SÁRGA 70 INSTANT 2020 május 15-16.
Örömmel szakítottam meg a <<Tavaszi Terjedés>> egyszemélyes túrasorozatomat a <<Sárga 70 túramozgalom>> kedvéért.
Ez a túramozgalom lehetővé teszi, hogy 2020-ban az érdeklődők egyénileg végigjárhassák az S70 útvonalát, majd a begyűjtött kódokból összeállított helyes megfejtés bemutatása után átvehessék a túra jelvényét és oklevelét.
2020.05.15-én, pénteken, Szabó Zoltán túratársammal a Nyugatiban felszálltunk a 16:51-es Esztergomba menő gyorsított személyvonatra, és este 6 körül már meg is kezdtük az első kód felkutatását az esztergomi állomás környékén.
Zoli a Nelson Pubnál, én a biciklitárolóban és a buszmegállóban keresem a kódot. Azért nézzük meg mind a három lehetséges helyen, hogy ne valami graffitit írjunk be véletlenül kód helyett. Bevéssük az eredményt az itiner megfelelő rubrikáiba, és elindulunk a sárga sáv itteni kezdőpontjától. Rohadtul vészjósló, egybefüggő, sötét felhők tornyosulnak felettünk, alig pár embert lehet látni az utcán, mindenki behúzott nyakkal siet a dolgára. Még otthon megnéztem az időjárás-előrejelzést, és megpróbáltam két eső közé belőni a túra idejét, de lehet, hogy ennek ellenére mégis megszívjuk.
Most már mindegy, itt vagyunk, menjünk fel a második kódkereső pontra, ami egyben az eredeti túra első ellenőrzőpontja, vagyis a Vörös kereszt. A feszületet magát amatőr módon sehol sem találjuk. Nézzük csak a további két alternatívát! Hoppá, a fakerítésen lévő kód önként kínálkozik felírásra. (A feszület, mint utólag megtudtuk egy nem könnyen észrevehető, az útról nyíló kis beugróban van.)
Fő indokom, hogy a megszokott rajtidőtől eltérő napszakban indultunk el az, hogy ne tévedjünk el a Hegymeg pusztaságában, ahol gyér a jelzés, de helyenként egyáltalán nincs is. Az egyik útelágazás után olyan 200 méterrel Zoli ránéz a telefonjára és nekem is megmutatja, hogy nem jó felé megyünk. Bazilikakilincs!!! Ezek szerint rajtolhattunk volna éjszaka is, tök mindegy, hogy mikor tévedünk el. Blamázs! Csak meg ne tudja valaki.
Visszamegyünk az elágazásba, ahol eltévedtünk, és beállunk a GPS szerinti jó irányba. (Azt kellett megérnem, hogy GPS alapján csinálom az S70-et. Szégyen.) Mentségünkre legyen mondva, hogy csak körülbelül 150 m után jön egy elmosódott jelzés. Egy keskeny növénysáv U alakú megkerülése után látunk egy, a dzsumbujban megbújó fán egy frankó sárga sáv turistajelzést egy Magyar Zarándokút jelzés társaságában.
Egy megműveletlen szántó szélén felmenve végre elérjük az erdőt, ahol már dús a turistajelzés. Lassan erdészeti műúthoz érkezünk, ami mellett a Barát-kúti erdészház áll a névadója szomszédságában. Mellőzzük, majd a műútról letérve egy tisztás szélén balra felkanyarodunk. Sietve fogyasztjuk a távot az erdőben.
- Érzésem szerint nemsokára jönnie kell a sárga kereszt kiágazásának; maximum 10 percen belül oda kell érnünk – mondom Zolinak.
Még nem sötétedik, az imént a Nap még tűzszínnel vonta be egy irtás szélén álló fák koronáját, de bent a fák lombsátra alatt már szürkül.
- Most már tényleg itt kellene lennie az elágazásnak – jegyzem meg türelmetlenül.
Zoli a telefonjáért nyúl:
- Túljöttünk.
Nem akarom elhinni, hogy már megint benéztük, pedig itt aztán vannak jelzések dögivel.
