TIZENÖTÖDSZÖR VÁGTAM NEKI
a Sárga 70-nek az esztergomi éjszakában 2023.04.30-án, vasárnap 23:00'-kor.
Az esztergomi vasútállomáson soha nem látott sor kígyózik a rajtbélyegzésre várva. Jó pozíciót fogtunk, s így van még 50 másodpercünk a rajtkapu előtt a startpisztoly dörrenésére várva. Kárpáti Szilvi, Szabó Tamás dr. (Tom), Inczédi Zoli és én a felállás. A dörrenés elmarad, de ez nem akadályoz meg abban, hogy nekilóduljunk amikor az okostalan órám 23:00-t mutat. Hűvös van, de a póló fölött csak egy könnyű széldzsekit viselek, mert hamarosan elnyújtott emelkedő következik. Előtte azonban megzavarunk egy párt a Szent Anna, avagy Csalamádé temető nevű park egyik padján. Lassan elfogy alattunk az aszfalt, és felettünk a közvilágítás; beüzemelnek a fejlámpák. A Vörös kereszt felé félúton már senki sem fázik. Idén nem működik az említett helyen ellenőrzőpont; megállás nélkül megyünk tovább a Szilvia lovas farm melletti köves, enyhe lejtőn. Lovakat ugyan nem látunk a sötétben, de a szagok árulkodnak. Egy kerítés menti keskeny ösvény végre bevezet az erdőbe, ahol jók a talajviszonyok, kényelmesebben lehet haladni. Figyelem az órámat, és 00:01'-kor hagyomány szerint belekezdünk a Májusköszöntőbe. Tudjátok, aminek az a refrénje, hogy ”Itt van május elseje / Énekszó és tánc köszöntse”… Ezúttal sem vált ki ovációt a produkció, de ezzel mit sem törődünk.
A Barát-kúti erdészház közelében kivilágított ellenőrzőponton üdvözöljük a pontőröket, majd a bélyegzés begyűjtése után egy mező mellett felkanyarodva érjük el ismét az erdőt. A sárga kereszt jelezte kiágazásnál csak a lámpáink fénye hasít bele az erdő sötétjébe, nem lobog pontőri tábortűz az út szélén. Ezt a pontot váltotta le a nem sokkal ezelőtt érintett Barát-kúti. Csak mint támpontra hívom fel a többiek figyelmét a Ráró-kút felé tartó kiágazásra. Hegyen-völgyön át hideg és kevésbé hideg pöffökbe szaladunk bele. Változatos az egyes helyek mikroklímája, de túrázáshoz nem is lehetne kedvezőbbet kívánni. Lejtős kunkorokkal érünk le Pilisszentlélekre. Régi mániám, hogy minden május elsején, hajnali fél kettőkor, ha nincs kijárási tilalom, Pilisszentléleken vagyok. Magunkhoz képest nagyon toltuk idáig, mert még csak pár perccel múlt 1 óra. A házak feltűnően szépen ki vannak pofozva. Gondolom nem kis része van ebben a közismert filmsorozatnak. (Én csak egy évadot bírtam elviselni belőle.) Itt általában vizet szoktunk vételezni a nyomós kútból, de most a levegő kedvező hőmérséklete miatt ez elmarad. Pillantást vetünk a Teca kocsmája cégérre és nekivágunk a Pilis-nyeregbe vezető kaptatónak. Többször keresztezünk erdei- és műutakat; a nyereghez legközelebbinél nagyon figyelek balra, mert már néhányszor benéztem az itteni felvágást. Most egy ösvénnyel korábban akarok felmenni, de Szilvi figyelmeztet, hogy a következő, közeli kereszteződésben lát fényvisszaverőt az egyik fán. Enyhül az emelkedő, nemsokára meglátjuk a Pilis-nyereg obeliszkjét. Alig észrevehetően suttyan be a széles útról egy ösvényre a sárga jelzés. A szalagozás dacára egy futó páros tovább is kocogna Piliscsév felé, de Szilvi visszatéríti a gyors lábúakat a helyes útra. Térdkímélőnek éppen nem nevezhető, hosszú, meredek lejtő következik. Ezen a szakaszon mindig az jut eszembe, hogy a Pálos 70-en bizony keserves itt a feljövetel.
