Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,
csak nagyon halkan, nagyon csendesen.
Amerre járunk,
ne rezzenjen egy kis levél se meg,
ma lelkem olyan mint a tó:
legkisebb rezzenéstől megremeg.
Gyere a templomunkba:
a bükkerdő ma vár,
a Csend harmóniája
ott megint a lelkünkbe talál.
Gyere velem...
csak szótlanul, csak csendesen,
csak csendesen...
/ Wass Albert/
Az előző két Vándortúra élményei miatt nem volt kérdés, akármilyen más túra is legyen ezen a napon, mi csak és kizárólag a Vándortúrára megyünk. Különlegességét a túrának az adja, hogy bár 18. alkalommal rendezték meg, még sosem ment ugyanazon az útvonalon kétszer végig. Aki évről évre részt vesz rajta, előbb-utóbb bejárja a Börzsöny szinte minden zegét-zugát.
Ebben az évben nem kizárólag túrázóként indultunk a túrán, hanem egy kicsit segítőként is. Eredetileg a túra besöprését vállaltuk, majd úgy alakult, hogy a rajtoltatás lett a mi feladatunk. Így megbeszéltük Oszival ( Kenyeres Oszkár – Hazajáró ), hogy reggel Ipolydamásdon hagyjuk az autónkat, ő onnan átfuvaroz bennünket Ipolytölgyesre ( a rajtba ).
Hajnali háromhúsz. Csörög a telefon ébresztője. Balu rutinosan, félálomban nyomja rá a szundit. Felkelek, kimegyek kávét főzni. Közben hallom, hogy ő is elkezd motoszkálni. Pár perc múlva a gőzölgő kávéval lépkedek a háló felé. Balu időjárást néz a telefonon. Úgy tűnik, hogy jó időnk lesz. Megisszuk a reggeli ébresztő italt, majd szép lassan elkezdünk készülődni. Külön táskában váltóruha kerül, amit majd az autóban hagyunk, s a túrazsákjainkba a szükséges alapfelszerelés. Szépen mindent összepakolunk, majd elindulunk a szeretett Börzsönyünk felé.
Az autó hőmérője 7 fokot mutat. Nem sok. Reméljük, azért ez sokkal jobb lesz napközben. Mire Ipolydamásdra érünk, már csak 5 fok van. Hurrá, alakul ez. A megbeszélt időre Oszi is befut, így átpakolunk hozzá és átgurulunk Ipolytölgyesre. Mikor megáll az autó, mindössze 3,5 fokot mutat a hőmérő. Egyre jobb. Sebaj, majd csak átvészeljük valahogy ezt a két és fél órát, amit itt töltünk. Mivel a kocsma zárva, eredetileg az előtte lévő fedett elő terasz lett volna a rajt helyszíne, de mi inkább a szembe lévő buszmegállót választjuk, mert az kevésbé huzatos. Megkapjuk az itinereket és a váltópénzt, no meg egy kis „rajtpálinkát”. Alig múlt fél hét, héttől van rajtoltatás. Még van szűk fél óránk, míg befuthatnak az első túrázók. Lassan ébredezik a falu, autók jönnek-mennek, s egyre többen érkeznek a szemben lévő kisboltba vásárolni. Hamarosan a Présházak irányából feltűnik két ember túrabotokkal. Onnét jönnek, amerre majd indul a túra. Integetünk nekik, hogy hozzánk jöjjenek, de visszaszólnak, hogy előbb kávézni mennek a kisboltba. Minő kitűnő ötlet, megyek én is, veszek Balunak egyet. Mire elfogy a kávé befut néhány autó, amikből túrázók szállnak ki. Pár perc alatt csaknem tíz ember indul útnak. Most újra egy kis üresjárat következi, hisz a busz Szob felől majd fél nyolc után érezik majd, amivel várhatóan jó sokan jönnek majd. Addig megkóstoljuk a rajtpálinkát. Nem rossz, ráadásul kicsit felmelegít. Közben megérkezik egy kedves helyi fiatalember, aki asztalt hoz nekünk, hogy kényelmesebben tudjunk végezni a dolgunkat. Termoszban meleg teát is kapunk. Igazán figyelmes, és nagyon jól esik a meleg ital.