- Mi a búbánat van? Most végig ez fog menni?
Megint 200 m vissza. Mérges vagyok magamra, hogy nem figyeltem eléggé. Második blamázs rövid idő leforgása alatt. Arra fogom a hibát, hogy halványak a jelzések, és az erdőben már erősen szürkül.
A Cserepes-árok sárga sáv és sárga kereszt jelezte elágazásnál nekiállunk a kódkeresésnek. A korhadt tuskón levő eléggé szembeötlő, de megerősítésnek megkeressük a másikat is. Továbbsietünk, mert ki akarjuk húzni lámpagyújtás nélkül Pilisszentlélekig. Pajkaszegen működik a nyomós kút; frissítünk, majd a Teca kocsmája előtt beüzemeljük a fejlámpáinkat. Egy szál helybéli lakos megy el előttünk, amíg szöszmötölünk. Rögtön utána mi is elindulunk. Többször hátranéz, nem tudja mire vélni, hogy napszállta után mit keres két virulens vírushordozó az ő kis falujában. Nyugodt tempóban megyünk fel a Pilis-nyeregbe, ahol éppen csak rávilágítunk a II. világháborús obeliszkre és már meg is kezdjük meredek ereszkedésünket Klastrompusztára. Odalent a fából faragott pálos emlékmű mögötti villanyoszlop beton lábazatán rögtön megtalálom a kódot, de még a Magyar Pálos Rend feliratú tábla hátoldalát is ellenőrizzük.
Hűvös szél fúj, de arra gondolok, hogy másnap legalább nem kell meggebednünk a hőségtől.
Lássuk csak, mi a következő!? A Vörös-hegy-nyerge.
- Az jó messze van – mondja Zoli.
- Az igazság az, hogy most még minden nagyon messze van.
A továbbiakban jól járható az út, nincs traktorral szétbarmolva, mint egy régebbi alkalommal, amikor nem lehetett két egyformát lépni az út összegyűrt talaján. Hosszas gyaloglás után letérünk a jelzést követve a széles útról. Egy távvezeték alatt megyünk el, ami után nemsokára megérkezünk a Csévi-nyeregbe. Itt jön be a piros sáv, ami tévesen, egy párhuzamos út irányába van nyilazva. A piros/sárgán megyünk tovább az erdőben, majd kiérünk egy gázpásztára, ami mellett ugyan gyér a jelzés, de már zsigerből tudunk baktatni rajta. A pászta után jobbra egy murváson emelkedünk hosszasan. Az Iluska-forrás mellőzését követően egy balra-jobbrával vadkerítés mellett közelítünk a Fehér-hegy lába felé, ahol meredek, de rövid emelkedő vár. Ráérős tempóban lépkedek fölfelé, lemaradok Zolitól, de nem baj, van szintidő bőven december 31-ig, ahogy az a kiírásban szerepel. A választott tempómnak köszönhetően nem vagyok kifulladva, amikor elérem a csúcskövet. Mély porréteget rugdosva sietek lefelé a Fehér-hegyről. Az itt lehullott esőnek már nyoma sincs. Hullámvasutazok egy darabon, aztán meglátom Zoli fénykévéjét, ami most nem távolodik. Ezek szerint megérkeztünk a Vörös-hegy-nyergébe, az esőkunyhóhoz. Deszkánként vizsgáljuk át a kunyhót kívül-belül, mert első ránézésre nem találunk kódot. Végül mindketten találunk egyet-egyet.
Innentől sűrűbben következnek majd a kódos pontok.
Elmegy a piros sáv a Kopár csárda felé, mi pedig lemegyünk a süppedő homokú gázpásztára, ami hosszan lejt Ebolafalva alias Pilisvörösvár irányába. A kültelkek után, a fehéren villogó fénysorompónál keresztezzük a vasútvonalat, majd a Kapellen Gasse, népszerűbb nevén a Kápolna utca következik. Innen élesen balra kezdődik a Kálvária, ami a mi kálváriajárásunk része is. Megmásszuk.
