MÁR EGY ÓRÁVAL A RAJT KEZDETE ELŐTT
elképesztő számú kitörni vágyó gyűlt össze a Budai Vár Kapisztrán terén 2022 február 12-én, szombaton.
Szokásomhoz híven a Bécsi kapun keresztül érkezem a várba. Ezúttal nem ordítanak, szitkozódnak a Kitörést betiltatni akarók a kapu mellvédjéről, hanem 60-as évek végi angol popzenével árasztják el a környéket. A kivezényelt rendőröknek is biztosítva van a szombat esti programja; a várba vezető utakon is hármas csoportokban posztolnak. A nagy tömeg ellenére számos baráttal, ismerőssel vesszük észre, és köszöntjük egymást. A Kapisztrán térről a Hadtörténeti Múzeumhoz megyünk, mert a legutóbbi alkalommal, két éve is itt zajlott a rajtoltatás. A vár mellvédjénél még pár percig élvezhetjük az egyre laposabban sütő Nap melengető sugarait, ám amikor alábukik a hegyek mögött, azonnal hűvös lesz a levegő.
A tömegben egyszer csak felemelnek egy 60-as táblát. Az emberek a tábla irányába kezdenek tömörülni. Pár perc múlva észreveszem, hogy több helyen is fogadják a nevezéseket. Az internetes regisztráció során kapott kód bemondásával viszonylag hamar hozzájutok az itineremhez.
16:45-kor sikerül kitörnöm a tömegből. Nem beszéltem meg senkivel semmit, társas magányban tolom magam alatt a macskakövet. Sokfelől lehet német szót hallani. Alig várom, hogy a forgalomból autómentes terepre jussak, ami nem megy hamar, mert a Széchenyi-hegyre közúton kell feljutni. A Városmajorban egy régi túratárssal verődünk össze, és együtt folytatjuk fölfelé a Diós árok flaszterén.
Tartok tőle, hogy az első ellenőrzőpontunkon hosszú sor lesz, de a Széchenyi emlékműnél két katona pecsétsorozatokat ad le, és semmi perc alatt továbbmehetünk. A zöld jelzésen folytatjuk ellentétben a tömeggel, amely fittyet hány a túra honlapján közzétett trackre és az írásos útvonalra, csak özönlik toronyiránt. Elmegyünk a fogaskerekű felső végállomása-, majd egy kanyar után a Gyermekvasút (nekem Úttörővasút) végállomása mellett is. A Hegyhát utat teljes szélességében elfoglalják a túrázók. Hátulról lassan nyúlnak az árnyékok, jármű közeledik. Felmegyek a keskeny járdára. A többiek csak lassan, ráérősen húzódnak le az útról. Csodálom az autós türelmét; odalent a pesti szlömben a frusztráltsága miatt már a dudára borulva rángatózna. Amikor lassan elhalad, akkor látom, hogy egy rendőrautó az. Csak úgy magam elé mondom a 90-es évek egyik slágerének a refrénjét: „Eins, zwei, Polizei / Drei, vier, Grenadier / Fünf, sechs, alte Hex…”, amire hátrafordul egy német, és mosolyogva mondja, hogy: „Sieben, acht, gute Nacht”. - Gute Nacht – mondom én is most már felé fordulva. A Normafa Síház előtt, miközben előszedjük fejlámpáinkat egy kartondobozokat cipelő srác érdeklődik az esemény mibenléte felől. Amikor elmondjuk, hogy a Kitörést nyomjuk a Budai Várból Szomorig, 60 km-en át, akkor köszöni az információt és jó utat kíván. A székely kapu alatt átmenve a Csacsi-rét felé kezdünk ereszkedni. Ezen az úton jéggé taposott hó szokott korcsolyapályát alkotni, de most még sárnak sincs nyoma. Rendkívül jól járható az út, maradjon is így a túra végéig. Mécsesfénybe borult katonasír mellett megyünk el. Néhányan lehajtott fővel állnak körülötte.
