AZ OTTHON KINYOMTATOTT ITINEREMMEL
2023.04.15-én, szombaton félhét előtt, tizennegyedszer indultam el a Gerecse 50-en.
- Nincs rajt-ásványvíz?
- Már tavaly sem volt. Amott lehet vételezni almát, egy kis zacsi mazsolát és egy töltött ostyaszeletet.
- Köszi!
Bíp, mondja az indító rendező QR kódot leolvasó telefonja, és már lódulok is.
Egyedül megyek, ma nem volt hajlandó velem jönni senki sem. Ki a rossz időre, ki a tömegre hivatkozva, ki pedig más túrán való részvételre hivatkozva maradt távol.
A flaszterről betér a tömött mezőny az erdőbe. A János-forrásnál nincs ellenőrzőpont. A pandémia miatt az odáig meglévő tíz ellenőrzőpontot lefelezték, mondván, hogy minél kevesebb legyen a kontaktus. A pandémia elmúlt, vagy csak a hisztéria múlt el, de az öt ellenőrzőpontból nem lett megint tíz; nem kell annyi pontőrt kiállítani.
Felérve a kanyarhoz, ahol az Arany-juknál a piros sávról át kell váltani a sárga sávra, látom, hogy az emberek úgy mozognak, mint a megboldogult Máj kell Dzsexon a szimpadon: előre lépkednek és hátrafelé haladnak, épphogy csak a tökükhöz nem kapdosnak. Na, hát én nem vagyok hajlandó már a túra elején gyurmázni a sárban, inkább nagypistázok jó 600 métert, vagyis felmegyek a piroson a szekérútra. Egy jó darab nyugi köves út után visszacsatlakozom a mezőnyhöz, amely már átküzdötte magát az agyagon.
Pár éve nagy mennyiségű zúzalékkövet szórtak ki erre az amúgy is köves szekérútra. Ezután csak folyamatos botladozás árán lehetett a guruló köveken előrejutni. Lövésem sincs, hogy mekkora gépeket közlekedtetnek erre, de a kövek tetején a kövek mára már besüppedtek, most éppen pocsolyákkal tarkított, sáros az út. Alig akarom elhinni. Mindezek ellenére remélem, hogy nem sietnek az illetékesek egy újabb adag öklömnyi kő kiszórásával. A pusztatemplomnál csippantás és bélyegzés van. A bélyegzés nem kötelező, de hogy néz ki egy itiner pecsétlenyomatok nélkül?
- Alma nincs?
- Hát, volt a rajtban!…
Ja, jó, akkor továbbállok. Egyre sárosabb útszakaszok következnek, de a kurvanyázás tízes skáláján még nem érik el az 5-ös szintet. Viszont a keskenyebb út miatt tömörül a mezőny, a hullámvasút lejtőin is fékezni kell. Amikor leérünk a műút mellé, sóvárogva nézem a szürke csíkját a kenőcsös sáros terepen caplatva. Néhol inkább a küzdelmesebb dzsindzsás előrejutást választom. Amikor végre le lehet jutni a műútra, az esőháznál nem kötelező jelleggel TARDOS bélyegzést lehet begyűjteni az itinerre. Még szép, hogy kérek. Most van a harmadik alkalom, hogy fel kell menni a Gorba-tetőre, ami nem kis szintemelkedés pluszban, a többlettávról már nem is szólva. A sziklás felmenetel még hagyján, de lejönni csak agyagsíeléssel lehet. Odalent Tardoson beteríti az utcát a túrázók cipőiről lerázott sár. A templom után, a kocsma előtt a pandémia óta nincs ellenőrzőpont. Minek is?
Tardost a túrázónáczi települések közé sorolom, mert a járvány alatt elutasították a gyalog áthaladni kívánókat, bezzeg autóval korlátlanul lehetett hozni-vinni a fertőzést. A zöld sáv/piros kereszt/kék kereszt jelzések mentén a Rákóczi Ferenc utcán felkanyarodunk az erdőbe, majd sokáig a kék sávot követjük. Tavaly talán ezen a szakaszon volt a legnagyobb sár, de most haladhatós a talaj. Ezúttal valószínűleg máshol intenzívebb a fakitermelés. A régebbi térképeken is szerepeltetett Schandl-hársnál megállok, és a gyökereire tenyerelve energiát tankolok.
