Piros 85 – Első benyomások
Idén rendesen belekóstoltunk Ákos és Marci barátommal a TT-k világába. Az elsődleges cél persze ebben az évben is az volt, hogy sikeresen felkészüljünk a K100-ra, de ahogy túl voltunk rajta immáron kétszeres sikeres teljesítőként, egy kicsit úgy éreztük itt az ideje tágítani a fókuszon és bátran szemezgetni kezdtünk képzeletbeli álomlistánk túrái közül. Természetesen ilyen volt a Piros 85 is, egy újabb várva-várt „kötelező”, bakancslistás kihívás, amelyre a K100 után nem sokkal még lábunkban a „bugival” már 2017.06.18-án regisztráltunk, nehogy lemaradjunk. Sokat hallottam róla, a kiváló szervezésről, az átlagon felüli ellátásról, és volt szerencsém meghallgatni egy ultrafutó barátom beszámolóját is futó szemszögből. Lenyűgözött és azonnal tudtam, hogy ha nem is futóként de idén nekünk is ott a helyünk. Persze mondanom sem kell, hogy nem minden alakult úgy, ahogy elterveztük. A nyár és az ősz olyan fénysebességgel telt el, hogy közben azt is elfeledtük, milyen is a tisztességes felkészülés és tudatos edzés egy ilyen megmérettetésre, így a túra előtti napokban erős kétségek gyötörtek, hogy egyáltalán van-e ott bármi keresnivalóm és vajon sikerül-e eredményesen teljesíteni. Triumvirátusunk egyik tagja, Ákos kislánya születése miatt nem tudott most velünk tartani, így Marcival készültünk meghódítani az őszi Pilist.
04:00 Csörög a telefon, nehezen megy az ébredés, zajlik a szokásos rituálé, és bár nagyon nem kívánom, azért magamba diktálok némi feláztatott zabpelyhet, magvakkal, almával. 04:30-kor indulás autóval Győrből Budaörsre. Szomorúan konstatálom, hogy az M1-en még a hajnali órákban is katasztrófális a közlekedés, sebaj 05:45-kor az autót sikeresen leteszem a cél mellett. A sötétben nem is találom az Általános Iskolát, annyi baj legyen holnap hajnalra, ha törik ha szakad meg kell lennie. Marci már vár rám, gyors átszállás és irány a start helyszíne a Csillagház Általános Iskola, ahol 06:15-re már ott is vagyunk. Szűkös kis utcácskában mindenhol nyüzsgő sporttársak, átlépünk a startkapun, bent fényárban úszik minden, nagy a sürgés-forgás. A tervezett 06:30-as rajtunkat felülírja vegetatív szervezetünk biológiai szükségletei, és a tény, hogy bár két mellékhelyiség is parallel használatban van, komoly kis sor alakul ki. Persze csak semmi kapkodás, nem sietünk mi sehova, tudjuk a limitált létszám miatt nem lesz tömeg, ráadásul a futók is majd csak 08:30-kor rajtolnak.
TT-s szemünknek kicsit szokatlan az ujjunkra szerelhető dugóka, ami az EP-éken való áthaladást hivatott kontrollálni és gyorsítani, de rendkívül segítőkész útbaigazítást kapunk személyesen Tarnai Mátétól, aki nem is tudja, hogy mi tudjuk mekkora nagyágyú a magyar TT-s elit élvonalából. Gyors fotó még éppen sötétben a rajtkapuban, majd nekivágunk hosszú menetelésünknek 06:41-kor. Fejlámpa már nem kell, kanyargunk Üröm utcáin, de hamar beesünk az erdőbe és a Nagy Kevélyre vezető emelkedő gondoskodik róla, hogy az induláskor még rossz ötletnek tűnő rövid futónadrágban beálljon szervezetünk ideális üzemi hőfoka. A korábbi napok esőzése azért érezteti itt-ott hatását, csúszkálunk is kicsit, de szerencsére elég köves a terep, vastag az avarréteg, a nélkülözhetetlen botok pedig kellően stabilizálják mozgáskoordinációnkat. A 480m szintemelkedéshez képest jó tempóban 6-os átlaggal érkezünk a Nagy Kevélyre, ahol a kilátás most ősszel is pazar, de már robogunk is lefelé, érintve Csobánka, Kiskovácsi szélét. Közben napsugarak törnek be az erdőbe, a Kevély panorámája után kellemes, nemvárt meglepetésként melengetve szívünket. A PZ elágazásánál terülj terülj asztalkám vár, nagyon kedves fogadtatással az asztal túloldalán Locusta Nagy Kriszta és csapata személyében. Ismét egy nagyágyú, kezdem megszokni, hogy a közösségi alkalmazásoknak, csoportoknak köszönhetően már mindenki ismerős (legalábbis arcról), anélkül, hogy ismernénk egymást. Kicsit fura érzés is. Életemben először kóstolok aszalt pomelót, aszalt paradicsomot, de csak csínyán a habzsi-dőzsivel, könnyen pórul járhat a megrészegült TT-s gyomra. A következő szakaszon ismét egy ismeretlen ismerős tűnik fel előttünk Marika néni személyében. Hihetetlen, de szinte minden túrán ott van, a sportág szintén egy ikonikus alakja.