Klastrompusztán az ellenőrzőponton megállunk egy röpke szerelvényigazításra, valamint rágcsa- és szörpikevételezésre. Megint emelkedő következik, de ez most direkt jó az izmoknak, ízületeknek a sok meredek lejtőzés után. A hosszú, széles út egy kisebb csoportot továbbcsábíthatott, mert a sárga jelzés letérésénél szembejön néhány fejlámpa. Egy távvezeték alá visz az út, aztán be az erdőbe, de az erdőrészlet kiirtása miatt nem tudom megállapítani, hogy már a Csévi-nyeregben vagyunk-e, vagy már túl vagyunk rajta. Később egy piros/sárga jelzés mutatja, hogy már elhagytuk. Jó társaságban hamar fogynak a méterek; egyszer csak azt veszem észre, hogy már meredeken kanyarodunk lefelé a gázpásztára, amiről, ha nappal lenne, fel lehetne látni a László-kúpjára és a szerpentinre. Most nem is próbálok arra nézni, inkább a vályúsra keményedett talajra világítok, hogy ne ficamodjon ki semmim, és arcra se zuhanjak. A pászta végén éles jobbossal kanyarodunk rá a köves útra, ami hosszan emelkedik az Iluska-forrás irányába. A forrás előtti pihenőben meg szoktam inni egy energiaitalt, mert a Fehér-hegy meredek emelkedője következik, de most a többiekkel együtt csak a bélyegzést gyűjtöm be. (Nem mellesleg nincs is nálam energiaital.) A Fehér-hegyre már megvan a jól bevált taktikám. Nem kell szaggatni az istrángot, szép nyugodtan, folyamatosan haladva kell legyűrni. Akkor járunk el megfelelően, ha útközben nem kell megpihenni. A Fehér-hegyről való lejövetel utáni kis esőházban most nem üzemel ellenőrzőpont. Ezt váltotta ki a pont az Iluska-forrásnál. A házikó után nem sokkal megint egy gázpásztára térünk, ami erősen lejt Pilisvörösvár felé. A talajvédő hálóból már csak cafatok látszanak, a fű több év alatt sem tudott megkapaszkodni a homokos talajon. Ide is korábban értünk a ”megszokottnál”. Alig pirkad, és a madarak közül is csak elvétve szólal meg egy-egy állhatatos fülemüle. A hosszú gázpásztáról egy fenyőfák övezte sétányra térünk át; Pilisvörösvár üdülőövezetébe jutunk el rajta. Néhány ház mellőzése után megpillantjuk a vasúti kereszteződésben villogó fehér lámpát. Szilvi úgy emlékszik, hogy tavaly itt átmentünk a piroson. Áh!!! Ez lehetetlen! Ki van zárva!
A Kapellen Gasse flaszterjén caplatva figyelni kell, mert könnyű elvéteni a balos utcát, amelyen kálváriát kell járnunk stációtól stációig. Emelkedés közben figyelem, hogy vajon idén lesz-e itt ellenőrzőpont. Nem látok erre utaló jeleket, de amikor már majdnem fent vagyunk, észreveszem, hogy a harmatos félhomályban csendesen gubbaszt két pontőr. Bizony, cudar a hajnali pontőrök élete. Már súlyba lehetne rakni a fejlámpát, de nem bíbelődök pakolászással, hanem inkább továbbmegyek a többiekkel a Kálvária utcán lefelé. Mivel nagy hurkot ír le a vasút Szabadságliget felé, még egyszer keresztezzük azt, de most nem szintben, hanem egy kis hídon át. Később jobbra fordulunk a Kandó Kálmán utcára, majd egy mindig üvegtörmelékes sikátoron jutunk ki Pilisvörösvár Fő utcájára. Srégen szembe a kivilágított, de még zárva tartó Emil cukrászda van. Átmegyünk a Fő utca másik oldalára, majd a vasút alatt, aztán lépcsőzésbe kezdünk. Az első szint után egy épület kertjében álló (ülő), félkarú, szocreál nőalakot mellőzve folytatjuk tovább a lépcsőzést egy játszótérig, ahol balra fordulunk. A keresztutcákba benézve megleljük a következő ellenőrző- és etetőpontunkat, ami nem más, mint a Panoráma söröző. Vásári sokadalom jellegű tömeg fogad a helyiségben. A nyüzsiben szerét ejtjük a bélyegeztetésnek, valamint a zsíros-pirosaranyos-lilahagymás és lekváros kenyerek pusztításának. A kenő emberek szakadatlanul kennek, alkalmasint a főrendező is nekiáll kenni. Kedveljük a kenését, mert vastagon ken. Integetek Tomnak, hogy mennénk, de a söre mellől visszaint, hogy menjünk csak, ezért az intézményre bízva hátrahagyjuk őt. (Érdekességnek annyi, hogy a söröző honlapján a beltéri reklámfotó az egyik Sárga túra idején készült. Nem véletlen.)
