A 27. Kinizsi Százason
A 27., nekem a 4. megpróbált Kinizsim, (a 3-ból egy járt sikerrel, habár az a legnagyobb hõségben, 2005-ben). Mint minden évben, erre is talán a legjobban vártam. Elõtte sikerült úgy összehozni a túrát, hogy hárman menjünk végig rajta, és ne kelljen egyedül indulnom. Gábriel és Pityesz barátommal terveztük a teljesítést, õk Tatabányáról jöttek fel (volt osztálytársaim), míg én innen Budaörsrõl indultam autóval. Gábriel apja vállalt depózást, összesen 8 helyre. Bevásárlás már péntek délután megvolt, a szokásos felszereléssel vágtam neki (kisebbik táskám, croissantok, 1,5 l ásványvíz, 0,5 l Gatorade (+1 l apum depójával, Mogyorsóbányára), fej-és kézi lámpa, elemek, MP3, leukoplast - ami nem elfogyott?, cserezoknik, sapka, csokik, 2 epres Vita-C (hagyomány... :) ), a depóhoz még éjjelre esõkabát, hosszúnadrág, pulóver, almák). Ruházat rövidnadrág, póló meg sapek volt, illetve a kisebb táskám. Cipõügyileg nagyobb gondom volt, mert a Merrel még nem igazán tört be a lábamra (hiába van már 3/4 éves...), a Nike az meg mégiscsak futócipõ... Így hát a szakadt, több éves, ám a sikeres Kinizsin és Piros 85-ön (a havason :P) viselt Reebok cipõt vettem fel. Szegény már lyukas is volt, kopott is volt, de ezt is kibírta végül. Cserének 50-hez elraktam a Nike-t, hátha valami anomáliába futok. Fényképezõt még az utolsó pillanatban elvittem.
Aztán végre eljött május 19-e, az indulás napja. hajnali 4-kor "véletlenül" felkeltem, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy esik az esõ. Mivel hetek óta figyeltem az idõjárást, és a GFS meg a többi modell egyszer sem adott semmilyen csapadékot, rendesen meglepett. Gyorsan ellenõriztem a radarképeket, de megnyugtatott a tény, hogy ugyan egy láncba rendezõdött, de gyenge csapadéktömb volt - DK-ÉNy-i mozgással. 6:05kor el is indultunk, víz behûtve, Gatorade lefagyasztva (27-28 °C-ot vártam aznapra). Mire a rajthoz értünk (apum vitt ki), már 6:40 volt, 5 perccel a hivatalos indítások megnyitása elõtt. Kiderült, hogy Gábriel meg Pityu már neveztek, s nem igazán akartak megvárni, míg végigállom az amúgy elég hosszú 20-25 perces sort. Így hát elindultak, és én csak 20 perccel késõbb (hivatalosan 25) indultam utánuk. Mivel be szerettem volna hozni ezt a lemaradást, így zene mellett, itt-ott belekocogva a táv elejébe, megpróbáltam befogni õket. Nem fotóztam, nem álltam meg. A Kevélyekre felfelé ígyis visszalassultam, de legalább a megszokott látvány kárpótolt :). Itt egy szakaszon csúnyán leégett az erdõ, igencsak sajnáltam... :(. Lefelé a nyeregbe végig kocogtam, síkon pedig nyomtam, amennyire lehetett. 