Túrabeszámolók


Iszkiri

Vik76Túra éve: 20172017.03.28 19:45:21

Iszkiri 100 szalagozás - 2017


 


Jó előre lebeszéljük, hogy szalagozunk majd az Iszkiri előtt. Egyeztetünk a részletekről, lassan körvonalazódik a menetrend. Kétszemélyes csapatunk kiegészül még egy fővel. Így még jobb is, talán nem alszunk el az éjszakai szakaszon, talán jobban sikerül átlendülnünk a holtpontokon, s a mumusom is – a félelem a sötét erdőben – is elkerül majd. Meglátjuk.


Csütörtök hajnal. Megébredek. Mire észhez térek, eljön az ébresztés ideje. Balu kinyomja a telefont. Kávét főz, én meg bedobok a tatyóba két kulacs izót. Felöltözünk, közben felkel a gyerek is. Öltöztetés, fogmosás, lecuccolás az autóba, majd irány az óvoda. Leadjuk a legkisebbet, de még előtte megölelgetjük duplán, triplán… napokig nem látjuk. Semmi baj, megszokja. Az Édesmamával és a tesókkal remekül el lesz. Mi pedig hasítunk át a városon, Szárliget felé. Előbb azonban felvesszük Gabit a Stadionoknál, s átvesszük Sanyitól a szalagokat, a Somlyóvári ellenőrzőpont bójáját és szúróbélyegzőjét, amiket majd a helyére kell tennünk.


Bő félórányi autókázás után- miközben szépen elered az eső - begurulunk Szárligetre. Gyors telefon a polgármesternek, hogy elkérjük a vendégház kulcsát. Az Hivatalban megkapjuk, becuccolunk a szobánkba, majd felkészülünk az indulásra.


Egy utolsó szerelvényigazítás, botok, kabátcsere, majd kocsi becsuk, s indulunk. Hogy meglegyen az alaphangulatunk, szemerkél az eső. Hurrá… Ettől függetlenül vígan fotózgatok, hogy ne maradjon el a rajtfotó, s irányba vesszük Tatát. Úgy döntöttünk, hogy mivel nekünk mindegy, melyik kanyart csináljuk meg előbb, így Tatára megyünk át először, hogy még világosban odaérjünk, s találjunk magunknak nyitva tartó boltot vagy valamit, ahol enni tudunk.


Alig megyünk párszáz métert, mikor Balu felkiált: Jajj a szalagok…  Remek. Irány vissza. Kulcs elő, kocsi kinyit, kulcs eltesz, szalagok kivesz, kocsi becsuk. Rutingézák. 


Akkor újra: indulhatunk. Szemerkélő esőben bandukolunk az állomás felé. Áttrappolunk a felüljárón, majd az állomás mögötti kisboltban megállunk némi reggelit vásárolni. Meg ebédnek valót is – jó lesz azt fent a Somlyóvári kulcsos háznál megenni. Veszünk néhány dobozos üdítőt, amit majd itt-ott „elhagyunk” útközben, hogy visszafelé legyen frissítés. Jól meg kell tervezni az ilyen túrákat, ahol magunknak kell az ellátást megoldani.


Miután feltankoltunk, Nekivágunk a Zuppának, ami egy új szakasszal bővült, mert a Kék sávot elterelték egy tanya miatt, ami egyszerűen lezárta a régi kék útvonalát. Így valamivel hosszabb ez a szakasz, ami nem lenn gond, de szintesebb is, ami visszafelé lesz érdekes. Átugratunk a Hajagoson és a Zuppán – szerencsére nem megyünk fel a Zuppa-tetőre – és hipp-hopp, Nagyegyházán találjuk magunkat. Átbújunk az M1 alatt, majd rákanyarodunk egy hosszú, unalmas betonútra. Szerencsére időközben elállt az eső, így legalább az nem nehezíti az utunkat. Az unalmas szakaszon mondhatnám, a kutya sem jön felénk – ám ez nem igaz, mert egy kerítés mellett KÍVÜLRŐL kezdett jöttünkre vad ugatásba egy középtermetű eb. Zabszempróba vol.1 – sikerült. Ezzel egyetemben az adrenalin löket is. Sebaj, felébredtem, ha még nem voltam eléggé ébren.