Az ellenőrzőponti látogatás okán letértünk a sárga jelzésről, és most vissza kell térni rá. Nagy a csábítás arra, hogy egy füves téren átvágva egyenesen lerongyoljunk Pilisszentivánra, de az útvonalkövető mezőny láttán a tisztesség mellett döntünk: a hivatalos úton, kerülővel térünk vissza a sárga jelzésre, majd hosszan lépcsőzve ereszkednünk le Pilisszentivánra a Szűz Mária, az Isteni Gondviselés Anyja templom mögé. Teljesen kihalt a Szabadság út, várakozás nélkül át lehet jutni a túloldalra. Egy jobbossal rátérünk az Antónia-árok bejárata felé vezető utcára. Fázós volt kijönni a sörgőzös kocsmából, de már mindenki visszanyerte az üzemi hőmérsékletét. Aki ismeri az Antónia-árkot az hosszú, de nem túl megerőltető emelkedőre készül. Mi is így teszünk. Út közben azért már fel-felnézek egy fenyőfás facsoportra, ami az emelkedő végét jelenti. Vannak akik odafönt, a jelzés mentén, meredeken kapaszkodnak ki az árokból, vannak, akik az árok természetes vonalát követve jutnak ki belőle. Utóbbiak nem tudják, hogy ott tanyázik a bajor erdei böfögő béka (Rana ructor silvestris bavariscus), és éppen a nyúlós, petekocsonyájában gázolnak bokáig. (Helló!!! Ovális tábla, plusz infótábla.)
Felérve a Zsíroshegyi útra már laposan szembesüt a Nap. Következő ellenőrzőpontnak a Muflon itató van megjelölve, de már a Zsíros-hegyi turistaház romjai elé kitelepült ponton megkapjuk az igazolást. Kurta, mészköves lejtőn megyünk le a placcról és a bezárt Muflont mellőzve továbbmegyünk a „Kerek hegy, éles úttörés” pont felé, ahol egy fűrészfog alakot ír le a sárga jelzés vonalvezetése.
Egyik évben itt majdnem elmulasztottuk a kód felírását, mert megszoktuk, hogy régebben ez egy élő pont volt, és azt gondoltuk, hogy lévén feltételes ellenőrzőhely, nem állítottak ide pontőrt és nem kell csinálni semmit. Akkor túratársak figyelmeztettek, hogy fel kell jegyezni egy fára tűzött kódot. Most éppen egy csoport áll sorba egy fáról lógó bélyegzőnél, nem lehet eltéveszteni.
Csodálatosan friss a levegő. Ide nem ér fel az égett műanyag szaga. Jól siethető úton megyünk le a solymári benzinkútig. Még most sem nagy a forgalom, nem megyünk el a zebráig, átvágunk a Hidegkúti úton és lemegyünk a kanyargós Paprikás-patak mellé, a Rózsika sétányra. Informálom a többieket, hogy a sárga jelzésen innen induló, és kb. a Csíki csárdánál végződő „József Attila, A város peremén” túra hossza 25 km. Lehet saccolni, matekolni, hogy a Törökugratóval és a messzebb fekvő cél-iskolával megfejelt távolság mekkora lehet. Közben elérkezünk a Rózsika-forrás közelében levő pihenőhöz, ahol ellenőrzőpont székel. Latolgatjuk, hogy a mostani, erősen inflációs és forráshiányos időkben találkozunk-e május elsejei buli előkészületeivel a Millenniumi-réten. Úgy látszik a solymári önkormányzat jól van anyagilag eleresztve, mert a sorompónál meghalljuk a rét szélére állított dízel generátor duruzsolását. Közelebb érve látjuk, hogy a sátrak között egy kisebb színpadot, pódiumot is felállítottak, és az illatokból következtetve kajának sem lesznek szűkében az idelátogatók.