Érdekes, de most a kő hátán kő Kis-Gerecse oldal is igen sáros. Elképesztő. A Pusztamarót ellenőrzőponton, ami valójában a Vízválasztóhoz van inkább közelebb, csak a csippantást és a bélyegzést gyűjtöm be, és már menekülök is tovább a tömeget némileg magam mögött hagyva. A szendvicsemet inkább a köves szekérúton botladozva eszem meg. A nagy, kétszárnyú kapuhoz érve látom, hogy a mellette levő létrán másznak át a túrázók. Mi van? Idén már ezt a rohadt kaput sem nyitották ki? Francba! Aki nem félti a ruháját, az egy, a drótkerítésbe vágott lukon préseli át magát. A létra tetejéről látom, amint erős emberek éppen kiakasztják egyik sarkánál a kaput. Nagyon helyes. Azt legalább bizton lehet állítani a magyar emberről, hogy kreatív. A létra előtt sorban álló túrázók a kapu résén át egyszerre szabadulnak rá az útra.
Idősebb túrázók csoportja jön szembe.
- Hova tetszenek menni ilyen 5zar időben?...
Olyan egy óra tájban az alkalmi szitálásokból cseperészés lesz, majd rövid kihagyás után tempósabb csöpögés veszi kezdetét. Nem tartom indokoltnak az esőköpeny előhalászását a hátizsákból. Némelyek könnyebb eső elleni alkalmatosságot öltenek magukra. A csapadékhelyzet majdnem a túra végéig ilyen változékony marad; sötétebb és világosabb felhők váltják egymást felettünk, néha mintha a Nap is át tudna derengeni rajtuk.
Elfogy a köves út, a kenőcs veszi át a hatalmat. Ahol lehet, ott a szegélyen küzdök a gyengébb cserjékkel. A mélyutas szakaszok a legpocsékabbak. A Király-kút esőházában nem vizesek a padok megnézem, hogy mi dörzsöli a talpamat, de nem találok semmit a cipőmben.
Héregen a temető vízcsapjából szoktam vizet vételezni pezsgőtablettához, de most megyek tovább a zöld sávon, mert nincs meleg, nem vagyok szomjas.
Héregen sincs ellenőrzőpont, csak fizetős cuccok hozzáférhetők. A nagyon meredek emelkedő előtti emelkedőt szép lassan, de megállás nélkül győzöm le. Többen félreállnak levegőzni. Nem tudják, hogy mindjárt itt lesz egy még meredekebb emelkedő, vagy tán éppen az elkövetkezendőkhöz merítenek oxigént. Félelmem ellenére a kapaszkodókötéllel biztosított, nagyon meredek emelkedő talaja nem csúszik annyira, mint ahogyan képzeltem. Szép nyugiban, a lépéseket megfontolva hagyom magam mögött a túra eme kitüntetett szakaszát. Ellenőrzőpont persze már itt sincs a pandémia óta, de a hegyimentő csapat szemmel tartja a felfelé kapaszkodókat.
- Nem tudod, miről maradtál le – mondja a sátorban az egyik férfitag a másiknak.
Mosolygok magamban; előttem egy igazán formás, befont hajú, hirtelenszőke leányzó kaptat testhezálló dresszben. Pár lépés erejéig próbálok nem lemaradni „róla”.
