Kisgyón(bánya)
Dr. Hegyi Imre Emléktúra
A kátyúkban a füvek jól megnőnek, van útjelző tábla és kijelzőn a következő busz, de amíg nem álmodik újra szenet a föld, addig nem lesznek a házakon túl tornyok, nagy téglaépületek és kékségbe markolóan őszinte sírásra sem ébredhet a reggeli hűvös, mely elmulasztotta előre jelezni jöttét. A fűszálakra úgy került harmat, mintha egyenként ragasztották volna fel a csillogó golyóbisokat, megannyi Földet szimbolizálva, visszatükrözve az objektív kíváncsi tekintetét. Kértem én, hogy hagyjanak itthon, a házat, a kiskertet hagyják meg, majd megleszek a bánya nélkül is valahogy. Mert ez az én álmom, az otthon, a gyermekkor igézete, nyarak nagy esőkkel és füstös arcú vájárok a műszak végén.Egy vitrinben dalos találkozók relikviái, 1969, 1972, 1976 az idő, vasfoggal ragaszkodik hozzájuk, mint a rács az ablakhoz, és a felirat örökre megüzeni az itt járónak:
…Mindazt mit a föld mélye rejt,
amit merész kezével fejt,
vés a vájár, csillén szalaszt
napfénytelen ott lent, mindazt
dúsan sosem ontja bánya,
föld anyánknak Ő a lánya:
drága áron adja kincsét –
kívánj nekünk jó szerencsét.
Ilyenkor az őszre gondolok. Köszön, megtörli homlokát dolgához fogva. Egy alkalommal egészen szürkésre borult be, megjött hát, gondoltam akkor. Most már félek, mert eltelt az idő, amiből pazarolni lehetett, hinteni szét a semmi közé, elfogyott, mint a szén a hegy testéből. Vége, a bánya meghalt, tömedékelés a sorsa, az ő temetője.
Az Öregúr a padnál még engedi arcára a napfényt, karistol egy jelet a papírra, felnéz, végül is mindegy, ki vagy, mert Győző már nem szalad, a fák alatt kushad a síntöredéken, támok és csillék szomszédjaként, munka nélkül. A legfájóbb büntetés. Az Öregúr erre gondol, vagy semmire sem, teszi a dolgát, amire kérték, nem emlékszik már arra az időre, amikor egy fára szegezte a cetlit: elmentünk inni.
Frissen kaszált fű illata árad szét, a traktoros felosztja a területet kisebb egységekre. Az út meg bekanyarodik a völgybe, ahonnét az sem hallatszana, hogyha hangosan zokognék. Mikor erre jártunk, megbeszéltük az elmúlt napok történéseit, tervek születtek, új és új megvitatásra érdemes jelenség. Fáradt vasárnapok derültek jókedvre a bükkösben, ahová a szeptemberi fények bányamanók alakját vetítették, akik táncoltak a szellőkkel, s hívtak minket is maguk közé, ím, nem múlt el semmi, s amíg mi létezünk, addig ti is…
Egyszer férfisírást látott a barlang előtt a Nap, alkalmas helyen, mert a kürtő elnyeli a nagy esők uszadékát is. Ezt mindössze azért hoztam elő, mert kötni kell a dolgokat bizonyos helyekhez. Amíg emlékezem, addig van rá esély, hogy ragaszkodni is tudjak.
Mondják, a maradandóság nem tervezhető. Érkezik egy nappal, amikor a fagyot szinte megközelíti a reggel, elkél a pulóver, mint tábori estén a lánynak, aki mondott valamit, ami nem hagy nyugodni azóta sem.
Szentély az egész erdő, a mélységbe fénypászmákon át kanyargó ösvény, a gyökerek ragaszkodása, mindaz, ami gondolkodik és nyer általa, ami érez és nehéz neki, de megkísérli újra, nem hagyja magát.
Tűzköves-árok. Szénkibúvás-színű mondatok a számon, kérem a világot, amiért elengedte a kezünket a pálya egy pontján és a gravitáció annak rendje-módja szerint gyorsít a középpont felé. Eközben a fennsíkon a termőre fogott földekre nappor hull s a jótékony koraősz delejes tekintetébe nézhet az ürge, ha a lyukból kijőve feltekint. Mit látsz benne, hogy lenne egy tárgyban észrevételem, az élet, kérem szépen, az élet jól elmúlt és a már említett Öregúr visszanyeri büszkeségét: Győző ugyan már nem dolgozhat, de én igen, még kérnek, kellek valakinek egy feladatra és képes vagyok ellátni, a magas fákon túlra, a szélkerekek forgásába, ahogy termelik az áramot, ha arra alkalmas az óra.
Az eseményt előidéző okok közt első a szeretet, azok iránt legfőképpen, akik megteremtik az alkalmat, mi több örülnek nekünk (egy ízben Józsi még a kenyerünket is megadta), a kulcsosházba életet ők lehelnek meg az oklevelek és serlegek, amik itt maradtak, nem lettek selejtezve.
Őszi randevú. Mint akiknek már nem szabadna, mert kinevetik őket, ahogy ügyetlenül olyasmiket találnak mondani egymásnak, amit a nyolcvanas évekből hoztak, az akkori életükből. Egy pár könny most épp belefér, naptárilag és egymásra nézve is, a bükkök óvatosan tekintgetnek félre, hogy létrejöjjön a kapcsolat élő és élő között.
Megnyertük a szén csatáját. A szén alul maradt. (EsGyé ma is aktuál.) Azon gondolkodom, ki mondhatta, hogy remény. Nő volt, csak nő lehetett, aki az utolsó munkanap végeztével zsíros kenyeret kent és mosolyával az ősz csalóka ábrázatára is derűt hintett, mint ez a nap Kisgyónban, a reggeli majdnem-fagy után délutánra kiengedve, a belső feszültségeket oldva, elhitetve százezer öregúrral, hogy alkalmasak egy feladatra. |