Mikor már kellőképpen fázunk, befut a busz. Kisebb tömeg száll le róla. Integetünk nekik, hogy merre jöjjenek. Balu szedi a pénzt, én írom az itinereket. Közben kínálgatjuk a pálinkát, s mutatjuk, merre induljanak. Alig telik el öt perc, mindenkit útnak indítottunk, s most újabb pihenő következik. Persze közben szállingóznak még páran.
Helyiek is odajönnek hozzánk megkérdezni, mit csinálunk mi ott. Kerékpárral befut a település polgármestere, aki röstelkedve kér elnézést, hogy nem hívta vissza a megkeresésre a szervezőket, így nem tudtunk bemenni a Művelődési házba. Ígéretet tett, hogy ha a jövőben bármelyik szervező Ipolytölgyesről kíván túrát indítani, felajánlja erre a célra a művházat, így kívánja támogatni ezt a sporttevékenységet. Aztán teker tovább a bringáján, mert a lányát épp valami túrára fogja Nagymarosra vinni.
Kisvártatva megérkezik a következő busz, amiről ismét kisebb tömeg száll le. Újból integetünk, majd az előzőhöz hasonlóan pikk-pakk útjukra bocsájtjuk a túrázókat. Aztán megérkezik Oszi is meg még néhány kései induló, akiknek szintén itinert töltünk, majd megírjuk a magunkét is, s bezárjuk a pontot.
Felcuccolunk, s elindulunk mi is, hogy felfedezzük a Börzsöny csodálatos zegzugait, ahol még nem jártunk.
Rövid betonos szakasz után érjük el a Présházakat. Közben élvezzük a felkelő nap melegét. Szerencsére gyönyörű időnk van, csak az előző napok esőzéseinek nyomaival kell itt-ott megküzdenünk. Átmegyünk az Acsa-hídon, ami a Pincéki- patakon vezet át, s lassan magunk mögött hagyjuk át az utolsó házakat, s hamarosan elkezdjük az emelkedést az Öreg-hegy oldalában a Bánya-hegy felé. Itt egy darabig szalagozás segíti az utunkat, amit mi gondosan beszedünk, hisz mi vagyunk az utolsó indulónk, s egy darabig a seprűk is. Mielőtt felérünk a Bánya-hegy tisztására, hangokat hallunk magunk mögül. Csodálkozunk is, hogy honnan, hisz jóval előttünk indult el az utolsó túrázó, már lassan az első ponton kellene lenniük, azonban ők valahol eltévedtek. Itt mi is elveszítjük a jelzést, s toporgunk egy darabig, azt gondolva, eltévedtünk. Remek. Térkép elő. Aszerint jó helyen járunk, jelzés viszont nincs. Visszamegyünk hát megkeresni az utolsó jelzést. Meg is találjuk, s megállapítjuk, hogy nem volt leágazás, arra kellett mennünk, ahonnan visszajöttünk. Na, akkor haladjunk tovább – vissza ahonnan jöttünk. Jó negyed órás keresgélés és ide-oda járkálás no meg az itiner leírásának értelmezése után végre megtaláljuk, hogy merre is kell mennünk.