Nemsokára a Csacsi-rétre érünk. Nem akarom elvakítani a pontőröket a fejlámpámmal, ezért félrefordítom a fejem, de így meg nem látom, hogy milyen egyenruha van rajtuk. Nem biztos, hogy minden Kitörés túrán ugyanazon ellenőrzőponton ugyanannak a hadseregnek a képviselői őrködnek, sőt. Lefelé a Virág-völgybe sem csúszik az ösvény, aminek kifejezetten örülök. A völgy után ismét hegymenet következik, mégpedig János-hegymenet. Ó, mennyivel könnyebb így visszacsúszó lépések nélkül gyűrni az emelkedőt, még ha oly magasra is építették azt a kilátót, amihez megyünk. Egy andráskeresztről verődik vissza fejlámpáink fénye. - Itt vasút van? - hallom hátam mögül a kérdést. Egy pillanatra meglepődök, de nyilván van olyan, aki most jár először a Budai-hegyekben és pont a Kitörést választotta első alkalomnak a látogatásra. Bizony, háromszor fogjuk keresztezni az Úttörővasutat. A magasban már látszik az Erzsébet kilátó meleg fénnyel megvilágított épülete.
A libegő felső állomásával szembeni játszótéren kapunk a kezünkbe egy nagy méretű sportszeletet és az itinereinkbe egy bélyegzőlenyomatot. Egy régebbi Kitörés alkalmával az a hír járta, hogy ezen a ponton az ember nagyságú zászlóval vigyázzban álló, szovjet katonai egyenruhába öltözött pontőrrel a szerv lerakatta a sarló-kalapácsos vörös zászlót, mondván, hogy önkényuralmi jelképet tartalmaz. Hát, sajnos igaz a mondás, hogy: „Nagy az isten állatkertje, és alacsony a kerítés”. Egyetlen követőt sem látok, aki a kilátóhoz vezető piros sáv jelezte lépcsős emelkedőn jönne. Ki a futópályán, ki az úttesten megy felfelé. Éppen akkor érünk fel a kilátó tövébe, amikor előtte két méter magas teuton harcosok sorfalat állva skandálnak valamit, miközben vörösen szikrázó jelzőfáklyát tartanak a fejük fölé. A performanszról telefonos videofelvétel is készül. Mivel a kilátó mögül, a lépcsőktől érkezünk, odaállok mögéjük, és két fekete ruhás vitéz válla között a kamerába mosolygok. Meg is bűnhődök a trollkodásért. A karma rögtön bosszút áll; egy szikra belepattan a szemembe, ami miatt sűrű pislogás közepette hagyom el a helyszínt.
A hegyről lefelé a németek mindenfelé mennek, csak a turistajelzés mentén nem. A bagófüstjük lepi az egész környéket. (Willkommen in Ungarn.) Leérve a Szépjuhásznéhoz felszívjuk magunkat, mert ismét másznunk kell, mégpedig a Nagy-Hárs-hegyre. Lábaimban érzem, hogy ma már néhány hegyet megmásztam, de arra gondolok, hogy sokkal nehezebb lenne havon, jégen lavírozni. Egy kissé már széthúzódott a mezőny, a Kaán Károly kilátó ellenőrzőpontján is várakozás nélkül túljutunk. Szégyen, de a hegyről lefelé a fejlámpák fényét követve egyszer csak a kék körséta jelzésen találjuk magunkat. Hogy hol térhettünk le a sárgáról, így visszagondolva sem tudom. Mindegy, sokat nem tévedtünk, távot nem rövidítettünk, lényeg, hogy az irány jó és már érkezünk is a Hárs-hegyi nyeregbe, ahol ismét felvesszük a fonalat. Lejjebb, a tökönvágós forgóajtón szerencsésen átjutva harmadszor is kereszteztük a kisvasutat.
