szadáig kellemes séta, még bõven van idõm, úgy döntök, nem sietek annyira. Szadán ellenõrzõhely, két gyerek kísér el egy darabig, vidám látvány lehetünk. A Margitáig tartó emelkedésnek direkt örülök, hiszen már régen volt tisztességes emelkedõ, máshogy dolgoznak a lábak. Az erdõ szélén krosszmotoros rondít bele az összképbe, elmegy, én pedig pár pillanatra gyönyörködöm a kilátásban, amott a Naszály párába burkolózó tömbje, onnan idáig jöttem, én, gyalog? Sõt, nem is onnan, hanem messzebbrõl? Felvidulva, az erdõben érdekes kürtszóra fülelve érkezem a Margitára. A barátságos pontõrrel beszélek pár szót a talajviszonyokról, elmondja, lesz még homokos szakasz, de már nem sok. Megszemlélem a koronát a betontornyon (zárva, sajnos, érthetõ okokból).
Már fél öt környékén járt az idõ, az erdõ különösen barátságos arcát mutatta a délutáni nap fényében. Senkit és semmit nem láttam és nem hallottam az úton egészen Babatpusztáig. Kellemes sétával értem el a tanyát, néhány ló közelebb somfordált a kerítéshez jöttömre, de nem volt nálam semmilyen lehetséges ennivaló részükre. A pont innen még jóval odébb, az autópálya felüljárója elõtt, a tóparton volt. Kaptam egy csokit és töltöttem palackomba néminemû szódát és már indultam is. Át az "alagúton", fel egy kicsit a Pap Miska-kútig (egy társaság éppen szalonnát sütött), majd megkerültem a dombot a P+-on, hallgatva a fõút és a tovarobogó vonatok zaját.
Máriabesnyõt korunk oly jellegzetes létesítménye, egy lakópark vezeti fel, rövidesen következik a híres-neves kegytemplom, talán éppen az esti misére igyekeznek páran. Leérve a templomtól, a 3-as fõúttal kell barátkozni közvetlen közelrõl, egy nyomógombos lámpánál, gombnyomásra kelek át az úton, az autósok nagy örömére. Még jópár kanyar, és némi emelkedõ van hátra az ellenõrzõpontig, ahonnan bevetem magam az erdõbe. Tavaly, a 75-ös távon indulva itt tévedtem el rettentõen, most a jelzések eltéveszthetetlenek voltak, így hét óra öt percre beérkeztem Gödöllõre, hosszabb pihenõt tartani.
Nagyon finom gulyást kapok, közben figyelem a beszélgetõket, a rendezõket. Érkeztek még páran, mindenki kapta a levest, egy túratárs "kutyaütõ" csapatot szervezett a Bolnoka elõtti tanyák kutyáitól nem ok nélkül tartva. Mondtam, csatlakoznék, ha szabad, így aztán még egy túratárssal, hármasban vágtunk neki a túra utolsó szakaszának. Még induláskor tisztáztuk, kicsoda is kicsoda, így ismertem meg Vajonmerrét, akivel a túra egész hátralévõ szakaszán együtt mentünk. Gödöllõrõl kifelé majdnem zavar nélkül követtük a piros sávot, egy helyen kissé elbizonytalanodva, hogy a 40 méter az voltaképpen honnan számolva 40 és honnan 400. Az itinerben leírt kapu ugyan nincs meg, de a jel az megvan. Az út is, és itt derül ki, hogy a lámpám fénye, hogy is mondjam, halovány.
A várostól eltávolodva, kellemes tempóban haladunk, szinkronban, harmadik társunk kicsit elõrébb jár. Az út hangulata egészen különleges, a sötét tömb felé igyekszünk, felette erõsnek mondható világosság, de a fény forrását nem lehet látni. A tanyákhoz közeledve a pulzusom kissé megugrik, de végül a kutyákat csak látjuk, nem jönnek közelebb. Megegyezünk, hogy nem megyünk vissza megvizsgálni, hogy meg voltak-e kötve :). Innen némi kapaszkodás árán jutunk fel a Bolnokára, egy helyen derékszögben jobbra kell kanyarodnunk, ott van az igazi emelkedõ is. A tetején pontõrök, túrázók, pont tíz óra van, ez kerül a lapra is.