Az kutyás izgalmak után szép lassan kezd visszaállni a pulzusom a normális tartományba. Már nem érzem, hogy a szívem az összes vért a fülemen keresztül akarná kipumpálni. A távolban feltűnik egy gyárkémény-szerű valami. Előtörnek a kellemes emlékek a csepregi táborozásokról, ahol rengeteg barátunk társaságában töltöttünk izgalmas és kellemes heteket a volt téglagyár helyén működő kempingben. Ott is áll egy gyárkémény, a volt téglagyáré. Egyszer fel kellene menni rá fotózni… Kár, hogy annyira rozoga, hogy nem lehet már…


Na de kanyarodjunk vissza az utunkra, mert most egészen más feladatunk van. Szalagoznunk kell. Nem szórjuk tele az utat jelölésekkel, de a kritikus pontokra ki kell kötnünk szalagokat, mert odafelé még hagyján, de visszafelé nagyon is sok jelentősége van a tájékozódásban. Így mikor kikerül egy szalag, valamelyikünk mindig előre és vissza szalad, hogy a jövőknek és a menőknek is megfelelő támpontot adjon.


Kiérünk az "ugatóskutyás" tanyához, ahonnan újra a régi jól ismert útra térünk. Itt van a díszkivilágítós rész. Hogy én mennyire örültem ezeknek a lámpának pár éve, mikor az első százasunkon visszafelé jöttünk. Majd holnap is biztos nagyon fogok örülni… Nyomunk egy balkanyart, caplatunk az Egyes tó mellett.  Egész jó az idő. Kicsit fújdogál a szél, de szerencsére nem vészes. Balról kitárul a tér. Gyönyörű a kilátás. Lassan emelkedő jön, ideje vetkőzni. Megállunk, kabát le. Akkor igyunk is. Nem vizet, izót… Azét van valami diszkrét bája ezeknek a rendezésben résztvevős túráknak. Nem hajszol a tatár. Na jó, van szintidő, csak a kutya nem nézi itt és most. Persze attól még felállítottunk magunknak egy szintet, amit meg kell ugrani, vagyis behatároltuk a saját időkorlátunkat.


Közben átkelünk a Váli-vízen, s megkezdjük az emelkedést a Hármas-árok mellett, az Öreg-állás felé. Rövid, intenzív kaptató, épp jókor ér véget. Itt visszafelé nagyon kell figyelnünk – két éve többször sikerült félre mennünk – így ahol kritikus pont van, kapukat szalagozunk. Már várom, hogy megpillantsam a kulcsos házat. Közben kisüt a nap, ami ha lehet, még jobb kedvre derít. Aztán meg az, hogy  - noha bosszankodunk, hogy itt is összebarmolták az erdészeti járművek az utat – végre ott a kulcsos ház. Na. Ehetünk. De jó. Előbb azonban ki kell rakni a bóját, mert szombaton ez a hely ellenőrzőpontként fog működni, ahol a kedves túratársaknak az általunk kihelyezett szúróbélyegzővel kell igazolniuk ottjártukat. Kirakjuk a szép színes jelzőtáblákat,  a bóját és a szúróbélyegzőt. Három doboz kólát meg beviszünk a kulcsos ház előterébe, s felteszek a polcra. Gondolom a kutya nem fog hozzányúlni addig, míg visszaérünk. Ha meg igen, egészségére.


Munkánk végeztével leülünk a ház előtti asztalokhoz és étkezünk. Tetszik ez a nomád élet. Kés nélkül bontom ketté a zsemlét. Na jó, Balu a sajtkrém kilyukasztásához előveszi a bicskáját, de akkor is bírom ezt a nomád „barbárkodást”.  Annyira jól esik az így elkészített szendvics, hogy úgy érzem, Tatáig szárnyalni fogok tőle. Pedig csak egy mezei szalámis zsemle volt…


Lassan tovább indulunk. Viszlátot köszönünk a háznak, hisz jó pár óra elteltével visszatérünk még ide… Még egy pár méter emelkedő, aztán egy kellemes ereszkedés következik a Szénégető felé. Ahogy elhagyjuk  a K háromszög jelzés elágazást, egyre meredekebben lejt az utunk. Balról megzizzen a susnyás, majd egy jó tíz-tizenöt példányból álló szarvas-csapat indul meg lefelé a Szénégető irányába. Kár, hogy ezt a pillanatot is bele kell égetni a retinánkba – vagyis dehogy! Lehet, épp pont az a jó. Igen, aki ilyet szeretne látni, jöjjön el ide. Pont.