Megkezdjük a mászást a Szarvas-hegy oldalába vájt, oldalra lejtős ösvény irányába. Fent, a hullámzó ösvényen haladva először a sziklás Kötők padját érjük el, majd a Rozália téglagyár felől feljövő OKT-t keresztezzük. Szerencsére a kirándulni szándékozók valószínűleg még csak most isszák a reggeli kávéjukat, elvétve bukkan fel szemből egy-egy futó a keskeny, egyemberes ösvényen. Megkönnyebbülés az ismeretlen katona sírjától kiszélesedő úton elsétálni a közeli Virágos-nyeregbe.
Itt nincs ellenőrzőpont, de össznépi szervényigazítást és restaurálást hajtunk végre. Lekerül a széldzsekim, feltárul az alkalomhoz illő sárga pólóm, és az elkövetkező kitett szakaszok miatt sárga baseball sapkát csapok a fejembe. Só- és magnéziumtablettát, valamint apró szemű töpörtyűt küldök a rendszerbe, majd vitaminos üdítővel csapatom szét az egészet. Ezek után: Mit nekem te Újlaki-hegy? Megszikkadt, patanyomos agyagtalajon bukdácsolunk el egy balos, köves emelkedőig. Feljebb, a kövekről egy kellemesebben járható erdei útra kanyarodunk, ami aztán felvezet a sziklás Újlaki-hegy sárkányrámpájához. Fáradtan lobog a szélzsák.
A pontőr a ”vaskályha” sík tetején pecsétel. Ide csak igazán kemény tagokat lehet pontőrnek állítani, mert bár most gyönyörű az idő, de kegyetlen állapotok tudnak itt uralkodni erős szélben, esőben. Legtöbb túrarendező még arra sem veszi a fáradságot, hogy ellenőrzőkódot hozzon fel ide; általában az itt álló határkőről kell valamilyen adatot az itinerbe vésni.
Jaj, de utálok innen a Határ-nyereg felé lemenni. Először köves, sziklás a meredek lejtő, aztán a „Nagyfejű csajkó” játszótértől még meredekebb, tipegősebb az ereszkedés. Valószínűleg akkor építhettek ide falépcsőt, amikor Radetzky kadét volt. A lépcső emlékét mára már csak néhány, a földből kiálló tartócsonk őrzi. Fellélegzek amikor leérünk a Határ-nyeregbe. Meglepetésünkre a közeli katonasírnál székel a következő pontőrség, és a véletlenül duplán nyomtatott ”Újlaki-hegy” rubrikák második négyzetébe kapunk itt bélyegzést. Na, jó. Akkor most szívjuk fel magunkat, mert át kell lényegülnünk a Vadaskerti-hegyen. Már erőteljesebb parancsokat kell adni az izmaimnak, hogy felcipeljék a seggemet az átbukási pontra. A Hűvösvölgy felé ereszkedve vonatfüttyöt hallucinálok. Pizzaszeletet sajnos nem vizionálhatok, mert a vasútállomás büféje, ahonnan az ellátmányunkat szoktuk volt kapni valamilyen okból már egy ideje bezárt. A villamos alatti aluljáró után a „hőskori” tetős mozgólépcsőből átalakított kőlépcsőn megyünk fel. A lépcső tetejénél elhagyjuk a sárga jelzést, és további, a szovjet úttörőkre méretezett óriási lépcsőfokokon kínozzuk fel magunkat a bezárt büfé előtti teraszra.
Pizza híján beérjük müzliszelettel, zsíros kenyérrel és bodzaszörppel. Kell a koksz, mert sok lesz még a bucka a lábunk alatt.
