11:55 avagy Gyötrelem a Gerecsében
Beértünk 12 órán belül és ezzel az éppen aktuális álom maradéktalanul teljesült. De futás ennyire még sose fájt. Ennyire még sose hajtottam ki magam és ennyire még sosem használtam ki a testem. Minden csepp energiát kifacsartam magamból. Mint tavaly, idén is az a konkluzióm, hogy soha többé Kinizsi. Ettõl persze jövõre is ott leszek és jövõre is kifutom majd a belem. De azért jó lenne ha nem feledném a fájdalmat és jövõ áprilisban is még fel tudnám idézni a „Nagyegyháza érzést.”
Az a nagy baj, hogy az ember egy pillanat alatt elfelejti a fájdalmat. Pedig milyen jó lenne ha valahogy el tudnám raktározni a tegnapi érzéseimet, a végtelen, tömény gyötrelmet, a halált és a feltámadást majd az újabb, mégnagyobb halált. Olyan jó lenne ha egy hónap múlva még tudnék emlékezni arra, hogy Bányahegyre felfelé már csak fától fáig mentem és a megváltó halálban reménykedtem.
6:55-kor indult a kis csapatt: Larzen, Miki, Tapírka, -balazs-. Bár egy korábbi rajtot céloztunk meg, kicsit elcsúsztunk és egész sokat kellett sorban állni. Ez a Róka hegyre felfelé menet talán meg is mentett minket. Beszorultunk a tömegbe és ezzel a Miki által preferált sétálós kezdés került elõtérbe. Amint kiértünk az erdõbõl, lassú kocogásra váltottunk de továbbra is olyan temóban amire még Miki is büszke lehet.
Az Ezüst-hegyre fölfelé menet utolértük Tomatort és Zoltánt (?) de továbbra is egy emberi tempó mentünk, immár egy kibõvített csapatban. A felfelé szakaszon Tapírka diktálta az iramot ami azt jelentette, hogy Miki egy szempillantás alatt lemaradt. Ez egy intõ jel volt. A Tapírkutya egy veszélyes állat. :)) Inkább visszavettem és tartottam egy technikai szünetet. A Kevélyre fájdalom és fáradás mentesen jutottunk fel. Ezzel az elsõ mumus mögöttünk volt. Sajnos már itt is bevillant, hogy a Somlyó mumus még nagyon messze van.
Az elsõ depo megállás, Csobánkánál, 38 másodperc volt. Tavaly 2-3 perceket álltunk az autónál és 20 percet Mogyorósbányán. Úgy éreztem, hogy csak a depozással bõ fél órát lehetne megtakarítani. Igaz, ezzel szinte minden pihenõ kiesik de a tavalyi menet után úgy éreztem, hogy ez a fajta pihenõ nem ér semmit. Egy fél perc leülés vagy 10 perc kólázás féltávnál nem ad annyi pluszt amennyit idõben elvesz. Hogy ez az elmélet végül bebizonyosodot e azon még egy picit rágódnom kell. Az biztos, hogy a 12 óra alatt nem volt egy pillanatnyi pihenõ sem. Végig toltuk neki, Csillaghegytõl Szárligetig.
Csobánka után Miki egy pár alkalommal megpróbált alternatív útvonalra terelni minket de szerencsénkre ott volt Larzen a közelben aki mellett nehéz eltévedni. (Kivéve autóban Szlovéniában :) Tapír ugyan minden keresztezõdésben megpróbált Dömös felé elküldeni de én csak ennyi mondok: Tapír, én még Dömösön keresztül is hamarabb értem volna Szárligetre. :-D
A szerpentinen felfelé lazán, kocogósan mentünk. Végig beszélgettünk, viccelõdtünk és elõször itt ugrott be, hogy ez valahogy mindig így szokott lenni mostanában. A Lemaradás is így indult, a Bakony 50 is ilyen volt. Aztán a végén mégis nagy volt a csönd. A halálról nem is beszélve.
A Pilis tetõrõl lefelé jövet az idõjárás a válságorsa fordult. Belegurultun egy csúnya felhõbe ami néha meg-megöntözött minket. Sötét volt, sûrû köd borított mindent és az egész erdõ nyírkos volt. Addigra már túl voltam egy zakózáson, úgyhogy a csúszós kövek közt megfelelõ mennyiségû halálfélelem is meglapult az övtáskámban. A nyereg elõtt pedig belefutottunk az éjszakába olyan sötét lett. Viszont a hideg, vizes idõben alig volt szükségünk folyadékra. A depo kocsi óta csak egy-két kortyra volt szükségünk és talán Dorogig is elmentün volna egy kulaccsal.