Leérünk a Szénégetőhöz, ahol újra feltűnnek az előbb látott gyönyörű állatok. Zseniális pillanatok! Ezért szeretek ilyenkor kint flangálni az erdőben, amikor rajtunk kívül csak a madár jár erre, mg ez a pár csodaszarvas…  lassan eltűnnek a bozótban, mi meg szög egyenest ellenkező irányba folytatjuk utunkat Tornyópuszta felé.


Nemszeretem aszfaltos szakasz következik, de van, amikor éppenséggel örül az ember lánya a sártenger után egy ilyennek. Na a mai pont nem egy ilyen alkalom. Gyűrjük hát a szilárd burkolatú útszakaszt, lassan elhaladunk a rókalyukam mellett, amiről megállapítjuk, hogy van lakója, mert friss a kotorék. Mondjuk tavaly éppenséggel valamivel lejjebb láttunk egy fiatal példányt az árokban, amit valószínűleg elütötte egy autó. Mindenesetre Most IS lefotózom, mert erről sincs még elegendő fényképem. Olyan ez, mint pl a Rózsika-forrás. Minden évszakban, minden napszakban, innen is és onnan is meg van örökítve.


Elhaladunk a Kőfejtő mellett, majd szépen leereszkedünk a Kőkereszthez, ahol szombat éjjel EP leszünk. Most azonban csak két percre állunk meg, míg iszunk, bekapunk egy kis édességet. Hotdogmen pazar menüjével most csak álmodunk, de bizakodunk abban, hogy hátha marad még, mire szombaton kiérünk ide... Gyors szerelésigazítás, eü szünet, pár korty izó, s mehetünk is tovább. Még pár száz méter  emelkedés betonon, s már be is térünk az erdőbe. Itt ismét „kaput” kötözünk szalagokból, nehogy eltévedjenek a szombat délután erre járók. Na jó a gyorsak még délelőtt… Le a kéken , át a tarjáni műúton, majd egy kis kaptató után a Bodza-völgyön keresztül  átdobbantunk a Herkályos oldalába. Igen unalmas szakasz, amit az autópálya monoton  zaja tesz még egyhangúbbá. A kanyarban szalagot kötünk, szaladunk ide-oda, hogy erről is és arról is jól látszik-e. Még szerencse, hogy ezen a szakaszon oda i és vissza is megyünk, így egy részen csak egyszer kell kötözni. Nem is tudom, mi lenne,  ha végig ezt kellene csinálni. Nem 108km lenne a vége, az biztos. Nem szórjuk tele az erdőt műanyaggal, de a fontos pontokra kikötjük a jelzőszalagokat. Gondolunk a söprűkre is, hiszen nekik ezeket majd mind be kell gyűjteni. Ne csináljunk nekik felesleges munkát!


Hamarosan a Tarjáni Malom-patak rozoga hídján dobogunk át, aztán máris a Hallgatón mászunk át, s már le is érünk a Koldusszállási vadászlakhoz. Szeretem ezt a területet. Mondjuk ami innen jön, az nem kellemes. Hosszú, monoton elnyújtott, alattomos emelkedő, de legalább falja a szintet. A kék-sárga elágazásnál ismét szalagozunk. Aztán nekivágunk a nemszeretem szakasznak. Koppannak a botok, dobbannak a léptek,  szuszogunk, hisz van már jó pár kilométer a lábunkban, meg úgy ámblokk az egész szervezetünkben, de kitartóan és egy trappban érünk fel a Kis-rétre. Az egykori vadászház romos pincéjének ajtaja most is nyitva. Lent szemét halom. Vajon ki és mire használja? Az ajtaján az áll: „Melinda esőbeálló”. Végülis… És ott az a kis kedves pad. Támlájába üzenetet faragott valaki az erre járóknak: „Emlékezz azokra, akik élték az ERDŐT, és nem csak a hasznát, de bizony a terhét is vették!” No igen. Úgy kell. Csak harmóniában, együtt lüktetve a természettel. Hogy ne szipolyozzuk ki, hiszen idővel az megbosszulja magát.


