"Csak egy éjszakára küldjétek el őket:
A pártoskodókat, a vitézkedőket
Csak egy éjszakára...”
Társas magányban nyomattam végig a 2024.02.10-i szombat késő délutánján kezdődő Kitörés teljesítménytúrát, számomra a tizenkettediket. A kaland már a rajt közelében kezdődött. A TEK-esek lezárták a Bécsi kaput és csak egy keskeny hátsólépcsőn lehetett feljutni a várba a Hadtörténeti Múzeum melletti rondellához, ahol a rajtoltatás folyt. Semmi gond nem lett volna, ha nem ebben az időszakban zajlik a köztársasági elnöki kegyelemmel kapcsolatos botrány, és nem ugyanekkor tódulnak ide az olaszok a tavaly februári kitörésnapi antifa‑támadások szervezése miatt letartóztatott olasz nő kiszabadítása érdekében. Minden le- és feltörekvő ezen a keskeny lépcsőn tobzódott, dugó alakult ki rajta. Végül a tömegjelenet után kéz- és lábtörés nélkül sikerült kitörnünk a Széll Kálmán-, alias Moszkva tér felé.
A városmajori szerelvényigazítás után egy kitöréses póló, egy széldzseki és egy nyáron használatos túranadrág az öltözetem. Ilyen enyhe hőmérséklet Kitörés túrán még nem volt. Jóval mínusz 10 fok alatti kemény fagyban volt már részünk, de plusz 15 körüli tavaszi időben még nem. Többen pólóban törekednek a János kórház irányába. A Diós-árok → Széchenyi emlék → Normafa → Csacsi-rét → János-hegy → Szépjuhászné hullámzó útvonalon még minden nagyon hepi. Alig hiszek a szememnek, de néhol még porzik is az út. Később a fejlámpám fénykévéjében egyszer csak a porszemcséknél kicsivel nagyobb objektumok vonják magukra a figyelmet. Ez bizony csapadék, de olyan semmitmondó, hogy nem kell változtatni az öltözéken. Lefelé baktatva a Nagy-Hárs-hegyi ellenőrzőpontról egyre nagyobbak a cseppek, de még mindig nem kell óvintézkedéseket foganatosítani.
A Hűvösvölgyben, a villamospálya árka fölötti turistaút mentén fekvő katonasírnál megható látvány amint egy magas fiatalember vigyázzba vágja magát és tiszteleg a mécsesek meleg fényével beborított sír előtt. A lángosozónál már szemerkélő esőről lehet beszélni. A parkolóban egy német csoport frissít és/vagy szerelvényt igazít. A velük tartó tizenegy-tizenkét éves forma gyerekek – fiúk, lányok - ügyet sem vetnek az esőre, láthatóan jókedvűen készülődnek a további kalandokra.
Az összefüggő mezőnnyel a sárga sávon támadok a Vadaskerti-hegy felé. A tavalyi túrához hasonlóan most is szalagozás térít le a Nyéki-hegy közelében a turistaútról egy jelzetlenre, amely egy katonasírhoz vezet. Szomszédságában Mészáros „Mészi” János és csapata üzemeltet rendkívüli frissítőpontot. A Szöcske által felkínált pálinkából természetesen nem fogyasztok, mert attól fejre állnék, mint a jancsiszög, de kólás palackot látok az egyik kempingasztalon, abból viszont kérek. - Gyümlé van benne – közli az adagolója. Remek! Az is kiválóan megteszi. A németeket is valószínűleg megtévesztette a kólás címke, mert a ponton működő stáb egyik tagja megkérdezi, hogy tudja-e valaki, hogy németül hogy mondják azt, hogy lé. - Saft – vágom rá a választ. - Nem, a zaft az mást jelent – mondja a kérdező. A bóti dobozos almalé göngyölegére akkor biztosan hibásan nyomtatták rá, hogy: Apfelsaft... Vitatkozás helyett inkább továbbindulok.
A kanyargós, buckás út mécsesekkel megvilágított bunkerek, árkok és egyéb katonai létesítmények mellett vezet fölfelé, amíg vissza nem köt a jelzett turistaútra. A Határnyeregből kiemelkedni a Szépvölgyi úti parkoló szintjére eléggé nyögvenyelős. Az ellenőrzőpont előtt posztoló katona mindenkit a добрый вечер kiáltással üdvözöl, majd egy hátbavágással a bélyegzést végző katonák felé irányítja a gyanútlan túrázót. Az előttem járó túratársak sorsát látva előre köszönök neki dobrij vecser-t, de hiába az udvariasság, a határozott taszajtást én sem úszom meg. A katona a régi városligeti Vidámparkban felállított „Lökd meg a kecskét!” játékot idézi.
