Túrabeszámolók


Sárga

kekdroidTúra éve: 20072007.04.24 09:54:03
Sárga 70 - Túra az éjszakából a napvilágra

Kezdeni az elején illik minden beszámolót, tehát most is: indulás a nyugatiból a rajtidõ abszolút elérését lehetõvé tevõ 20:20-as vonattal, amelyrõl Piliscsabán autóbuszpótlóra (így mondta a mozdonyvezetõ) kellett átszállni. Tiszta, kellemesen hideg éjszakára lehetett számítani, sok csillaggal az égen. (Ez utóbbi volt az egyik fõ motiváció.) A rendezõk nagyjából fél tizenegyre érkeztek, és csodák csodájára 11-re majdnem - sõt, talán minden - ott várakozó túrázó nevezhetett. Mi az állomás órája szerint pontosan 11 órakor vágtunk neki a 70 kilométer hosszú útnak. Ritkaság ez Magyarországon - általában a hosszú túrák reggel indulnak és túrája válogatja, mennyire, de belenyúlnak az éjszakába. A Sárga 70 pont az ellenkezõjét tette, vállalta a "napszakok" megfordítását, szerintem nem vált hátrányára.

Négyes csapatunk - Álmos, aki rettenetes gyors tempót diktált ; Petifater, aki gyõri, fórumos sporttárs; Ken-Shi Kun álnéven létezõ évfolyamtársam, valamint jómagam - vidáman, szépen elhagyva a mezõny elejét érkeztünk meg az elsõ ponthoz, amely a Vörös-keresztnél volt található. A Pilis körvonala, a mögöttünk érkezõ sporttársak lámpáinak fénye és persze a csillagos égbolt hihetetlen, varázslatos (mondhatni, giccses, pedig nem is) hangulatot keltett. Még egy darabig kvázi lakott területen vitt utunk, mindenfelé kutyák látták el házõrzõi feladatukat, amely nem kevés zajjal járt. Aztán egyszerre elhagytuk a civilizációt és beértünk az erdõbe. Itt egyrészt valamivel melegebb volt, másrészt az ösvény kicsit keskenyebb lett, tehát beálltam sereghajtónak évfolyamtársam mögé. Nem sok idõ telt el a következõ ellenõrzõpontig sem, egy elágazást ugyan elnéztünk, de nagyon hamar korrigáltunk (volt is panasz, hogy túl jól jelzett az út :)). Gyors pecsételés után már csak le kellett jutni (rímel arra, hogy futni, tehát ezt tettük) Pilisszentlélekre.

A faluban érdekes volt a sok összevágott, de az út mentén heverõ fa látványa, sokkal több nem is maradt meg, mert nagyon nyomta a talpamat néhány kavics. Ezen hamar segítettem, majd a többiek után szaladtam, hogy megvizsgáljunk még egy utat, majd egyhangúlag megszavazzuk, hogy nem is arra kell menni. Visszatérve a sárgára megkezdõdött a hosszú emelkedõ a Pilis-nyeregig. Errefelé jelentek meg a fákra erõsített fém négyszögek, amelyek kiváló megerõsítésül szolgáltak az utat illetõen. Itt kell megjegyeznem, hogy amúgy egy-két helytõl eltekintve végig jó jelzések és szalagozás kísérte a túrát. Továbbá itt maradtunk le elõször évfolyamtársammal.

Pilis-nyereg szerintem aránylag hamar eljött, innen szépen kocogható lejtõ vitt le egészen Klastrompusztára, ahol addigi társaink bõven frissítettek az itt lévõ málnaszörp, valamilyen narancsléféle, illetve víz típusú italokból. Mi is így tettünk, majd szakaszosan lemaradva haladtunk tovább a teljesen jól követhetõ szekérúton. Itt megint rá kellett jönnöm, hogy akárki akármit mond, éjszaka túrázni jó. (Igaz, itt nem volt hideg.) Becsatlakozott a piros jelzés is, elméletileg itt ismernem kellett volna az utat (hiszen valahol itt tévedtünk el a Piros tt-n is õsszel :)), egy helyen azonban némileg elbizonytalanodtunk és visszamentünk a szalagozott, széles útra. Balra Pilisszántó fényei, szemben pedig a Hármashatár-hegy tömbje, alatta elfelé Budapest, felénk pedig Pilisvörösvár. Elsõrangú, hibátlan látvány.

Még egy kis séta a kerítés mentén, egy elõzést végrehajtó terepjáró és megérkezünk az Iluska-forráshoz. Közben megelõz az a sporttárs, aki még a Lemaradáson segített rajtunk a Gödöllõ térképpel. Felfelé a Fehér-hegyre útitársam kicsit lelassul, kezdi fájlalni a talpát. Sebaj, még bõven idõben vagyunk, lehet lassítani. Kellemes, egynyomos sétaúton érjük el az ep-t. A város felé vezetõ út eléggé köves, néhol keresztbe rakott fatönkök, néhol gumiabroncsok nehezítik a motorizált "természetjárók" dolgát, nagyon helyesen. (Igaz, ha futni akarnék, más is lehetne a véleményem.) Nemsokára beérünk Szabadságligetre, valahol a környéken vonat járhat (csak le ne csapjon ránk lesbõl:)), tisztán hallani a zakatolást. Nemsokára felmegyünk a Kálvárián, nincs feltételes pont, viszont az eddigi hûvössel ellentétben határozottan hideg kezd lenni.