10-nél lett volna (volt) az elsõ depó, elvileg azt ígérték a többiek, itt bevárnak. Mivel nem láttam se Gábriel apját, se õket, továbbmentem. Ezután fogtam be õket, még a Hosszú-hegyi emelkedõ elõtt. Kiderült, hogy Gábriel apja elvileg ott volt az útnál, csak én nem láttam meg. Innentõl végig együtt mentünk. Õk hangosan "Góg és Magóg fia vagyok én" c. verset tanultak, hétfõre, irodalomra... Legalább nem kellett rohannom, vissza is lassultunk. A hegyet megmászva végül egyenesbe kerülve értük el a 18 km-nél lévõ mûutat, itt ismét volt depó, nekem elõször. Üdvözöltem Gábriel apját, de cuccott egyelõre nem raktam be a kocsiba (köv.: Kesztölc), nem volt mit. Komoly emelkedõ várt ránk, méghozzá a Pilis, mely 350 m szintemelkedés a szentkereszti mûúttól, és szerpentinen kell végig felkapaszkodni. Ivás, evés után indultunk tovább, habár alig 3 percre álltunk csak le. Az emelkedõvel szépen haladtunk, itt pár fotót is készítettem, fõként a kilátásról illetve magunkról... Egy percre se álltunk volna le, csak úgy futtában, ahogy tudtam. A szerpentint itt-ott még mi is levágtuk. A hosszú egyenes szakasz ismerõs volt számunkra már (Pityesz 2-szeres teljesítõ volt, 2-bõl, Gábrielnek ez volt az elsõ), tudtuk, hogy messze van a Pilis-nyereg (Hosszú-hegy után a második ellenõrzõpont - 27 km). Jó hangulattal haladtunk, de valóban igencsak megnyúlt ez a 6 km-es szakasz (21-27). A ponton csak pár percet pihentünk, én már megéreztem a lábam, a talpam kissé bezsibbadt. Innen 34-ig kellett mennünk a következõ depóig, sikerrel is vettük a távot. A Kétágú-hegyrõl lefelé jó hangulatban, mindenfélérõl beszélgetve jöttünk le, könnyed volt még a túrázás. Kesztölcön már várt a depó, itt jó kis nyújtózással készültünk az akácos-mocorkás síkon átvágni Dorogig, onnan meg fel a hegyre. Az átvágás a mezõn nekem szokásosan gyengére sikeredett, habár lassulni nem lassultunk, azért megint csak elfáradtam...
Dorogon nem álltnk meg, de kaptunk frissítõt (fél literes áfonyás ásványvizet). Gábrielnek meg Pityunak annyira nem ízlett, de nekem valahogyan nagyon bejött. Olyan jó keserédes volt. Ezzel vettük az akadályokat-emelkedõket a Nagy-Getére fel, ami egy ismételt 250 m szint volt felfelé. Itt is elbeszélgettünk mindenfélérõl, többek között a végtelenül kicsi fogalmáról is (oo^). Aztán a hegyre felérve némi átlagösszegzést is tartottunk. Nekem, a 25 percnyi elõnyömmel 6os feletti átlagom volt Kesztölcig, nekik picivel alatta. Itt fenn nekem volt 6os, nekik 5,75-5,85 körül volt valahol. Ez nagyon jó idõ volt, apum meg is lepõdött, mikor hívtam, hogy nemsokára 51-nél vagyunk, jöhet a depóval (Mogyorósbánya)! Pihenni viszont mégse pihentünk sokat, indultunk is lefelé a térdölõ lejtõn (legalább 30°-os!), jól be is zsibbadtunk a végére. A térdem mögötti énnemtudommi egy kicsit megint befájt, néha a kezemmel rásegítettem a lábamnak, hogy vegye az emelkedõt, de inkább csak egyenes terepen fájt be, lejtõ-emelkedõ elmulasztotta (érdekes volt - vártam a szinteket, csak ne kelljen egyenesen menni!). Itt rendkívüli volt a napsütés, pulóver alig volt rajtam az elején a túrának, most már az övemrõl a táskáma raktam át. A hideg Gatorade elfogyott, ásványvíz már melegedett... Így "estünk le" Tokodra, ahol ismét volt depó. Itt úgy lendületesen éreztük magunkat, jobb szavakat nem is igazán találok. Pár percre leültünk, pótoltunk kiesett vízmennyiséget, és