Az itiner leírása alapján első blikkre megtaláljuk a kódokat.
Utcák flaszterét koptatva érünk le Pilisvörösvár szépen felújított vasútállomása mellé. Átmegyünk a vágányok alatt, és lépcsőzésbe kezdünk. Elmegyünk egy nő letört karú szobortorzója mellett, majd további lépcsőjárás árán feljutunk egy játszótérhez, ami mellett balra fordulunk. A második keresztutcában van a Panoráma söröző. Hirtelen azt hiszem, hogy nem jó helyen fordultunk be, mert az illető épület nem úgy néz ki, mint ahogy az egy vendéglátóipari egységtől elvárható lenne. Jobban szemügyre véve a házat, a tető alatt egy kerek, a fal síkjából kiálló cégért látok, ami persze nem világít, mert mosolyszünet van a vírushelyzet miatt. Szemben a villanyoszlopon és a szürke kerítésen jól látható a kód; fel is jegyezzük, ahogy illik. Visszamegyünk a játszótérig és egy utcán balra kanyarodva elmegyünk egy másik lépcsőhöz, ahhoz, amelyik levisz Pilisszentivánra. Lent, a megszokott helyen, a templom előtt, az út menti sövénynél keresem a nyomós kutat, de sehol sem találom. Zoli mondja, hogy az Antónia-árok feljáratához vezető Jóreménység utcában van egy kút. Jó, hát akkor reménykedjünk abban, hogy működik is. Mindkettőnknél van üdítő, ám jó lenne inni egy nagy adag vizet az emelkedő előtt, mert a Hűvösvölgyig nem igazán lesz vízvételi lehetőség, hacsak nem tud valaki egy eldugott csapot az éjjel zárva tartó solymári benzinkút környékén. (A Rózsika-forrás vize nem ivóvíz.)
A kihalt Szabadság útról jobbra kanyarodunk a Jóreménység utcába, és pár lépés után megleljük a kutat, ami be is váltja a hozzá fűzött reményünket.
Most már jöhet az újabb erőpróba. A zsákutca táblánál egyenesen megyünk tovább az Antónia-árok megmászására. Egy U alakú keskeny ösvénnyel kezdődik az emelkedő. Még nem is olyan durván meredek, de a környék összes lova itt szarta össze magát; alig lehet kikerülni a rakásokat, a szárazabbak fölötti átlépésre nem is pazarolunk energiát. Feljebb műútra bukkanunk, majd néhány tíz méter után a nehezen mozgó forgóajtón megyünk keresztül. Megint találkozunk a piros sáv jelzéssel, ami mindjárt el is hagy minket a Hosszú-árok irányába. Lassan, fokozatosan erősödik az emelkedő. Nappal a fenyőfák szintje jelenti számomra azt, hogy már nincs messze Nagykovácsi felső része, vagyis az emelkedő vége; most az út átmenete egy mélyútba jelenti ugyanezt. Az utolsó méterek a legmeredekebbek, és a végén még ki is kell mászni a vályúból. A Zsíroshegyi úton megyünk a csillesor nyiladéka felé, majd azt elhagyva a turistaház romjai mellett megyünk el és lépcsőzünk le a fényesre polírozott kiálló mészköveken a Muflon itató kerítéséhez. Zoli rögtön kiszúrja a kiálló ereszcsatornára ragasztott kódot. Enni kell pár falatot, mert már kevés üzemanyag van a tankban. Nem sok időt pazarolunk a frissítésre, inkább megyünk tovább az újabb - az eddigiekhez viszonyítva közeli - kódfelíró ponthoz, a Kerek-hegy éles úttöréséhez.
Az éles kanyarban a földhöz közel, egy fa odúkezdeményben van a kód. Nagyon tetszetős; közre is adnám a fényképét, ha az nem lenne a <<Sárga 70 túramozgalom>> széttrollkodása.
