Szurdok 40
Még nagyon hajnal van, amikor felszállok a hét perccel korábban érkezõ villamosra, nagyon hajnal van, amikor átülök a HÉV-re és még mindig eléggé hajnal van, amikor kicsit késõbb a busz, mint egyetlen megmaradt utasát tesz le Dobogókõn. Örömmel állapítom meg, hogy a tömeget sikerült kijátszanom, viszont lett egy óra szabadidõm, ezt túlnyomórészt a kilátóban töltöm, a Dunakanyar és a Börzsöny panorámájának abszolút zavartalan bámulásával. Fél hét - háromnegyed hét körül már emberi tevékenységet hallok a hátam mögött, odaballagok és valóban, már készülnek az indításra ismerõsök és kevésbé ismerõsök, kitöltök egy nevezési lapot. Gyûlnek a túrázók is, magam elé akarnék engedni néhány embert, de nincs nagy tolongás, így én kapom az egyes rajtszámot, ilyen sem volt még :).
Hétkor szabad jelzést kapunk, páran már elindultak, nekik siet az órájuk. Én is elindulok egy kellemesnek vélt kezdõ tempóval, de ez megakad a Rezsõ-kilátónál, pecsétet kapunk, a kilátásra csak egy röpke pillantást vetek. Lejtõvel folytatódik utam, illetve utunk, egy hármas csoport elrobog mellettem, késõbb még össze-vissza elõzgetjük egymást, nagyjából a Rám-szakadék felsõ végéig. Néhány helyen az itiner segítségéhez folyamodok, pedig kint vannak a szalagok. A hajnali erdõ közben átváltozik reggeli erdõvé, így érjük el a Fényes-forrást (Árpád vezér-forrás van a fába vésve), ahol is saját pohárból iszom a tiszta vízbõl. Tényleg, a poharat el is felejtettem: minden induló kapott egy szép, színes, füles bögrét, saját használatra a túra/más túrák során. Ez több szempontból is csudálatos ötlet: egyrészt, kevesebb szemét termelõdik, másrészt, nem kell a forrásoknál szerencsétlenkedni, elég odatartani a poharat, ráadásul a fülénél fogva prímán a hátizsákom egyik fogantyújára lehet erõsíteni.
A Lukács-árokba ereszkedik le a szalagozás, követem, majd nemsokára utolérek két sporttársnõt. Ezt szavaznám meg a túra egyik legjobb szakaszának, nagyon vadregényes, nehéz terep, viszont nincs zavaró aljnövényzet. Pár alkalommal segítenek a túrabotok, egyikük kap is egy szép ütést, ezáltal kissé elferdül, én viszont ép és sértetlen maradok. Rövidesen kiérek a Malom-völgyi parkolóhoz, megint van okom a vidámságra: egy autó sem áll bent, nincsenek még itt a kisebb-nagyobb kirándulócsoportok. A Rám-szakadék örök kedvenc marad, félelmetes érzés a mindenféle sziklaalakzatok között követni a mindenfelé ugráló ösvényt. Közben megint kapok pecsétet, a pontõr sporttársnõnek mutatom a bögrét, az õ ötlete volt és íme, megvalósult. Jár egy kis szûrt szilvalé, szigorúan optikai tuningnak megfelelõ mennyiségben, köszönöm itt is :).
A szakadék belsejében észreveszem, hogy nem is olyan nehezen járható az út, valamint, hogy néha egészen sötét van, pedig felettem nincs egy fia felhõ sem. Nemsokára egy meredek kaptatón kiérek újra a fényre, indulok a leírás és a szalagok nyomán a Rám-hegy felé, amelynek aljában díszes faragott kapu fogad, be is megyek rajta, majd egy még meredekebb, poros emelkedõn felsétálok a hegytetõre. Pazar kilátás és kedves pontõrök fogadnak, kérek egy kis útbaigazítást és indulok is tovább, pontosan hét perc múlva már a Miklós-forrásnál kapok bélyegzést és iszom pár pohárral a hideg vízbõl (miközben az ínyem ki akar esni a számból). Ezt a pontot követi a túra szerintem legkegyetlenebb emelkedõje. Addig nehéz, amíg a távvezeték nyiladékában kell menni, mindenféle susnyásban. Azután meg még nehezebb. A Thirring-körút mintegy megváltásként következik. Lefelé kell sokat menni, gyönyörû ösvényen, míg elérem Hegedûs Róbert sporttárs tavalyi tragikus balesetének emlékhelyét. Leveszem a sapkámat, megnézem a kissé nehezen olvasható emléktáblát, beszélgetek egy kicsit a pontõrökkel, majd továbbindulok, nemsokára újra emelkedõ ösvényen, a Mária-kegyhelyet érintve, újra fel Dobogókõre.