A Hárshegy vasútállomás alatti, nagyjából szintben haladó útra egy jókora fa dőlt keresztbe. Átmászunk rajta. Amikor földet érek, valaki éppen akkor ugrik le róla, és ettől a mutatványtól egy ág úgy vágódik a bokámnak, mintha egy husánggal sóztak volna rá. Menten beszarok a fájdalomtól. Megvizsgálom a sebesülést. Nadrágon és zoknin keresztül is lebőrözte a bokám egy olyan datolyamagnyi nagyságban. Jól nézek ki; félvakon és sántán kell még megtennem vagy 40 kilométert. Állapotom legalább passzol a túra szellemiségéhez. Azt a kérdést már nem is merem feltenni, hogy „Mi jöhet még?”, mert valószínűleg hamarabb megkapnám rá a kíméletlen választ, mint gondolom. Idővel persze enyhül a fájdalom; ezer más felé kell koncentrálni. A Hűvösvölgyben, mielőtt leérnénk a lángosozóhoz, a villamos árka fölött egy katonasír mellett megyünk el, aminek a látványa segít kikönnyeznem a fáklya irritáló szikráját a szememből.
Újdonság, de lehet, hogy csak alkalmilag rendezték így: a megszokott útvonalról piros-fehér szalag térít le egy jelzetlen útra. Általam eddig még nem látott bunkerek, harcálláspontok és katonasírok, felé megyünk. Az egyik ilyen objektumnál kis kempingasztal mellett egy régi kedves túratárs almát, kávét és egyéb nedűt kínál az érkezőknek. Jólesik a frissítés egy pohárka kávéval és egy fél almával. Felfelé tartva visszavesszük a sárga jelzést, és a Vadaskerti-hegyen átbukva tovább megyünk a Határnyereg felé, miközben egy frissen karbantartott, mécsesekkel megvilágított katonasír mellett haladunk el.
A nyeregből rövid, de kegyetlenül meredek emelkedőn mászunk fel a Szépvölgyi út felső végének közelébe, ahol egy újabb ellenőrzőpont sátra áll. Itt korabeli fegyvereket és harci eszközöket lehet megtekinteni; kérésre kézbe is adják. Még följebb rugaszkodunk; az Újlaki-hegy „kályhája” a csúcspont.
Aki a hegyről ereszkedvén nem esett el, az a Virágos-nyeregi ellenőrző- és etetőponton fasírtos zsömlét ehet, és teát ihat. A pontra vezető úton még szárazság idején is agyagos sár szokott lenni, de most ez is meg van dermedve. (Németül: der Medve.) Az ellátmányt ugyan ülve fogyasztjuk el a kajasátorban, de aztán lóhalálában továbbmenetelünk. Érzékelhetően csökkent az úton levők létszáma, mert a 25 kilométeres távot teljesítőknek az iménti ponton volt a cél. Igaz, hogy a 35-ösöket meg onnan rajtoltatták, de ők már elmentek. A Kötők padja felé vezető keskeny, oldalazó ösvény egy katonasírnál kezdődik. A veszélyes szakasz a fokozott koncentráció miatt még száraz időben is sokat kivesz mentálisan és fizikálisan is az emberből. A hegyoldalban még a legnagyobb elővigyázat mellett is néha oldalra csúszunk, a nix felé. A Kötők padja után kissé kiszélesedik az út, ez könnyebbséget jelent. A Millenniumi-rét felé ereszkedve ráérősen sétáló, a 35-ös távon nyomulókat érünk utol. A mélyen erodált, árkokkal szabdalt úton nehéz megelőzni őket.
A réten csak pecsételtetünk, és az eddigiekhez híven már húzunk is tovább. A kanyargó Paprikás-patak mentén találkoztunk már bokáig érő sárral, de a 2017-es ominózus Kitörésen ”több áldozatot szedő” tükörjéggel is. Most keményre fagyott a talaj, de jól siethető az út. Dzsekimen a cipzár nyakig felhúzódik, príma a klíma. A solymári benzinkúttól megint hosszan emelkedünk. Amikor végre levegőhöz jutok egy szintbeli szakaszon, hátranézek. Nem látom a túratársamat. A „Lepsénynél még megvolt” esete fordult elő valószínűleg. Biztosan megállt valahol szerelvényt igazítani, vagy egyszerűen csak visszavett a tempóból. Nem beszéltünk meg semmit; továbbmegyek.