Szalagozott letérésnél érjük el a Mónika italboltot, ahol korlátlan zsíroskenyér a jutalmunk. Társam evés után kicsit áthangolja a futómûvet, beragasztja a talpát. Hátha jobb lesz (nem lett jobb). Közben én hasonló jeligével veszek egy kávét, nekem jobb lett. Induláskor a hideg miatt nem érünk rá nyafogni a fáradtság miatt, a vasutat is keresztezzük a tilos jelzés ellenére, mentségünkre szóljon, hogy a sorompó pont akkor ért le, amire mi átértünk. Legalább nem fagytunk oda. A várost innen hamar elhagyjuk és megérkezünk az Antónia-árok aljára. Nem meredek annyira, viszont nem is járható olyan könnyen az út, nekem mindenesetre nagyon tetszik (hat már a kávé). A tetejére is egész hamar felérünk, rádöbbenek, jártam már itt, nem is egyszer, de mindig az ellentétes irányból. Pillanatok kérdése hát az érkezés az ep-re, itt teázunk, ami nagyon jólesik. Közben nem lehet nem észrevenni, hogy kiértünk az éjszakából, felkelt a nap, dalolnak a madarak.

Eme nagy vidámság közepette példátlan hibát követek el, kéknek nézem a zöld jelzést, ami alatt ráadásul nincs is sárga, de vagy 20 méter után korrigálok. Megint a sárgán, a Kék eltér, mi pedig megtaláljuk az elsõ feltételes pontot. Ez jó hír, mondom is útitársamnak, hogy itt lehetne nagyot rövidíteni, de most nem hagyják. Innen végig a hajnali erdõben sétálunk, nem is olyan lassan. Egy pillanatra belekóstólunk a városba, de tényleg csak egy pillanatra, mert már át is érünk Solymárra, aztán rögtön visszatérünk a természetbe. A Rózsika-forrásnál megcsodálom a szépen foglalt forráson a "Nem ivóvíz" feliratot, jót derülök rajta. Az ezt követõ emelkedõn némileg az arcomra fagy a mosoly, bár sporttársam talán még rosszabb állapotban van. A szintúton optikai tuning név alatt bedobunk fél-fél tábla étcsokit, rajtam sokat segít. Közben azért figyelni kell a panorámát is, nem szabad, nem is lehet elsiklani felette, olyan szép. A Kötok padja megint feltételes ep. helyszíne, innen pedig csak pár pillanat a Virágos-nyereg.

Ez tekinthetõ túratársam szempontjából a fordulópontnak, látszik az arcán a "Csak bírjam még egy kicsit!", illetve a "Mennyi is az a 70 km?" kérdés, valamint az a tény, hogy inkább csak a lelkesedés hajtotta a túrára. Az én hibám viszont, hogy hagytam eljönni és nem intettem le - igaz, ha a bakancsa nem olyan, amilyen, akkor valószínuleg kutya baja lenne. Feladásról viszont még szó sincs. Irány tehát az Újlaki-hegy, amelyre felmenet elnézzük a - vélhetõen szalagozott - letérést, leszegett fejjel megyünk, nem figyelve semmit. Jutalmunk egy kiadós eltévedés, amelyet csak némi futkosás árán javítunk ki. Végre meglett a sárga és kisvártatva a hegy is. A kilátás hihetetlen, mondja is a pontõr, hogy ha megunná a Pilisre nyíló panorámát, akkor ott a pesti, ha azt is, akkor ott a Budai-hegység. Bámulatos, itt ellennék én is egy fél napot :). Kollégám itt jelenti be feladási szándékát, ezzel viszont még várnia kell - hiszen a hegyrõl le kell jutni valahogy. Rögtön rosszfelé indulunk, a pontor kiált vissza minket (is) a helyes útra. Innen lassan, de biztosan haladunk, már megismerem a terepet, innen nem lesz tévesztés a célig. Még próbálok lelket önteni sporttársamba, egyre kisebb sikerrel, ez is inkább abban merül ki, hogy néha hellyel-közzel pontos távadatokat mondok a hûvösvölgyi ponttól. Kéktúra egyszer, majd még egyszer, Hûvösvölgy felé érkezõben. Még fel kell mászni a lépcsõn, itt éppen szalagoznak, kérdezem, hol a pont, kedvesen mutatják, a pontõr lány tölt innivalót is, szinte kérés nélkül.