Átvágunk a Bánya-hegy tisztásán, közben vissza-visszapillantunk az Ipoly és a Garam völgyeinek lenyűgözően szép tájaira. Rövid szintes szakasz után kapaszkodni kezdünk a Róth-erdő lankásabb, majd a Sas-hegy egyre meredekebb emelkedőin a Gömbölyű-kő felé. Menet közben elképesztően szép és változatos fényjátékkal kápráztat el bennünket a felszálló pára és a fák levelei és ágai között beszűrődő napsugár. Minden pillanat rejt itt valami sejtelmesen és titokzatosan szép képet. Közben persze rendületlenül haladunk tovább, s már várjuk, hogy megpillanthassuk a csúcsjelző kőrakást, hisz onnan kellemesebbre vált az út, s onnan nincs messze az első ellenőrzőpont. Hamarosan meg is találjuk mindkettőt. A ponton Jakab Sanyi és Roskó Józsi vár bennünket. A pecsétek begyűjtése után gyönyörködünk az alattunk elterülő Farkas-völgy és a felette húzódó Hosszú-bérc és a Tolmács-hegy varázslatos látványában. Még nem tisztult ki teljesen az idő, így a tájon elterülő pára sejtelmessé teszi a kilátást. A távolban a Magas-Börzsöny csúcsai is láthatók. Megbeszéljük, hogy nemsokára oda is ellátogatunk, hisz másfél hónap múlva rendezik a Vuklán-túrát, amit idén is szeretnénk teljesíteni.
Közben befutnak az utolsó túrázók, akiket a Bánya-patak árkánál hagytunk magunk mögött. Még kicsit beszélgetünk, fotózgatunk, majd lassan tovább indulunk. Mivel a lemaradt túratársak még maradni akarnak, megkérdezzük, hogy boldogulnak-e az itinerrel, hisz így is elég sokat vártunk rájuk. Nem nagyon akaróznak tovább indulni, így elbúcsúzunk Sanyiéktól, s elindulunk meghódítani a Kis-Koppány, majd a Nagy-Koppány csúcsait.
A Kis-Koppányra hamarosan felérünk, ahonnan a keleti oldalon újra Pazar panoráma tárul a szemünk elé. Visszapillantunk a Farkas-völgybe, a Tolmács-hegyre, megcsodáljuk a Közép-hegy lankáit, majd meredeken leereszkedünk a Koppány-nyereg felé. Itt elég sáros az út, nehezen haladunk. Megelőzünk egy fura fazont, aki mozgalmi indulókat énekel, s igen csúnyán káromkodik. Nézünk nagyokat Baluval, s megállapítjuk, hogy biztosan részeg. Rákérdezünk, hogy a mi túránkon van, de nem válaszol. Hmm, ha nem, hát nem. A Koppány-nyereg útelágazásánál magunk mögött hagyjuk. Még egy darabig halljuk az indulókat, majd szép lassan elhalkul a fura fazon éneke. Hát, ilyet is ritkán látni az erdőben. Nem is foglalkozunk sokat vele, mert újra emelkedni kezdünk, ezúttal a Nagy-Koppány csúcsára. Az utat övező kései kis virágok kedves látványa feledteti velünk, hogy egyre meredekebben kapaszkodunk fölfelé. Közben csodásan süt a nap, ami újabb adalék ahhoz, hogy jobb kedvünk legyen. Így hamar el is telki az idő és felérünk a Nagy-Koppány 548 méter magasságát jelző csúcskövéhez. Itt újabb kilátópontot érintünk, s ezúttal a Dunakanyar gyönyörű vonulatait láthatjuk Váctól egészen Esztergomig. Itt egy kisebb tömegbe botlunk. Egy másik kiránduló csoport pihen épp a csúcson. Mi pár perc nézelődés után tovább haladunk a Juhász-rét felé. Kőrises, bükkös erdőn keresztül haladunk a Nagy- Gyertyánost jobbról kerülve s ereszkedünk le a nagyirtási Vízválasztó felé. Innen csak pár perc séta és el is érkezünk a második ellenőrzőpontunkhoz Nagyirtáspusztára, ahol Juló és Tomszika vár bennünket mindenféle finomsággal és egy kis pálinkával. Épp pontzárásra érünk hozzájuk, s jelezzük nekik, hogy még vannak mögöttünk. Közülük egy srác hamarosan megérkezik. Tőle tudjuk meg, hogy a részeg ember, akit a Koppány-nyeregnél hagytunk el, a mi túránkon van. Remek. Jelezzük ezt a pontőrnek. Oszi is nemsokára érkezik, majd tovább adják neki az információt. Mindenesetre óriási felelőtlenségnek tartom, hogy ittasan túrázik valaki, függetlenül attól, hogy a nevezési lapon aláírta, hogy saját felelősségére indul.