Egy útelágazásban telefonjaikat nézegetve állnak néhányan. Kikerülgetem őket, és csupán határozott lépteimmel mutatom a helyes irányt. Több fejlámpát látok a lombtalan fák között. Gazdáik egy párhuzamos úton jönnek, ami szintén a jó irányba vezet.
Nagykovácsi felsőn a Muflon itató zsúfolva van túrázó vendégekkel. Jó, hogy a pecsételők kijöttek az útra, ezért nem kell bemenni a kerthelyiségbe, ahol egy gombostűt sem lehet leejteni. Valami szúrja a sarkamat, de majd csak később, a Nagy-Szénás alatti pihenőbútoroknál állok meg, illetve ülök le kiköltöztetni a Rolling Stones egyik tagját a cipőmből. Innom is kéne már, nem lenne jó megvárni a kiszáradást. A pihenőben cipőürítés után, néhány korty β0ΜβẠ! energiaitalt iszom, majd egy marék töpörtyűt tömök a számba, és azt ropogtatva indulok neki a pár megmaradt falépcsőfoknak, utána pedig a Nagy-Szénás lankájának. Nincs nagy szél, de ami fúj, az dermesztő. Juszt sem veszem föl a sapkámat, inkább rögvest rongyolok lefelé, amennyire rongyolni lehet, ezen a gurulóköves meredeken. A fák közé érve már nem érezni a metsző szelet, csak a zúgása erősödik fel néha. A Kutya-hegy alattomos emelkedőjét taposom, majd átbukva rajta a jól siethető lejtőjén ereszkedek, néhol bele-belekocogva. Visszaelőzöm azokat, akik a Szénás alatti technikai szünetem alatt elmentek mellettem. Az erdei forgóajtót nem kell forgatni, mert az egyik szárnyán valaki valószínűleg drótvágóval a kezében ment keresztül.
A Fehér úti ellenőrzőponton néhányan a földön ülve pihennek, frissítenek. Puszta láttukra is megborzongok. A bélyegzés megszerzése után csak köszönök, és már baktatok is tovább, mint a vásárra hajtott kecske. A hideg idő igen ösztönző. Érzékeltetésnek csak annyi, hogy egyetlen felhőfoszlányt sem lehet látni, kísérőnkkel a Holddal az élen teljes az égi panoráma. Hosszadalmas ereszkedés veszi kezdetét. Az útról egy kopár részen lelátni a mélyen, és messze elterülő Perbálra. Nappal a gombagyár két levegőztető kéményét is ki lehet venni innen, de most csak apró piros fények hívják fel rájuk az éjszakai pilóták figyelmét. Leérve ráfordulok a Malom-földek felé vezető útra. A vadkerítést már nem kell két és fél méter magasan átmászni, csináltak egy alacsonyabb átlépőt. A pusztában érezni, hogy mozog a hideg levegő rendesen.
A Békás-patak pallóján átkelve, és egy újabb alacsony mászókán átlépve már tudom, hogy a közelben van az egy négyzet csúcsaiból kinőtt facsoport. Beásott bunker itt az ellenőrzőpont. A katonák kint állnak az úton, és így szinte megállás nélkül lehet bélyegeztetni. Nemsokára egy bekötőúton csattogtatom túrabotjaimat Perbál főútja felé. Az alulról megvilágított templom jó támpontot nyújt.