Közben haladunk tovább utunkon, s végezzük feladatunkat. Szalagokat kötözünk, ide-oda szaladgálunk, hogy aki már sötétben jön majd erre visszafelé Tatáról, az is jól lássa, merre kell mennie. Elsétálunk a Halyagos oldalában, átdobbantunk az Öreg-Halyagoson, az Arany-lyuk felé. Itt a mi Gerecse-padunk. Az első Iszkirinken alig vártuk, hogy visszafelé Tatáról elérjünk idáig. Jó volt megpihenni egy kicsit. Na jó. Akkor itt akartam aludni. Egy valami hajtott tovább: iszonyúan félek éjszaka az erdőben. Minden lehulló levél neszére képes vagyok nagyon megijedni. Nem beszélve a tisztes távolból villogó szempárokról. Na az az igazi horror számomra. Hogy miért megyek mégis? Jó kérdés. Mindenesetre minden ilyen alkalommal derekasan megküzdök a démonaimmal.  Mindenesetre emiatt nem mondanék le egyetlen méterről sem, amit a sötét erdőben kell megtenni. Most nem ülünk le a padnál, csak az útelágazást jelző oszlopra kötünk ki egy szalagot.


Hamarosan már a Kovács-hegy monoton, homokos emelkedőjét gyűrjük. Innen már Tatáig nem lesznek komolyabb emelkedők. Igazából ez sem az, de mindegy is. Elrobogunk a Csalán-vágás mellett, s máris a Kappan-bükkön átvezető utat koptatjuk. Innen kanyargunk egy kicsit a Vizes-bükk mellett, s már is a Szent-Péter templom romjainál járunk. Kicsit megállunk pihenni. Közben elrejtünk – bár nem tudom, mi vagy ki elől – pár doboz energia italt, jó lesz majd visszafelé. Bekapunk egy müzli szeletet uzsonnára. Közben látjuk, hogy vadászok mennek ki autójaikkal a területre. Remek lesz, ha erre felé fognak éjszaka lövöldözni… Na majd óvatosak leszünk, kivilágítjuk magunkat és hangosan beszélgetünk h visszafelé jövünk ezen  szakaszon.


Elindulunk Baj felé, le a Kálvárián. Megriasztunk egy csapat muflont, de meglepetésünkre nem szaladnak el, hanem pár méterrel odébb megállnak, s mélán bámulnak ránk. Állatok, jegyzem meg. Ők is ezt gondolják, válaszolja Balu. Le akarom fotózni őket de elvétem azt a hibát, hogy nem állítom át vaku nélküli üzemmódra a gépet, így hatalmasat villantok szegény muflonokra. Nem tudják mire vélni a jelenséget, így eliszkolnak. De nem messzire, úgy ötven méterrel lejjebb átrobognak előttünk az úton, s a völgy másik oldalán alig ötven-hetven méterre tőlünk megállnak. Na jó, akkor álljunk neki ennek a fotónak újra. Vaku-mód lekapcs, fókuszál, fotóz. Ehh. Ehhez így már kevés a fény. Sebaj. Kattintok azért párat. Közben észrevesszük, hogy feljebb, a gerincen egy csapat szarvas baktat, majd megállnak. Mi, muflonok, szarvasok. Micsoda látvány, micsoda kivételes élmény. Ezért szeretek hétköznap, nem szervezett túrán az erdőben bóklászni. Ilyenkor rengeteg csodát mutat meg magából a természet.


Sajnos nem bámulhatjuk őket hosszasan, mert emberi időben le kéne érni Tatára. Még ott a tókör, s aztán nem ártana valami meleg ételt enni. Folytatjuk hát az utunkat, le a stációk mentén, a szakadék szélén. Jobbra a Kecske-hegy oldalban ismét mozgásra leszünk figyelmesek. Néhány őz szökken odébb, de csak pár métert, majd megállnak. Ismét a fényképezőhöz nyúlok. Na igen. Kevés a fény, vakut meg nem akarok használni. Mindegy, kattintgatok, majd lesz amilyen lesz. Mi, hárman pontosan tudjuk, hogy mit kell látni azon a fotón.


Leérünk a Kálvária aljára, a nagy kereszthez, s robogunk tovább Baj településszéli házai között. Meredeken ereszkedik az út. Megjegyezzük, hogy mennyire fogunk ennek örülni visszafelé. Ja, nem mert akkor emelkedni fogunk. Hosszú monoton aszfaltos szakaszon ballagunk be a baji templomhoz. Ellenőrizzük a kutat, szerencsére működik. Visszafelé mindenképpen töltenünk kell, hisz noha a templomromnál és Solmyóváron hagytunk magunknak folyadékot, azért szükség lesz rá, hogy elegendő vizet vigyünk magunkkal.