megkezdtük az átkelést a kis hegyen a tokodi pincék és Mogyorósbánya között (130 m - 3 km). Még a pincéknél az ott lakók adtak zsíroskenyeret, illetve hideg (!) vizet. Két pohárral ittam is (végre nem mûanyag eldobható, hanem elmosható üvegpohárban adtak). Zsíroskenyeret is vittem egyet magammal, meg croissant is volt elõre kikészítve. Az emelkedõ után alig 40-45 perc múlva Mogyorósbányán is voltunk. Most kihagytuk a nyomóskutat, engem 2 befagyasztott Gatorade és 1,5 l behûtött ásványvíz várt - hûtútáskából. Apum még nem ért ide, de hívott, hogy úton van. Addig szellõztettük a lábunkat a Kakas csárda mellett (4. ellenõrzõpont - 3. a Nagy-Getén volt, 3,5. pont meg a Hegyeskõ tövében - meglepi pont). Elsõ zoknicserére került sor, de a lábam nem volt túl jól, így magammal terveztem vinni a cserecipõt is. Túlsúgy ugyan (fõleg a vastagabb pulóver mellett, amit úgyszinteén beterveztem), de csak 8 km-t kellett cipelnem, ott depó várt (Bika-völgy elõtt). Apum aztán beért a húgommal (Komáromból jöttek), hoztak sült húsos szenyót, meg palacsintát. Határozottan jól esett, mindhárman ettünk. Ezután felfrissítettem italkészletemet, ittunk a fagyos Gatorade-bõl, elraktam a hirtelen igencsak nehéznek tûnõ cserecipõt, de rájöttem, hogy a hosszúnadrághoz nem hoztam övet, pulóvernek elég lesz a vékonyabb is... Így ennyiben változtattam csak. Itt egy jó 45 percet pihentünk, aztán indultunk tovább. Apumtól elbúcsúztam, s végre - másodjára életemben - elhagytam Mogyorósbányát. Kellemesnek csak akkor lett volna kellemes érzés, ha nem megyünk "becsülettel" végig a kék jelzésen, hanem átvágunk mi is a kék + jelzésen, ezzel kb. 2-2,5 km-t megtakarítva (fél óra!). Keztünk elfáradni, nekem például már igencsak elfogyott az erõm, csak úgy mentünk tompán. Mikor a templomromhoz mentünk Péliföldszentkeresztnél, a kék jelzésrõl toronyiránt tértünk át a többi túrázóhoz, egy lovardán kellett kereszülvágnunk, kerítéssel mindennel... Itt, a Bika-völgyi út elõtt volt a depó (61 helyett 57-58 km-nél), a bajóti mûútnál. Így hamar megszabadultam a cipõtõl, Gábriel apja bevette a kocsiba. Megbeszéltük a következõ depópontot, méghozzá az a 65 km környékén lévõ Gerecse - Gyermeküdülõhöz. Én ott nem is emlékeztem betonútra. Ez a szakasz volt talán a legnehezebb a túrán. Nagyon el voltam fáradva, és a többiek se voltak valami jó hangulatban, talán a Gábrielben volt némi lendület. Itt értünk el oda, mint minden más, "normális" ember, de õk 60 km legyaloglása nélkül. Így, kissé poénos jelleggel, mondtuk egymásnak: "- Mit mondasz X vagy Y-nak, ha megkérdezi, mit csináltál a hétvégén? - 24 órán keresztül... mentem." :) Pusztamarótnál már határozottan éreztem a lábam, alig volt valami, ami elõrevitt. Itt le is kellett ülnöm, de csak rövid idõre álltunk meg. Habár, mindannyiunknak jól esett az a pihenõ. Szõlõcukorral próbáltam erõt önteni magamba. Még el se kezdett sötétedni, habár már hûvösebb lett, és nyúltak az árnyak. Átlagunk még mindig 5,5 felett volt, nem kis teljesítmény!