A templom után a kocsma a lényeges objektum. Ajtajában túrázók várnak a sorukra. Nem kell sokat rostokolni, itt is hamar megy a stemplizés. A pultnál nem várom ki a rendelni kívánók sorát, hanem átnyúlok a fejük felett egy pohár ellátmány teáért, és már törekszem is a hátsó ajtó felé. A teát már az utcán, trappban nyeldeklem. Az utolsó korty után éppen jó ritmusban érkezik egy szemétláda, ahova a poharat dobhatom. A Fő utca másik oldalán kezdődik a Hunyadi, ahova be kell fordulni a sárga jelzést követve. Telibe fúj a szél, ami a holdas éjszaka vénülésével egyre hidegebb. Csak addig bírok dacolni vele, amíg házak között vezet az út. Amikor már lefagytak az ujjaim, és ökölbe szorult az arcom, előkotrom a hátizsákból a kesztyűmet, és fejembe húzom a sapkámat. A katonákra gondolok, akik anno erre vonultak elcsigázottan, esetleg sebesülten a szélben, fagyban. Higgyétek el, bármi jobb, mint a háború.
Az út szántóföld mellett vezet. Csonttá fagyott rajta a traktornyomos sár. Teljes szélességében mély keréknyomok borítják, még bukdácsolva is nehéz rajta előrehaladni. Egy távoli növénysávnál végre letér a sárga jelzés erről a bokafordító útról. Kanyargás veszi kezdetét; erdőrészletek és szántóföldek váltják egymást, míg végre egy keskeny ösvényen megkezdhetem rövid emelkedésemet a Nyakas-tetőre. Azt mondják, hogy minden rosszban van valami jó. Én ezt némi fenntartással fogadom el, de ezúttal beválik a mondás, mert nem kell az itt megszokott lószarban tiporni, mivel az is kővé fagyott állapotban leledzik. Mondanom sem kell, hogy a Nyakason sem lágy szellő lengedez ilyentájt. Jó, hogy nem túl hosszú az út a fennsíkon, hamarosan le lehet falcolni egy szélesebb útra, ami egy elnyújtott kanyar után Anyácsapuszta felé veszi az irányt. Ide is fagyott traktornyomokat vizionáltam, de kellemes meglepetésként egy igen jól siethető úton lehet egy erdősáv és egy szántóföld között a következő ellenőrzőpont felé haladni.
A Darányi romkastélynál (nem is figyeltem, hogy áll-e még) az igazolópecsételésen kívül meleg teát is kínálnak, de most már csak a mielőbbi célba érés lebeg a szemem előtt, ezért frissítés nélkül sietek tovább. Sötétkék háttérből bontakozik ki a Kakukk-hegy még sötétebb sziluettje. A Somodorpuszta felé vezető műúton már nem kell mereven a lábam elé figyelnem, ezért élvezettel nézem, ahogy a hegy tömbje egyre csak nő és nő. A műútról egy szántóföldek között vezető, burkolat nélküli útra fordulok, amely az Anyácsa-tavat elkerülve visz a Kakukk-hegy alá. Az egyébként nehezen észrevehető feljáratot szalagokkal jelölték. Belekezdek a csúcsra vezető négy fázisú emelkedőbe. Az első egy hosszabb, de normál hegymenetben teljesíthető szakasz. A második rövidebb, de igen meredek. Amikor ráfagyott csapadék borítja kegyetlen tud lenni. Most csak a lélegzés frekvenciáját állítja maximumra. Pár szintbeli lépés után következik a harmadik fázis egy fiatalosban vezető keskeny ösvényen. Ez nem olyan meredek, mint az előző, de itt is állnak oxigénre szomjazó félrehúzódott túrázók. Lassú tempóban, de biztosan megyek el mellettük. A negyedik a legrövidebb és leglájtosabb emelkedője a hegynek. Felmenve rajta, a csúcson táborozó utolsó ellenőrzőponthoz érkezek.
Kisebb sebesüléssel ugyan, de sikeresen elértem a magyar vonalakat. Meredek lejtő vezet le a csúcsgúlától a helyi Kálváriához. Köszönhetően a rendkívül jó talajviszonyoknak pikk-pakk, gond nélkül lejutok, nem úgy, mint általában, amikor meg-megcsúszva, fától-fáig tipegve lehet csak bénázni itt. A Kálváriajárás után már Szomor flaszterjén verhetem le a nem létező sarat a túracipőmről. A sportcsarnok felé közeledve rápillantok az órámra. Ilyen rövid idő alatt még soha nem értem be. Ennek, a busz elérésén kívül semmi jelentősége nincs; szintidő, mint a tenger. A tervezettnél a két járattal korábbi buszt is kényelmesen el fogom érni. A környező utcák zsúfolva vannak parkoló autókkal. Sokan a túra előtt itt teszik le az autójukat, majd buszoznak egyet Budára. Ügyesebbek saját sofőrt szerveznek maguknak.