Frissülés után annyi lazaságot megengedünk magunknak, hogy nem a vízcsap mellett lemenve térünk vissza a sárga jelzésre, hanem azon az elnyújtottabb lejtős úton, amelyik nagyjából a vágányokkal párhuzamosan vezet vissza a sárgára. „Átrohanunk” a forgalmas Nagykovácsi úton, és egy újabb emelkedőbe kezdünk. A Hárshegy állomás alatti, szintben haladó úton lélegzethez jutunk, de a sínek keresztezése és a tökön vágó vas forgóajtó után ismét emelkedünk. Különböző szögekben ez folytatódik a Kaán Károly kilátó lábáig. Kellemes meglepetésként a Nagy-Hárs-hegyi ellenőrzőponton Mészáros Enikő és Bunya Zoli őrködik. Enikő is az eseményhez illő sárga ruhában üdvözli az érkező túratársakat. Szelfi a kilátó előtt.
Nem igaz, hogy a csúcson kell abbahagyni. A Boldog Bátori is lement az itteni barlangjából tejé', kenyéré' a Szépjuhásznéhoz. Mi is ezt tesszük. Falból kipróbálom, hogy működik-e odalent a nyomós kút. Lássatok csodát: működik.
Ezúttal szabályosan, a zebrán keresztezzük a Budakeszi utat és haladunk a Kis-kőfej felé. A sziklaalakzat után nem sokkal élesen jobbra lemegyünk, hogy még egyszer, ma utoljára keresztezzük az Úttörővasút sínpárját. A Korányi pulmonológia szürke kerítése utáni lerohadt fahidat biztonsági okokból inkább kikerüljük. Kisebb-nagyobb amplitúdóval hullámzunk el a Virág-völgybe. Innen egy elnyújtott emelkedő a pálya a Csacsi-rétig.
A réten régi kedves pontőrtársam Sali Gabi üdvözöl. A megelőző pár évben is ő pontőrködött itt. Helyet kérünk az egyik pihenőbútornál egy kirándulópártól, mert itt az ideje a restaurálásnak, amire már egyre gyakrabban van szükségünk. Nem időzünk sokat, annál is inkább, mert minél tovább ülünk, annál rozsdásabb továbbindulni. Könnyebb terep következik, lehet tempósabban tolni a métereket. A KFKI alatti sárga sáv; sárga kereszt; piros sáv találkozásánál jobbra lekanyarodik utunk és hamarosan leérkezünk a Nagyszénászug melletti egyik kanyarba, ahol kisgyerekek irányítanak lelkesen az ellenőrzőpontyra. Nem helyesírási hiba a „pontyra”, mert egy életnagyságú gumiponty a cégére az ellenőrző- és frissítőpontynak. A bőséges datolya és sós-mogyoró ellátmányt kétféle szörppel tudjuk leöblíteni. Rakk Gyula készít rólunk rendezői fényképeket különféle egyéni és csoportos felállásokban. A túrázók doyenje Hartmann Misi is közénk áll egy fotó erejéig. Tankolás és pózolás után továbbközeledünk a Sorrento-sziklákhoz. A kirándulók már túl vannak az ünnepi ebéden, egyre többen jönnek szembe a keskeny, oldalra lejtős ösvényen. Mondom is Zolinak, hogy ezek már jóllaktak és most feljönnek a fényre. A szikláknál szinte nyüzsögnek a fényképező kirándulók, esélytelen lenne „művészi” fotót készíteni. Jó, hogy megvan már mindenféle változatban. A Szállás-hegyi sárga sáv és sárga kereszt elágazás felé tartva sorjázni kezdenek a „várva várt” biciklisek is. Amikor én megyek elöl, gyakran kell „CANGA!” kiáltással figyelmeztetnem a többieket. Ilyenkor félreugrunk, ha van hely. Az iménti elágazást hátrahagyva, a lábnyomnyi szélességű szakaszokon szerencsére nem találkozunk biciklivel. Ott valamelyikünknek tolatni kellene, mert balra a semmi, jobbra a hegy van; még a túrabot leszúrására is alig van hely. Egy rét, még egy rét, és a harmadik után egy rövid emelkedő következik, aztán már ott vagyunk a Huszonnégyökrös-hegy nyergében, ahol egy kedélyes pontőrhölgy csattogtatja automata bélyegzőjét a mindenféle távosok itinerjeibe. Arrébb, egy fenyőfás kiszögellésről lenyűgöző kilátás nyílik a Törökugratóra, de mi