A ponttól még meg kell mászni az Újlaki-hegyet, ami nem annyira megerőltető, mint az iménti feltörekvés volt, csak éppen nem lehet két egyformát lépni a sziklás ösvényen. Féltem az Újlaki-hegy alatt húzódó agyagos úttól, de szerencsére nem esett még annyi eső, ami dágvánnyá változtatta volna. A Virágos-nyeregben az itt megszokott német katonai ellenőrzőponton bélyegeztetek, majd teát- és ha jól tippelek a beltartalomra, akkor gépsonkás zsömlét vételezek. (In memoriam fasírtos zsömle.) A fűtött kajasátor zsúfolva van teljesítőkkel, de egy seggalattnyi helyet sikerül kerítenem, arra az időre, amíg elfogyasztom a hadtáp biztosította ellátmányt.
A melegből kijőve fázom, de még mindig abban az öltözetben folytatom, amit a Városmajorban állítottam össze. A Kötők padja felé vezető, oldalra lejtős, keskeny ösvényen haladva örömmel tapasztalom, hogy még itt sem ázott fel a talaj annyira, hogy unos-untalan a semmi felé csúszkáljon az ember. Érdekes, és mi tagadás örömteli, hogy az ellenőrzőpont után egy csapásra véget ért a folyamatos és szünet nélküli német nyelvű szövegelés. A várból indult németek döntő többsége végzett a Virágos-nyeregben. Helyettük kaptam kísérőnek egy túrapárost, amelynek - meglepő módon - nem a nő, hanem a férfitagja löki a prézlit, de mintha levegővétel nélkül tenné ezt. Képtelen vagyok elmerülni a gondolataimban. A Kötők padja után kiszélesedik az ösvény és már nem annyira lejt oldalra. A sorompóhoz érve megkerülöm azt és menekülök lefelé a vályúkkal összevissza erodált meredek úton az Alsó-Jegenye-völgyi ellenőrzőpontra.
A Rózsika sétány menti Paprikás-patak csobogása bő vízhozamról árulkodik. Két fahíd egy tavaly nyári vihar áldozata lett. Az egyik híd helyén raklapokon kell átügyeskedni a másik helyén még raklap sincs. A patakba fektetett vastag és kevésbé vastag ágakon kell átegyensúlyozni. Nem akarom elhinni, hogy a kőgazdag Solymár önkormányzata, vagy egy nemtommilyen erdészeti sóhivatal ne tudna kapásból két fahidat állíttatni egy ilyen frekventált, babakocsisok, kisgyerekes családok és kutyások által is fölöttébb kedvelt kirándulóhelyre. A pusztába ácsolt lombkorona sétányaink jutnak eszembe...
A solymári benzinkút után a Középső-Jegenye-völgy sziklás útján törekszem fölfelé. Üvöltést hallok a közelből az erdőben. Nem sokkal ezután egy tinédzserekből álló csoport tanyázik az út közepén, éppen bevárják a lemaradott tagjaikat. Átmegyek közöttük. Jól van; sikerült megúsznom, dobhártya-beszakadás nélkül. Tuti, hogy a 35-ön indultak, mert ha a várból jöttek volna, már rég berekedtek volna. Valamivel a Budaliget-Kerekhegy műút keresztezése után hallom utoljára az „Álljatok meg!” ordítást. A Muflonitató felé tartva a fennsíkon már sarakat kell kerülgetni. Ahol a Kerek-hegyi kitérőt le kell(!) vágni, ott az előző Kitöréseken történtekhez hasonlóan most is túrázókat – ezúttal két hölgyet - mentek meg a fölösleges kerülőtől. Következik az az átfolyásos szakasz, ahol még nyáron is sár van. Az egyik ilyen állandóan sáros helyen még megvan a direkt ide ácsolt dobogó, de a másiknál nem lehet sárba lépés nélkül megúszni, mert légiesült az itt megszokott raklap. Ugyanakkor Nagykovácsi már felkúszott az erdő szélére. A turistaútról be lehetne látni a házak ablakain, ha nem lennének lefüggönyözve. Nem képesek az állandó sárba egy építkezésről megmaradt raklapot dobni??? Nem.
