Kitörés 60 – első benyomások
Különös és egyben motiváló kihívás számomra minden egyes megírt túrabeszámoló, mivel a helyszínen megélt érzések, benyomások, a fáradtság és küzdelem sok száz kirakós darabkái hevernek szanaszét fejemben, arra várva, hogy ismét összerakjam a teljes képet, újra és újra átélve egy-egy teljesítménytúra emlékezetes pillanatait.
2018. őszét és utolsó túránkat, az őszi Tanúhegyeket bizony hamar befedte a múlt pora, és azóta hármasfogatunk mondjuk úgy téli álmát aludta. Év elején a túranaptárat böngészve egy újabb bakancslistás túra akadt szemeim elé, ami már évek óta odabiggyesztve csücsült azon a bizonyos fecnin, de úgy alakult, hogy az elmúlt 3 évben síelés miatt mindig félre kellett tennem. Persze a kellő motivációhoz nagymértékben hozzájárultak Marci barátom motiváló személyes élményei is, hiszen 2017-ben ő is nekiugrott, de két vállra fektetve az akkori extrém terepviszonyok, a sokadik esés után úgy döntött inkább kiszáll. 2018-ban persze nem volt rest revansot venni, visszatért és 11 óra alatt ledarálta. Innentől kezdve a közös túrák körül zajlott beszélgetések során, valahogy mindig szóba került a Kitörés is. Egyszer mégiscsak meg kellene csinálni. Együtt.
Az idei év alkalmasnak ígérkezett, így megtörtént az előnevezés és vártuk, hogy elérkezzen 2019.02.09-e. A túra oldalát és a korábbi túrabeszámolókat böngészve volt bennem némi bizonytalanság, vajon milyen terep és időjárási viszonyok fogadnak majd a februári éjszakában. Egyrészt egyikőnk sem rendelkezett nagy éjszakai tapasztalattal, annyira nem is preferáltuk az ilyen időpontban megrendezett túrákat, másfelől az egy héttel korábbi Téli Tihanyon tapasztalt brutális „sár-snowboard” sem erősített meg benne, hogy nem ez lesz a jussunk az utóbbi enyhe időjárásnak köszönhetően 60 km-en keresztül.
A Kitörés nem egy klasszikus teljesítménytúra, ezért is nagyon nehéz bármivel összehasonlítani, vagy párhuzamot vonni. Emléktúra, amelynek teljesítése során bőven akad ideje a résztvevőknek elmerengeni történelmünk lenyomatain, beleképzelve magunkat azon katonák helyzetébe, akik ugyanezt az útvonalat taposták 74 évvel ezelőtt, és igen… vitathatatlanul, mindez nagymértékben hozzátesz a különlegességéhez, egyediségéhez.
Minderről már a rajt helyszíneként kijelölt Kapisztrán térre érkezve meggyőződhettünk személyesen is, ugyanis a Bécsi kapu alatt áthaladva, maroknyi ember megafonba ordibálva provokálta, szidalmazta a túrára érkezőket. Mi csöndesen áthaladtunk alattuk, de biztos, voltam benne, hogy lesznek, akik kellő erőt éreznek majd magukban beszállni egy tökéletesen értelmetlen szájkaratéba. Marci már 15:30-kor itt volt, mi Ákossal 16:00-ra érkeztünk meg, megcélozva a legkorábbi rajtidőt 16:30-at, amely hamar füstbe ment tervnek bizonyult megpillantva a téren várakozó tengernyi embert. Mindössze egyetlen sátort láttunk felállítva, amelyet a tömeg a szélrózsa minden irányából körülölelt, mindenféle sor és koncepció nélkül. Sajnos a rajtoltatás finoman szólva sem ment flottul, ami már csak azért is meglepő, mivel 13. alkalommal került az esemény megrendezésre, továbbá idén a szervezők kötelező online előregisztrációt is bevezettek, melynek köszönhetően pontosan tudhatták, mennyi résztvevővel kell majd számolniuk. (Utóbb kiderült ők sem így tervezték, és váratlan események nehezítették a rajtoltatást.) Mindenesetre a Kinizsihez hasonló emlékek törtek fel emlékezetemben… Utóbb olvastam, hogy egyesek több órányi sorban állás után megelégelték és hazamentek, vagy elindultak nevezés nélkül. Sajnálatos…tény, hogy a sorban állásnak is több „harcmodora” ismeretes, alkalmazott stratégiától függően, hogy ki melyiket választja és alkalmazza, döntse el saját belátása és lelkiismerete szerint. Mi eldöntöttük, hogy ha törik, ha szakad részt fogunk venni a túrán és semmi sem tántoríthatott el minket, hogy elrajtoljunk.