Bő húszpercnyi pihenő után lassan mi is elindulunk, hisz vár ránk még néhány megmászni való hegy és az idő is vészesen telik, jó volna, ha nem sötétben kecmeregnénk le a Nagy- Galláról. Ezért magunk mögött hagyjuk Nagyirtáspusztát és felmászunk a Kis- Sas-hegy és a Nagy- Sas- hegy közötti nyeregbe. Vagyis felmászunk, miután rájövünk, hogy nem jó helyen járunk és visszamegyünk az elágazáshoz, ahol jól nem fordultunk el. Ekkor látjuk, hogy a srác, aki a nagyirtáspusztai ponton utolért bennünket szintén eltévedt, vagyis tovább ment az elágazásban, ahol el kellett volna kanyarodnunk, de mi simán továbbmentünk. Így jár, aki rutinból megy egy útvonalon, s nem néz időnként itinert. Miután rátaláltunk a helyes útra, felkaptatunk a nyeregbe. Innen a Nagy- Sas – hegy keleti oldalán, egy tágas réten, Horváth József útján haladunk. Horváth József természetjáró volt, aki ezt az ösvényt kijelölte és ő volt az Országos Kéktúra első teljesítője is. Keresztülvágunk a tisztáson, majd hamarosan megérkezünk a Sós-hegy lábához. Innen rövid, de intenzív emelkedőn mászunk fel a Sós-hegy 584 méter magas csúcsára. Fent Moys Zoli vár bennünket három tündéraranyos gyerkőcével. Kicsit beszélgetünk, élvezzük az újra kitárult tér látványát és a napsütést. Aztán befut az srác is, aki szintén eltévedt ez előbb. Még egy kicsit nézelődünk, majd elkezdjük az ereszkedést Márianosztra felé.
Ereszkedés közben áthaladunk a Tolvaj –kürti- erdőn. Már épp mondogatom, hogy kissé unalmas szakasz, mikor kiérünk a Lengyel – rétekre. Itt a fűben ismét megcsodálhatjuk a páratlan szépségű őszi kikericsek esőtől, harmattól fölre omlott virágait. Kár, hogy így láthatjuk csak őket, megbújva a fűben, elfeküdve az avar közt.
Szép lassan magunk mögött hagyjuk a Lengyel réteket, s robogunk tovább Nosztra felé. Közben ismét benézünk egy elágazást, de alig száz méter után feltűnik, hogy nincs jelzés, még akkor sem, ha visszanézünk. Már jó ideje megtanultuk, hogy ha megyünk egy turistaúton, s egy darabig nem látunk a jelzést, nézzünk vissza, hisz ha jó úton járunk, akkor úgy látnunk kell. Visszafordulunk hát, visszamegyünk az elágazásig, ahol rátalálunk a helyes útra. Itt két turista jön velünk szembe, akik közül az egyik nagyon ismerős Balunak, azt mondja reggel ő rajtoltatta. Szerintem csak összetévesztette valakivel, hisz annyira határozottan mentek, hogy lehetetlen, hogy a mi túránkon legyenek. Mi megyünk tovább, immáron a helyes úton. Már nagyon várjuk, hogy elhaladjunk a Sarok-rét mellett, hisz azután hamarosan Márianosztra következik. Tényleg csak pár percet kell sétálnunk, s már is Márianosztra helyes kis házai közé érünk, s hamarosan megtaláljuk a Faluházat. Ismerő helyre érünk, korábbi túrákon volt már a Faluház ellenőrzőpont, s pár hete a Pálos 70-en is elsétáltunk mellette, mielőtt célba értünk. Most azonban az utolsó előtti ellenőrzőpontunk van itt, ami egyben etetőpont. Balu zsíros kenyeret eszik, én édesre vágyok, így lekvárt kenek egy szelet vajas kenyérre. Isteni finom, így repetázok. Közben megérkezik a fiatal srác, és a két túratárs, aki