Egy bal kanyarral rátérek a kék sávra, és irány a messzi vértestolnai műút. Kezdetben a Bánya-hegyi bányából származó, barnás színű, márványszerű mészkőtörmelék szegélyezi az utat, később válik sárosabbá a talaj, de nem éri el a kurvanyázási szintet. Az ugaron hagyott szántóföldön átlóban vág át a mezőny, csak néhányadmagammal haladunk a négyzet oldalain. Ugyanez a helyzet a vértestolnai műútra való leözönléssel. Az etetőpontot szerencsére megtartották. Megsózok, megpaprikázok, és összecsapok két lila-hagymás félkaréjt. Elfogyasztása után – bár melegről szó sincs – megiszok két pohár ballonból csapolt szódavizet. A sorompót követő bal kanyar után a sár szintje eléri, de talán meg is haladja a 6-os kurvanyázási szintet. Évekkel ezelőtt jótét lelkek néhány teherautónyi sittet terítettek itt el, de már csak néhol lehet észrevenni egy pár tetőcserép-, vagy metlachidarabot; gyakorlatilag az egész kiszórt cucc besüppedt az agyagos talajba. A lejtős szakaszokon „siklanék” lefelé, de a kedves túratársak némelyike olyan cuki, hogy kézen fogva andalog a partnerével. Érkezik a Tarján felől csatlakozó kék kereszt jelzés és később a nálam szintén mérföldkőnek számító, évekkel ezelőtt a földbe döngölt vadlábrács. Normál esetben a rácstól 12-13 percre van a koldusszállási éles kanyar, de a talajviszonyokat tekintve ez most időben egy kicsit hosszabb lesz. Koldusszálláson ellenőrzőpont nuku, viszont van lajtkocsi, ami meleg időben nagyon hasznos, de most nem csapolok, és másokat sem látok rácuppanni. A megszokott köves emelkedő következik az ő hajtűkanyarjával. A Kinizsin éjszaka jó látvány a felső ágon, ellenkező irányba emelkedő fejlámpák kígyózó sora. Bár most nem a százason vagyunk, de már többeken látszik, hogy a Fura Járások Minisztériumába igyekeznek.
A kisréti ellenőrzőponton már nem is érdeklődök holmi müzliszelet felől.
Az utolsó sársíelés következik. Nemsokára hallani lehet az autópálya szakadatlan motorzaját. A keskeny, bozótos ösvény lejtőjének aljáról már csak fel kell kapaszkodni a sárrázóra és ott vagyok a pálya melletti ellenőrzőponton. Nem tudom, hogy miért éppen ezt az ellenőrzőpontot tartották meg, amelyiknek nézetem szerint semmi értelme, de hát ez van. Minden esetre itt könnyebb ellenőrzőpontot felállítani, logisztikázni, mint a ringó, rengő rengetegben.
Sokakkal egyetértve én sem szeretek aszfalton túrázni, de a töméntelen derék- és csípőszétszedő csúszkálás után jó szilárd talajt érezni a talpam alatt a Panoráma úton emelkedőjén. Ott, ahol kezdenek szembejönni a lámpaoszlopok, számolni kezdem őket. 28-at, vagy tán 29-et kell mellőzni a Turul ellenőrzőpontig, ahol begyűjtöm az utolsó csippantást és bélyegzést, majd Tatabánya panorámájának megcsodálása nélkül a lépcsőhöz megyek, hogy minél előbb lecsattoghassak a nagy fokokon a földszintre. A rajt/cél-helyszín változásának köszönhetően idén közelebb került a finis, amit nagyra értékelek. A célban már csak csippantás és egy középzöld jelvény jár, az oklevelet otthon töltsd le és otthon nyomtasd ki! Azért én még bezsákolok néhány kis zacsi mazsit, pár almát és egy töltött ostyaszeletet. Naná!
Hamar sorra kerülök a jutalomfalatos hot dog sátornál. Egyedül tőlem kéri a kislány az 50 km megtételét igazoló itinert; belátom, hogy sajnos már nem lehet ennyit kinézni belőlem. Persze egy kaja-bón átadása a célban ildomosabb lett volna.
A Hubertushoz viszont adtak bónt. A tavalyi mini üveg Hubit eltettem emlékbe; most azonban csak egy szemcseppentőnyi adag kóstoló a bulika az illető sátornál. Ne legyünk telhetetlenek így a háborús-inflációs-recessziós-brüsszeles-szankciós-pandémiás istenharagja kellős közepén. Nem!
Sőt, nézzük inkább a pozitívumokat. Például azt, hogy idén közelebb jött a vasútállomás is a rajt/célhoz; gyakorlatilag csak az aluljárón kell átmenni, a lépcsőn felmenni, a csőben lemenni és már ott is vagyok a peronon, ahonnan szeretett aszfalt-countrymba repít a Győr felől pontosan (!) érkező vonat.
Ottorino |