A nyeregtõl Kesztölcig éreztem elõször azt, hogy fáradok. Bennem volt még a sárvári õrület és az elmúlt hónapban nem feltétlenül a pihenésnek éltem. Görcsölt a csípõm és a combfeszítõm. De ez még gyerekjáték. Kesztölcön touch-and-got játszottunk, a levest kihagytuk és toltuk tovább. Itt értük utol Ultrafutót aki betársult. Még Kesztölc határában Ispi is elhúzott de 4 perc körüli ezreket ment ami nekem most aszfalton is kemény. Bár a tempóban az is szerepet játszhatott, hogy egy csinos hölgy épp arra bringázott.
A Gete csúcsáig sima ügy volt a menet de a lefelé menet kicsit megtörte a csapat kohézióját. Rettegek a lefeléktõl, egyrészt mert féltem az életem, márészt mert nagyon beáll tõle a combfeszítõm. Most, a szemerkélõ esõben, a hideg szélben, egy szál pólóban, nem volt könnyû ez a menet. Miki kicsit elõre vágtatott de bennem túl erõs volt az életösztön. A vízmosás aljában találkoztunk de addigra már Tapírt és Larzent nem láttuk. Hegyeskõnés a süvítõ szélben teljesen kihültem. Ekkor mondta elõször a fejemben az apró hang, hogy ezt a Kinizsit jövõre nem kéne eröltetni. Az újabb ereszkedés közben zúgott el mellettünk indiánüvöltéssel Future és Szemerédi Andris akik úgy látszik nem féltették az életük és látszólag 3:30-as kilómétereket mentek a lejtõn. Teljesen át voltam fagyva, zsibbadt mindenem. De menni kellett, a Getén sokat csúsztnk a tervhez képest.
Két idõtervet csináltam. Egyet 11:30-ra egyet pedig 12 órára. Dorog végéig folyamatosan hoztunk a terven és 11:30-ra álltunk de a Gete sokkal nehezebb volt mint terveztem. Ez lélekben picit összetört mert nagyon akartam hinni abban, hogy csodák már pedig vannak és jobbak vagyunk mint a papírforma. Ezért Kõsziklához felfelé menet toltam neki rendesen s bele is zakkantam mire felérünk. Megborult az egyensúly, kezdtem elszállni, itt indult a nagy baj ami a Gerecse oldalában csúcsosodott. Péliföldszentkereszt felé egy két jól futható szakasz helyre pofozott és a Bika völgy után kisimultak a vonásaim. Mikivel beszélgettünk és egész jó kis tempót futottunk. Utolértünk egy túratársait is aki beállt mögénk egy kis idõre. És Pusztamaróttól elfogott a nagy optimizmus. Innentõl szuper jól futható az útvonal. Az összes kritikus szakaszt elhagytuk és már csak egy mumus van vissza.
De ez a fellángolás alighanem a szervezetem utolsó próbálkozása volt az életben maradásra. Mindent összedobott és adott egy utolsó lökést. A lökés végén, Bányahegy elõtt, a gyermeküdülõ környékén, összeomlottam. Teljesen eléheztem, fáztam, fáradt voltam, feszítõm görcsölt. Beálltam Miki mögé és néma csöndben mentem amennyire a lábam vitt. Szerencsére Miki is visszavett a tempóból de Bányahegyre már úgy érkeztem, hogy nem bíztam a továbbmenetelben. Ájulásközeli állapotban voltam.
Egy kis elmélkedés, gondolkodás után kezdem sejteni, hogy hol volt a nagy gond. Minden frissítõm édes volt. Vittem almát, körtét, banánt, mazsolát, csokit és limonádét. Sóhiány nem volt mert sóoldatot és konyhasót is vittem de mégis, zömében cukros dolgokat ettem. Ez pedig extrém vércukor ingadozást okozhatott. A frissítõ után felment a vércukorszintem de a cukrot a futással jó gyorsan el is égettem. De a cukor hatására az inzulin termelés is beindult, így a cukrom nagyon gyorsan a mélybe zuhant. Mindenesetre Bányahegy elõtt már csak egy nagy zsíros kenyérre és egy pár mustáros virslire tudtam gondolni.