Innen csak három kilométer volt a depóhely, de ezen a szakaszon lendültünk át a holtponton (én legalábbis, de mintha a Pilyesz is... Gábrielen ilyen gond nem látszott). Beszéltem egyik jelenlegi osztálytársammal, Szilveszterrel, aki összekevert egy programozó társával... Jót nevettem, de aztén végül, nagy nehezen felismert :)... Eleinte ott kérdezte, hogy stack overflow-os volt-e a 8. teszteset :). Hiába volt emelkedõ, új erõvel vettük az akadályokat. Pityesz a depónál cipõt cserélt, én meg kértem egy kis Leukoplast-ot, hogy majd Bányahegyen korrigálom a lábam (ez mind 65 km-nél, 5 km-rel Bányahegy elõtt). Ezen az útszakaszon ismét jó hangulatban beszéltünk mindenféle dologról, de a bányahegyi "emelkedõn", ami szinte sík volt, már az agytompulás jeleit próbáltuk mindenféle más témával legyõzni. Így az emberi agynak megfelelõ számítógépet raktunk össze (pár kHz-s proci, rakat memória, nagy vinyó :)...). Számomra döbbenetes volt, hogy még világosban értünk Bányahegyre, ez azért mégiscsak 70 km. Itt szokás szerint nem volt térerõ (tavalyelõtt "emiatt" teljesítettem), de a tea meg jó volt, és a lemenõ nap által vörösesre festett cirruszok fényében pihenhettünk. Lábamat Leukoplasttal feljavítottam, jól esett a szellõztetés. Alig voltak a ponton, a nagy tömeg mögöttünk volt (a pontõr szerint 300 ember elõttünk, többi mögöttünk (~700)). Ezután még lámpa nélkül folytattuk utunkat, pedig az erdõben bizony már sötét volt. 75 volt a következõ pihenõhely, ellenõrzõ pont nélkül (Mogyorósbánya-Bányahegy volt csak pont, aztán Koldulszállás - 80 km).
A sötéttel még nagyon sokáig küzdöttünk, lámpa nélkül, majd félúton elfogyott a türelmem, s elõszedtem a fej-illetve kézilámpát. A fejlámpát a Pityesznek adtam (aki elfelejtette Geritõl elkérni a két Petzl (egyik, a Myo XP-t nekem adta volna kölcsönbe :P) lámpát - Geri amúgy futotta a távot, és 11,5 óra alatt ért be!), a kézilámpát én vittem, ami nem elemes, hanem tekerõs volt. Így aztán, sajnos meglepõen sûrûn kellett tekergetni azt a sz*rt :), ráadásul hülye hangja volt. 75, a vértestolnai mûút felé haladva hívott végül a Geri, hogy teljesítette, 11,5 óra alatt (persze futva, mint...). Közöltük is vele, hogy nem olyan pró, mint mi, nem bír ki 20+ órát :D (amugy 3*-os teljesítõ gyalog!). 75-nél, a depónál a tolnai mûúton is csak pár percre álltunk meg. Gábriel felcsatolta a fejlámpáját, melynek azért jobb fénye volt, mint az enyémnek (hát még ha a Pityesz nem felejti el a Myo XP-t).