Rövid időn belül a Tölgyikreknél (2. EP) találjuk magunkat, egy szakaszon dagonya és cuppogás kíséretében, de aztán hamar lekopik a cipőről a sár. Ezt követi véleményem szerint a túra egyik legszebb szakasza, a Dömösi Malom-patak vájta szurdok, amit még nappal csodálhatunk meg. Rengeteg a látnivaló itt, a patakmederben található köveken burjánzó moha élénk zöldje erős kontrasztot képez a mindent beborító barna avarszőnyeggel. Az ösvény is futásra csábít, ismét nagy a lendület, de egyszer csak valaki mögöttünk fújtat, majd kérdésünkre, hogy félreálljunk-e, közli, hogy kösz nem, most éppen pihen (???). Hiába más világ ez, más dimenziókkal. Kicsit irigykedve, de őszinte tisztelettel tapasztalhatjuk meg testközelből, hogyan robog el mellettünk az időközben útnak eresztett futó mezőny. Közben hangosan tűnődöm Marcinak, hogy a fenébe nem kapnak ezek ilyen lenge öltözékben, egy ilyen nap után tüdőgyulladást? Értem én, hogy nem sétálni jöttek, de a szél azért csak fúj és a test is izzad, tetszik vagy sem.
Elmélkedéseink közepett érünk be Dömösre (3. EP), ahol a bőség zavarában végül egy jól megsózott parízeres kenyérszelet mellett teszem le voksom, vizet vételezek, mégiscsak Dobogó-kőre tervezünk felmenni és fogytán már az ivótasak tartalma is. Az előttünk álló 680 m szint legyűrése közepett azért vissza-visszatekintgetünk a Téry útról a Dunakanyar irányába. Kopnak a kilométerek, a szél is egyre jobban fúj jelezve érkezésünk az ország szívcsakrájához. A folyamatos emelkedőn rendesen kimelegedve, nem túl marasztaló a csípős szél, banán, egy-két szelet nápolyi, sótabletta, kalcium, magnézium, és máris igyekszünk egy szélvédetteb völgybe ereszkedni Pilisszentkereszt irányába. A következő szakaszok sajnos nem túl kedves részként vonulnak be emlékezetembe. Félelmeim beigazodni látszik, lábaimat egyre nehezebbnek érzem, ráadásul egy rossz lépésnél a bal bokám is kicsit megbicsaklott, ami egyre jobban kezd fájni. Az útvonalat monotonnak érzem, miközben befészkelődnek fejembe a negatív gondolatok. Holtpont, te régi ismerős. Miközben ostorozom magamat, hogy miért nem készültem többet, lassan telnek a kilométerek, az eső is megered nem javítva sokat kedélyállapotomon. Nagy nehezen végre ott vagyunk a vágyott forró levesnél (Kopár csárda 7. EP), ahol egyben a túra leghosszabb pihenőjét is megejtjük. Még éppen világos van. Nagyon jól esik, mindennél jobban! A nap egy újabb rendkívül fontos lélekemelő pillanata. Nincs az a szénhidrát, vagy izokoktél, ami helyettesíthetné, vagy nagyobb erőt adna. Marcitól kérek egy „katit” (cataflam), javaslom, még ott a buszmegállóban öltözzünk fel gondolva az éjszakára. Az erdőben, sötétben, nedves avaron egyensúlyozva ez már nem annyira buli. Friss zokni, hosszú futónadrág fel és máris újra az erdő sűrűjében immáron fejlámpákkal a fejünkön. A Kakukk-hegy hirtelen felszökése rendesen kibillent komfortzónámból, érzésre több volt ez szintben, mint távolságban (???), de összeségében érzem múlik a holtpont, hat a fájdalomcsillapító, mintha már a bokám se fájna annyira. Közben előkerülnek a fülesek, felcsendülnek füleimben Metallicától a Spit out the Bone első riffjei és egyenesen megtáltosodom. Marci nemhogy be- és megvárna, van olyan előzékeny, hogy maga elé enged, átengedve ezzel a tempó diktálását. Igyekszem eleget tenni elképzeléseinek. Az éjszaka monotonitásában a Hosszú-árok EP egy csoda a leszállópályára hajazó mécsesekkel, kivilágított lufikapujával. Lassan felderengenek Budapest távoli fényei is, és a még oly távolinak tűnő díszesen megvilágított János-hegyi kilátó. Nem különb látványra Nagykovácsi fényei sem az éjszakában, lélekemelő pillanat akárcsak belépni a plébánia meleg helyiségébe. 