A sportcsarnok már tele van padokon fekvő, pihengető túrázókkal. Az érkeztető rendezők között meglátom Viki és Balázs túratársaimat; hozzájuk lépek a telepecsételt itineremmel. Gratulálnak, majd az oklevélből, kitűzőből és felvarróból álló díjazáson felül átnyújtanak egy „Adományozó Díszoklevelet” is, amely tanúsítja, hogy 10 alkalommal teljesítettem a Kitörés emléktúra 60 km-es távját, és így jogosulttá váltam a ”Kitörés 60 Vaskereszt” viselésére. Az oklevél, és a vaskereszt átvételekor jól esik, hogy néhány ismerős és ismeretlen túratárs tapsviharban tör ki. Óvatosan elcsomagolom a relikviákat, és megyek kalóriát pótolni a virsliztető pulthoz. A Virágos-nyeregben megmaradt fasírtos zsemléket áthozták a célba, azokból is fogyasztok egyet. Különösebben nem vagyok éhes, de ki kell még menni a hidegbe, és szükség lesz a koxra. Következik az „after party”, a hazautazás. Mindent magamra öltök amit a hátizsákomban találok, és néhányadmagammal kibotorkálok az épületből.
Az udvaron szembejön Bubu sporttárs, akinek elhaladtában gratulálok a teljesítéséhez, ám ő visszautasít, mondván, hogy még nem ért be a célba. - Barátom! hacsak nem zuhan rád a kertben egy lila repülő Milka tehén, akkor biztos lehetsz az üdvrivalgásban, amiben odabent részed lesz – kiabálom utána visszafordulva. Nem mellesleg évekkel ezelőtt az elsők között volt, de az is lehet, hogy ő volt az első aki megkapta 10. teljesítése után a vaskeresztet.
A buszmegállóban a várakozó túrázókkal beszélgetve ütjük el azt a pár percet, amíg a busz – meg kell hagyni pontosan – megérkezik. Zsámbékon át kell szállni, de az ottani megállóban sem kell sokáig fagyoskodni. Perbálon keresztül utazunk Budapest felé. A Kis Kaiser Söröző című ellenőrzőpont környékén még mindig látni érkező és továbbhaladó túrázókat; bő 10 km vár még rájuk. Jó látni, hogy egyre többeket megmozgató esemény a Kitörés emlék – és teljesítménytúra.
Dicsőség a Hősöknek! 2022 február 13, vasárnap.
Utószó: Nem szoktam tiszteletköröket futni a túrarendezők előtt, de most szükségesnek tartom érzékeltetni, hogy mekkora erőfeszítéssel jár egy ilyen nagyszabású rendezvény megszervezése és lebonyolítása. Megköszönöm a munkájukat, amivel a túrához szükséges tekintélyes nagyságú apparátust a megfelelő időben a megfelelő helyre juttatták; összehangolták az egyes pontokon szolgálatot teljesítő hagyományőrzők tevékenységét, valamint elérték, hogy valamelyik sóhivatal, vagy fanyalgó civil csoport ne tudjon keresztbe tenni a rendezvénynek.
Egy hosszú, A-ból induló és B-be érkező túrát, mint amilyen a Kitörés is, sokkal nehezebb leszervezni és megrendezni, mint egy olyan körtúrát, amelyiken - egyre gyakrabban - ember nélküli, kódfelírós, vagy QR kódos telefonpittyegős ellenőrzőpontokat alkalmaznak. Végül, de egyáltalán nem utolsó sorban nagy elismerés illeti a hosszú órákon át a téli terepen pontőrködőket, közreműködőket is.
Ottorino |