Itt még éppen folyik a rajtoltatás, de pecsét nem jár a lapunkra, továbbsétálok eleinte a mûút mentén, késõbb a Kéktúra régi útvonalán be az erdõbe. Rövidesen elérem a Kék mostani pályáját, egészen a Zsivány-sziklákig követem, ahol egy kilátóhelyen megmutatják nekem a Vaskapu-sziklát, jó sokat kell még odáig menni távban is és felfelé is. Ja, mindezt a pontõrök mondják :), valamint elújságolják, hogy én volnék az elsõ negyvenes. Na, ilyen meg még fõleg nem volt. (Tudom, ez semmit nem jelent, hiszen a futók általában késõbb rajtolnak, de akkor is jó érzés volt. :)) Legurulok a S+ jelzésig, itt páran afelõl tanakodnak, hogy esetleg a kék körséta jelzés nem lenne-e vonzóbb, szerintem a sárga kereszt a nyerõ, el is battyogok rajta. Átkelve az országúton, egészen más jellegû tájon folytatódik a jelzés, nagyon hangulatos szálerdõben haladok, eleinte szintben, némi lejtõvel, késõbb folyamatosan emelkedve. Szalagozáson érem el a P+ útját, amelyet elõször - pár méter erejéig - rossz irányban követek. Lentebb pár túratárs éppen a Vaskapu-szurdok felõl kapaszkodik fel, nem vették észre a szalagokat, pedig van belõlük egy pár.
Néhány szép szikla mellett gyaloglok el, már éppen unni kezdem az emelkedõt és a szintben való sétát, amikor hirtelen irányváltással és egy rövid, de meredek lejtõvel elérem a Vaskapu-sziklát. Vajonmerre és párja pontõrködnek itt fent, beszélgetünk pár percig eljövendõ túrákról, majd az útmutatás alapján elindulok és az elsõ kavicsos résznél csúszok vagy két métert lefelé. Ezt csúnyán benéztem, még örülhetek, hogy némi horzsolással megúszom az esetet, visszakapaszkodom és a lépcsõ maradványait követem lefelé. Nyílt részen kell továbbmenni, Hutaiúttelep házai mellett, erõsen tûz a nap, de a hûvös szembeszél segít egy kicsit elviselni a hõséget. Megelõzök egy kis csapatot, majd azonnal rosszfelé indulok el, õk követnek, de vagy tíz méternél javítunk, innen pár perc alatt pedig elérjük a Klastrom-kutat, az egykori pilisi ciszterci apátság területén. A pontõr szörpöt is kínál a forrásvízhez, elfogadom, jólesik. Még be kell jutni, majd át kell sétálni Piliszentkereszten, mielõtt az egyszerûen Szurdoknak nevezett - ööö, szurdokba jutnánk. Közben felejthetõ patakátkelések és egy kis susnyás színesíti az utat, de a Szurdok nevû szurdok látványvilága hamar feledteti ezt.
Elérem a 25-ös táv céljaként is szolgáló terüljasztalkám-pontot, ahol minden földi jóval várnak, van édes és sós, ki mit óhajt. Én májkrémeset óhajtok, abból is mohó módon mindjárt kettõt. Újdonsült szendvicsemmel vágok neki a hátralevõ távnak, a szendvics egész sokáig elkísér, egyre fogyatkozó lelkesedéssel. Szent-kútnál máról (is) ismerõs a pontõr, hát nem õt láttam reggel a Rezsõ-kilátónál is? Most a forrásvizet ajánlja, kell is kísérõnek a kenyér után, nagyon finom vizet ihatok, értem, miért állt ott egy néni jópár palackkal. A következõ útszakasz jellemzése "Rövid, de velõs emelkedõ", copyright Moiwa. Szerintem a rövidsége vitatható, a velõssége már nem, viszont a sárga sáv jelzésen a gerincen kerékpárverseny zajlik, sûrûn ugrálok félre eleinte a biciklisták elõl, késõbb inkább a fûben haladok. A verseny és a teljesítménytúra rövidesen külön utakon haladnak tovább, a sárga barátságos erdei ösvényre tér át, ha nem lenne ilyen rekkenõ hõség, nagyon méltányolnám. A Tölgyikreknél a T100-as pólós pontõr beérkezõ fotót készít rólam, pedig nem lehetek olyan szép látvány. Elbeszélgetünk, közben megszabadulok a bakancsom néhány nemkívánatos potyautasától.
Elmondása alapján a Salabasina-árok kitérõje ki lesz szalagozva, ez így is van, én még azért elballagok a Salabasina-kútig, a lassan csordogáló, de nagyon finom vízbõl egy fél pohárnyit várok meg. Következhet a rettegett Salabasina, még a neve is különös hangzású. Másik túrán útitársam mesélte, hogy rendkívül nehéz volt benne tavaly haladni, el sem merem képzelni az idei után, hiszen idén szinte nem volt benne víz. Nem mellesleg az árok gyönyörû, félelmetes és még így is iszonyú lassú a haladás benne, legalábbis számomra. El is kap egy holtpont, éhes vagyok, melegem van, elegem van. Lendületesebben jön a Bükki Kilátások túrán megismert Attila sporttárs, aki gyors tempóban veszi az akadályokat. El is érjük Csanya ellenõrzõpontját, bemutatkozva és megkapva az árok áttöréséért járó bélyegzõt. Én leülök, el kell majszolnom legalább egy szendvicset, mielõtt továbbmennék. Szerencsére ezt nem a gyökéren felkúszva kell tenni, egy utólag szolid huppanás után már ki is lehet kászálódni, vissza az erdõbe.
