Első 50-esem VOLT 2007-ben a GALGA 50
Úgy alakult, hogy némi kihagyással 2023.04.22-én, szombaton ismét nekivágtam a Galga 50-nek. Amikor a logisztikát terveztem, meglepődtem, hogy már nem áll meg a vonat Galgahévízen. Na, persze, spórolni kell a fékpofákkal, meg az árammal, elvégre előre megyünk, ne fékezzük má' le a haladást. Örülhettünk, hogy legalább Turán megállt a vonat, és 20 perc várakozás után visszafelé buszozhattunk Galgahévízre, a rajtba.
Reggel még sapka-sálas hűvös idő van, csak amikor a Galga-menti préri fölé kezd emelkedni a Nap, akkor kezdenek lekerülni a ruharétegek.
A vasúti vágányokon való átvergődés után, az aszódi vasútállomás felé tartva már csak póló, széldzseki az öltözet, aztán az Édes presszó előtt Domonyban pedig már pólóban is izzadunk. Rövid idő alatt átsétáltunk a télből a nyárba.
Eddig jóformán semmi szint nem volt a túrában, kivéve amikor a vasút hídja előtti töltésen kellett átmászni. Domonyt elhagyva (végre) egy erdőrészletbe kell felmászni, ahol buktató ösvény kacskaringózik egy múlt századi katonai objektum kerítésének betonoszlopai között, majd vezet ki egy töredezett kemény burkolatú útra, ahol sorompókat kell leküzdeni. Innen Vácegresre ereszkedünk, ahol takaros lakóházak mellett haladunk a Szabadság utcáig, majd balra kanyarodva rátértünk a műútra, ami egyben piros sávval jelzett turistaút is. Nem sokat kell menni a kőkeresztig, ahol a turistaút elválik a műúttól, és nem utolsósorban etetőponttal kombinált ellenőrzőpont is üzemel. Éppen jó ütemben jött ez az oázis. Nagy keletje van a csemegeuborkának, alig győzik szelni a pontőrök. Eszünk, iszunk, éppen, hogy csak nem mulatunk, és már hajtjuk is magunkat tovább a piros sávval jelzett úton. Kisvártatva szalagozás térít le a pirosról és kalauzol el a domonyvölgyi horgász és nem horgász tavak mellé. Az itt közlekedő autók és a poros út jóvoltából hosszan nyeljük a port. „Gyengébbek” megállnak sörözni az első út menti büféterasznál. A dombra épült vadászkastély és az oszlopokra szerelt óriási trafó jelezte kereszteződésben végre lekanyarodunk a poros útról, és hosszan, még mindig autók között lavírozva baktatunk el a buszmegállóig. Ott körül is nézek, mert az itinerben ez van megjelölve, a 30-asok céljának, és nekünk ellenőrzőpontnak. Nem látok semmit, ami ellenőrzőpontra utalna, és mint aki jól végezte dolgát továbbmegyünk. A pontőr kiabál utánunk. Gyanította, hogy a túrán vagyunk...(!?) A sok kocsi között nem vettük észre, hogy az egyik autó felnyitott csomagtartójában szemérmesen ott lóg egy piros-fehér bója, ami az ellenőrzőpontot lenne hivatva jelezni.
Egy kis rágcsa és bélyegzés után tovább indulunk a sárga jelzésen. A ligetes sétányról kivisz a jelzés a 3-as útra. Megint autók. Áthaladunk az M3-as felüljárója alatt, ahol egy betonpilléren kb. 1 négyzetméteres sárga turistajelzést lehet megtekinteni. Fellélegzünk, amikor betérhetünk az erdőbe. (Kitudja hányadszor) keresztezzük a vasutat. Nem ér meglepetésként, hogy hosszas mászásba kell kezdenünk, hiszen valahogy össze kell kotorni azt a 646 m szintemelkedést és idáig nem sűrűn volt számottevő emelkedő. A zöld sávon folytatjuk az emelkedést, és amikor az egy T elágazásban véget ér, balra a kéken folytatjuk egy darabon. Egy óriási repceföld mellett térít le a szalagozás a kékről. Csak később, egy halvány, repedezett jelzésről tudjuk meg, hogy már a kék keresztet követjük. Még mindig repce. A végtelenben egy pontba fut össze a világ összes repcéje. István számolgatja, hogy milyen messze lehet távban és időben a Bika-tó, de mindig csak a repce jön szembe. Keskenyedik a repceföld, majd el is tűnik. Jobbra a repce helyét olyan növények veszik át, amelyek gyanúra adnak okot, hogy mögöttük víz lehet. Igen, ez mindenképpen a Bika-tó egy keskeny nyúlványa lesz. Balra egy A4-es laminált lap irányít fel az Ökofaluba. Az ellenőrzőponton kedves túratársakkal és kakukkfűteával találkozunk. Én egy almát is felkapok, mert már kezdek éhes lenni. Lemegyünk a Bika-tó partjára. Erre nagyon emlékeztem. Már annak idején is utáltam a tó befelé lejtő, hullámvasutas ösvényén lavírozni. Nehezen tudjuk magunk mögött hagyni a tavat. Következik a Szent-András-domb. Röviden, de nagyon meredeken kell rá felmászni. A szélén elérjük az utolsó ellenőrzőpontunkat, ahol kedves fiatal lányok töltött ostyaszelettel kínálnak. Istvánnak kettőt is akarnak adni, ami bosszantó. A domb másik oldalára sétálva leereszkedünk róla. Rövid erdőrészlet után a dombok bukkanóit vizslatom, hogy mikor tűnik már fel egy háztető, de mindig csak egy újabb domb következik, település pedig csak madártávlatban látszik. Ezt nem hiszem. Sokkal közelebbinek éreztem a célt. Ha a következő bucka mögött nem látok házakat, akkor leülök, nem megyek tovább. Már hosszú ideje mezítlábas lábnyomokat látunk a porban. Utolérünk egy társaságot, az egyik férfi a kezében viszi a cipőjét…
A következő domb mögött meglátok egy templomtornyot. Hurrá! Soha még nem örültem ennyire egy templomtorony látványának. Már csak le kell ereszkedtünk Galgahévízre, egy cikk, egy cakk az utcákon és már itt is van az iskola. 9 óra és 20 perc alatt hajtottuk keresztül magunkat ezen az 50 km-en. Ilyen távon nálam ez egyéni csúcs. Boááá!
A díjazás átvétele után lukulluszi lakoma vár az iskolaudvaron. Gulyás leves és csöröge fánk. (Szerencsémre István vegetáriánus.) Hab a tortán, hogy Zsoltiék elvisznek Turára a vasútállomásra, nem kell a buszmenetrendet bújni.
Ottorino |