A végtelen piros sáv jelzés következik, beszélgetve jobban múlik az idõ, egy helyen van egy trükkös kanyar az egész úton. Közben az éjszakai túrázás minden kellemes eleme megvan: csillagos égbolt, jól követhetõ út, a távolban falvak, tanyák fényei. Ezek közül Isaszeg fényei valahogy különösen messze vannak, a jobbra térõ utat is nagyon sokára érjük el. Közben feltûnik, hogy eddigi leírásokkal szemben most alig látunk túrázót, nemhogy komplett iskolás csoportokat. A Rákos-patakkal együtt jutunk be Isaszegre a vasút alatt, a fõúton elsétálunk Szent Márton kútjáig, onnan indul utunk tovább a Szobor-hegyre. Az emlékmû kivilágítva, felkoszorúzva áll, eszembe juttatja megint az isaszegi csatáról olvasottakat, nem mellesleg az itt egy hete megrendezett emléktúrát :)).
Éppen a friss emlékeknek köszönhetõen nem kell sokat agyalni az útvonalon, csak menni, menni, közben azért mindketten fáradunk, én jobban, Vajonmerre kevésbé. Pontõrök vannak a Honvédsíroknál, autóban, nem csoda, hiszen elég hidegre fordult az idõ. Csokinyulat kapunk, majd menetelünk tovább, rátérve a Felsõ Erdõ útra (az utcanév az erdõben is ki van téve, biztos, ami biztos alapon), majd az Alsó Erdõ útra. Jön egy nemszeretõs köves lejtõ, arról kell letérni balra, be a Mély-árok felé, útitársam itt volt pontõr a múlt heti emléktúrán. Az árokba csúszós lejtõn vezet az út, elérjük a volt pontot, kimászunk az árokból. Átkelünk az erdõn és a nyílt részre kiérve a 400 kV-os távvezeték egyáltalán nem barátságos zúgását hallgatva érjük el Hársast.
Az utolsó emelkedõ van hátra a Bajtemetésre, szépen felkapaszkodunk a szerpentinen. Hosszúnak tûnik, az is, a betonút végén pontõr, kiabáló túrázók, frissek, fiatalok. Kapunk pecsétet, töltök egy pohárba vizet (a jó ég tudja miért hoztam magammal valamelyik korábbi pontról), de az oldalán kifolyik, sebaj. A pontõr szerint három és fél kilométer ide Pécel. Hiszi a piszi. Van az kábé negyven is. Az emlékparknál érjük utol a kis csoportot, nemsokára visszaelõznek, ami nem baj, mert amíg mögöttünk vannak, sokkal zajosabbnak tûnnek. Még ott vannak az adótornyok. Még ott a falu széle. Még egy hosszú, meredek lejtõ. Egyszer csak, varázsütésre, az iskola. A cél. (acééél?) Utolsó bélyegzõ, gratuláció, társamnak másodszori teljesítõs, nekem elõszöri. Gratulálunk egymásnak, én el sem hiszem, hogy itt vagyok, de nincs annyi energiám örülni. Eszemiszom, közben megjelenik a Bolnoka után elvált túratárs, felbukkan a tûzszerész túratárs, beérkezik az az úr is, aki Gödöllõre elõttünk jutott be, de ott megvárta a feleségét, aki a 25-ös távon indult.
Köszönettel tartozom ezért a túráért sok embernek: útitársaimnak - Vajonmerre, a tûzszerész úr, a Gödöllõ térképpel rendelkezõ úr, mindenki, akivel beszéltem útközben. A rendezõknek, akik felvállalták az egészet és korrektül lebonyolították a túrát, a pontõröknek, akik végig segítõkészek voltak.
Végszó: a százas túra nem egyszerû történet, még akkor sem, ha nincs benne túl sok szintkülönbség, sõt. A talaj, az idõjárás kifoghat az emberen. Viszont már elhiszem, hogy meg lehet csinálni, nem kell hozzá szupermennek lenni, csak nem szabad elhagynia magát az embernek.
|