A Kitörések alkalmával mindig zsúfolt Muflonitató kerthelyiségébe nem kell begyűrnöm magam, mert előtte vert tábort a M. Kir. Komáromi 22. Honvéd Gyalogezred pecsételő szakasza. Abban a hitben indulok tovább a Zsíros-hegyi Muflontól, hogy a túra legmegerőltetőbb szakaszain már túl vagyok. Nem sejthetem, hogy a legnagyobb szívatás a túra utolsó tíz kilométerén vár rám. De ne szaladjunk előre!
A Nagy-Szénás felé tartva, egy új építésű esőháznál megállok pár percre, hogy elfogyasszak egy Mars-szeletet, amit már hosszú ideje hurcolok a hátizsákomban. A csokit egy kávéízesítésű dobozos energiaitallal öblítem le. Két gyakorlóba öltözött túrázó is betér a fedél alá szerelvényt igazítani. Továbbmenve fázni kezdek a szélben és elhatározom, hogy még a Nagy-Szénás előtt, a néhai turistaház emlékköve mellett 2023 ősze elején épült esőháznál felveszem az esődzsekimet. A Szénáson oldalról fúj a szél és vág az eső. Jól jön az esődzseki. A kapucnit a fejemre húzom és arra biggyesztem a fejlámpa pántját. A dombtetőn egy pillantást vetek a felgyújtott kereszt helyére állított új keresztre. Ez robusztusabbnak néz ki mint a régi volt.
Lesietek a Kutya-hegy felé vezető útra. Már jóval a kék kereszt / kék sáv kereszteződésén túl járok. Az emelkedős szakasz vége felé a sziklás útra koncentrálok, amikor Mikonya Gyuri szólít meg. Végh Gyulával nyomják. Velük már rajtoláskor, a vár alatt is találkoztam. Váltunk néhány mondatot, aztán ők a gyorsabbak. A Kutya-hegyről leérve forgóajtón át jutok ki a Fehér úti ellenőrzőpontra. ACHTUNG, MINEN feliratú tábla figyelmeztet, hogy elaknásított területre érkeztem. Német katonának öltözött hagyományőrzők adják az igazoló bélyegzést. Sokan ülnek a tűz körül. Én hamar továbbállok, mert nem bírom a füstöt, és nem is akarok leheveredni, mert utána daruval kéne felhúzni.
Rövid és enyhe emelkedő után olyan hosszú és meredek lejtő következik, amin caplatva az az érzésem, hogy nem is fog véget érni a Pokol kapujáig. Végül szerencsére csak a Malom-földek széléig tart. Ezt a szellem-raklapok éjszakája, mert a Békás-patak átkelőjéből is eltűnt, vagy elsüllyedt a raklap. Itt is átvetett faágakon kell átügyeskedni. Az ágak végétől ugrani kell a túloldalra, de még a hosszú lábúaknak is csak a képlékeny sárba lehet beleugrani. Ráadásul egy idióta, akinek nem volt másfél másodperc türelme, úgy ugrik ki mögülem, hogy kirúgja az előreszúrt túrabotomat. Egy paraszt hajszál hiányzott ahhoz, hogy belefürödjek a sárba. A Malom-földeki ellenőrzőpont után pár száz méterrel „kellemes” érzés kilépni a műútra, amit sárrázóként lehet használni.
Perbálon a Kaiser sörözőben begyűjtöm a M. kir. 1. Honvéd Gyalogezred pecsétjét, és a pultnál a rendelésükre várók feje fölött átnyúlva felcsípek egy pohár ellátmány teát majd kifelé igyekszem a műintézményből. Egy asztalnál már ott fogyasztanak Gyuriék, és a kedves invitálásuknak nem tudok ellenállni, leülök a teaivás idejére. Megkérdezik, hogy miért egyedül nyomom a túrát. Néhány ismerős túrázó már rákérdezett erre út közben; Gyuriénak is elmondom, hogy az ismeretségi körömből nem tudtam senkit rávenni erre a túrára, pedig erősen kapacitáltam néhány embert. (Van, akit már évek óta.) Nehezen egyenesedek fel az asztaltól, de az utcán némi didergés után hamar visszanyertem az utazósebességemet.