Hosszasan csattogunk lefelé a Hidegkúti út irányába. A túra megszokott idejében, május elsején az elvadult orgonabokrok illatoznak az egykori üdülőtelkek környékén. Most csak a friss erdei levegőt lehet mélyen beszívni. (A csakot idézőjelek között kell értelmezni.) A solymári benzinkút mellett egy „csináld magad” autómosó épült a kutyakiképző helyén. Nem ellenőrizzük, hogy lehet-e valamilyen módon vizet fakasztani ott éjszakának évadján. Úgy számítottam, hogy az Alsó-Jegenye-völgyben fog ránkvirradni, de rosszul kalkuláltam; a Paprikás-patak bővizűségéről csak a mesterséges vízesésétől felhallatszó hangos csobogás árulkodik a sötétben.
A Rózsika-forrás kódja rögtön megvan. Az a szisztéma alakult ki, hogy a hatékonyság végett ketten két előírt helyen keressük a kódot. A hagyományos időben megrendezett túra hangulatához – magyarul fílingjéhez – hozzátartozik, hogy amire a Millenniumi-réthez érkezünk, a solymári önkormányzat emberei már gőzerővel készülődnek a május elsejei ünnepségre. Ha kellően lassúak vagyunk, vagy későn rajtoltunk, még íncsiklandó kajaillattal is korbácsolják itt az érzékeinket. Most síri csönd van, már a szellemjárásnak is vége, csak mi kezdünk felfelé mászni a Szarvas-hegy oldalában futó keskeny ösvény szintjére, ahol majd többször átlépjük Solymár és Budapest határát. Az ösvényen menet közben szótlanul visszafizetjük az emelkedő okozta oxigénadósságunkat. Később sziklásodik az ösvény, a Kötők padja nevű sziklaalakzathoz érkezünk. Az elöl haladó Zoli egyből észreveszi a kódot. Egy karvastagságú ágra írták, ami kissé belóg a sziklapad fölé. Egyre keskenyebb lesz az ösvény, és egyre jobban lejt oldalra; van ahol már csak a kopott hegyoldal mutatja, hogy ott ösvény van. Arról anekdotázunk, hogy milyen vicces itt közlekedni télvíz idején a Kitörés 60 alkalmával. A gondolatsor végén stílusosan egy katonasírhoz érünk; itt csatlakozik hozzánk a kék sáv jelzés, melynek társaságában pár lépésnyi séta után a Virágos-nyeregben találjuk magunkat. Itt a jelzések társulásának már vége is van. A Vihar-hegy alatt utazunk tovább a következő emelkedőnk felé.
Az Újlaki-hegyre folyamatosan, de Zolitól megint lemaradva araszolok felfelé. Amire felérek ő már letelepedett egy, a ”vaskályha” melletti mészkőre. A kályha tövében olvasható a kód, diszkréten, a rozsdától nem nagy mértékben eltérő színnel felírva. Csak a beavatottak tudhatják, hogy van ott valami írás. Az alternatívákat már lusták vagyunk megkeresni, inkább én is leülök egy kőre. Már a Virágos-nyeregtől világítás nélkül jövünk, de ott nem álltunk meg egy pillanatra sem, ezért most pakolom el a fejlámpámat, ami már majdnem rágyógyult a fejemre. Leszerelés után belekezdek egy rántott melles szendvicsbe, mert a rajttól egészen idáig csak egy kókuszgolyót ettem a Muflonnál, és már bőven túl vagyunk a túra kétharmadán.
Feljöttünk ide, és lefelé is gyalog kell menni, mert nem hoztunk magunkkal siklóernyőt. Kínlódik a térdem a Határ-nyeregig tartó erős lejtőn. Örülök, hogy nem csúsztam meg a száraz, morzsalékos, meredekebb szakaszokon. Már csak a Vadaskerti-hegyet kell átugrani, és lent leszünk a Hűvösvölgyben, ahol hűs vizet iszunk a lángosos előtti kútból.
Átmegyünk a Hűvösvölgyi út zebráján. Zoli már a kódot vizslatja az aluljáróban, én pedig a cipőfűzőmön húzok egyet, amikor a villamos végállomáshoz vezető lépcső tetejéről megszólít valaki. Jól ismert teljesítménytúrázó az eszemadta, de nem írom ide a nevét, hátha inkognitóban akar maradni a vírushelyzet miatt.