Bányahegyen tesóm mentette meg az életem. Bár nem kértünk frissítõt, mégis feljött, mert mint mondta, az elõzõ pontnál már nagyon ramatyul néztem ki. Ráestem az autóra, kitéptem a táskámból egy sajtos szendvicset és egy szippantással legyûrtem. Öt percen belül visszatért belém a lélek. Az a kis szilárd étel, és talán a sajt meg vajkrém, nagyon kellett. Innen picit át is vettem kezdeményezést és diktáltam a tempó. Bár már feladtam a 12 órás tervet, most ismét reálisnak láttam . Elõttünk volt egy pár szuper jól futható szakasz, úgyhogy gyerünk, had szóljon. Koldusszálláson egy gyors pecsét után nyomtuk tovább. Innen már szinte hallani a szárligeti kutyákat, gyerünk, menjünk!! Az búzatábla után az országúton tovább toltuk neki és a tornyói úton Miki vezetésével nagyon kemény iramot mentünk.
Miki többször rámszólt, hogy ne nézegessem az órámat mert idõhajszolásba csak belehalni lehet. Igazából nem annyira az idõ foglalkoztatott hanem egyszerûen csak élveztem, hogy újból mûködik az agyam és tudok számolni. Kõszikla óta a jelzésen kívül másra nem tudtam figyelni most meg fejben szorzok és osztok kilómétereket percekkel.
Tornyónál jött az újabb, de nem végsõ megzuhanás. Itt fogyott el a sajtos kenyér. A utolsó mumus újból megfogott. Csak úgy mint tavaly. De idén már kétszer is bejártam ez a szakaszt és tudtam, hogy nincs mitõl félni, ez nem egy nagy mászás és innen végig gurulunk. 200-300 métereket futottunk fölfelé majd egy kis séta. És tényleg nem volt vészes. Egy majdnem gyors pecsét után újabb fejszámolást végeztünk ami azt hozta ki, hogy meg tudjuk csinálni a 12 órát de nem lesz gyerekjáték.
Azt mondtam egy életem egy halálom, csináljuk meg. De a lelkesedés nem tartott sokáig. A végtagjaim nem azt csinálták amit az agyam mondott nekik és teljes volt a halál. Miki nyomta az iramot én pedig emelkedõért imádkoztam, hogy legyen lehetõségem belesétálni. Kisegyházapuszta elõtt fejben is összeomlottam. Már nem érdekelt semmi, nem érdekelt a 12 óra, a K100, vagy a futás. Elhatároztam, hogy felhagyok a futással úgy teljes egészében mert nincs érteme ennyi önterrornak. Mikit, immáron többedszer, megpróbáltam elõre küldeni de nem hagyott magamra, inkább együtt szenvedtünk. Fõleg mert a 12 óra újból elúszni látszott. Egy kicsit még elmélkedtünk, hogy az M1-tõl mennyi idõre volna szükségünk de minden kalkuláció azt hozta ki, hogy nem ez már nem megy.
Tavaly Mikinek 22 percre volt szüksége az aluljárótól. Nekünk most volt 20 percünk a 11:59-ig. Megkérdeztem Mikit, hogy megpróbáljuk e és az igenlõ válasz után odadobtam tesómnank az övtáskát és elõvettem a még viszonylag pihent gyors izomrostjaimat. Megnyomtam az aszfalt szakaszts és a hegyen, a kidõlt fákon átugráltam. Future, aki addigra már túl volt egy 10:11-es teljesítésem, a falu szélén még egy nagy hajrát kiabált aztán már tényleg nem volt más, csak a hajrá. A vasútállomáshoz már úgy értem, hogy biztos volt az idõ. Megálltam, megpróbáltam Mikit bevárni mert igazából együtt mentünk, együtt lett volna szép beérni. De nagyon rosszul voltam, a bányahegyi ájulásérzet kerülgetett. Az isolánál, a pecsételõ asztal elõtt összecsuklott a lábam, a földre rogytam és úgy is maradtam egy darabig. Mikitõl ezúton is bocsánatot kérek, együtt kellett volna befutnunk.
Jó volt 12 órán belülre kerülni, így a jövõben talán már kevésbé fogom az idõt hajszolni. Jövõre nyilván jobb formában leszek de igazából nem jobb idõre vágyom hanem egy picit élvezhetõbb teljesítésre.
Ezúton gratulálok az összes teljesítõnek. A Futóbolond szekció egyszerûen fantasztikus volt. A feladóknak üzenem, hogy gyakran nehezebb döntés feladni mint tovább menni. Másnap már könnyû azt mondani, hogy tovább kellett volna menni. De a döntést ott és akkor kellett meghozni.
|