Valahogy most a várakozás percei is hamarabb elrepültek, mivel volt mit és kiket nézegetni, ugyanis egyaránt német, és magyar ajkú, korhű katonai felszerelést viselő résztvevők tucatja várakozott körülöttünk türelmesen az indulásra.
Hármasfogatunk végül 17:00-kor rajtol el még éppen világosban, és nagy lendülettel vetjük bele magunkat életünk első emléktúrájába. A Várfok utcán lefelé tartva erősen kilépünk, hiába ma, többszörös teljesítőként Marci a karmester, így a tempót is ő diktálja. A relatív korai rajttal nagyjából az első hullámban lehetünk, a közlekedés sem okoz problémát, mindenhol el lehetett férni egymás mellett a járdákon. A Szél Kálmán tér, majd a Városmajor érintése után hamarosan a Diós-árokban kaptatunk felfelé a fogaskerekű vasút nyomvonalától jobbkézt egy hosszú, meredek aszfaltúton. Egyszer csak egy túratárs párocska sínadrágban (???) „susog” előttem, miközben rólam a futónadrágban is folyik a víz. Azért ennyire nem ígértek nagy hideget az éjszakára – gondolom magamban kerülve őket. A körülöttünk bandukoló német „katonákról” egyszeriben eszembe jut A halál 50 órája című nagy klasszikusban felhangzó német páncélos induló, és feltétlen szükségét érzem, hogy a fiúknak is azonnal lejátszam telefonomon, így érkezünk el rövidesen zöld jelzésen a Széchényi emlékműnél található első EP-hez.
Következik Normafa, majd némi ereszkedéssel mécsesek pislákoló fényébe borított katonasírt érintve a Csacsi‐rét második ellenőrzőpontja. A terep eddig ígéretes, hónak, jégnek nyoma sincs, irány a János-hegy. Pakoljuk a szintet a lábakba, még mindenki friss, hamar ott találjuk magunkat a gyönyörűen megvilágított Erzsébet kilátónál. Bevallom nekem ez egyik kedvencem. Ákos esti órákban most jár itt először, meg is jegyzi csöndesen, a kilátó pazar éjszakai pompáját. Gyors pecsét, hosszú lesz még az éjszaka, kisebb csoportosulás az erdő peremén, mindenki szerel. Mi sem habozunk, előkerülnek a hóláncok, most ismerkedünk velük először, vajon hogy teljesítenek Kínából érkezett, újdonsült kis barátaink? Akkor még nem sejtjük, hogy a műveletet még jó néhányszor végre hajtjuk utunk során. A terep csalóka, sok helyen száraz, kemény a talaj, de sok helyütt vékony jégpáncél van, ami mellett egyelőre még el lehet lavírozni, de elég egyszer téveszteni, máris hatalmas esés lehet jutalmunk. Ráállunk a sárgára, mely egy jó darabon választott jelzésünk lesz. Ha valaki netán eddig fázott, a Nagy-Hárs hegy 454 méteres csúcsa garantáltan gondoskodik róla, hogy elmúljon az érzés. Kicsit be is sűrűsödünk, pláne lefelé, mert ott bizony már meg-megindul egy két ember és kiszalad a lába alól a talaj. Sajnos Ákos is így jár, mivel időközben mi is levettük a hóláncokat. Hiba volt. Másodjára csúszik ki, majdnem engem is elkaszálva. Szerencsére semmi komoly, csak Ákos egyik túrabotjának vége hajol el, no meg nem sokkal rá kiderül, hogy az egyik hólánc szeme szétnyílt. Kézzel visszaerőlteti, de néhány kilométer megtétele után újra szétjön, célszerszám (kombinált fogó) hiányában értelmetlen a további küszködés, majd lesz valahogy.
