Hõsök Túrája avagy az aszfalt nem viccel…
Korábban mindig elkerülte a figyelmemet ez a túra a naptárban, olyan sunyin bújik meg a többi túra között a hangzatos felkonferálás ellenére is. Hallottam ezt-azt, nem becsültem le, de így is minden várakozásomat felülmúlta. Iszonyatosan kemény 100 km-t sikerült teljesíteni.
A túra elõtt próbáltam alkudozni a kicsit kései, 10 órás rajtidõn, de nem sikerült. Úgy döntöttem, nem kockáztatom a depót és a szolgáltatást, továbbá nem kellett már elõzõ este elindulnom. Szombat hajnalban kicsivel 6 elõtt autóba szálltam és 9-re leparkoltam a Vilmos-ház elõtt. Azaz leparkoltam volna, de nemigen volt parkolóhely a hangyányi faluban. Félve álltam az egyik porta elé, reménykedve, nehogy másnap leeresztett gumikkal vagy kerékbilinccsel találkozzak… :-) Belopakodtam a házba, meglepõen sok túrázó sürgött-forgott már. Gyorsan leneveztem, kint összefutottam Fridrich Lacival és megegyeztünk, együtt futjuk, amíg bírjuk szuflával. Persze ott volt Gabi barátom is, de nem sikerült rávennem a futásra. Beszélgettünk, összepakoltam a depót, gyors izomlazító krém és 10:00-kor Imi sípjára elkezdett „hömpölyögni a tömeg” felfelé Óbudavár egyetlen, ámde annál hangulatosabb utcácskáján. Igen, tömeg, mert a korábbi évek néhány részvevõjéhez képest az idén több mint 20-an vágtak neki a cseppet sem könnyûnek ígérkezõ túrának.
Kiértünk a falu feletti „fennsíkra” és itt begyújtottuk a rakétákat. Sajnos nem sokáig virgonckodhattunk, mert a vadászles után beszántották a földutat, így az itinerben szereplõ erdõsávig csetlettünk-botlottunk a tarlón. A leírás kissé talányosra sikeredett, vakargattam volna a fejem, ha Laci már nem negyedszerre vágott volna neki. Hát, vannak ilyen mazochisták… De végülis, a Kab-hegy azért elsõrangú vonatkoztatási pont a környéken, csak nem mindegy, milyen áron közelítesz felé.
Egy kis „kukoricázás” után eljutottunk a Nagyvázsony-Vígántpetend országútra és eloldalogtunk a temetõ és a Szentjakabi templomrom mellett. A patakvölgyben füves utakon haladtunk. Itt jól segített az itiner, átkeltünk a patakon és kellemetlen szûk keréknyomokban botladozva kerültük nyugatról a Szent-Mihály-hegyet. Aztán a tapolcai mûútra kiérve készültünk már a legrosszabbra, mivel a kék + egy dombháton vezetett ÉÉNy irányban és iszonyatosan kemény északi szél süvített. Az orrunkat befogva fel is másztunk a dombhátra a szennyvíztisztító mellett és találkoztunk a kicsit korábban elindult Gáborral is. Pár szó és hajrá!
Szép iramban haladtunk felfelé, alig vártuk már, hogy beérjünk a Nagyvázsonyi erdõbe, vagyis annak maradványába. Ugyanis a térképen szép összefüggõ zöld szigetként szereplõ erdõ lesújtó látványt nyújt közelebb érve. A csúcs körül szinte csak a nyugati oldalon nem vágták tarra az erdõt, külön szerencse, hogy a hegytetõt abból az irányból kell megközelíteni. A meghagyott erdõ persze gyönyörû volt, igaz, ott is lánctalpasok munkálkodtak a giliszták helyett a talaj átdolgozásában…
Alattomosan emelkedõ úton értük el a hegy lábát, de kellett még egyet kerülni egy lezárt területen és csak az utolsó 3-400 m volt szuszogtató. Laci útközben rácsörgött Imire, fent vannak-e már vagy legalábbis a közelben. A megnyugtató válasz után letörten vettük tudomásul, hogy még sincs senki az adótornyok tövében. Kis tétovázás után megláttuk az integetõ Imit, aki nem kis ügyességgel elbújt Suzukijával egy másik autó mögé.
Választhattunk a különbözõ színû, remélhetõleg nem guargumi tartalmú innivalók közül és én igénybevettem Attila bónusz bioenergiáját is.
A Kab-hegyrõl lefelé izgalommentesen leszaladtunk, hamar beértünk Úrkútra. A kocsmában pecsét, egy pohár söröcske és gyors indulás az õskarszt mellett elhaladva. Kezdetben egy újabb elkerített területet kerültünk nagy gazban balról, majd végre tekintélyt parancsoló, évszázados bükkösben értük el a Csalános-völgyet. Az út élvezeti értéke innentõl már nem volt az igazi, ráadásul kellemetlen kõzúzalékos úton jutottunk el a vasúti felüljáróig. Persze a szervezõk sehol. Így fényképeztünk és továbbindultunk a leírásnak megfelelõen utat keresve a vasút északi oldalán. Az persze nem volt, de a beígért magas gyomok igen. A hídnál volt felfestve egy új kék +, de Laci mondta, ne kockáztassunk. Kissé bosszankodtam, amikor pár száz méter után találkoztunk vele és be is futottunk rajta Ajkára. A célban javasoltam is Iminek, vezessék rá az itinerre jövõre.