Tovább haladunk, át a vasúton, be a 1-es úton át a mozi felé. Mi most nem megyünk be, úgy döntünk, hogy egyből ledaráljuk azt a tókört, hogy aztán megjutalmazhassuk magunkat valahol egy kellemes vacsorával. Neki indulunk hát a Vár felé, még közvilágítás fényében, de aztán elő kell vennünk a fejlámpákat. Induljon hát bő hét kilométer  monoton menetelés. Elöl megyek. A fiúk utánam. Ha nem tempózok, elalszok, s jó lenne minél hamarabb letudni ezt a nyavalyás tókört. Csókoltatom azt, aki kitalálta. Bár harmadjára vagyok itt, tehát valami azért csak van benne… El a lovarda mellett – tavaly itt vándorolt az ep, valami jó képességű renitens által  - majd tovább sietünk az Átal-ér felé. Lassan visszafordulunk, már csak annyi van vissza a körből, mint amit eddig megtettünk. Rémesen unalmas, de mit tehetünk. Menni kell, mert menni jó – dehogy jó. Most éppenséggel nagyon rossz. Unom, éhes vagyok, elegem van és rémesen messze még a vége. Közben visszatérnek a fények, hurrá, közvilágítás, azaz közeledik a mozi. Vagyis mi közeledünk a mozi felé… és a vacsora felé. Ez kicsit dob a lelkesedésemen, így már nem is olyan unalmas. Huhh, végre-végre. Ott a vár. Aztán a mozi. Mellette pedig egy ki büfé. Hotdog, kávé, kóla. De jó! Vacsora. Fél óra pihenő. eszünk. Iszunk. Indulhatunk. Vissza a rémesen hosszú aszfalton. Vasútállomás, még aszfalt, bringaút, kocsma – most nincs karaoké, mint két éve… Baj, templom, közkút. Töltünk vizet a zsákba, meg a kulacsba.  Igaz hagytunk fent a Kálvária tetején a templomromnál energiaitalt, meg a kulcsos háznál kólát, de víz az kell. Messze még a cél. Mehetünk. Aszfalt még hosszan, a Szőlőhegy tetejéig. Egy idő után szuszogtatóan emelkedve. Itt is egy trappban vágtatunk – akarom mondani, vánszorgunk fel.


Végre Kálvária, alsó kereszt. Kispad. Le kéne ülni. Nem lehet, mert messze még a vége. Valami feljebb megzizzen a bozótban. Na jó menjünk. Nekiindulunk a stációk mentén ezúttal felfelé. Négy. Még csak? Jajj. Feljebb az Lábas-hegy oldalában villogó szempárok „kereszttüzében” haladunk. Amíg fent vannak, jó. Lépkedünk a hatalmas kövek között. Most balról kísér a szakadék. Érjünk már fel a susnyásig. Ja, ott meg fülelni kell, mert ott az etető. Megjegyzem magamnak, hogy nem vagyok normális. Ki a fene vett engem erre, hogy éjjel mászkáljak az erdőben, ahol nem kicsit félek, és még itt van ez a vadetető, a disznószaggal. Tízedik. Már csak négy van vissza.. Mindjárt felérünk. Kapkodom ide-oda a fejem. Közben hangosan beszélgetünk. Remélem, nem ül egyetlen út menti és lőtávolon belüli lesen sem vadász. Na jó. Ott a hármaskereszt. Végre. Még egy kanyar, és fent vagyunk a templomromnál. Ott várnak a gondosan elrejtett energiaitalok.


Eü szünet, szerelésigazítás, energiaital, müzli szelet. Induljunk hát, még jócskán van vissza az utunkból.  Monoton szakasz következik. Szerencsére nem kell tartani a kövektől. Tavaly óta jócskán bejárták a földbe az erdészeti járművek. Az idő kellemes, az erdőnek meg vannak hangjai. Kezdem megszokni, meg hát két férfi is itt van körülöttem, nagy baj nem lehet. Majd gyorsabban futok náluk, ha megkerget valami. Ugyan mi? Eddig sosem kergetett meg semmi. Jobban tartanak az erdő lakói tőlünk, mint mi tőlük. Na jó hagyjam már abba ezt a parát. Inkább örüljek annak, hogy itt lehetek. Hisz körülöttem lüktet a természet, s milyen felemelő érzés, hogy néhány röpke órára része vagyok ennek a csodának.