Ezután egy hosszabb, egyenesebb szakasz várt erdõben, és a rettegett Koldusszállás-effektus. Szinte sorban ettem-osztottam az epres Vita-C cukorkát, a hangulat is monotonná vált, ahogyan a haladás is a sötétben, a fényfoltot követve. Gábriel azt mondta, õ már csak azt a foltot látja, nem bír már fókuszálni a szemével. Pityesszel talán még agyilag helyben éreztük magunkat, a szétcsúszást elkerülendõ, dalokat szavaltunk, többek között a teljes Walesi Bárdok-at (én már el is felejtettem, Pityesz nem!). Az út csak nem akart kövessé válni, jelezvén, hogy közeledik az a messzi szállás, inkább jöttek a dombok, meg a "sárga búzagenyás" tisztások (Gerecse 50 is erre halad, akkor neveztük el az amúgy sötétben nem látszódó mezõket). Véges hosszú idõ után csak odaértünk, és (szerencsére) a pont nem a kanyarban volt, ahol el kell fordulni Szárliget felé (azért még 20 km!...), hanem azonnal a tisztáson. Itt a 10 perces pihenõ könnyen fordult 20 percbe, Pityesz a lábát masszírozta, én meg csak ültem, és próbáltam enni. A tea annyira nem volt szörnyû, mint itt szokott lenni. 80 km-nél voltunk, és még mindig 5 feletti volt a sebességünk (km/h). Már mindannyian be voltunk tompulva, mint mindenki más körülöttünk. A szûk, kivilágított sátorban legalább volt ülõhelyünk. Aztán, táskákkal, lámpával, elindultunk az utolsó 20(onegy) km-re. Innen a szakasz emelkedve-egyenest haladt erdõben, mindenféle - már az elsõ sikeres túrámról alig emlékszem - terepen vágtunk át. Aztán elértünk a kedvenc völgyeimhez, mely az autópálya mellett van, ilyen tisztás, szemben egy fás domboldal, felettünk csillagok, elõttünk fejlámpával haladó sor... Érdekes érzés. Kevés beszéd mellett haladtunk, küzdöttünk, de viszonylag hamar értünk a tornyópusztai depóhoz. Itt a betonút elején fel se ismertük a Gábriel apját, úgy jött utánunk kocsival a betonút végéhez (~500 m) :). Itt is leálltunk pihenni (84 km), némi szõlõcukor, meg elõkészített Vita-C után indultunk is. A pulóver már a vértestolnai mûút (75) óta rajtam volt, és szerencsére ekkor se, azóta se fáztam. Innen a füvres átvágás után a hosszú egyenes betonút következett, amely most is rettenetesen hosszúnak tûnt, mire végre ráfordulhattunk a somlyóvári kerülõs-emelkedõre. A betonon már néha lámpa nélkül mentem, Gábriel fényeire hagyatkozva, tompán, csak elõre. Szerencsére a beton nem volt mindenhol kátyús...
A somlyóvári emelkedõ a vártat hozta, hosszan, ívesen, emelkedve kanyarodott rá a hegyre. A lábam persze fájt, de az emelkedõ (érthetetlen) megint jót tett neki. Ugyan lassultam, de kevésbé sajgott a forgóm. Talpam már mindegy volt. Felküzdtük magunkat a pontra, itt tûz és egy fedett épület várt (még mindig sötétben). 89 km-nél jártunk, és a 97-es aluljáróig még ijesztõ 8 km várt ránk. Eleinte a házban ücsörögtünk, majd a tûz mellett. Beszélgettünk a többi pihenõ sporttárssal, próbáltuk gyõzködni egymást, hogy ez már a vége, nemsokára cél... Cél... Az esõ is elkezdett szemerkélni, de alig egy percig, így végül igazam lett (hogy nem lesz esõ, >1 mm csapadék). Hosszas pihengetés, meg pár fotó készítése után folytattuk utunkat. A lejtõn alig bírtunk felgyorsulni az átlagsebességre, nagyon nehezen indultak be az elgémberedett lábaink.