Lélektelen elektromos kerítés eléggé keskeny védõövezetében kell nemsokára gyalogolni, ez még megy is, elérem a piros jelzést (a mai nap folyamán már másodjára kell szembemenni a Piros 85-tel), majd a Holdvilág-árok bejáratának figyelmeztetõ tábláját. Eleinte csak néhány patakátkelés és a domboldalak "összepréselõdése" mutatja, hogy már most is az árokban járok. Ezt pihenõhely és az ott kapott csoki feledteti pár pillanatra, kicsit feljebb a Ramsas- (Ramszesz??) forrásnál egy futó sporttárssal iszunk pár kortyot rá. Én nagy lelkesen (az árokban kell maradni) hirtelen nemlétezõ sziklamászó tudományomat mutatom be, teljesen feleslegesen, ugyanis mégsem itt kell az árokban maradni :). A nevezett hely ki van szalagozva, fantasztikus úton érem el az árok egyfajta lezárásánál emelkedõ vaslétrát. Az elsõ négy létrafok után jut eszembe, hogy nekem amúgy tériszonyom van. Sebaj, nem szabad lenézni, megpróbálkozom a felnézéssel, az még talán rosszabb. Marad az elõrenézés, így is feljutok szép lassan.
Fent aztán kifújom magam, még hátravan egy komoly hegy, fel kell jutni a Nagy-Csikóvárra, szurdokból viszont már nincs több. Komolyabbnak bizonyul az erõpróba, mint gondoltam, azért-sem-megállva valahogy felvergõdök a tetõre, kicsit elõtte van az ep., érthetõ, hiszen maga a csúcs eléggé csalános. A lemenet a hegyrõl kicsit olyan, mint a Muzsláról a Mátrában, minden lejtõ után van még egy kisebb-nagyobb bucka, de elég hamar elfogynak és szépen lekocoghatok a Janda Vilmos-kulcsosházig, itt a pontõrök felét ismerem, ez Varacskos Disznó sporttárs :). A másik fél érkezésemkor (talán RitaB?) fotót készít, pedig itt ha lehet, még ramatyabbul nézek ki, mint Tölgyikreknél. Beszélgetünk, kapok egy pohár életmentõ vizet, saját készlet már nincs. Innen már csak be kell sétálnom Pomázra, gondolom. Ez így is van, de a besétálás kicsit tovább tart a tervezettnél, fõleg mivel a zöldrõl való letérésre nem figyelek oda, csak arra, hogy még mindig párhuzamosan haladok a fõúttal és ez számomra nem lesz üdvözítõ. Visszatalpalok a megfelelõ kanyarba és éles elmémmel felismerem, hogy innen a szalagok bizony el lettek távolítva.
Sebaj, elõ a térképet, van rajta egy kis Pomázról szóló részlet is, azt figyelem. Eléggé érdektelen a szakasz a célig, de még mindig jobb, mint Õrbottyán és Veresegyház, ha azt kibírtam, ez gyerekjáték. Nemsokára meg is jelenik a cél, majdnem elsétálok mellette, pedig elég feltûnõ a TTT zászlaja a kapun. Szerintem - hosszú érdektelen séta ide vagy oda - nagyon jó ötlet a cél ilyen formátumú megoldása, külön köszönet jár érte Vándorköszörûs sporttársnak (remélem jól jegyeztem meg, Vajonmerre mondta), elvégre mégis a saját házának a saját kertje szolgált célul. Kaptam egy szép oklevelet - most olvasom, hogy van tereprutinom és tudok egyensúlyozni a kidõlt fákon :))); továbbá egy másik oklevelet a Salabasina-árok meglátogatásáért, valamint egy elõs teljesítõs kitûzõt (láttam a világon elsõként átadott harmadik teljesítõset is), mindezt Kerek Repkény spt. adta át, õt sem ismertem eddig :). Még egy darabig néztem ki a fejembõl, újra kellett indítani a rendszert, ha nem szólnak, szerintem elalszom egyálltó helyemben :). Még elsétáltam a zöld vonatig, azon pedig szépen visszautaztam a nagy mai valóságba.
Értékelés: ötös, csillagos ötös, hibátlan túra, felfûz öt olyan természeti képzõdményt, amelyeket egyenként sem egyszerû meglátogatni, mindezt kedves és profi szervezéssel. Köszönöm a túrát, jövõre megint jövök!
|