65,1 km a lábunkban, ez az utolsó érdemi kiszállási pont, de ott ülve és meleg teát kortyolva már nagyon távolinak hat az a bizonyos holtpont. Indulunk is tovább, de innentől már alig találkozunk néhány emberrel, a mezőny már rég szétszakadt, mindenki beállt a maga tempójára. Marci folyamatosan tájékoztat a résztávokról/szintemelkedésekről. Kicsit meg is nyugtatnak a hallott adatok, nem lesz ez vészes, fejben már csak az utolsó nagy kihívásra koncentrálok a János-hegy személyében. Ez is elérkezik, meglepően nem visel meg annyira, nem úgy, mint az utolsó 10 km monotonitása, és az a bizonyos lassú és végtelenül hosszúnak tűnő utolsó 170m szintemelkedés. Közben csatlakozik hozzánk Máté, Marci ismerőse, akivel már a Kopár csárdánál is összefutottunk. Együtt megyünk egy darabon és beszélgetéssel ütjük el az időt. A finisben az ereszkedés a köves terepen nem gyenge kihívás fáradt lábainknak, különösen oda kell figyelni, hiszen elég egy rossz mozdulat és agyő a bokáknak. De minden út egyszer véget ér, és ahogy reggel beestünk, most úgy pottyanunk szinte ki Budaörs utcáira. Rövid aszfaltozás, már messziről létszik a 1-es út kereszteződésénél villogó sárga lámpa. Kicsit déja vu érzés fog el minket megidézve a K100 Tata végtelen távolinak tűnő fehér vasúti lámpáját. Egy laza bal kanyar, és célegyenesben vagyunk. A tudat, hogy most először a szüleim is eljöttek és már messziről látom, ahogy ott várnak az utcán, nagyon boldoggá tesz. Kölcsönös üdvözlés, majd irány be az iskola emeleti tornatermébe. A célban nem várt meglepetésként Marci és én is ajándékot kapunk a Pétertől a főszervezőtől, erre aztán nem számítottunk. Az oklevelet és a minőségi, meseszép tűzzománc jelvényt reggeli útbaigazító rajtoltatónktól Mátétól vehetjük át. Az időnk végül 18:02 lett, 4,8-as átlaggal, amivel mindketten elégedettek vagyunk, tekintettel az elsinkófált edzőtúrákra. A virslit most kihagyjuk, mindketten szeretnénk minél előbb egy kiadós forró fürdőt venni és pihenni. Az autóban hazafelé elbóbiskolva folyamatosan mosolygok magamban és közben azon jár az eszem, mennyire felemelő érzés részesévé válni egy ilyen túrának, megélni annak minden szépségét és nehézségeit és belépni egy olyan körbe, mint a Piros85 TT sikeres teljesítői. Köszönöm, hogy a részese lehettem!
Pro:
- kiváló szervezés, zökkenőmentes rajtoltatás
- átlagon felüli ellátás
- változatos útvonalvezetés,
- éjszaka is kiválóan látható fényvisszaverő szalagok
Kontra:
- Alapvetően ez egy futóverseny, ami elsősorban a futókról szól, a TT itt egyértelműen mellékszál, így a célban sem az a hangulat és fogadtatás várja a TT-n indult embert, mint a futókat.
- A rajtban 10e Ft letéti díjat kellett hagyni a dugókáért és a szabályzat szerint, ezen összeg és dugóka visszaszolgáltatásáért akkor is meg kellett mindenkinek oldania a célba jutást, ha feladni kényszerült. Azért bízom benne, hogy ha ezt nem is mindenki tudta kivitelezni, a dugóka egy későbbi időpontban történő visszajuttatása esetén is visszajárt annak díja.
|