a Lengyel rétek körül szembe jöttek velünk. Ők jó pár kilométert tettek bele ebbe a túrába. Itt lassan véget ér a seprűségünk, hisz úgy beszéltük meg Oszival, hogy Nosztra után kiléphetünk. Öten indulunk meg a pontról a Nagy- Galla felé. Márianosztráról a kisvasút sínein átkelve egy szekérúton kellene haladnunk, azonban az annyira sáros, hogy átcsábulunk a mellette húzódó rét szélére. Itt klasszisokkal jobb a helyzet, gyakorlatilag száraz talajon haladunk. Igaz nem sokáig, mert a rét túlvégére érve jó kis dagonyán kell átkelnünk. Aztán az utunk letér a szekérútról, betér az erdőbe, s hamarosan a Koldus- kúti – patak árkában haladunk egy darabig, majd egy kereszteződéshez érve magunk mögött hagyva a patakot felmászunk a Széles- hegy alá. Rövid hullámvasutazás után érünk a Piribék- tisztásra. Innen már csak egy rövid kaptató és máris a Nagy-Galla csúcsán vagyunk. Itt több túratársat beérünk, s velük együtt kapaszkodunk fel a Gallára. A hegy gyönyörű látványt nyújtó kilátópontján Sziva Zoli és Kovács Mariann pontőrködik. Ilyen helyen ilyen szép időben én is elücsörögnék naphosszat pecséteket osztogatva. Na, majd egyszer kipróbáljuk ezt is… Miután az utánunk jövők is felérnek, Zoliék átveszik tőlünk a sepregetést, hogy mi ki tudjunk kicsit lépni, ugyanis este még jelenésünk van a Gellért-hegyen a Szikla-templomnál egy kellemes esti levezető tizenkét kilométerre a Kapisztrán Szent János emléktúrán. Addig azonban még meg kell tennünk lefelé a Nagy-Galláról Ipolydamásdig majdnem hat kilométert. Igaz ez már javarészt csak lefelé és sík terepen visz bennünket, bár az igen meredek lejtőn sem könnyebb, mint a kaptatókon felfelé.
A Galla-alján végre barátságosabbá vált a terep, s innen már számottevő emelkedő nem vár ránk. A Galla-tisztás után Felső- Cikó – hegy és az Alsó- Cikó – hegy között kanyarogva ereszkedünk le Ipolydamásd felé.
A cél a Gyöngyi presszóban van, ahol a teljesítésért járó díjazás átvétele után isteni finom babgulyással vendégelnek meg bennünket a szervezők. Igazi családias hangulatú dzsembori alakul ki a presszó hátsó udvarán, ahol kényelmesen, kellemesen tudjuk elfogyasztani a célellátmányt.
A meleg leves elfogyasztása után mi asztalt bontunk, s irányba vesszük a Fővárost, hisz ott van jelenésünk – igaz jóval rajtzárás után – egy kisebb levezető – városnéző túrára. Jól fog esni a Börzsöny után még Buda összes lépcsőjét megmászni, de hát őrültek vagyunk, így megyünk.
A Börzsöny ma is csodálatos arcát mutatta, s az elmúlt napok esőzései ellenére sem volt „vicces” kedvében. A legtöbb helyen jól járhatóak voltak az utak és a reggeli pára felszállta után szinte minden magaslaton pazar látvánnyal örvendeztetett meg bennünket.
A Börzsöny így maradt ott a szívemben, ahol eddig is volt: abban a csücskében, ahonnan már nincs kiút. A Börzsöny örök szerelmem marad, amíg élek!
Köszönöm Osziéknak, hogy ezúttal is lehetővé tették ezt a különleges randevút a szerelmemmel és köszönöm Szívem – Pávó Balázs -, hogy most is elkísértél erre a különleges útra.
Csodás nap volt, szerettem minden percét!
|