Ereszkedünk Hüvösvölgybe, egyszer csak ismerős arcra leszek figyelmes a fejlámpa fényében, Gombos Kálmánék zúznak el mellettünk elég emberes tempóban, még köszönni sincs időm. A Nyéki-hegy, Újlaki-hegy emelkedői csalogatnak izzadságcseppeket homlokunkra, majd megérkezünk a Virágos-nyeregbe, ahol felállított sátorban meleg tea, fasírtos szendvics a jutalma minden betérőnek. Nagy itt a nyüzsgés, nem véletlenül, mivel az ellenőrzőpont a 25 km‐es túra célja, illetve a 35 km‐es táv rajtja is egyben. Pontőr katonák övezte korhű nővérke szorgoskodik és kínálja a megfáradt sporttársakat. A sátorban nagy a páratartalom, meleg van, ráadásul többen dohányoznak is. Kifejezetten zavar, nem akarunk sok időt itt időzni, bemelegedni meg pláne nem, hogy utána odakint szétfagyjunk. Közben Marci riogat a következő szakasz Alsó-Jegenye-völgy 2 évvel ezelőtti jeges állapotairól, miközben nem kockáztatva ismét felveszi a hóláncokat. Követve példáját mi is így teszünk, illetve tennénk…, ha Ákosnak is meglenne a kis fekete tasak, de mindhiába keresi, kutatja át hátizsákja tartamát, jön a döbbent felismerés, azt bizony valahol ott felejthette egy kramancolás alkalmával. Nincs mit tenni, indulunk tovább, ha nagyon keményre váltana a terep majd odaadja valamelyikünk az egyik hóláncát.
A frissen rajtolt 35-ösök közül sokan tekernek el mellettünk nagy lendülettel, kicsit azonban már szakadozik a mezőny, idén talán senki sem fürdik a Paprikás patakban gondolattal érünk ki Solymár szélére. A benzinkutat elhagyva, hosszú, alamuszi emelkedő veszi kezdetét a Zsíros-hegyre, ahol 8. ellenőrzőpontként vár minket a Muflon söröző. Itt is nagy a sürgés-forgás, nem időzünk sokat, mindössze másfél liter teát vételezek a camelbak-be, mint utóbb kiderül nem is akármilyen ízűt, ugyanis vélhetően a hatalmas bogrács nem került rendesen elmosásra egy korábbi lábszárpörkölt elkészítését követően, így a megfőzött tea – melynek íze és ízesítése egyébként kifogástalan volt – némi masszív disznó esetleg mangalicazsír utóízt hordozott magában. Durván 33 km és 1400 m vertikális szinttel a lábunkban folytatjuk utunkat. A szintemelkedés nagy része letudva, de a lélektani java még csak most jön.
Oldalazás veszi kezdetét a domboldalban egynyomvonalas turistaúton. Idén szerencsére száraz itt is a terep, képzelem mekkora küzdelem lehetett itt 2 éve az előrehaladás, Éppen egyedül baktatok egy szakaszon, a srácok mögöttem, Ákos a két esés után, hólánc hiányában sokkal óvatosabb megszokott tempójánál, nem kockáztat. Állítanék a fejlámpa pántján, leveszem, pár lépést teszek és egy fejmagasságba bedőlt fatörzs hat homlokomra józanítóan. Fájlalom, de nem vérzik, legalább kicsit felébresztetett, nyugtatom magamat mosolyogva.
Közben Marci mérgelődik, mivel újdonsült fejlámpájában elmulasztotta rendesen feltölteni az aksit és már épphogy csak pislákol. Út közben egyre több helyen pillantok meg havat, csak az újabb emelkedőből és száraz szalmaszerű fűcsomókból ismerem fel a helyet, már a Nagy-Szénáson vagyunk. Kezd az éjszakában összefolyni minden, néhány óra leforgása elegendő, hogy az ember teljesen beforduljon. A tájból már semmit sem látni, fejlámpám kerek ledfénye teljesen leszűkíti szemem látómezejét, mintha egy hosszúkás hengert tartanának elém, és azon keresztül kellene folyton a talajt kémlelni. Időközben a köd is ráül a tájra, hű társként kísérve végig a célig. A szitáló ködszemcsék nem sokat javítanak a megvilágított néhány méternyi látótávolságon, mégis arra gondolok, mennyire kegyes velünk az időjárás, hiszen szélcsend van, és max. -2 fokra süllyedhetett a hőmérő higanyszála.