Közben fogynak a kilométerek. Meszes-bükk, Vizes-bükk, Kappan-bükk… Kovács-hegy, Arany-lyuk. Itt a padunk. Na jó, nem ülünk le. Majd Koldusszállásnál. Ott is van pad. Ahol a kék-bélyegző van. Megyünk hát keresztül az Öreg-Halyagoson s nagy meglepetésünkre máris a Kis-réten vagyunk. Innen jó darabon lefelé megyünk. El a Bika-rét mellett, a sárga-kék jelzésváltásnál visszatérünk a kékre, ami már bevisz minket Szárligetre. Végre itt van a kanyarban a pad. Le is ülünk. Nini, van banánunk. Kicsit nyomott, mert egész nap zötykölődött a táskában, de így is finom. Menjünk.


Át a Hallgatón, majd a Tarjáni Malompatak hídján, majd újra el a Herkályos mellett, majd a Bodza-völgy. Fel a Tarjáni út előtti emelkedőn, ami nagyon nem esik most jól. Mindenesetre valahogy feljutunk. Innen egy darabig kényelmesebbre vált a terep. Mindjárt Tornyón vagyunk. Kibukkanunk a műútra. Szuper. Innen jó darabon ezen megyünk. Ez sem jó. Semmi sem jó. Az a legkevésbé, hogy mire a kőkereszthez érünk, elkezd hullani valami az égből. Remek. Apró pettyekben szemerkél. De miért? Nem tudott volna várni egy kicsit? Na mindegy. Menjünk!


El a Nyúltelep mellett, alattomosan emelkedő aszfalton. Elhagyjuk a Kőfejtőt, a róka-lyukat, s hip-hopp, már itt is a Szénégető. Egyre intenzívebben esik. Legalább a házig érjünk fel. Szaporázzuk hát a lépteinket, s nagyon megörülünk, amikor meglátjuk a házat. Beesünk az ajtaján, s örülünk annak, hogy nyitva van. Ott várnak a kóláink. Pihenő, hátha eláll addig az eső. Balu ránéz az időképre. Jajj. Nem szép a kép amit mutat. Pont felénk közeledik valami ciklon. Remek. Több mint fél órát várakozunk, de egyáltalán nem javul a helyzet, sőt. Akkor nincs mit tenni, indulni kell. Végül is csak lefelé kell mennünk. Esőkabát, esőzsák, tempó.


A fák zúgnak a szélben, az eső monoton zaja olyan sűrűvé tette a körülöttünk lévő mindenséget, hogy teljesen elvesztettem tőle az időérzékemet. Azt sem tudom, hol tartunk, nem érzékelem, hogy milyen tempóval megyünk, csak azt, hogy csorog a víz a nadrágomról bele a cipőmbe. Hurrá. Ennyit a gtx-ről. Gluggyogok hát tovább, most már azt sem nézem hová lépek, úgyis mindegy, vizes mindenem. Egyszer csak a szemem előtt feltűnik valami fény-szerűség. Hurrá. Kisegyházpuszta, Egyes tó. Mindjárt Nagyegyházán leszünk. Végre. Az "ugatóskutyás" tanyánál gyorsan iszkolok. Igaz kerítésen belül, de nagyon mérgesen vicsorog három kutya. Hamar túljutunk ezen a kritikus szakaszon. Innen már újra aszfalton baktatunk be Nagyegyháza épületei közé. Hosszú és monoton. Az esőcseppek ütemesen koppannak a fejünkön. Időnként valamelyikünk morog magában valamit. Nem írom le, csúnya volna… A végtelen menetelést megtöri egy kerítésen kiszaladó, vicsorogva ugató kutya, amelyik épp Balu felé tart. Visszafordulok, s üvöltök: ottmaradsz-ottmaradsz. Ebünk megtorpan, a környék lakóinak pedig jó reggelt, Viki féle ébresztőt hallottak. Na de kérem, kutya nélkül aludhattak volna tovább. Tessenek megrendszabályozni a szomszédot, akinek ki tud futni a kerítésén az ebe.