Perbált elhagyva, a szántóföldek mellett, cipőlecuppantó sárban kell dagonyázni. Ez nagyon belassít. Az ide-oda csúszkálás, lötyögés és a gombagyár felől érkező karbamidos bűz felkavarja, és a torkomba nyomja a gyomromat. A Nyakasra felvezető, amúgy is keskeny ösvényt már majdnem teljesen benőtték a ruhaszaggató cserjék. Jobb volt akkor, amikor még lószarral volt kidekorálva ez az ösvény, mert a lóforgalom legalább nem engedte elburjánzani a növényzetet. Nagyon örülök, amikor sikerül kivágnom magam a dzsungelból a Nyakas-tetőre. Nem sokáig tart az örömöm, mert leérve a sárga négyzet jelzésre egy olyan rohadt fehér massza fogad, ami tavaly még egy murvás út volt. Megkezdődik egy olyan off road pályán az előrejutási kísérlet, ahol még az állva maradás is kétséges. A kulimászban bukdácsolva jutok el a kanyar utáni szántóföldek mellé, ahol a fehér masszát a járhatatlanság határáig süppedős, csúszós traktorút váltja fel. Gyök kettőnél lassabban jutok el Anyácsapusztára, ráadásul útközben még a lumbahhóm is végig gyötör a sok csúszkálás miatt. A pontőrök teával kínálnak. Nem merem elfogadni, pedig szomjas vagyok.
A Somodorpuszta felé vezető elhanyagolt műúton mély lélegzetvételekkel próbálom visszanyelni a gyomromat. A műútról balra letérve a Kakukk-hegy felé kanyarodok. Itt is nagy sárra számítottam, mert ez az út is földút, és szántóföldek mellett vezet, de az előzőekhez képest némi túlzással ez táncparkett. A Kakukk-hegybe nem lehet csak úgy egyszerűen belekezdeni. Sor áll az agyagos, extra meredek feljáró előtt. Egyszerre csak egy ember tudja felküzdeni magát az útról a füves platóra. Miután nekem is sikerül felvergődnöm, megkezdem a Kakukk-hegy három fázisú emelkedőjének a legyűrését. Lassan, de egyhuzamban szoktam itt felmenni. Most ebben nagymértékben akadályoz a hányinger. Többször meg kell állnom, hogy mélyeket lélegezzek. Ugyan több félreállást követően, de a Kakukk-hegy tetején állomásozó ellenőrzőpontnál sikerül elérnem a magyar vonalakat. Megmenekültem.
A meredeken lejtő ösvényen óvakodva megcsúszás nélkül érek le a szomori kálváriához. Természetesen innen is lejtőn kell lemenni a településre, de ez már csak egy könnyű (láb)ujjgyakorlat. A sportcsarnok felé csattogva várom, hogy mikor üti el a templom toronyórája a hatot. - Lehet, hogy még korán van hozzá? Ránézek az órámra, és már 9 perccel elmúlt 6 óra. Aszta leborult!!! Rá kell kapcsolnom, ha ülni akarok a 07:03-as buszon. Márpedig akarok. A túrázókkal teli szomori sportcsarnokban 06:20-kor veszem át az oklevélből, kitűzőből és felvarróból álló díjazást Pávó Balázs túratársamtól, aki a rendezőség sorait erősíti. Egy Nagy-Magyarország alakú tálcán pálinkával megtöltött stampedlik kínálkoznak. Megfordul a fejemben, hogy gyomorerősítő gyanánt felhajtom az egyik tartalmát, de nem merem megkockáztatni, mert félek, hogy a várttal ellentétes hatást vált ki. Mintha csak egy zsúfolt strandon, a fűben napoznának, úgy fekszenek hanyatt, egymás mellett az emberek a kék linóleumon. Hát, igen. Érdemes volt rohanni, hogy kellemes tájolású helyen fekhessen az ember.
A jutalomfalat-osztáshoz megyek, de nem kérem ki a pár virslit, mert még mindig torkomban a gyomrom. Olyan szégyen még nem ért, hogy én ne tudtam volna elfogyasztani egy sportesemény céljában a jutalomfalatot. Kizárt! Inkább repetázni szoktam. Most csak egy fél pohár forró teát csapolok egy kitett tartályból, amit fújkálva, apró kortyokban nyelek le. Felcihelődök, majd Tarr Jani és Lévai Éva túratársak nyomán én is a buszmegállóhoz indulok.
Glorie den Helden!
Слава героям!
Dicsőség a hősöknek! Békesség a még életben levőknek! - Ottorino
|