- Hát te mi a lópikulát keresel itt lila hajnalban? - kérdezem. (Reggel 6 óra pár perc van.)
- Te mi a lópikulát keresel? - kérdez vissza.
- Kódot.
- Milyen kódot?
- Tegnap este 6-kor indultunk az instant Sárga 70-en Esztergomból – adom meg a kívánt felvilágosítást.
A rövid beszélgetés során kiderül, hogy emberünk egy szintén ismert teljesítménytúrázó társát várja egy 50 km-es sétakörre. (Ti, többiek csak marannyatok otthon.)
Az aluljáróban a graffitik között felfedezzük a kódot és lélekben felkészülünk a Nagy-Hárs-hegy megtámadására. Még nem találkoztunk kirándulókkal; most fordulnak a másik oldalukra. Amikor erősödik az emelkedő, megint eszembe jut, hogy a megszokott időben zajló túrán, ezen a szakaszon már szakadni szokott rólam az izzadság, és a Szépjuhásznénál álló kút hideg vizéről ábrándozok. Most szó sincs hőségről, ideális kirándulóidő van, egy csepp eső, annyi nem sok, de annyi sem esett, már csak fátyolfelhők tompítják itt-ott a napsütést, gyönyörűek a reggeli fények, harapni lehet a levegőt.
A Kaán Károly kilátónál a kódkeresés után egy picit leülünk. Ki-ki húz egyet a flaskájából, aztán irány lefelé, az emlegetett Szépjuhászné nyomós kútja. Gyengére állították a vízsugarat, de legalább működik. Körülbelül egyéves szüneteltetés után, nemrég állították ismét üzembe. Bőven fogyasztunk a vízből, mert a célig nuku vízvételi lehetőség. Enyhe emelkedőn megyünk fel a Kis-Kőfej mellé, hogy aztán lejtmenetben jobb kéz felől mellőzzük az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet szürke kerítését, amely után találkozunk a nap első futó hölgyével.
Hullámvasút következik a János-hegy alatt, majd felcsatlakozunk a hegyről jövő piros sáv jelzésre a Virágvölgy irányába. A völgyben elmegy a piros sáv Makkosmária felé, mi pedig emelkedünk a Csacsi-rét felé. Hosszú évekig kidőlt vastag fák alakították akadálypályává az ösvényt. Azóta is eltelt pár év, mióta a fák ösvényen fekvő részeit végre kifűrészelték. Mostanra már erősen korhadnak ezek a holt fák; a természet könyörtelenül végzi a munkáját. Ösvényünk árok mentén emelkedik. Az árok túloldaláról, a hegyoldalból hangos beszédet, kacagást hallok, de a sűrű lombozat miatt nem látok embert. Ezek a kirándulók vagy korán keltek, vagy az erdőben éjszakáztak, de utóbbi esetben jó felszereléssel kellett rendelkezniük, mert 5-6 foknál nem volt melegebb.
Alagútszerű lugasban érjük el a Csacsi-rétet. A kódolvasás után az egyik pihenőasztalnál összegezzük az eddigieket, már nagyjából kikövetkeztethető a megfejtés. Az esőháznál készítek magunkról egy laza csoportképet, és a cél elérhető közelségének tudatában vidáman továbbállunk. A BTSSZ természetbarát emlékhely magasságában szembe jön a nap első kiránduló párosa. Nem sokkal később a Végvári-szikla felől felköt a piros sáv jelzés. A madárcsicsergésen keresztül áthallik a közeli KFKI halk, monoton zümmögése. Hamarosan elengedjük a piros sáv jelzést, és lejteni kezdünk a Nagyszénászug felé, amit nem érintünk, csak a széle mellett vezet az egyre keskenyedő utunk. Örülök, hogy a Sorrento felé vezető, keskeny, oldalazó ösvényen nem jönnek szembe kirándulók. A Sorrento sziklái jól mutatnak a rájuk vetülő fényekben, és a Budakeszi reptér felé nyíló panoráma se kutya.