E gondolatokkal övezve siklunk át az éjszakába burkolózva a Fehér úti 9. és a Malom földeknél található 10. ellenőrzőpontokon kibukkanva Perbálra, ahol a kocsmában olyan nagy a tumultus, hogy inkább kint a kocsma előtt fogyasztjuk el a kapott forró teát, de itt sem időzünk sokat. Kis csapatunk rég elcsöndesedett, Anyácsapuszta végtelen távolinak tűnik az éjszaka monotonitásában, mindenütt csak szántóföldek, mi meg araszolunk a ködben számlálva magunkban a fagyott és felengedett sár megannyi formavilágát és keménységi fokozatát. Bevallom végtelen álmosság tör rám, ami részben azzal is magyarázható, hogy a szombati napom meglehetősen korán indult, és az egész délelőtt tele izgalmakkal zajlott 6 éves kisfiam élete második focitornájának köszönhetően. Már a nap elején tudtam, hogy ez lesz ebben a túrában az egyik legnagyobb kihívás, fenntartani a folyamatos éberséget. A figyelem azonban nem lankadhat egy pillanatra sem, nagyon könnyű rosszul lépni és hamar kifordul futócipőben az a fránya boka. Anyácsapusztán a víg kedélyű pontőr megjegyzi, hogy „már csak” a Kakukk-hegy helyes is puklija vár ránk, amit bevallom már én is nagyon várok, végre megtörve valami a fagyott szántóföldek monotonitását. Az Anyácsai-tó előtti sárga négyzet szakaszon félreállok könnyíteni magamon. Mire végzek már se előttem, se mögöttem nem látni fejlámpák fényét a ködben. A földútra visszatérve folytatom utam a baj csak az, hogy pont az ellenkező irányba. Hiába a fáradtság nagy úr. Szembejövő fejlámpák szólnak, hogy jó irányból jövök, valójában arra kell tartani. Hátraarc, irány vissza. Nagy nehezen elérkezik a Kakukk-hegy kaptatója is. Páran hólánccal bíbelődnek, fáradt vagyok elővenni, miközben felfedezek egy kis csapást jobbkézt, azon indulok felfelé. Mint kiderül, csak az első pár méter volt nagyon csúszós, botokkal a kézben vállalható az emelkedő további szakasza is. Kis kitérőmnek köszönhetően Ákos és Marci valahol előttem. Elérkezik a Kakukk-hegy csúcsgúlája utolsó ellenőrző pontként. A sötétben egy katonatiszt pontőr állja utamat: „Igazolja magát! Papírokat!” – szól az ellentmondást nem tűrő parancs. Mosolyogva közlöm, hogy bizony azzal nem szolgálhatok, mivel az előttem néhány perce itt elhaladt két fiatalember egyikének hátizsákjában lapulnak. Tovább enged, majd a tábortűzhöz vezető két kis ösvény közül bal oldalit választva újabb dörgedelmes hang szólít meg: „Nem arra! Ki maga!? Csak nem egy bolsevik kollaboráns!? Na jöjjön elkísérem a pecsételő ponthoz.” A fiúk ott várnak, „tisztázzuk” a helyzetet és már lefelé is tartunk meredeken, kibukkanva a szomori kálváriánál. A település fényei is feltűnnek lassan, még néhány száz méter a falu utcáin és megérkezünk többedmagunkkal az iskola sportcsarnokába. Telefonomra pillantok, 06:05, megállítom a tracket, 13 óra 5 perc lett a vége. Néhány perces sorban állás után megkapjuk a patinás oklevelet, felvarrót és kitűzőt. Keresünk egy szabad helyet, elfogyasztjuk virslinket és a bónuszként kapott fasírtos szendvicset meleg teával. Üzenet kis családnak: „Minden rendben, egyben célba értünk.” Figyelve a folyamatosan érkezőket fáradtan, de boldogan konstatálom, hogy egy újabb sor került kihúzásra azon a bizonyos listán.
Köszönet a szervezőknek a lehetőségért és elismerésem minden sporttársnak, aki vette a bátorságot és fáradságot, hogy nekivágjon ennek a semmilyen más hazai sporteseményhez sem hasonlítható emléktúrának.
Kinek ajánlom a túrát:
- aki szeretne megemlékezni és részvételével kinyilvánítani tiszteletét a hősi halottak előtt,
- akinek igénye van és bírja a februári esetlegesen szélsőséges időjárási viszonyokat és az éjszaka monotonitását,
- és elfogadja, hogy itt az emlékezés mellett elsősorban a sportérték dominál és nem a természetjárás klasszikus szépségei.
|