Ajkára beérve lassabb tempóra váltottunk, mert kell az erõ még késõbb is és Laci hamburgerezõjét vártuk. Meg is lett a hely, de már csak mint kisbolt funkcionált, így némi fornettivel csillapítottuk éhségünket és készültünk a ránk váró, durván 65 km aszfaltra.
Kis tollászkodás után neki is iramodtunk, átszeltük Ajkát, majd a hozzá csatolt Tósókberéndet. A Kolontárig tartó szakaszt jól beosztottuk, mert az elején én diktáltam a tempót, majd a vasúti átjáró környékén Laci vette át a nyúl szerepét. Ennek ellenére piszkosul hosszú és idegtépõ volt a zagytározó melletti út. Megváltás volt beérni Kolontárra, ahol sajnos utunk elkerülte a központot. Már láttuk a falu vége táblát, amikor jobbra mégiscsak megpillantottunk egy kocsmát. Gyors frissítés és újult erõvel indultunk a „lomisok mekkájaként ismert” község, Devecser felé vezetõ szakaszra. Tényleg hihetetlen az a mennyiségû kacat, ami minden portán hegyekben áll, hát nem szívesen laknék ott…
Somlóvásárhely felé már kezdett fogyni az erõ, egyszer-kétszer bele is kellett gyalogolni, az iszonyatos erejû szembeszél majd visszafújt. Reménykedtünk Imiék átérnek a Somlóhoz, mire mi is. Átvágtattunk a falun, utána a 8-as fõúton és meglepõ módon végeláthatatlan szõlõk között kanyarogtunk fel a kápolnához.
Ott persze nem várt senki, kis nyújtás és irány lefelé. A 8-as út közelében a bekötõúton ért el minket Imi és Attila. Csomagtartó nyit, májkrémes, kolbászos, kenyér paprikával, üdítõ következett. Csak tömtük magunkba megállás nélkül. Persze egyszer jól laktunk az idõ meg repül, nekünk még fel kell készülni az éjszakára is. Újabb bioenergia, kis masszázs (köszönet Attilának) a begörcsölt combomnak és egy jó erõs háromnegyed órás pihi után indultunk is, de szerencsére már vissza. A sötétedésig még volt idõ, jól álltunk erõvel is a frissítés után. Devecserig bele sem lassítottunk, az utolsó métereken találkoztunk a legnagyobb brigáddal. Lassan a lámpákat is be kellett izzítani, kezdtem félni, túléljük-e az éjszakát a forgalmas utak mentén. Kolontárig jól ment még a futás, utána néha már belegyalogoltunk, fõleg az emelkedõ részeken.
Padragkutat nem fogom a szívembe zárni, több mint 3 km-en keresztül csoszogtunk a hosszú utcán egy kólás boxkiállást beiktatva. Innentõl már többször belesétáltunk, így Öcsöt különösen lassan értük el. A második leágazásban kis „sminkelés” és próbáltunk imitálni egy kis futást. Pula után már ezt sem, mert Lacinak teljesen beálltak a térdei és nekem sem kívánta semmilyen porcikám a szaladgálást. Vártuk a Nagyvázsony elõtti leágazást, mint a messiást. A földutak se gyógyították meg persze a lábainkat, egyenletesen, beszélgetve sétáltunk fel a következõ mûútig a vizes fûben. Sajnos a temetõ elõtt kicsit elvétettük az utat és kissé bizonytalan helyen értünk kis a mûútra. Csillagos, ám igen sötét éjszaka volt, nem találtuk meg a reggeli földutat. Javasoltam, tartsunk kissé nyugatnak, de Laci biztosra akart menni, így árkon-bokron kivánszorogtunk a mencshelyi mûútra, legalább egy fél órát vesztve ezzel. Onnan persze biztos volt a siker, 1:40-kor állítottuk le az órát a Vilmos-ház elõtt. Bent felébresztettük Imit, kaptunk egy adag virslit és fél óra durmolás után irány haza. Kicsivel 7 óra után szerencsésen landoltam Szegeden.
Különleges, családias túra volt ez. Összesen két rendezõ, Imi és Attila autókáztak mellettünk, mint mozgó pont. Az ellátásra, hangulatra nem lehetett panasz, jót poénkodtunk például a Somló tövében. Az útvonalválasztást nem részletezném, nem véletlenül Hõsök Túrája ez. A kevés jelzés útközben kiválóan követhetõ volt, a leírás nemigen volt használható, ahol kellett volna. Az elsõ/utolsó 2-3 km-t azért ki lehetett volna szalagozni, utána nem volt rá úgysem szükség. A 10 órás tömegrajt gondolom a szivatás része… Csak itthon vettem észre, hogy Óbudaváras emléklapot kaptam, persze a 100-as táv feltüntetésével.
Összességében ezt a túrát minden olyan túrázónak ajánlom, aki rendelkezik a kiírásban kidobolt eposzi jelzõkkel, de szerintem elég talán belõle egyszer az életben…
|