Ráfordultunk a számomra oly rossz emlékû kavicsos útra, amit én 2 éve már világosban tettem meg. Most azért könnyebben ment, de már elkezdtünk spekulálni, mert valami eltévedést sejtettünk. El is néztük a jobb kanyart az autópálya felé, a Kisegyházi-tavak mellett. Igencsak kisodródtunk egy ilyen idegen fények meg minden egyéb felé, az út betonná vált. Gábriel már élõben tartotta apjával a kapcsolatot, hogy merre is lehetünk, õ GPS-en és térképrõl próbált segíteni. Egy T-kanyarban végül elegünk lett, és elindultunk lefelé. Gábriel apja megtalált minket, így hamar visszajutottunk a helyes útra. Nagyegyháza mellett elhaladva már ott is volt az a rohadtul várt aluljáró. Nagyon fáradtak voltunk, nehezen ment maga a szimpla járás is. Ahol amúgy töprengtünk a helyes úton, mi azonnal leültünk a Pityesszel. Az aluljárótól már csak 3 km a cél, ez mindig egy könnyebb szakasz (a "Cél-effektus"). Ezt is sötéttel tettük, olyan jó idõt jöttünk. Az erdészek, ígéretükhöz méltóan, végre a keresztbe dõlt lábgyötrõ-fákat eltüntette, így egy könnyebb szakasz várt Szárliget határáig. A kivilágított falu betonján egyenest megkönnyebbülés volt haladni, az egyik (alig 30 m-es szakaszon), Pityesszel még futottunk versenyt is. A vasút melletti majd 500 m-es szakasz (vagy nem olyan sok? annak tûnt...) azért eléggé megtörte azt a nagy lendületet, de a teljesítést már csak egy felettünk áthaladó vonat vehette volna el... Ami nem volt :). Az általános iskolában volt a cél, ahogyan eddig is. nem voltak még olyan sokan, de már azért ültek járni alig tudó emberkék a padon, padkán, füvön, egyszóval bárhol. Átvettük a díjazást, oklevelet, jelvényt, izomlazító gélt! A 25 perc differencia miatt nekem 19:44 lett a teljesítésem, nekik 20:09. Megállapodtunk egy 20 órában :). Mentünk a virsliért, de így, hogy megálltunk, és nem volt haladáskényszer, olyan szerencsétlenül lassan és bicegve haladtunk, hogy vicces lehetett kívülrõl nézni. A virsli, tea és kenyér után vettünk még egy Kinizsi Százas nyomtatású pólót, aztán elbúcsúztam a Pityesztõl és Gábrieltõl, akiknek csak alig 10 km-t kellett végigpihenniük autóban, aztán Tatabánya... Gábriel apjának megköszöntem a segítséget, amit a depó során nyújtott (mind lelki, mind szállítási, mind tájékozódási segítséget), aztán el is váltunk. Értem apum jött, de mivel éppen hajnali 3 volt, és egyik volt osztálytársát is haza tervezte vinni, ezért 7-re ígérte, hogy jön. Addig befeküdtem a tornaterembe egy szivacsra. Itt egyesek úgy horkoltak, ahogy életemben nem hallottam embert, de ez nem zavart a (kissé görcsös-felriadós) elalvásomban. Örültem, hogy sikerült.
7-re jött apum, hazavitt (csak a végefelé, de elaludtam a kocsiban, habár sokat beszélgettünk a túrázó társsal, aki szolnoki, és a pályaudvarra vittük ki), otthon meg lefürödtem (huhh, de vártam), meg, álmosság híján (?), még beszélgettem anyummal, ettem egy nagy adag müzlit, aztán délután 2-ig aludtam (ebéd). Aztán meg este 7ig. Utána meg 9tõl reggelig.
Jó volt ez a túra, jóval jobban bírtam, mint anno a 2005-ös 32+°C-os teljesítés épp 23,5 óra alatt. Sokat segített a két túratársam, Pityesz és Gábriel, megvolt végig a hangulat, 65 után meg olyan lendületet nyertünk, ami nem is tört meg jó sokáig. Gerinek is köszönet, hívott telón, habár sajna nem találkoztunk. Gábriel apjának ismételt köszönet a depóért, apumnak a 3-szori szállításért, fõként a mogyorósbányai volt nagyon fontos.
A lényeg, hogy sikerült :). Ugyan a túra alatt (35-tõl, de komolyan inkább 60tól) megfogadtuk, hogy ez az utolsó túránk, elég volt a hülye ötletekbõl, de én már másnap másképp gondoltam (szerintem a többiek is). Tehát irány nyáron a Corvin 80! |