Na jó innen már nincs sok Szárligetig. Csak ez az eső ne esne. És különben is! Megjegyzem magamnak, hogy legközelebb eszembe se jusson ilyen. Bár az ilyen megjegyzéseket rendszerint elfelejtem…


Haladunk. Nem tudom, mennyit, mennyi idő alatt, de egyszer csak világosodik. Fények, vasúti felüljáró… Faluház. Bemegyünk, vizes cucc le. Száraz fel. Amit lehet hajszárítózunk, ami lehet a radiátorra teszünk.


Kávét készítek a fiúknak. Bepakoljuk az én zsákomba a kis kanyarra szükséges cuccokat. Menjünk. Még bő huszonnégy kilométer vár ránk. Az eső eláll, csak egy kis szél fúj. Az a kisebb rossz. Elindulunk. Már a felüljárónál járunk, mikor Balu megjegyzi: a szalagok? Basszus. A kocsiban. Erre a kanyarra félretettünk egy adagot. Na irány vissza. Rutingézák.


Restart. Felüljáró, kisbolt, reggeli. Kávé. Mehetünk. Lila mária. Ki a faluból, újra a Zuppára. Fel. Szalagozás, de csak ahová feltétlenül szükséges.  A Zuppa-nyeregben nosztalgiázunk, itt már jártunk nemrég, majd megindulunk a Mackó-vár felé. Kisüt a Nap. Gyönyörű ez a terület. Fáradt vagyok, de ez felvidít.


Leérünk Szárra. Fúj a szél. Emelkedünk. Itt a lépcső. Itt jobbra fel. Szalagozunk. Szép kis utca, takaros házakkal. Méla bernáthegyivel, aki ránk sem hederít. Jó kutya.


Pálinkafőzde, előtte sajátos alakú fakereszt. Tovább haladunk. Ha szélvédett helyet találunk, megállunk reggelizni. Farakás. Leülünk. Kifli, joghurt, szalámi. Jól esik. És az út menti pocsolya sima felszíne meg-megrezdül. Egyre gyakrabban. Esik. Remek. Menjünk. Emelkedni fogunk. Nem is keveset. Szuszogunk felfelé.  Egy akkora vadnyúl robog el mellettünk, el sem hiszem. Biztos valami génmódosított valami. Vagy olyan valamit evett. Mindenesetre nagy. Körtvélyes-erdő. Még egy kis emelkedő, majd monoton erdészeti gépjárművek által széttrancsírozott sártengerben dagonyázás a Macska-bükk felé. El az iszonyúan sötét erdő mellett, majd le az Erdei Temetőhöz. Innen újra emelkedő egészen a kilátóig. Ez egy új pontja a túrának. Kár, hogy esik. Kár, hogy ködös egy kicsit a táj. Mindegy, felmegyünk. A feléig még Balu is. Ügyes, ő is küzdi le a démonjait. Pár fotó, de most meg sem próbálom belőni mit látok. Majd otthon a fotó alapján. Menjünk. Vissza a Mária-szakadékhoz. Le. Csákányospuszta. Birkák, kutyák, bégetés, ugatás. Át a hídon, el a „szépkapu” előtt. Itt már mérgesebb kutyák. Éjjel biztos roppantul megijednék. Most viszont gyorsan iszkolok. Balu megjegyzi, ez a kerítés nem lenne akadály nekik, ha ki akarnának jönni. Kösz az infót, szíven. Sokat segítettél. Át az egyes úton a bezárt csárda mellett. Szántóföld, vagy legelő, nem tudom, de mindenesetre saras. Végre házak, focipálya. Faluház, cél. De jó! Végszóra eláll az eső. Remek. Megcsináltuk. Kétszer áztunk el. Sebaj. Nem vagyunk cukorból. Elfáradtunk. Zuhany, tiszta ruha, meleg holmi, irány Tatabánya vacsorázni.  Mióta is vagyunk talpon? Úgy harminckét órája? Mindegy is. Enni kell. Meleg levest. Nem voltunk ott Tornyón, mikor odaértünk, hogy adjunk magunknak olyan tésztás levest. Majd holnap éjjel, a túrázóknak. Olyan levest rittyentünk, hogy mind a tíz ujjukat megnyalják utána. De az majd egy másik történet lesz. Ez így is hosszú volt. Köszönjük a lehetőséget és a bizalmat, hogy ránk bízták ezt a feladatot. Reméljük, becsülettel eleget tettünk az elvárásoknak.