Elválnak hát útjaink társamtól, sajnálom, hogy fel kellett adnia. Jómagam viszont, két méretes zsíroskenyér menetközbeni eltüntetése folytán erõre kapok és igyekszem a normál saját tempóra beállni, hegynek felfelé. Mivel többnyire túrabotokkal gyaloglok, ez eleinte nem könnyû. (Felszerelésileg most nagyon nem a túrázós holmi volt rajtam, nálam, egyedül a fejlámpa - láthatósági mellény páros stimmelt, az is csak éjjel.) Megfigyelem a rengeteg kirándulót, akik frissek és üdék, igyekszem senkit nem zavarni amikor elõzök, vagy amikor szembejönnek. Furcsa, hogy sokan visszaköszönnek ismeretlenül, sok emberrel jó utat kívánunk egymásnak. A hegyen barátságos pontõr lányok, zavaromban elõször útitársam rajtszámát adom meg, mondják is, hogy akkor nem szálltam ki Hûvösvölgyben, gyorsan kijavítom magam. Még váltunk pár szót és indulok. Ránézek az órára és észreveszem, hogy még beérhetek 14 óra alatt. Ez nem lesz rossz szer fáradtság ellen - általában nem tartom fontosnak, mennyi idõ alatt fejezem be a túrát, most viszont fõ motivációs eszköz lett.

Elindulok hát és az "ami a csövön kifér" taktikát követem innen az összes lejtõn. Néznek is rám, mint a bolondra. Szépjuhásznétõl megint ismeretlen, de eltéveszthetetlen az út, nagyon hangulatos erdõben haladok, nem gondolnám, hogy a hegy túloldalán egy zajos, forgalmas város van. Pedig ott van, csak tudni kell elszakadni tõle, nem nehéz és nem is tart sokáig. Ezen elmélkedem menet közben és egyszerre szembejön egy apuka, kisfiával, kezében itiner. Kérdezi, mikor indultam Esztergomból, visszakiáltom neki, mert éppen lejtõ van és a direktívát nem változtattam meg, lefelé futok. Közben eszembe jut, hogy a Gyertek ki a Vadasparkba! tt. is valahogy erre kell, hogy haladjon, szemben. Innentõl sokan jönnek szembe, mindenkinek jó utat kívánok, sokan megköszönik. A Csacsi-rétre érve két ellenõrzõpont is feltûnik, de elég eltérõ a "dizájn" ahhoz, hogy tudjam, melyik kell nekem. Visszautasítom a nagyon kedvesen felkínált csokit, jó lesz az még valakinek, aki nálam fáradtabb. Ugyanis közben egészen felfrissültem, a ponton sincs semmi bajom, hát megyek is tovább.

Eleinte az út kicsit nyílt terepen halad, aztán a ligetes jelleg késõbb sem sokat változik. Megelõzök egy sporttársat, még talán a Virágos-nyereg elõtt találkoztunk utoljára. Hiányolja évfolyamtársamat, elmagyarázom dióhéjban a helyzetet. Ezután egy elég borzalmas kaptató vezet a Sorrento feltételes ep-hez, ahol a pontõr lelkesen mondja, mennyi van még hátra és milyen terepen. Lelkesedése átragad rám, indulok is tovább. Hamarosan kiérek Budaörs szélére, innen már nagyon kevés van hátra. Sok a "zöld alagút" típusú rész, ahol a növényzet enyhén szólva is simogatja a túrázót, jobbról, balról. Hiába, menni kell. A kilátás viszont itt is díjnyertes, a belátható terület Budaörs nagy részét, mögötte a Tétényi-fennsíkkal, az M1-M7 autópályát és az 1. sz. vasútvonalat jelenti (ez utóbbi inkább csak hallható). Néhol az ösvényen való maradás lekényszeríti a szemet a földre, egy rossz lépés elég sok gurulást jelentene egy barátságtalan dõlésszögû parton. A pont azonban már nincs messze, ismerõsök kérnek épp pecsétet, köszönök, de semmi konstruktív beszélgetést nem tudnék most kezdeményezni, innen végig futok a célig.

Ez a szakasz viszont nem a kellemessége miatt marad meg bennem, az 1-es fõút forgalma túl nagy ahhoz, hogy bármilyen szinten élvezni lehessen. Végül azonban megérkezem a célba. El sem hiszem. Véget ért a túra, bent gratuláció, szép emléklap, egy rendezõ célfotót készít az érkezõkrõl. Van ennivaló, rengeteg, de most inkább folyadékra vágyom, ez csak külön pénzért jár a kocsmában. Veszek némi hideg õszibaracklét, a zsíroskenyérre viszont nem tudnék ránézni sem, megyek is a buszhoz, nem alkalmatlankodom a célban.

Köszönet jár a rendezõségnek a túráért, a szalagozás jó volt, az útvonal tetszett, az egész ötlet szintén. Köszönet illeti az összes útitársamat, akik hajlandóak voltak elviselni jelenlétemet :), Esztergomtól azon pontokig, ameddig éppen együtt mentünk. Gratulálok mindenkinek a teljesítéshez!