inkább eltakarjuk a szemünket, mert azt a dudort is meg kell még másznunk és le is kell ereszkednünk róla közel 70 kilométerrel a lábunkban. A lejtős erdőrészlet vége felé, utolsó lehetőségként félreállok szervizelni. Az aszfaltos utca meredek lejtőjén érem utol a többieket. Valahogy ők sem a legösszeszedettebb formájukat mutatják így hátulnézetből. A sok lefelé flaszterezés közben megfájdul a bal rüsztöm, de nem merek lazítani a cipőfűzőn a Törökugratós sziklamászás előtt. Minden lépés bosszantó fájdalommal jelez. Önkéntelenül is terhelésáthelyezéssel reagálok. Végre leérünk a lepukkant néhai Csíki csárda épületéhez. Egy betonkockára lépek a bal lábammal és – lesz, ami lesz - mégis lazítok a cipőfűzőmön. A többiek már átkeltek a zebrán, van alibijük a pihenésre, engem várnak. Hosszú, sárga háromszög jelezte utca vezet fel a Törökugrató lábához. Mászásba kezdünk. Néhol, a meredekebb részeknél a drótkötélbe kapaszkodva húzódzkodok fölfelé. Lanyha szellő lengedez, nem verítékben úszva érünk fel a szikla tetején sátorozó pontőrökhöz. Fantasztikus érzés azzal a tudattal zsebre vágni az itinert, hogy már csak a célban kell újra elővenni. Egyikünknek sincs kedve bámészkodni, lendületből megfordulunk és ereszkedésbe kezdünk. A legkritikusabb pontnál egy család igyekszik fölfelé. Nagyon aranyosak. Az apa félreállítja a fiúkat, de az egyik éppen azon az egyetlen ponton áll, ahol le lehet mászni.
- Kösz szépen, de inkább én állok félre, amíg feljöttök, mert nem hoztam magammal ejtőernyőt.
Baj nélkül túljutunk a Törökugratón és lemegyünk a sárrázó vaslépcsőn a bányaudvarba. A közkútnál kutyákat fürösztenek, úszik az egész környék, bajosan lehet száraz lábbal kijutni az utcára. Minden alkalommal megígérem magamnak, hogy innen inkább lemegyek Budaörs főútjára a Szabadság útra, és azon gyalogolok be a három-négy buszmegállónyi távolságra levő célba, de most is inkább a mellékutcákra előírt, jobbra-balra cikkcakkos kavargásra szavazunk. A Pyrgos Tavernánál visszasírjuk a régi szép időket, amikor itt, vagy még régebben a szemben levő Illyés Gyula gimnáziumban volt a cél. Most azonban tovább kell csattogni a következő körforgóig, és jobbra kanyarodva még egy buszmegállót magunk mögött kell hagyni ahhoz, hogy megérkezzünk a Herman Ottó iskolához. A tornateremben végre átszakíthatjuk a virtuális célszalagot. A hegyen-völgyön átvezető 70 kilométer gyaloglás semmi sem volt a budaörsi városnézéshez képest. Ez volt a túra leggyötrőbb szakasza.
A díjazás átvétele után leroskadok a bordásfal előtti tornapadra, hogy elpakoljak és lazítsak a viseletemen. Két bónt kaptunk a kicsekkolásnál; egy masszázsra szólót és egyet a bejáratnál dolgozó Hotdog Man amerikai hot dogjára. Őt hosszú távú túrákon való közreműködésre szoktak felkérni a rendezők. A masszázst nem veszem igénybe, mert retkes lábfejeket nem masszíroz a masszőz. Fel kéne kelnem, hogy kimehessek a hot dogért. Álló helyzetbe lököm fel magam, de teljesen nem tudok felegyenesedni. Jaj, de finom ez a kaja. Nem érdekel, hogy milyen ízfokozók vannak benne, nagyon ízletes.
Tom tűnik fel a tornaterem ajtajában. Vele a hűvösvölgyi csipegetésnél találkozunk utoljára. Amikor mindenki magához tér, fotózkodni megyünk a diadalívhez és a molinóhoz, amelyiken az összes Sárga táv fel van tüntetve. Büszkén mutatok a legnagyobb karakterekkel szedett 70 km-re. After party gyanánt kiódalgunk a buszmegállóba. Szerencsére van hely a padon. ”Ez jó mulatság, férfi munka volt!” (A nőknek pláne.)
Ottorino |