Amikor a Szekrényes-hegyet kerülő jelzetlen, murvás utat keresztezzük, egy kiránduló páros szegődik a nyomunkba. Még fittek, mert a hölgytag folyamatosan beszél, és egyre csökken közöttünk a távolság. Nem engedjük el őket. Csak akkor húzhatnak el a Huszonnégyökrös-hegy felé, amikor megállunk a Szállás-hegy sárga sáv / sárga kereszt elágazásában, a sorompónál.
Két helyről is leolvassuk a kódot, és mi is lépünk tovább a sok ökör nyomában. Ez is egy keskeny ösvény lesz a Ló-hegy, majd a Csík-hegy oldalában, ami néhol csak cipőnyomnyi széles. Ha itt megcsúszol, meg sem áll a hullád Budaörs külsőig. Szerencsére olyan szakaszon jön szembe egy népes, fiatalokból álló társaság kutyával, amikor még van lehetőség a félreállásra. Szegény kutya annyira fél tőlünk, hogy úgy kell továbbtuszkolni. Szakadatlanul kanyargunk tovább, már nem jön senki szembe a Huszonnégyökrös-hegy nyergéig, ahol felírjuk egy turistajelzésekkel ellátott fáról a kódot, amely hátulról, az erdő felőli nézetből látható. Rövid szerelvényigazítást tartunk, majd meredek lejtőn ereszkedünk le a prémium lakóövezetbe. Számos minimal art stílusban épült, vagy épülő ház mellett megyünk el, most már flaszteren, de még mindig erős lejtőn. Amikor nagyjából vízszintbe kerülünk, a nyakamba veszem a túrabotjaimat, így próbálom nyújtani megfáradt hátizmaimat. Az egykori Csiki csárdánál ér véget az Esztergomból jövő sárga sáv jelzés, a mi túránknak azonban még nincs vége; a sárga háromszög nyomán meg kell még mászni a Törökugratót. A mészkősziklákon felfelé igyekezve megint a jó időzítés jut eszembe. Az eddigi május elsejéken itt már az ember segge partjáról is folyni szokott a víz a hőségben, most meg sapka és napszemüveg nélkül gyűröm magam alá a magas lépcsőfokokat. A csúcson kódfelírás után leülünk egy kicsit. Megisszuk a maradék üdítőinket, és egy kicsit levegőzünk a hegyoldalba felkúszó Budaörs panorámáját bámulva. Elvileg itt vége van a mostani túrának, de nulla pontért még le kell innen pakolnunk magunkat, és el kell jutnunk a Lévai utcai közösségi házhoz, ami az eddigi céltól, a Pyrgos Tavernától (leánykori nevén Nádor söröző) is messzebb van, és elsőre nem egyszerű megtalálni. (Kérdezősködünk.) Piros pont azért, hogy a ház előtt van egy pad, amire lerogyhatunk addig, amíg megérkezik Palotás Dávid főrendező, akinél majd utólag benevezünk, és aki a megfejtés bemutatása ellenében átadja nekünk a jelvényből és oklevélből álló díjazást. Megérkezése, és az átadás-átvétel után beszámolunk neki a túra során szerzett benyomásainkról és benyomódásainkról, a kódok állapotáról és megtalálásuk nehézségi fokáról, Dávid pedig vázolja a jövőbeli terveket, a túrával kapcsolatos esetleges változtatásokat.
Megköszönjük a Sárga 70 instant formában történő teljesítésének lehetőségét, a kódok elhelyezésével járó munkát, feltápászkodunk a padról, és búcsúzás után a buszmegálló felé tipegünk. Zsebemben a sárga sáv turistajelzést idéző jelvény lapul. Rajta a kód: Sárga 70 (alatta) 13.
A mesének vége, kedves gyerekek, aludjatok jól, álmodjatok szépet, nekem is már majd' leragad a szemem.
Ottorino
Ui: Majdnem egy órát bent hagytunk az eredeti (18 órás) szintidőből. |
